SOKHEGYI IMRE - SZENT IMRE HERCEG (Részlet) Leírás: RÉSZLET - DR. BAKAY KORNÉL 70. SZÜLETÉSNAPJA ALKALMÁBÓL MEGJELENT SZENT LÁSZLÓ NEMESE CÍMŰ KÖNYVBŐL
/Részlet szemináriumi dolgozatb [tovább...] Letöltés indítása: Méret: 675.40 KB Dátum aug. 18. - 11:02
CSIKI ISTVÁN - A „KETTŐS HONFOGLALÁS” ELMÉLETE MAI SZEMMEL
kedd 02 március 2010 at 0000 - Szimplicius szent pápa
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor kedd 02 március 2010 at 0000
Szimplicius szent pápa (468–483) napjához kalendáriumi ihletésű regula fűződik: a baranyai Máriakéménd német gazdái jelképesen most metszik meg (Simplschneiden) a szőlejük négy sarkában lévő tőkéket, hogy majd bőséges szüretjük legyen. A szokás tudomásunk szerint hazánkban ezen a napon máshol nem ismeretes.
szerda 10 március 2010 at 0000 - Negyven Szentek
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor szerda 10 március 2010 at 0000
Március 10. Negyven vértanú, a toroczkai nép ajkán Negyven Szentek. A pogány Licinius Nagy Konstantin vetélytársa és a birodalom keleti részeinek ura volt. Alatta negyven római keresztény katona szenvedett ezen a napon Sebaste városában jeges vízbe vetve, vértanúhalált (320). Legendájukat kódexirodalmunk nem tartja számon. Hazai ikonográfiai emlékükről sem tudunk. A jámbor hagyomány szerint így imádkoztak: negyvenen szállottunk e küzdőtérre, negyvenen érjük el az örök élet koronáját. Tiszteletreméltó szám, amelyet te Urunk negyven napi böjtöddel megszenteltél. Illés negyven napi böjttel kereste az Urat és elnyerte látomását.*
A pozsonyi jezsuita játékszínen előadták (1629) a Negyven Vértanú történetét.*
Emléknapjukhoz – tudomásunk szerint – hazánkban csak egyetlen, ünneprontó hagyomány fűződik. Mohácsi sokacok mesélik, hogy előestéjén egy asszony szőtt. Figyelmeztették, hogy ne dolgozzék, mert holnap Negyven Vértanú ünnepére virradnak. Hányavetien felelte: én nem bánom, csak szenvedjenek, én azért csak befejezem a munkámat. Két hét múlva hirtelen meghalt.
A monda nyilván onnan ered, hogy valamikor a téli szövést-fonást eddig a napig be kellett fejezni, mert az asszonynépre már a tavaszi munka várakozott. Más közeli, hasonló jellegű határnapok Gertrud (márc. 17), guzsalyütővasárnap (Laetare).
Pincehely szőlőművesei ezen a napon jelképesen megmetszik a föld négy sarkán álló tőkéket.
Ha ezen a napon fagy, akkor göcseji néphit* szerint még negyven napig lehet a fagytól tartani. A hiedelem nyilvánvalóan időjárási föltételezésből sarjadt.
péntek 12 március 2010 at 0000 - [Nagy] Szent Gergely
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor péntek 12 március 2010 at 0000
[Nagy] Szent Gergely [március 12.] Gergely (Gregorius) a ‚nyáj’ (grex) és a gore, azaz ‚prédikálni’ vagy ‚mondani’ szavakból tevődik össze: mintegy a ‚nyáj prédikátora’. Vagy Gergely (Gregorius) mintegy egregorius a ‚kitűnő’ (egregius) és a gore szavakból, annyi, mint ‚kitűnő prédikátor és doktor’. Vagy Gregorius a mi nyelvünkre fordítva azt jelenti, hogy ‚őriző’, aki saját magát, Istent és a nyájat őrzi. Saját magát tisztasága megőrzésével, Istent belső elmélkedéssel, a nyájat az ige szüntelen hirdetésével; és e három dolog tehet valakit érdemessé Isten látására. Ágoston A rendről írt könyvében azt mondja: „Istent az látja, aki jól él, jól dolgozik, és jól imádkozik.” Életét Pál, a longobárdok történetírója jegyezte le, s ezt később János Diákonus nagy buzgalommal megszerkesztette.
Gergely szenátorcsaládból származott, atyja Gordianus, anyja Silvia volt. Mint ifjú eljutott a filozófia csúcsaira, és földi javakban, gazdagságban dúskált, mégis egyre azon gondolkozott, hogy mindezt elhagyja, és teljesen a vallásnak szenteli magát. De ahogy halogatta a változtatást, és azt gondolta, hogy Krisztust jobban szolgálhatja, ha városi bíróként látszólag a világot szolgálja, annyi világi gond telepedett rá, hogy a lelkét is hatalmukba kerítették, nemcsak látszólag, de teljes egészében.
Atyja halála után hat kolostort építtetett Szicíliában. A hetediket a Város falain belül, Szent András tiszteletére, a saját házában rendezte be. Levetve az arannyal és drágakövekkel ékesített selyemruhákat, egyszerű szerzetesi viseletben élt. Rövid idő alatt olyan tökéletességre jutott, hogy már új életének a kezdetén is tökéletesnek számított. Erről saját szavai alapján is meggyőződhetünk Dialógusainak Prologusát olvasva: „Szerencsétlen lelkem az elfoglaltságok támadásaitól zaklatva sóváran emlékezik, milyen is volt egykor a kolostorban: a mulandó dolgok mennyire távol maradtak, mennyire kiemelkedett mindabból, ami körülötte zajlott, hogy semmi másról nem gondolkozott, csak az égiekről; hogy bár teste fogva tartotta, de az elmélkedés által átlépte a test korlátait; hogy a halált is szerette, mely majd’ mindenki számára büntetés, de számára az Élet kapuja és a fáradozások jutalma volt.” Testét olyan keményen kínozta, hogy miután gyomra megbetegedett, alig maradt ereje, és szívkihagyása, amit a görögök synkopénak neveznek, úgy szorongatta, hogy gyakran órákon át úgy tűnt, haldoklik.
Egy alkalommal a kolostorban, melynek apátja volt, éppen írogatott, midőn megjelent előtte az Úr angyala egy hajótörött képében, és sírva kérlelte, hogy könyörüljön rajta. Gergely hat ezüstöt adott neki, mire elment. Még aznap visszatért, és azt mondta, hogy nagyon nagy veszteség érte, ehhez képest keveset adtak neki. Még egyszer annyi ezüstöt kapott, de harmadszor is visszament, és már alkalmatlankodva követelte, hogy könyörüljön rajta. Gergely megtudta az intézőtől, hogy a kolostorban nem maradt más, amit odaadhatna, mint az az ezüsttálka, amiben anyja szokta küldeni a zöldséget. Megparancsolta, hogy tüstént adják oda. Az ember örömmel elfogadta, és vígan távozott. Az Úr angyala volt ő, amint később felfedte magát.
Szent Gergely egy napon Róma városának fórumán átvágva észrevette, hogy kitűnő alakú, szép arcú és ragyogó szőke hajú fiúkat árulnak rabszolgának. Megkérdezte a kereskedőt, mely vidékről hozta őket. Az azt felelte: „Britanniából, annak lakosai ilyen tündökletesek.” Tovább kérdezett, hogy keresztények-e, mire a kereskedő azt felelte: „Nem, pogány tévelygések béklyózzák őket.” Akkor Gergely keserűen felsóhajtott: „Ó, micsoda fájdalom, hogy ezeket a ragyogó orcákat a sötétség fejedelme uralja.” Megkérdezte hát, hogy hívják ezt a népet, mire azt felelte a kalmár: „Angoloknak nevezik őket.” „Jó, hogy angolok, azaz mintegy angyalok – mondta Gergely –, mert az orcájuk valóban angyali.” Megkérdezte még, hogy mi annak a tartománynak a neve. A kereskedő azt felelte: „Deirinek hívják őket.” Gergely erre: „Találó a Deiri elnevezés, mert a ‚haragtól’ (de ira) kell megszabadítani őket. Majd királyuk neve után érdeklődött. Azt mondja a kalmár, hogy Aellének nevezik. Erre Gergely: „jó, hogy Aellének hívják, mert azon a vidéken alleluiát kell énekelni.” Ezután a pápa elé járult, és nagy nehezen, sok könyörgésre és esedezésre elérte, hogy elküldje megtéríteni őket.
Gergely útra kelt, de a rómaiak nagyon nehezen nélkülözték, s a pápa elé álltak, mondván: „Megsértetted Pétert, leromboltad Rómát, elküldted Gergelyt!” Megrettent a pápa és azonnal futárokat menesztett, hívják vissza. Gergely már háromnapi járóföldet megtett, mikor megállván egy helyen, társai lepihentek, ő meg olvasgatott. Egy sáska (locusta) ugrott rá, és nem hagyta olvasni, hanem arra kényszerítette, hogy nevén elmélkedve megértse, ezen a helyen (locus iste) kell maradnia. Prófétai lelkületével fölfogta ezt, és társait rögtön sürgetni kezdte, hogy sietve induljanak. Megérkeztek akkor az apostoli hírnökök, s visszatérésre kényszerítették, bármennyire kesergett is emiatt. A pápa kolostorából kiemelve, bíboros diákonusává tette.
Egy alkalommal a Tiberis folyó annyira megáradt, hogy kilépett a medréből, elöntötte a város falait, és sok házat elsodort. A Tiberisen nagy sereg kígyó, meg egy óriási sárkány úszott a tenger felé, de a hullámok megfojtották és partra vetették őket, úgyhogy rothadásukkal teljesen megfertőzték a levegőt. Szörnyű vész támadt, melyet bubópestisnek neveznek: szinte látható volt, ahogy az égből villámok csapnak le, és egymás után sújtják agyon az embereket. A legelső Pelagius pápába vágott, aki rögtön meg is halt. Később úgy tombolt a vész a nép közt, hogy a lakókat magával ragadva, a legtöbb házat néptelenné tette a városban.
Mivel Isten egyháza nem maradhatott vezető nélkül, a tömeg egyhangúlag Gergelyt választotta meg pápának, bár ő minden erejéből tiltakozott. Amikor fel akarták szentelni, és a pestis kegyetlenül pusztította a népet, beszédet intézett hozzájuk, körmenetet tartott, litániákat rendelt el, és arra buzdított mindenkit, hogy sokkal buzgóbban imádkozzanak az Úrhoz. Amikor az egész nép összegyűlt és együtt imádkozott, olyan erővel kezdett tombolni a vész, hogy egyetlen óra alatt nyolcvan ember lehelte ki lelkét. Gergely azonban tovább buzdította őket, hogy ne hagyják abba az imádságot mindaddig, míg az isteni könyörületesség el nem űzte a járványt.
Miután a körmenet véget ért, el akart szökni, de nem tudott, mert éppen őmiatta őrizték éjjel-nappal a város kapuit. Végül ruhát cserélt, és rávett néhány kereskedőt, hogy egy szekérre tett hordóban vigyék ki a városból. Az erdőbe menekült, barlangok rejtekére, s három napig ott bujkált. Amikor minden zeget-zugot átkutattak utána, az égből egy fényesen ragyogó oszlop nyúlt le rejtekhelye fölé, melyen angyalok szálltak föl s alá. Egy remete meglátta ezt, a nép elfogja, magával viszi, és pápává szentelik.
Aki szavait olvassa, maga is meggyőződhet róla, hogy mennyire akarata ellenére került a méltóság csúcsára. Narsus patríciushoz írt levelében azt mondja: „Midőn az elmélkedés magaslatait ecsetelitek, saját zuhanásom fölötti kétségbeesésemet újítjátok meg, mert megtudtam, hogy mit veszítettem bensőleg, mikor külsőleg, méltatlanul a hatalom csúcsára hágtam. Tudjátok meg, olyan gyász bénít, hogy alig van erőm beszélni róla. Ne nevezzetek engem Noeminak, azaz ‚szép’-nek, inkább Márának, mert keserűséggel (amaritudo) vagyok tele (Rut 1,20).” Másutt azt mondja: „Mivel tudjátok, hogy püspöki méltóságra jutottam, ha szerettek, gyászoljatok meg, én ugyanis szüntelenül ezért zokogok, s kérem, imádkozzatok érettem az Úrhoz.” A Dialógusok Prologusában azt írja: „Főpásztori teendőim miatt lelkemet a világiak gondjai nyomják, és oly szépséges nyugalma után földi fáradozás pora szennyezi be. Mérlegelem, hogy mit kell most elviselnem, és mérlegelem azt, amit elveszítettem, s midőn látom a veszteséget, még nehezebbemre esik, amit hordoznom kell. Íme, nagy tenger hullámai csapdosnak, s lelkem hajóját hatalmas vihar lökései hányják-vetik. Ha korábbi életemre gondolok, sóhajtok, mert hátrafordulva még látom az elhagyott partot.”
Mivel Rómát továbbra is pusztította a pestis, Gergely egyszer a húsvéti időben elrendelte, hogy a szokásos módon tartsanak körmenetet a város körül, litániákkal. Megparancsolta, hogy a körmenet előtt a Boldogságos Örökké Szűz Mária képét vigyék nagy tisztelettel. Azt mondják, a kép mindmáig Rómában, a Santa Maria Maggiore-templomban van; állítólag Szent Lukács, a kiváló orvos és festő festette, s mindenben megszólalásig hasonlít a Boldogságos Szűzhöz. Lám a megfertőzött és zavaros levegő visszahúzódott a kép elől, mintha menekült volna tőle, s nem tudta volna elviselni a jelenlétét, A kép mögött sütött a nap, csodálatos derült volt az ég. Azt mondják, hogy ekkor a kép mellett a levegőégben angyalok éneke hallatszott: „Ég királynője örvendezzél, alleluia, mert kit méhedben hordozni méltó voltál, alleluia, feltámadott, mint mondotta, alleluia.” Gergely pedig rögtön hozzátette: „Imádkozzál érettünk az Úrhoz, kérünk téged, alleluia!”* Ekkor Szent Gergely Crescentius vára fölött megpillantotta az Úr angyalát, aki véres kardját megtörölve visszadugta hüvelyébe. Ebből megtudta, hogy vége van a pestisnek. Így is lett. Ezért nevezik a várat ettől kezdve Angyalvárnak.
Végül leghőbb vágya beteljesítésére Ágostont, Melitust és Jánost másokkal együtt Angliába küldte, akik imái és érdemei segítségével megtérítették a szigetlakóit.
Gergely olyan alázatos volt, hogy semmilyen körülmények között nem tűrte, ha dicsérik. István püspöknek, aki leveleiben magasztalta őt, ezt írta: „Sok jóakaratot mutattatok leveletekben irányunkban, többet, mint amit hallani méltó vagyok, de írva van: »Halála előtt akárkit se dicsérj« (Sir 11,30). Mivel még hallani sem vagyok méltó ilyet, kérlek benneteket, imádkozzatok, hogy méltó legyek arra, hogy mindaz a jó, amit rólam mondtatok, de nincs meg bennem, meglegyen bennem ezután.”
Narsus patríciushoz írt levelében ez áll: „Hogy a valóságot és a nevet összehasonlítsam: leveled szónoki fordulataival a majomból oroszlánt csinálsz, kedves testvérem. Olyan ez, mintha rühes kutyakölyköket párducnak vagy tigrisnek titulálnánk.” Anastasius antiochiai pátriárkának címzett levelében pedig így ír: „Amiért az Úr ajkának és mécsesnek neveztek engem, s azt mondjátok, hogy beszédemmel sokak javát szolgálom, és sokakat megvilágosítok, be kell vallanom, hogy önbecsülésemben a legnagyobb kétségeket támasztottátok. Elmélkedem azon, ki vagyok, de a mondott javaknak semmiféle jelét nem találom magamban. Azon is elmélkedem, hogy ti kik vagytok, s nem hihetem, hogy valótlant mondotok. Amikor azonban szeretném elhinni azt, amit állíttok, ellentmond nekem gyöngeségem, viszont ha vitatkozni akarok a dicséretemre mondottakkal, ellentmond nekem szentségetek. De kérlek, szent férfiú: hogy ebből a viaskodásból valami hasznunkra váljék, ha nincs is úgy, amint mondjátok, legyen mégis úgy, éppen azért, mert mondjátok.”
A fellengzős vagy az ő hasznosságát hirdető nagy szavakat mindenestül megvetette. Ezért írja a következőket Eulogius alexandriai pátriárkának, amikor az őt egyetemes pápának nevezi: „Leveletek bevezetőjében, melyet nekem címeztetek, fennkölt megszólítást kívántatok használni, amikor engem egyetemes pápának tituláltatok. Kérem, hogy ezt többé ne tegye Szentségtek, mert ti annyival rövidültök meg, amennyivel a másik többet kap annál, mint amit a józan mérték megkövetel. Nem vágyom a szavak dicsőségére, csupán az erkölcsökére, s nem tartom tiszteletnek azt, ami testvéreim tiszteletének rovására ér. Kerüljenek el messze azok a szavak, melyek a hiúságot táplálják, és a szeretetet sértik.” Ezért, amikor János, konstantinápolyi püspök ezt a hiú címet kisajátítja magának, és csalárdul eléri, hogy a zsinat egyetemes pápának nevezze, többek közt ezt írja róla Gergely: „Ki ez, hogy az evangéliumi törvényekkel és a kánonjogi dekrétumokkal szemben új nevet merészel bitorolni, mintha mások háttérbe szorítása nélkül, bárki is egyetemes lehetne?”
Azt sem akarta, hogy püspöktársai vele kapcsolatban a parancs kifejezést használják, ezért mondja Eulogius alexandriai püspökhöz írt levelében: „Kedvességed azt mondja nekem: »ahogy parancsoltátok«. Kérem, hogy a parancs szótól kíméljétek meg fülemet, mert tudom, ki vagyok én, s kik vagytok Ti: a hely szerint, amit elfoglaltok, testvéreim vagytok, erkölcseitek szerint atyáim.” Sőt, nagy alázatosságában azt sem akarta, hogy a matrónák az ő szolgálóleányainak nevezzék magukat. Ezért írja a patrícius Rusticianának: „Egy dolgot nehezményeztem leveledben, hogy amit hajdan egyszer lehetett mondani (Lk 1,38), azt te gyakran ismételgeted: »a te szolgálóleányod, a te szolgálóleányod«, Miért nevezed magad az én szolgálóleányomnak, holott engem a püspökség terhe mindenki szolgájává tett, s a püspökség elvállalása előtt te rendelkeztél velem? A Mindenható Úrra kérlek, hogy leveleidben ezzel a kifejezéssel többé ne kelljen találkoznom!” Először ő illette magát leveleiben „az Isten szolgáinak szolgája” titulussal, s ő vezette be, hogy utódai is így nevezzék magukat.
Könyveit életében alázatosságból nem engedte közzétenni, s másokéval összehasonlítva a saját műveit semmire sem tartotta. Ezért írja Ince afrikai prefektusnak a következőket: „Örülünk érdeklődéseteknek, hogy tudniillik a Jób könyvéhez írt kommentárunk elküldését kéritek, de ha gyönyörűséges eledellel akartok táplálkozni, honfitársatok, Szent Ágoston művecskéjét olvassátok, s ne kívánjátok az ő búzalisztjét a mi korpánkhoz hasonlítani. S azt sem akarom, hogy amíg ebben a testben vagyok, az emberek közt könnyen elhíresedjék, ha valamit mégis sikerült mondanom.”
Egy görögből latinra fordított könyvben olvassuk, hogy egy szent atya, név szerint János apát, amikor Rómába jött, hogy az apostolok küszöbét meglátogassa, meglátta Gergely pápát, amint átvág a város közepén. Elébe akart szaladni, és illő hódolatát kifejezni. Gergely meglátva, hogy le akar előtte borulni, igyekezett, hogy ő boruljon le előbb a földre, s nem is kelt föl addig, míg az apát föl nem állt. Ebben is megmutatkozik nagy alázata.
Olyan bőkezűen alamizsnálkodott, hogy nemcsak a környezetében élőknek, hanem az oly távoliaknak is, mint a Sinai-hegy szerzetesei, igyekezett a szükségleteit kielégíteni. Minden rászoruló neve fel volt nála írva, és bőségesen támogatta őket. Jeruzsálemben kolostort alapított, és gondoskodott arról, hogy Isten ott élő szolgáinak minden szükségletét fedezze. Isten háromezer szolgálóleánya napi kiadásaira évente nyolcvan libra aranyat küldött. Asztalához naponta meghívott mindenféle zarándokot. Egy napon elébe járult egyikük, kinek alázatból a kezére ő akart vizet önteni. Megfordult, hogy felvegye a kancsót, s hirtelen nem találta többé azt az embert. Csodálkozott ezen, de akkor éjjel látomásban megjelent előtte az Úr és azt mondta: „Egyéb napokon tagjaimban fogadtál engem, tegnap pedig saját személyemben.”
Egy másik alkalommal meghagyta kancellárjának, hogy tizenkét zarándokot hívjon meg asztalához, amit az híven teljesített is. Amikor mindnyájan letelepedtek, a pápa körülnézve tizenhárom személyt számolt meg. Magához hívatta kancellárját, s megkérdezte, hogy parancsa ellenére miért tizenhármat hívott meg. A kancellár is megszámolta őket, de csak tizenkettőt talált, s így szólt: „Hidd el, atyám, csak tizenketten vannak.” Észrevette Gergely, hogy az, aki hozzá legközelebb ült, gyakran változtatja arcát, s hol ifjúnak, hol tisztelendő, ősz öregnek mutatkozik. Evés után bevezette szobájába, s hevesen kérlelte, hogy méltóztassék megmondani a nevét. Az pedig így válaszolt: „Miért tudakolod a nevem, ami titok? De tudd, hogy én vagyok az a hajótörött, akinek azt az ezüsttálat adtad, amelyet anyád küldött neked a zöldségfélékkel. Légy egészen bizonyos, hogy azon a napon, amelyen azt nekem adtad, az Úr kijelölt téged az Egyház fejévé és Szent Péter utódává.” Erre Gergely: „De azt honnan tudod, hogy az Úr engem akkor az Egyház fejévé rendelt?” Ő pedig: „Mert az ő angyala vagyok. Az Úr küldött hozzád, hogy védelmezzelek, s mindent, amit rajtam keresztül kérsz, kieszközöljek nála.” Ezzel hirtelen eltűnt.
Élt abban az időben egy remete, igen erényes férfiú, aki az Úrért mindeneket elhagyott, s nem volt mása, csak egy macskája, akit gyakran simogatott, és mint kis társát ölében kényeztette. Imádkozott az Úrhoz, méltóztassék megmutatni, hogy az örök jutalom lakhelyét kivel kell majd megosztania, hiszen ő Isten szerelméért a világ gazdagságaiból mindenről lemondott. Egy éjszaka feltárult előtte, hogy Gergellyel, a római pápával remélhet közös lakást. Ő erre búsulni kezdett, azt gondolván, hogy az önkéntes szegénység nem sokat használt neki, ha ugyanolyan jutalmat kap, mint az, aki a világi javakban annyira bővelkedett. Amikor éjjel-nappal Gergely gazdagságát a maga nyomorúságával hasonlította össze sóhajtozva, egy éjszaka az Úr hangját hallotta: „A gazdagot nem a kincsek birtoklása, hanem a bírvágy teszi. Hogy mered a magad szegénységét Gergely gazdagságával összemérni, amikor te naponta öledbe kuporodó macskádat jobban szereted, mint ő az egész vagyonát, amit nem szeret, hanem megvetve és mindenkinek szívesen osztogatva szórja.” Ekkor a remete hálát adott az Úrnak, s ő, aki korábban azt gondolta, hogy az ő érdeme szenved csorbát, ha Gergellyel hasonlítják össze, azért kezdett imádkozni, hogy méltó lehessen majdan vele együtt lakni.
Amikor Mauritius császárnál és fiainál hamisan bevádolták Gergelyt egy püspök halála miatt, azt mondja vikáriusának írt levelében: „Van egy dolog, amit sugalmazz röviden uraimnak: ha én, az ő szolgájuk a longobárdok halálára vagy ártalmára bujtogattam volna, a longobárd népnek ma nem lenne sem királya, sem vezére, sem urai, hanem nagy zűrzavarban élne, de mert félem Istent, óvakodom attól, hogy bárkinek is a halálát okozzam!” Olyan alázatos volt, hogy amikor pápa lett, a császár szolgájának nevezte magát, és azt urának szólította. Olyan ártatlan volt, hogy ellenségeinek meggyilkolását is ellenezte.
Amikor Mauritius császár üldözni kezdte Gergelyt és Isten Egyházát, ő többek között ezt írta a császárnak: „Mivel pedig bűnös vagyok, hiszem, hogy a Mindenható Istent annál inkább kiengesztelitek, minél jobban szorongattok engem, ki rosszul szolgáltam őt.” Egy alkalommal szerzetesi öltözékben, jobbjában kirántott kardot tartva, egy emberfélelem nélkül állott a király elé, s a karddal felé sújtva, megjósolta, hogy meg fog halni. Mauritius megrémülve abbahagyta Gergely üldözését, és állhatatosan kérni kezdte, hogy imádkozzon érte, hogy bűneiért Isten még ebben a világban büntesse meg, s a büntetést ne a végső elszámolásra tartogassa.
Egy alkalommal látta magát Mauritius, amint a Bíró ítélőszéke előtt áll, ki azt mondja: „Hozzátok Mauritiust!” És szolgái megragadva őt a Bíró elé állítják, s az így szól: „Hol kívánod, hogy visszafizessem neked azt a sok rosszat, amit életedben elkövettél?” Ő azt felelte: „Inkább itt fizess meg, Uram, mintsem a másvilágon.” Erre az isteni hang rögtön megparancsolta, hogy Mauritiust, feleségét, fiait és lányait adják át Phocas vitéznek, hogy megölje őket. Így is történt: nem sokkal később egy Phocas nevű katona őt magát és egész családját kardélre hányta, és átvette tőle a hatalmat.
Amikor Gergely a Santa Maria Maggiore bazilikában Húsvét napján misét celebrált, s kimondta, hogy „Az Úr békéje legyen veletek”, az Úr angyala hangosan válaszolt: „És a te lelkeddel.” Ezért tette e templomot Húsvét napjának stációs templomává,* s a csoda bizonyságára a hívek nem feleltek az Úr békéjére.
Hajdanában történt, amikor Traianus római császár nagy hévvel indult hadba, hogy egy özvegyasszony sírva szaladt oda hozzá és azt mondta: „Könyörgök, méltóztass megbosszulni ártatlanul megölt fiam vérét!” Amikor megígérte a császár, hogy ha egészségben visszatér, ítéletet mond majd, az özvegy így szólt: „De ki vállalja el ezt, ha te elesnél a csatában?” Traianus erre: „Az, aki utánam fog uralkodni.” Az özvegy: „De mit használ az neked, ha más szolgáltat nekem igazságot?” Traianus azt válaszolja: „Bizonyára semmit.” Mire az özvegy: „Nem lenne-e jobb neked, ha nékem igazságot szolgáltatsz, és ezért elnyered jutalmadat, mint ha másra hagyod?”
Ekkor Traianus császár megkönyörülve rajta, leszállt lováról, és ítéletet mondott az ártatlan vér fölött.
Azt is mesélik, hogy amikor Traianus egyik fia a városban féktelenül vágtázott, elgázolta egy özvegyasszony fiát. Amikor az özvegy sírva elpanaszolta ezt a császárnak, ő a saját fiát, aki ezt tette, odaadta az özvegynek megölt fia helyett, és nagylelkűen megajándékozta. Egy alkalommal, jóval Traianus halála után, Gergely Traianus fórumán ment át, és e bírói jóakaratra gondolt. Amikor a Szent Péter-bazilikába ért, keservesen megsiratta jótevője pogány tévelygését. Ekkor egy égi hang azt mondta neki: „Íme, kérésedet teljesítettem, és Traianus örök büntetését elengedtem. De ez után a legkomolyabban óvakodj attól, hogy valamely elítéltért könyörögj.” Damascenus pedig egyik beszédében azt meséli, hogy Gergely Traianusért imádkozva égi hangot hallott: „Szavadat meghallgattam, és megkegyelmezek Traianusnak.” Ennek – ugyanott mondja – tanúja egész Kelet és Nyugat.
Ezzel kapcsolatban mondják egyesek, hogy Traianus visszatért az életbe, itt részesült kegyelemben, itt érdemelte ki a fölmentést, és úgy jutott a dicsőségre; s még nem küldetett végleg a pokolba, s ítélete sem volt végleges. Mások azt mondják, hogy Traianus lelke nem szabadult meg teljesen az örök büntetéstől, hanem büntetése felfüggesztődött az Ítélet napjáig. Megint mások azt mondják, hogy a büntetése a kínzás helyét és módját illetően csak feltételesen volt megállapítva, míg Gergely imádságára, Krisztus kegyelméből a hely és a mód meg nem változott. Mások, mint János Diákonus, aki ezt a legendát összeállította, azt mondják, hogy nem az áll ott, hogy „imádkozott”, hanem az, hogy „megsiratta”. Az Úr gyakorta teljesíti könyörületesen azt, amire az ember, bár nagyon vágyakozik, kérni mégsem meri. És hogy az ő lelke nem a pokolból szabadult és vétetett a paradicsomba, hanem csak a pokol kínjaitól szabadult meg. „Lehetséges ugyanis – mondja –, hogy egy lélek a pokolban van, de Isten irgalmából a kínt nem érzi.” Mások szerint az örök kárhozat két részből áll; az első az érzékekre ható büntetés, a második a megvonás, vagyis az Isten látásától való megfosztottság. Ami az örök kárhozat első felét illeti, azt engedték el Traianusnak, a másik fele megmaradt.
Azt is beszélik, hogy egy angyal mondotta Gergelynek: „Mivel egy kárhozottért könyörögtél, két dolog közt választhatsz: vagy két napon át gyötrődsz a purgatóriumban, vagy egész életedben betegségek és fájdalmak kínozzanak.” Ő inkább azt választotta, hogy egész életében fájdalmak gyötörjék, mintsem a purgatóriumban kelljen két napig szenvednie. Ezért ettől kezdve hol láz gyötörte, hol köszvénytől szenvedett, hol nagy fájdalmak kínozták, hol szörnyű gyomorfájástól gyötrődött. Ezért mondja egyik levelében: „A köszvény és egyéb bajok kínja annyira nyomorgat, hogy az élet számomra a legnagyobb büntetés. Naponta kimerülök a fájdalomtól, és a halál orvosságát várva sóhajtozom.” Másutt azt mondja: „Fájdalmam hol enyhébb, hol erősebb, de nem olyan enyhe, hogy elmúljék, sem olyan erős, hogy belehaljak. Ezért van az, hogy bár naponta halálomon vagyok, a halál mégis elkerül. Olyannyira át vagyok itatva ártalmas nedvekkel, hogy az élet büntetés számomra, és sóvárogva várom a halált, mely hitem szerint panaszaimra az egyetlen gyógyszer.”
Egy asszony minden vasárnap kenyeret ajánlott fel Szent Gergelynek. Amikor Gergely mise alatt az Úr Testét nyújtotta neki, mondván: „A mi Urunk Jézus Krisztus teste vezessen el az örök életre”, ő illetlenül fölnevetett. Gergely rögtön visszahúzta kezét az asszony ajkától, s az Úr testének e darabkáját, megfordulva, az oltárra tette. Később a nép jelenlétében felelősségre vonta, hogy mi okból merészelt nevetni. Az így felelt: „Azért nevetek, mert az Úr testének nevezed azt a kenyeret, amelyet saját kezemmel gyúrtam.” Ekkor Gergely az asszony hitetlensége miatt leborult imádkozni, és fölkelve látta, hogy a kenyér egy emberi ujjá változott. Így térítette vissza hitéhez az asszonyt. Ismét imádkozott, s látta, hogy a hús visszaváltozott kenyérré. Ekkor odaadta az asszonynak, hogy magához vegye.
Fejedelmek néhány értékes ereklyét kértek Gergelytől, aki Szent János evangélista dalmatikájának egy darabkáját adta nekik. Azok átvették, de nagy méltatlankodással vissza is adták neki, mint hitvány ereklyéket. Ekkor Szent Gergely imádkozni kezdett, majd kért egy kést és megszurkálta az anyagot. A lyukakból rögtön vér serkedt, és így isteni módon megnyilatkozott, hogy milyen értékesek voltak ezek az ereklyék.
Egy gazdag római elhagyta feleségét, s ezért a pápa eltiltotta az áldozástól. Nehezen tűrte ezt az állapotot, de a pápa nagy tekintélye alól nem vonhatta ki magát. Megkérdezte a mágusok véleményét, akik megígérték, hogy ráolvasással elérik, hogy az ördög megszállja a pápa lovát, s addig gyötörje, míg lovasa komoly veszélybe nem kerül. Amikor Gergely lóra ült, a mágusok az ördögöt belebújtatván, annyira gyötörni kezdték a lovat, hogy senki nem tudta megfékezni. Gergely a Lélek sugallatára felismerte, hogy az ördög szállta meg a lovát, keresztet vetett, a lovat megszabadította múló őrjöngésétől, a varázslókat pedig örök vaksággal sújtotta. Ezek később vétküket megbánva eljutottak a szent keresztség kegyelmére. Szemük világát azonban nem kapták vissza, nehogy varázsmesterségüket újra kezdjék, de megparancsolta, hogy egyházi ellátással viseljék gondjukat.
Egy könyvben olvassuk, melyet a görögök Lymonnak neveznek, hogy Szent Gergely kolostorának apátja egyszer jelentette: az egyik szerzetes három pénzérmét tart magánál. Gergely a többiek elrettentésére kiközösítette. Valamivel később meghalt a szerzetes, de Gergely nem tudott elhunytáról. Felindult azon, hogy feloldozás nélkül halt meg, s egy imádságot írt sírfeliratként, melyben feloldozta a kiközösítés kötelékéből. Odaadta ezt egyik diákonusának, és meghagyta, hogy olvassa fel az elhunyt testvér sírja fölött. Az teljesítette a parancsot. Másnap éjjel megjelent a halott az apátnak, és elmondta, hogy mindeddig fogságban volt, de előző nap feloldoztatott.
Gergely zsolozsmát szerkesztett, egyházi éneket szerzett, és felállított egy énekes iskolát, melynek céljaira két házat építtetett, az egyiket a Szent Péter-, a másikat a Lateráni-bazilika mellett. Itt mind a mai napig nagy kegyelettel őrzik azt az ágyat, amelyre a hórák közben lepihent, azt a pálcát, mellyel a gyerekeket fegyelmezte, és saját antifonáléját. Ő fűzte a mise-kánonhoz: „és napjainkat rendezd a te békédben, ragadj ki minket az örök kárhozatból, és számlálj választottaid seregébe”. Végül Gergely, miután tizenhárom évig, hat hónapig és tíz napig ült Szent Péter székében, jócselekedetektől telve elköltözött testéből. Sírján ez a vers áll:
Testedből ez a test, anyaföld, most vedd, tied újra, Majdan visszaadod, s élteti akkor az Úr. Szárnyal a lélek az égbe: dehogy fél már a haláltól! Általa út nyílik: áll örök Élet előtt. Legfőbb főpapi test maradékát őrzi e sírbolt, Tette a jót, míg élt, bárhova vitte a sors.
Az Úr megtestesülése utáni 604. évben történt ez, Phocas császár idején.
Szent Gergely halála után szörnyű éhínség támadta meg az egész országot. A szegények, akiket Gergely olyan bőkezűen táplált, utóda elé járultak, mondván: „Urunk, ne engedje Szentséged, hogy akiket atyánk, Gergely táplált, most éhen haljunk.” E szavakra a pápa mindig méltatlankodva felelte: „Ha Gergely saját dicső hírneve miatt magára vállalta is mindenféle népség gondját, mi nem tudjuk mindannyiukat etetni.” És üres kézzel bocsátotta el őket. Szent Gergely háromszor megjelent neki, és kedvesen megfeddte fukarsága és elutasító beszéde miatt, de az nem volt hajlandó megjavulni. Ekkor negyedszerre félelmetes külsőben jelent meg, megragadta őt és fejére halálos csapást mért. Mérhetetlen fájdalom kínozta, és ő rövid időn belül be is végezte életét.
Gergelyt még az említett éhínség idején ócsárolni kezdték irigyei, erősködve, hogy az Egyház egész vagyonát eltékozolta. Bosszúból rábeszéltek egyeseket, hogy égessék el a könyveit. Már néhány könyvét elégették, és a többit is tűzre akarták vetni, amikor Péter Diákonus, Gergely bizalmasa, aki Dialógusainak négy könyvében beszélgetőtársa volt, hevesen tiltakozni kezdett. Azt bizonygatta, hogy emlékét így nem tudják eltörölni, mert műveinek példányait a világ különböző tájain őrzik. Hozzátette, hogy szentségtörés egy olyan nagy- atyának annyi és oly kitűnő könyvét elégetni, kinek feje fölött ő maga gyakran látta a Szentlelket galamb képében. Végül sikerült őket meggyőzni, hogy ha azt, amit mondott, esküvel megerősíti, és azonnal meghal, elállnak a további könyvégetéstől. Ha viszont nem hal meg, hanem tanúskodását túlélné, saját kezével fog segíteni a könyvégetőknek. Gergely megjövendölte ugyanis neki, hogy ha nyilvánosságra hozza a galamb látomásának csodáját, nem élhet tovább. A tisztelendő Péter levita diákonusi öltözékben, kezében az evangéliumos könyvvel megjelent, majd azt megérintve tanúságot tett Gergely szentségéről, és fájdalom nélkül, az igaz hitvallás szavaival lehelte ki lelkét.
Szent Gergely kolostorának egyik szerzetese pénzt gyűjtött magának, Szent Gergely azonban megjelent egy másik szerzetes előtt, mondván, hogy figyelmeztesse társát: ossza szét a pénzt és tartson bűnbánatot, mert három nap múlva meg fog halni. A szerzetes meghallva ezt, nagyon megijedt, bűnbánatot tartott és visszaadta a pénzt. Ezután annyira úrrá lett rajta a láz, hogy a harmadik nap hajnalától reggel kilencig a forróság miatt nyelvét kidugva lihegett, s már úgy látszott, meghalt. A többiek körülállták és zsoltárokat énekeltek, majd abbahagyva a zsoltározást, ócsárolni kezdték. Ő azonban hirtelen feléledt, mosolyogva pislogott és így szólt: „Irgalmazzon nektek az Úr, testvéreim, amiért engem ócsároltatok, mert nem kis bonyodalmat okoztatok nekem. Egyszerre vádoltatok ti, meg az ördög, és nem tudtam, melyik vádra válaszoljak előbb. Ha valaha egy haldoklót láttok, ne szidjátok, hanem érezzetek együtt vele, mert vádlójával a szigorú Bíró ítélőszéke elé megy. Amikor az ítélőszék előtt álltam az ördöggel együtt, és Szent Gergely segítségével minden vádjára jól megfeleltem, egy vádpontot rám bizonyított az ördög, amitől elszégyelltem magam, s mint látjátok, ezért gyötrődöm így, s mindeddig nem tudtam megszabadulni tőle.” Amikor a testvérek megkérdezték, hogy mi volt az, így felelt: „Nem merem megmondani, mert amikor Szent Gergely megparancsolta, hogy jöjjek hozzátok, az ördög nagyon méltatlankodott, azt gondolva, hogy Isten küldött vissza, hogy e miatt a dolog miatt penitenciát tartsak. Gergely lett a kezesem, hogy a felhánytorgatott vádat nem leplezem le senki előtt.” Később ezt kiáltozta: „Ó, András, András, te, aki ebbe a veszélybe sodortál tanácsoddal, még ebben az évben meghalsz.” Ezzel kifordultak szemei, s meghalt.
Élt a városban egy András nevű ember, aki abban a pillanatban, amikor a szerzetes a halálán megátkozta, szörnyű betegségbe esett, úgyhogy a hús teljesen lesorvadt róla, de meghalni nem tudott. Akkor összehívták Szent Gergely kolostorának szerzeteseit, s megvallotta, hogy a nevezett szerzetessel együtt ellopták a kolostor bizonyos iratait, és jó pénzért eladták idegeneknek. Eddig nem tudott meghalni, de beismerő szavaival kilehelte a lelkét.
Szent Eugenius életrajzában olvassuk, hogy abban az időben, amikor az egész egyház az ambrozián rítust követte a gregorián rítus rovására, a római pápa, Adrianus zsinatot hívott össze, ahol elhatározták, hogy a gregorián rítust kell egységesen bevezetni. A végrehajtó Károly császár volt, aki végigjárva a provinciákat, fenyegetésekkel és büntetésekkel kényszerített minden klerikust; az ambrozián rítus könyveit pedig mindenütt elégette, és sok rebellis klerikust bebörtönzött. Eugenius püspök a zsinatra megérkezve látta, hogy azt már három napja berekesztették. Ekkor bölcsességével rávette a pápát, hogy mindazon főpapokat, akik részt vettek a zsinaton, s már három napja eltávoztak, hívja vissza. Újra összehívták a zsinatot, és minden atya egyetértett javaslatával, hogy mind az ambrozián, mind a gregorián misszálét helyezzék Szent Péter apostol oltárára, zárják be jól a templom ajtaját, gondosan pecsételjék le több püspök pecsétjével, és ők maguk egész éjjel imádkozzanak, hogy az Úr valamiféle jel által fedje fel előttük, hogy a kettő közül melyik rítust kell inkább követni a templomokban. Megtették, amit elhatároztak. Reggel kinyitották a templom kapuit, s mindkét misszálét kinyitva az oltáron találták.
Mások hozzáteszik, hogy a Gergely-féle teljesen szét volt esve, és mindenfelé szétszóródva találtak rá, míg az ambroziánt úgy találták, azon a helyen kinyitva, ahogy hagyták. Ebből az isteni jelből megtudták, hogy a gregoriánus rítust kell elterjeszteni a világon, az ambroziánt pedig csak saját templomában kell követni. Az atyák pedig azt, ami isteni módon tudomásukra jutott, határozatba is foglalták, s mind a mai napig ez van érvényben.
Szent János Diákonus meséli, aki Szent Gergely életrajzát összeállította, hogy amikor összeállította és megírta az életrajzot, álmában egy papnak öltözött férfiú állt a lámpája mellé, amikor írt. Olyan hófehér és finom szövésű öltözék volt rajta, hogy a ritkás szöveten áttűnt az alatta lévő tunika feketesége. Még közelebb lépett, s majd megpukkadt a nevetéstől. Mikor János megkérdezte, hogy ilyen tisztes kinézésű férfiú hogy nevethet ilyen orcátlanul, azt mondta: „Mert te olyanoknak a haláláról írsz, akiket életükben sosem láttál.” János erre: „Nem ismerem ugyan szemtől szembe, mégis olyasvalakiről írok, akit megismertem olvasmányaimból.” Az folytatja: „Úgy látom, te megcsináltad, amit akartál, de én is megteszem, amit tudok.” Ezzel kioltotta a lámpát, és annyira megijesztette, hogy János hangosan felkiáltott, mert azt gondolta, hogy az az ember elvágja a torkát.
Hirtelen megjelent Gergely, jobbról Szent Miklós, balról Péter Diákonus kísérte, s azt mondta: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31). Az ellenséges alak az ágy függönye mögé rejtőzött, mire Gergely kiragadta Péter Diákonus kezéből a nagy fáklyát, és lángjával az ellenség száját és egész arcát megperzselve úgy befeketítette, mint egy szerecsent. Egy kis szikra a fehér öltözetre esett, és elemésztette. Ekkor látható lett a koromfekete alak. Így szólt Szent Péter Gergelyhez: „Ezt eléggé befeketítettük.” Mire Gergely: „Nem mi feketítettük be, csak megmutattuk, eleve milyen fekete volt.” Majd nagy fényességet maguk után hagyva, eltávoztak.
fordította: Madas Edit
péntek 12 március 2010 at 0000 - Sziklához láncolt Gergely
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor péntek 12 március 2010 at 0000
Március 12.
Gergely, teljes nevén Nagy Szent Gergely, mondai nevén Sziklához láncolt Gergely, bencés szerzetes, majd pápa (†604): egyháztanító, a középkori kultúra egyik legnagyobb előkészítője.
Gergely pápa életét, illetőleg legendáját az Érdy-kódex adja elő.* Atyai örökségéből hat kolostort alapít Szicíliában, egyet pedig szülővárosában, Rómában, Szent András apostol tiszteletére, Itt él kemény penitenciában ő maga is. Cellájában egyszer a Szentírást olvassa, amikor Isten angyala veszett-süllyedt ember, vagyis hajótörött képében alamizsnát kér tőle. Gergely hat ezüstpénzt ad neki. Újra eljön, ismét kap. Harmadszor is megjelenik, de a klastromnak most már egy garasa sincs. Gergely azt az ezüst tálcát ajándékozza oda, amelyen szüléje, vagyis édesanyja élelmet szokott neki küldeni.
Más alkalommal a Tiberis megáradt. A víz Róma főfalain áthatolt, színén sok kígyó és sárkány tört az örökvárosra. És támada nagy döghalál, és oly veszély történék rajtok, hogy ugyan szemlátomást tüzes nyilak jőnek az égből és valakiket meglőnek vala, ottan meghalnak vala. A döghalál a pápát sem kerüli el. Utódául Gergelyt akarják megválasztani, ő azonban a tisztesség elől kimenekül Rómából és erdőben bujdosik. Keresésére indulnak, és íme: egy szép fényes tüzes kőláb jelenék meg ő feje fölött azon a helyen, hol ott elbújt vala, kin egy berekesztett (inclusus) jámbor meglátá, hogy az mennyei szent angyalok leszállnak, vala, és fölmennek vala. Megragadták és a pápai trónra emelték.
A döghalál még mindig pusztított Rómában. Gergely pápa azt a Mária-képet, amelyet a jámbor hagyomány szerint még Lukács evangélista festett, nagy körmenetben körülhordoztatta a városban. Gergely látomása szerint a Crescentia-vár fölött Istennek szent angyala megtörölte véres tőrét és hüvelyébe rejtette. Ez a járvány elmúlását jelentette. Az erősség mostanságtól kezdve az Angyalvár nevet kapta. A csodás eseményről Havi Boldogasszony ünnepénél is szólunk.
Gergelynek szokása volt, hogy koronkéd az ő asztalára vendégöket hí vala, és alázatosságból ennen maga tett vala vizet mindennek kezére. Egy napi napon jöve egy ismeretlen vendég őhozjá, és mikoron reávetette vóna ő szemeit, csodálkozván ő szép színeváltozásán, akara vizet enteni ő kezére, és ottan elenyészék őelőle.
Mikoron ezen ő magában gondolkodnék, azon éjjel megjelenék őneki az Úristen, és mondá álmában: ennek előtte való időben engemet vendéglettél az én tagaimban, de tegnap ugyan ennen személyemben fogadtál be engemet. Azt értvén Szent Gergely pápa, másodnapon hagyá az asztalnoknak, hogy tizenkét szegény zarándékokat hozna be az ő asztalára. Mikoron megszerzette vóna, beméne Szent Gerger pápa és látá, hát tizenhárman vannak. Mikoron megkérdette vóna az asztalnokot, hányan volnának, felele, hogy csak tizenketten volnának. Viszon (viszonzá) ellen Szent Gerger, hogy tizenhárman volnának. Esmég viszon ellen mondván: tudja tisztelendő atyaságod, hogy csak tizenketten vannak. Mikoron Szent Gerger pápa reájok, nézve látá, és eszébe vevé, hogy egyiknek gyakorta változnék ő színe: néha ifjúságra, néha vénségre.
Mikoron felkölt vóna az ebéd, magának vivé az ifjat, és mondá őneki: ki vagy, honnan és ki neked neved? Ki ottan felelé és mondá őneki nagy bölcs bátorsággal: mire kérded az én nevemet, ki nagy, csodálatos. De bizonnyal tudjad, hogy én vagyok az szegény zarándok, kinek az ezüst tálcát adád, kit tenéked anyád küldett vala étekkel teljes. Annak okáért nyilván tudjad, hogy aznaptul fogva, mikoron te azt énnekem adád, választott téged Úristen az Ő Egyházának fejedelméé, és Péter apostolnak utánajárójává lenni.
Nyilvánvaló, hogy a szent pápa legendájának ez a mozzanata, Gergely irgalmassága ihlette a szegedi premontrei apácák Lányi-kódexben olvasható rendtartását,* amely a középkori laikus néphagyományban is élhetett: Szent Gergely másodnapján vagyon nálunk halottak napja. Azért ebéd után placebo és vecsernyekor kilenc lecckül (olvasmányul) halottaknak vigiliát kell mondani... Nagy commendatio in exitu Israeltül fogva ad dom cum tribulare-ig mennye psalmus (zsoltár) vagyon, mind el kell mondani. Gergelyhez a középkorban a tisztítótűzben szenvedő lelkekért is könyörögtek.*
*
Az Érdy-kódex nem tartalmazza a Legenda Aurea Gergely-legendájának egészét. A szent pápa kivételes népszerűségére jellemző, hogy legendaköre a középkor végén az imago pietatis eucharisztikus képzetével is bővül, alakja pedig bevonul az európai mondavilágba.
A Legenda Aurea deák eredetijében olvassuk,* hogy egy előkelő asszony minden vasárnap kenyeret ajánlott föl Gergelynek. Egyszer azonban hitetlenkedni, nevetni kezdett, amikor a miséző pápa az átváltoztatott ostyát odanyújtotta neki, és a szent szavakat mondotta hozzá: a mi Urunk Jézus Krisztus teste juttasson el az örök életre. A pápa a Szentséget ezért nem is szolgálta ki az asszonynak. Visszatette az oltárra és megkérdezte, miért nevetett. Azért – válaszolt az asszony – mert te azt a kenyeret nevezted Krisztus testének, amelyet én hoztam. Gergely a hitetlenség hallatára imádkozni kezdett, és íme a kenyér emberi formát, éspedig ujjat mutatott. Az asszony megrendülve hinni kezdett, mire a húsdarabka ismét kenyérré változott. A pápa most már megáldoztatta vele.
Ez volt a Gergely pápa miséje. A legenda a késő középkorban újabb sarjadékokat is hajtott. Gergely a misét eszerint nagycsütörtökön, az Utolsó Vacsora emlékünnepén, az Oltáriszentség szereztetésének napján a római S, Groce in Gerusalemme-bazilikában mutatta volna be a szenvedő, sebektől vérző Megváltó képmása előtt.* Az ábrázolás ikonográfiájáról (imago pietatis), régi hazai elterjedéséről, hiedelemvilágáról, így a magyarországi vérző ostyákról alkalmasabb összefüggésben, más tervezett munkánkban emlékezünk meg.
*
Gergely a legendán át meghódítja az európai mondavilágot, hazai hagyományainkat is. Mint említettük, népkönyveink Sziklához láncolt Gergely néven emlegetik.
Magyarul először a Debreceni-kódexben tűnik föl,* de még nem Gergely alakjához fűzve: olvastatik egy példa, hogy soha asszonyunk Mária el nem hagyja az ő szolgálóit, akármely igen nagy bínesek legyenek.
A XVII. században a kolostori hagyományból már kilépve a Gesta Romanorum szól Haller János fordításában (1695) Gergely Pápának eredetirül, Istennek tsudálatos rendelésibül.*
A történetet a falusi olvasó számtalan kiadásban, több változatban megjelent ponyvatermékekből ismeri. Egyik Varga Lajos verses átköltésében jelent meg: A tengeri sziklák rabja, vagy Szent Gergely pápa élete.
Innen került az Isten végtelen irgalmát példázó történet mesehagyományunkba is.* Sándor István egy Gáspár Simon Antal ajkáról lejegyzett istensegítsi változat magyarázatában említi* még a gyergyószentmiklósi, besenyőtelki, hódmezővásárhelyi, magyar-egregyi meseváltozatokat is.
Az épületes történet páratlan európai népszerűségét két kiemelkedő költői mű is tükrözi. Az egyik Hartmann von Aue középkori verses regénye: Gregorius am Stein, amely a Gesta Romanorum mellett, számtalan élőszavas, népmesei változatot ihletett. A másik korunk szülöttje, Thomas Mann megragadó alkotása: A kiválasztott (Der Erwählte) meghatott-irónikus tisztelgés Európa archaikus hagyománya előtt.
A név magyar népszerűségéről tanúskodik a belőle származó családneveink nagy száma: Gergely, Greguss, Gergus, Gere, Gerő, Gergye, Gerecs, Göröcs, Geczi, Géczy.*
*
Gergely pápa kezdeményezte az angolszászok megtérítését. Bencés misszionáriusait emberséges magatartásra, a pogány szakralizmus méltánylására, egyben bölcs szintézisre intette. Ez a körültekintő missziós munka jellemezte később a hasonlóan bencés Bonifác német, majd Gellért és társai magyar térítését is.*
*
Gergely nevéhez fűződik az egyházi ének klasszikus rendszerezése (gregorián). Ő teremtette meg a római Schola Cantorum stílusát. Ez terjedt el Szentgallen monostorában, Tours városában, majd valamennyi kolostori és káptalani iskolában. Az anyagnak európai jelentőségű összefoglalása és korai emléke a hazai Codex Albensis.* A pannonhalmi barokk Boldogasszony-kápolna mellékoltárán álló szobrának bal vállán a Szentlelket jelképező galamb. A legenda szerint a róla elnevezett gregorián énekstílust maga a Szentlélek sugallta neki.
Minden híressége mellett is hazánkban csak néhány középkori patrociniumát ismerjük, és ez az elenyészett Szentgergely (1192),* továbbá Rétalap (1286), Oszlár (1332).* Ennek nyilvánvaló oka, hogy a nap a nagyböjt kellős közepére esik. Ilyenkor nem lehet igazi búcsút ülni.
Az egyháztörténet úgy tudja, hogy a gergelyezés IV. Gergely pápa (827-844) intézkedésére terjedt el, aki ezzel hősünket, Nagy Szent Gergelyt, az iskolák, diákok egyik védőszentjét akarta megtisztelni. A játékot eredetileg három diákgyerek adta elő: egy püspök és két káplánja. A többi gyerekek megfelelő öltözetben egy-egy mesterséget képviseltek. A gyermekpüspök a templomban versbeszedett prédikációt mondott, majd tavaszköszöntő seregével bejárta a várost. Az ünnep egyúttal a diákok tavaszi félévének kezdete is volt, amikor új társakat toboroztak.*
„A Calendae Martiae pogány szokásának – egészíti ki* Kardos Tibor – és a görög tavaszdaloknak közös örökségeként Gergely pápát március elsején tavaszdalokkal köszöntötték... Valószínűleg római példára vált állandó jogává e kórusoknak a rekordálás is, vagyis köszöntő énekek előadása, karban való szereplés nagy ünnepeken, világi alkalmakkor is, sőt később már lakodalmakon és keresztelőkön...” Így lett Gergely pápa a középkori diákok és iskolák egyik legkedveltebb patrónusa. Névünnepe tavaszi félévkezdetnek számított, amelyet a diákok felvonulással, új tanulótársak felkutatásával ünnepeltek meg.
Ez volt a gergelyjárás, gergelyezés: a rekordáció egyik jellegzetes alkalma, amely régi hazánkban is virágzott, tudomásunk szerint a magyarok, németek, erdélyi és szepesi szászok, szlovákok* között, de járta a cseheknél is. A hazai játékba részben az Aprószentek napján választott gyermekpüspök középkori hagyományvilága is beleépült.
Az újkorban az evangélikus iskolák is átvettek a szokást, de több helyen, így Brassóban a későbbi időkben május első napjára került át. Élt a hétfalusi evangélikus csángók körében is.* Jellemző, hogy a kétajkú Ipolyszögön magyarul és szlovákul is gergelyeztek.* Aszerint, hogy milyen házhoz mentek be.
A hagyomány szívósságára vall, hogy a barokk szerzetes iskolák is számontartották. „A nagykárolyi nemesi konviktus növendékei – írja* sajnos, igen szűkszavúan Takáts Sándor – Gergely napján lovas játékot is produkáltak, s mint Nyitrán, úgy itt is királyt választottak maguknak.” Az károlyi diákok – írja Haller grófné 1730-ban Károlyi Sándornak – szörnyű pompával recreatioznak. Csütörtökön Szent Gergely napja oktávája alatt 32 lovas, 50 gyalog volt, mind diák, Haller Sándor királyságával lúháton volt. Igen vígan voltak.
A XVIII. század végéről több kéziratos, antikizáló elemekkel átszőtt Gergélyi Versezet maradt ránk. Leginkább gömöri evangélikus iskolamesterek verselményei,* amelyek a középkori rekordáló hagyományt a népköltészet, népszokások világába közvetítették.
Mellőzve a gergelyjárás ismert, főleg mátravidéki leírásait,* Csököly régi, múltszázadbeli református hagyományvilágát* mutatjuk be:
Az iskola akkoriban Gergely napján kezdődött. Az új deákok szülei már előző nap elvitték természetbeli ajándékaikat a mesternek. A nagyobb deákok beszaladozták a falut, hogy az ünnepre minél több és szebb szalagot gyűjtsenek. Szíjjasbocskoraikat kétszer is beitatták marhafaggyúval, hogy minél tetszetősebb legyen.
Gergely napján a nagyobb deákok ünneplőbe öltöztek. Kalapjukon hatalmas művirág-bokréta, kezükben szalagokkal fölékesített mogyorófapálca. Megbeszélt helyen összegyülekezve, elindultak azokhoz a házakhoz, ahol az új deáknak valók laktak. Beköszöntőjük az ősi Szent Gergely-énekből már ritmikus prózává oldódott:
Szent Gergő Urunknak, híres tanítónknak nevenapján Régi szokás szerint ma megyünk először iskolába. Hol íratnak szépen, olvastatnak, s úgy tanítanak Emberséget, bölcs, kegyes tudományt mindenki számára, Mert nem jó tudatlan felnőni a földi világba. Ezért készüljetek iskolatársak, mind jöjjetek már! Jó mesterünk vagyon, kit Isten megáldjon, ki minket vár. Ha nem adhattok új iskolást az idén házatokból, Adjatok adományt színes jókedvvel javaitokból.
A szülők a bokrétás toborzókat tojással, süteménnyel, pénzzel ajándékozták meg. Az iskolába érkezve, terített asztal várta őket. A szülők előző nap ehhez adták össze az ételeket. Még citorás is akadt.
Másnap kora reggel jöttek az iskolások. Napos néven emlegetett két gyerek várta őket, majd harangozott a templomi könyörgésre. Ezután megkezdődött a tanítás. Szerda és szombat koledáló nap volt: a tanulók belerakták a magukkal hozott tojást, kukoricacsövet, ezt-azt a tanító kosarába.
*
Gergely a középkorban sokfelé tavaszkezdő, melegváró nap, a Julián naptár szerint a tavaszi napéjegyenlőség időpontja volt.* Ez magyarázza az Ipolyi Arnoldtól megörökített honti hagyományt: a gyerekek acélt és tűzkövet tartva kezükben, e szavakkal köszöntek be a házakhoz: acélt hoztam, tüzet ütöttem kegyelmeteknek. Az acélt úgy dobták a földre, hogy egy darabig forogjon.* Ez nyilván a tavaszba forduló napot akarta jelképezni, idézni.
*
Károlyi Sándor följegyzései között olvassuk, hogy Gergely napján az erdődi Donát-kápolnában bemutatott misével kezdődött a tavaszi szőlőmunka.
Zalaszentbalázs szőlősgazdái szerint a Gergely napján metszett tőkékről sok bort szüretelnek. Ekkor metszették a sióagárdiak a szőlejük sarkaiban lévő négy tőkét.
szombat 13 március 2010 at 1500 - dr. Varga Tibor - ELŐADÁSSOROZAT ÚJ HELYSZÍN BUDAPESTEN
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Előadások Kapcsolat:-Email-
Mikor szombat 13 március 2010 at 1500 Vége szombat 13 március 2010 at 1900
A SZENT KORONA NEVÉBEN !
Szeretettel meghívjuk, Önt és kedves családját DR. VARGA TIBOR Jogtörténész
A SZENT KORONA ÉS A TÖRTÉNETI ALKOTMÁNY című előadására!
2010. MÁRCIUS 13. /szombat/ 16 óra Vendégvárás: 15 órától. Helyszín : ANDRETTI KÁVÉHÁZ Budapes IV. ker. /ÚJPEST/ Váci út 13.
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor hétfő 15 március 2010 at 0000
Szent Longinus [március 15.] Longinus volt az a százados, aki más katonákkal együtt ott állt Krisztus keresztjénél, Pilátus parancsára lándzsával átdöfte az Úr oldalát, és látva a jeleket, amelyek akkor történtek: hogy a nap elsötétült és földrengés támadt, hitt Krisztusban. Némelyek szerint azért lett hívő, mert betegségtől, vagy öregségtől már elhomályosodott szemére Krisztusnak a lándzsán végigfolyó vére rácsöppent, és rögtön tisztán látott.
Miután hátat fordított a katonáskodásnak, az apostolok a hitre oktatták, majd Cappadocia Caesarea nevű városában huszonnyolc éven át szerzetesi életet élt, és szavával s példájával sokakat megtérített. Mikor a helytartó elfogatta és Longinus nem akart áldozatot bemutatni, parancsára kiverték a fogait, nyelvét kitépték, de nem vesztette el beszélőképességét. Fejszét ragadott és darabokra zúzta, összetörte a bálványokat, mondván: „Meglátjuk, vajon istenek-e.” A bálványokból kimenekülő démonok a helytartót és társait szállták meg, akik őrjöngve és csaholva Longinus lába elévetették magukat. Longinus így szólt a démonokhoz: „Miért lakoztok a bálványokban?” – „Ott a mi lakhelyünk, ahol nem ejtik ki Krisztus nevét, és a kereszt jelét sem látjuk” – válaszolták. Az elöljáró tombolt dühében és elvesztette szeme világát, erre Longinus ezt mondta neki: „Tudd, hogy nem gyógyulhatsz meg, ha előbb engem meg nem ölsz. Mihelyt végzel velem, imádkozom majd érted, tested és lelked egészségét is visszanyerem számodra.” A helytartó rögtön lefejeztette Longinust, odament testéhez, és leborulva megbánta bűneit. Azonnal visszanyerte egészségét és látását. Életét jó cselekedetekben fejezte be.
fordította: Sarbak Gábor
hétfő 15 március 2010 at 0000 - 1848-1849. SZABADSÁGHARC
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Nemzeti ünnep- és emléknapok Kapcsolat:-Email-
Mikor hétfő 15 március 2010 at 0000
1848-1849. SZABADSÁGHARC
szerda 17 március 2010 at 0000 - Szent Patrik
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor szerda 17 március 2010 at 0000
Szent Patrik [március 17.] Patrik, aki az Úr 280. esztendeje táján született, egy alkalommal Krisztus kínszenvedéséről prédikált a skót királynak. Vele szemben állt, kezében támasztékul botot tartva, melyet akaratlanul a király lábára helyezett, és hegyével átdöfte azt. A király abban a hiszemben, hogy a szent püspök szántszándékkal tette, s hogy ő maga Krisztus hitére másképp nem térhet, csak ha Krisztusért hozzá hasonlóan szenved, békésen tűrt. A szent végre észrevette ezt és elámult, s a királyt imáival meggyógyította. Azt is elérte, hogy az egész országban nem élhetett többé mérges állat. De nemcsak ezt érte el, hanem azt is, hogy ezen a vidéken, mint mondják, még a fa meg a bőr is ellenmérgek.
Egy ember a szomszédjától birkát lopott és meg is ette. A szent férfiú már többször követelte, hogy a tolvaj, bárki is legyen az, térítse meg a kárt, mégsem állt elő senki. Egyszer, midőn az egész nép összegyűlt a templomban, Jézus Krisztus erejével megparancsolta, hogy akinek a gyomrába bement a birka, az mindnyájuk színe előtt bégessen. Úgy is történt, és a vétkes bűnbánatot tartott, a többiek pedig óvakodtak a lopástól.
Szokása volt, hogy minden kereszt előtt, amit látott, áhítatos tisztelettel megállt. De egyszer egy szép és nagy kereszt mellett úgy ment el, hogy meg sem látta. Társai figyelmeztetésére, hogy miért is nem vette észre és hajtotta meg magát, imával tudakolta az Úrtól, kié a kereszt. Ekkor hangot hallott a föld alól: „Nem látod, hogy én, akit ide temettek, pogány vagyok és méltatlan a kereszt jelére?” Mire a keresztet elvitette onnan.
Amikor Szent Patrik Írország földjén hirdette az igét, de fáradozása igen kevés gyümölcsöt hozott, kérte az Urat, hogy valami jelet mutasson, amitől megrettenve a pogányok bűnbánatot tartanának. Az Úr parancsára tehát egy bizonyos helyen botjával egy nagy kört rajzolt, és íme, megnyílt a föld a kör belsejében, és egy mélységes mély verem tárult elő. Megvilágosodott Szent Patrik előtt, hogy az ott a purgatórium egyik része, melybe ha valaki alábocsátkozik, további vezeklésre nincs szüksége, s bűneiért nem kell még egyszer szenvednie a tisztítótűzben. Többen nem tértek azonban meg onnan, és akik megtértek, azoknak is reggeltől másnap reggelig odalent kellett maradniuk. Sokan alászálltak már, akik soha többé nem tértek vissza. Patrik halála után hosszú idő elmúltával egy Miklós nevű nemesember, aki sok gonoszságot követett el, bűneit megbánva Szent Patrik purgatóriumát kívánta kiállni. Ennek előtte a többiekhez hasonlóan tizenöt napi böjttel sanyargatta magát, majd miután a kulccsal, amelyet valamelyik apátság őrzött, fölnyitották az ajtót, aláereszkedett a barlangba, és a falában egy ajtóra bukkant. Az ajtón át egy kápolnába jutott, ahol fehérbe öltözött szerzetesek jelentek meg és zsolozsmát mondtak. Intették Miklóst, hogy legyen állhatatos, mert ördögi kísértetek sokasága fogja megkörnyékezni. Amikor tudakolta, hogy milyen szerrel élhetne ellenük, így válaszoltak: „Amint úgy érzed, hogy gyötörnek, rögtön kiálts fel és mondd: »Jézus Krisztus, az Élő Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek!«” Alighogy az említett férfiak visszavonultak, máris előtűntek az ördögök, és hogy visszaforduljon és engedelmeskedjék nekik, először ígéretekkel csalogatták, azt állítván, hogy majd ők megoltalmazzák, és sértetlenül hazakísérik. Hanem amikor egyáltalán nem hajlott a szavukra, nyomban különböző fenevadak üvöltését és bömbölését hallotta, mintha az elemek megháborodtak volna. Irtózatos félelmében reszketni kezdett, és rögtön felkiáltott: Jézus Krisztus, az Élő Isten Fia, irgalmazz nekem, bűnösnek!” – Mire azon nyomban elült a fenevadak rémítő zenebonája.
Továbbvezették, s egy másik helyen egy sereg ördögöt talált, akik azt mondták neki: „Azt hiszed, megszabadulhatsz kezeink közül? Dehogyis! Hiszen csak most kezdünk igazán kínozni és gyötörni.” És íme, hatalmas és félelmetes tűz lobbant fel, és ismét szóltak hozzá az ördögök: „Ha nem állsz kötélnek, tűzbe vetünk és megégetünk!” Amikor szembeszállt velük, megragadták, és a rettenetes lángok közé dobták. Ahogy ott szenvedett, mindjárt fölkiáltott: „Jézus Krisztus” stb., és a tűz legott elenyészett.
Ismét újabb helyre jutva látta, hogy élő emberek égnek a tűzben, míg az ördögök korbácsaik izzó vasával martak a húsukba. Mások hason fekve a földet harapdálták kínjukban, és kiáltoztak: „Könyörülj, könyörülj!”, de az ördögök csak annál vadabbul korbácsolták őket. Mások tagjait kígyók marcangolták, varangyos fajzatok pedig fullánkjaikkal tépték ki zsigereiket. Miklóst pedig, hogy nem akart engedni nekik, ugyanabba a tűzbe és szenvedések közé hajították, és ugyanazon vasakkal és szenvedésekkel korbácsolták.
Innen egy olyan helyre ragadták, ahol az emberek serpenyőben sültek, és egy óriási, izzó fémkampókkal teli kerékről emberek függtek, ki ezen, ki azon a tagján felakasztva. A kerék olyan gyorsan forgott, hogy tüzes gömbhöz volt hasonlatos.
Ezután egy tágas épületet látott, ahol számos veremben olvadt fém fortyogott, s ki egyik, ki mindkét lábával, ki térdig, ki hasig, ki mellig, ki nyakig, ki pedig egészen a szeméig benne állt. Miklós pedig, míg mindezen átment, Isten nevét hívta segítségül.
Továbbhaladva meglátott egy igen széles vermet, melyből szörnyű füst és dögletes bűz áradt, és az emberek úgy jöttek ki belőle, mint a parázsként izzó vas. De az ördögök visszataszigálták őket, és így szóltak Miklóshoz: „A hely, amit látsz, maga a pokol; itt lakik urunk, Belzebub. Ebbe a verembe vetünk azért téged is, ha vonakodsz engedni nekünk. Ha aztán belezuhantál, többé nem lesz hatalom, ami kisegítsen.” Miklós azonban figyelemre sem méltatta őket, ezért fölkapták, és az említett verembe dobták, ahol olyan eleven fájdalom nyelte el, hogy kis híján megfeledkezett arról, hogy az Úr nevét hívja segítségül. Amikor végre föleszmélt, egy hang sem jött ki a torkán, így csak szívében kiálthatta: „Jézus Krisztus” stb., és rögtön sértetlenül kijött onnét, az egész ördögsereg pedig legyőzötten elenyészett.
Továbbmenve egy másik helyen egy hidat látott, amin át kellett kelnie. A híd azonban igen keskeny volt és síkos, csúszós, mint a jég, alatta pedig egy roppant, kénes tűzfolyó hömpölygött. Amikor már minden reményét elvesztette, hogy valaha a túlsó partra jut, eszébe jutott az ige, amely annyi veszedelemből kimentette őt, és bizalommal lépett a hídhoz. Fél lábával rálépett, és elkezdte: „Jézus Krisztus” stb. Hatalmas kiáltozás támadt, ami annyira megrémítette, hogy majdnem alászédült, de a szokásos fohászt elmondta és megmenekült. Másik lábával is föllépett, és megismételte ugyanazon szavakat, s minden lépésnél ugyanúgy fohászkodva, biztonságosan átkelt. A túlsó parton egy kies rétre érkezett, amely százféle virág csodálatos édességével illatozott, s íme, gyönyörű két szál ifjú tűnt elébe. Egy mesésen tündöklő, sok aranytól meg drágakőtől csillogó városhoz vezették, melynek kapuja csodálatos illatot lehelt. Ez annyira felüdítette Miklóst, mintha fájdalmat és bűzt nem is érzett volna. Azt mondták neki, hogy ez a város maga a Paradicsom. Ő szeretett volna belépni, de az említett ifjak figyelmeztették, hogy előbb vissza kell térnie övéihez, méghozzá ugyanazon az úton, amelyen érkezett. Az ördögök már nem lehetnek ártalmára, mondták, sőt, láttára hanyatt-homlok menekülnek majd. Harminc nap múlva pedig békében elnyugszik, s akkor ez a város örök időkre polgárává fogadja. Ezek után Miklós fölfelé indult, és végül visszaérkezett a bejárathoz, ahonnan aláereszkedett. Mindenkinek mindent elmesélt, ami vele történt, és harminc nap múltán boldogan elnyugodott az Úrban.
fordította: Vassányi Miklós
szerda 17 március 2010 at 0000 - Arimathiai József
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor szerda 17 március 2010 at 0000
Március 17. Arimathiai József előkelő zsidó tanácsúr, Jézus titkos tanítványa, aki Nikodémussal együtt az Úr tisztes temetéséről gondoskodott (János 19, 38). Nikodémus apokrif evangéliuma szerint ő volt az, aki a Megváltó kicsorduló vérét kehelybe gyűjtötte, és ezzel a Grál-misztérium hőse lett.
A Grál eredetileg széles tálat jelentett. A legenda szerint minden áldott pillanatban ételt-italt és minden szükséges dolgot nyújt híveinek. Az Utolsó Vacsorán erről az edényről vendégelte volna meg Jézus a tanítványait, majd pedig Arimathiai József ebben fogta volna föl a kereszten függő Megváltó vérét, amikor Longinus az Úr oldalát lándzsájával megnyitotta. Jézus feltámadása után angyalok tartották ég és föld között a drága ereklyét, majd templomos lovagok őrizték a Megváltás hegyén (Mons salvationis). A legenda azt is tudja, hogy az edény egyetlen drágakőből áll, éspedig jaspisból. Látása örök ifjúságot ad, a főnix megfiatalodik benne. Senki sem keresheti, senki meg nem találhatja. A Grál maga hívja meg szolgáit a várába: a szent ereklyén föltűnik a kiválasztott neve, aki ezután magától odatalál a várba. Szolgái nemes lovagok, akik a világ pompájáról, a földi szerelemről lemondani kötelesek. Csak a Grál-király lehet nős, akinek fényes udvara van. Egyetlen tennivalója a Grál szolgálata.
Wolfram von Eschenbach az ő Parsifal-eposzában a Grál királyok családját az Anjou-házhoz kapcsolja.*
Az elmondottak értelmében Nagy Lajos a Grál királyok ivadéka. Ennek tudata, küldetése nyilván élt benne.
Ismeretes, hogy a királyt milyen meghitt szálak fűzték a pálosokhoz. Feltűnő, de egyúttal természetesnek is látszik, hogy ismereteink szerint Arimathiai József tisztelete hazánkban egyedül a pálosoknál virágzott, ünnepét csupán ők tartották számon. Misekönyvük és szabályzatuk (1643) nyilván régi rendi hagyományok alapján teszi erre a napra. Barilovics Lajos rendfőnök sokat fáradozott tiszteletének terjesztésén. Így a máriavölgyi kolostorban oltárt szentelt neki.* Arimathiai Józsefet magasztaló prédikációi azonban csak halála után jelentek meg: Grálvonatkozásokra sajnos, nem utal. Nem lehetetlen, hogy a kultusz, illetőleg ünnep hazai eredetű.
Egy székelyhídi József napi (márc. 19.) köszöntőt* mintha még a Grálemlékezete, Arimathiai József ihletett volna:
A setét éjszaka gyászát levetette, Bíborban, bársonyban magát öltöztette. Eljött már Szent József nevenapja, Midőn a múzsákon vígadni szoktak. Vígadjon, vígadjon, Szent József áradjon! Betekintvén a menyország kapujában: Kivül aranyos, belől irgalmas. Közepében áll az Úr Jézus Krisztus, Szent kendő a nyakában, Szent pohár a kezében. Aki ebből a szent pohárból iszik, Soha meg nem szomjúhozik. Aki pedig ehhez a szent kendőhöz törülközik, Az soha el nem kárhozik.
szerda 17 március 2010 at 0000 - Longinus római százados - NÁLUNK
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor szerda 17 március 2010 at 0000
Longinus római százados, aki a keresztfán kiszenvedett Jézus oldalát lándzsájával megnyitotta. A Debreczeni-kódexben* olvasható legendája elmondja, mikoron a többi vitézökkel állana édös uronk, Jézusnak keresztfája alatt, oldalát halálának utána kopjájával általöklelé. De látván a csodákat, melyek lőnek uronknak halála után, és előtte, hogy az napnak fénye elvesze, és nagy földindulás lőn, hín (= hitt) Krisztus Uronkban. Jelösben azért, hogy szömei a hosszú kórságnak miatta meghomályosodtanak vala. Az Uronk oldalából és szívéből kijött vérének egy csöppe a kópjáról szömében csöppenvén, megadattaték azonnal ő napi a világosság. Megtért, tanított, majd vértanúságot szenvedett. Kolozsvári Tamásnak a Keresztrefeszítést ábrázoló táblaképén (1427) egyik kezében a lándzsa, baljával pedig megnyílt szemére mutat.
Nem sok idővel azután elhagyván Pilátost és az apostoloktól megtanulván a hitöt... sok pogányokat térített a keresztyén hitre. Kényszeríteni akarják, hogy áldozzon a pogány isteneknek. Nem teszi, mire fogait kitörik. Ezután fejszét ragadott, a bálványokat összetörte, kikből az ördögök kimenvén, egyben kezdének jajgatni, és ennek utána a fejedelömbe és az ő társaiba menének. Könyörgésükre azonban kiűzte belőlük az ördögöket. Mind megtértek, köztük egy Afrodisius nevezetű tiszttartó is. A könyörtelen fejedelem azonban ismét üldözni kezdte Longinust. Afrodisius védelmébe vette, mire a fejedelem a nyelvét kivágatta. Ezért az Úr vaksággal sújtotta. Longinus kijelentette neki, hogy szeme világosságát csak akkor nyeri vissza, ha őt megöleti. Így is történt Longinus holtteste mellett a fejedelem zokogva tartott bűnbánatot, majd megkeresztelkedett és látni kezdett.
Legendájából érthető, hogy Longinust a középkorban szemfájósok hívták segítségül,* ennek azonban a hazai hagyományban nem találtuk nyomát. Egy XVI. századból való, nyakba akasztandó könyörgés* tanúsága szerint minálunk szívbetegek fordultak hozzá.
Contra cordiacam passionem collo ligatur. Vagyis: szívbaj ellen nyakra kötendő.
Vala egy vitéz, kinek Longinus vala neve, ki urunk Krisztusnak az ő szent szívét megöklelé, ki istenségének nem árthata, hanem csak emberségének, ezenképen ez öklelés ez embernek, Istvánnak – vel nomen – ugyan ne árthasson, parancsolok: Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében. Amen.
Ligatur ad collum.
Sándorfalva javasasszonyai olyan szöveggel imádkoznak a betegre, amelyben ez is előfordul: Longénusz dárdája szüntesse mög a fájdalmakat! Egy pécsváradi német könyörgés szerint minden fájdalom ellen jó.*
A Szeged-alsóvárosi templomnak a Szent Vért ábrázoló, szőlőprésben szenvedő Krisztust idéző barokk oltárképén ott látjuk Langinust is.* Barokk szobra a budaörsi templom homlokzatán.*
szerda 17 március 2010 at 0000 - Szent Patrik -NÁLUNK
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor szerda 17 március 2010 at 0000
Szent Patrik, az írek térítője és nemzeti szentje (†461). Tisztelete elterjedt az egész középkori katolikus Európában, így a szomszédos Ausztriában is.* Nálunk azonban sem patrociniumával, sem ábrázolásával nem találkozunk. Neve néhány középkori misekönyvünkben mégis felbukkan.
Névünnepén az ír férfiak, bárhol élnek is a világon, kalapjukra zöld rekettyelevelet tűznek és így köszönnek egymásnak: „áldjon meg az Isten és Szent Patrik”. A legenda szerint Jézustól kapott botjával űzte el a zöld szigetről, vagyis Írországból a mérges kígyókat.* A jámbor hagyomány azt is tudja, hogy a hitetlenkedőknek egy kénkövektől párolgó barlangban megmutatta a gonoszok pokoli kínját és az igazak örömét. A barlang neve azóta is Szent Patrik purgatóriuma, amelynek a középkor épületes vízió-irodalmában nagy híre volt.*
A számos egykorú leírás, beszámoló között éppen két magyar zarándok lovagnak, a Nagy Lajos király seregében harcoló György vitéznek (Georgius miles de Ungaria) és a Zsigmond király udvarnépéhez tartozó Pásztói Tar Lőrincnek, illetőleg a nevük alatt ránk maradt irodalmi alkotásoknak volt a középkor végén legnagyobb hatása. Legtöbb szövegváltozatuk latin nyelven maradt hátra, de ismerünk egykorú olasz, katalán, francia, provenszál, cseh, német átköltéseket is. A hazai hagyomány emlékezetét sajnos csak a Tinóditól megörökített foszlányok őrzik. A barokk időkben nyilván már nevük sem ismeretes. Ezért fordíttatja Eszterházy Pál épületes magyar olvasmányul Oenius vitéz látomásait, aki állítólag a XII. században élt.*
Szent Patrik napját hazánkban tudomásunk szerint egyedül a győri székesegyház ünnepli meg. Ekkor van ugyanis a Vérző Szűzanya néven emlegetett kegyképének búcsúnapja. Történetéhez hozzátartozik, hogy egy Írországból menekült püspök, Lincaeus Valter székvárosából hozta magával a képet Győrbe, ahol kanonok lett (†1663). A festményt a székesegyházra hagyta: a jámbor hagyomány szerint 1697. március 17-én, tehát éppen Patrik ünnepén vérrel verejtékezett.*
péntek 19 március 2010 at 0000 - Szent József, a názáreti ács, Mária jegyese, a gyermek Jézus gondviselője.
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor péntek 19 március 2010 at 0000
József, a názáreti ács, Mária jegyese, a gyermek Jézus gondviselője.
A kánoni evangéliumok röviden, más-más hangsúlyozással állítják elénk Józsefet. A művelt Lukácsnál – mint a jezsuita Otto Pfülf fejtegeti* – József a maga hatalmas történelmi jelentőségében, méltó tekintéllyel mutatkozik, mint a család feje: Jézus atyja, Mária ura. János, Jézus istenségének evangélistája Józsefet igénytelenségében rajzolja, és rámutat Jézusnak alázatára, hogy a názárethi családot, a szegény hajlékot választotta isteni személyiségének elrejtésére. Márk, aki a büszke rómaiaknak írt, nevelőatyjának sohasem nevezi, csak egyszer utal rá, amikor azt mondja, hogy a zsidók Jézust ácsnak nevezik. Máté a hívő zsidókhoz: a pátriárkák ivadékaihoz szól, és Józsefnek életharcaiból származó erényeit emeli ki. A középkorban József még nem részesült abban a nagy tiszteletben, amely később, így napjainkban is osztályrészül jutott neki. Ennek több oka van. A karácsony ünnepe és hagyományvilága elsősorban Máriát és Fiát veszi körül nagy hódolattal. Az alázatos József meghúzódik a betlehemi istálló homályában. Az Egyház attól tartott, hogy József misztériumát az egyszerűbb hívek félreértik. Kizárólag az ő személyét magasztaló ábrázolások a középkor szakrális művészetéből szinte teljesen hiányzanak. A mi magyar kódexeink is nagyon sommásan emlékeznek meg róla.
Szent József – írja* a Debreczeni kódex – asszonyonk Máriának jegyöse Betlehemben támada Dávid királynak házából és nemzetségéből. Az aszú istápnak megverágozásából és galamb képében tetejére szállásából a Szentlélöknek, választaték Úristentől a bódog Szűz Máriának szolgálatjára e nömös szűz fírfiú, mikoron a zsidó pispöknek parancsolatjából magának jegyzötte volna meg a szent templomba. Názárethben vivé a bódog Szűz Máriát az ő anyjához, Szent Anna asszonyhoz és ott hagyá. Ő kegyig mene Betlehemben, hogy a menyeköző napra készülne. Hol mikoron késött volna, ezön időnek alatta Gábriel arkangyal asszonyonkhoz bocsáttaték és Szentlélöknek cselekedéséből fogadá az élő Istennek fiát. S mikoron József hét hónapoknak utána Názárethbe tért volna, terhösnek lelé az szentséges szüzet. De miért igaz embör vala, nem akará őtet megszégyőníteni, hanem titkon el akará asszonyonkat hagynia. De Úristennek jelöntéséből megértvén, hogy az élő Isten fiával volna temérdök, és szeplőtelen volna a magzatnak ő szent méhében való fogadása.
A József-legenda már kikerekedik és valósággal megelevenedik híres, számtalan kiadásban megjelent barokk népkönyvünk, a Makula nélkül való tükör* előadásában: Ő legdicsőségesebb nemzetbül származott, mert az ő nemzetéből némellyek pátriárkák, némellyek királyok, némellyek próféták, némellyek papok voltak és nagyobb részént istenes szent emberek. Hogy pedig Szent József ács volt, az nem történt szegénysége miatt, hanem maga akaratjábul, mivel e világ gazdagságát, dicsőségét semminek tartotta, és inkább akarta tisztességes munkában magát foglalni, hogysem henyélésben életét tölteni. Szent József a pátriárkák bizodalma volt és több dicsőséget, tiszteletet vettek őtőle, hogysem ő vett tölök. Ami a testet illeti, Szent József legszebb és ékesebb volt az emberek fiai között, mivel oly királyi nemzetből származott, és az emberek között legékesebbnek kellett jegyesül adatni, mind lelkében, mind testében hozzá hasonlónak kellett lenni. Azért őfelőle úgy van megírva, hogy tiszta szűz férfiú volt. Beszédében szerelmetes, cselekedeteiben mértékletes, társalkodásában nyájas, serénységében, ábrázatjában, szavában, cselekedetiben, hajlandóságiban, kedvességben, nyájasságban Krisztushoz és az ő anyjához mindenekben hasonló. Ez férfiúrul méltán mondhatni azt, kit Dávid Krisztusrul prófétál; minden emberek fiai fölött ékes vagy, kiöntetett a malaszt a te ajakidban és megáldott az Úr örökké.
Az Isten anyja is mondhatta róla ama mennyei menyasszonnyal: az én szeretőm fejér és piros, ezerek közül választatott. Jákob pátriárka is így mond róla: természet szerént való fiú a József, fölneveltetett férfiú és a leányzók tiszta tekénteti egyben futottak, hogy láthatnák szépségit. Szent Józsefnek minden jóságos cselekedetei a szemein kitetszett, és a testi szépségéből a lelki szépsége megismértetett.
*
Egyéb szórványos kezdemények mellett, elsősorban a franciskánizmus munkálkodik József tiszteletének fölvirágoztatásán. IV. Sixtus, aki a ferencrendből jutott a pápai székbe, a szent nevenapját hivatalosan elismert ünneppé avatja (1479). A pápai jóváhagyás után más rendek is résztvesznek a József-kultusz kiteljesítésében. Terjesztésében talán a kármelitáknak, különösen Nagy Szent Teréznek érdemei a legmaradandóbbak.*
Spanyol, illetőleg kármelita kapcsolataik révén az osztrák Habsburgok körében, a bécsi udvarban is meghonosodik a XVII. század folyamán József tisztelete. Így Lipót, amikor fiúgyermeke, tehát a trónörökös megszületése késett, reménységét Józsefbe vetette. Amikor megszületett, egészen szokatlanul őt választotta fiának névadó patrónusává. Ezzel máig virágzó névdivatot, névkultuszt teremtett Közép-Európában. A József-keresztnév először az arisztokrácia, majd a nép körében is elterjedt, és mai napig a legkedveltebbek közé tartozik.
Eleinte katolikusok kapták föl. Így érthető, hogy a szlavóniai Kórógy reformátusai a bevándorolt katolikus falubelieket tréfásan Jóska bácsi néven emlegetik.*
Lipót Szent József oltalmába ajánlotta egész birodalmát és a Habsburg-ház patrónusává választotta (1675). Később Bécs (1683), majd Buda (1686), illetőleg hazánk felszabadulását részben József mennyei közbenjárásának tulajdonította. A kapucinus Marco d'Aviano dárdahegyén magasra emeli Szent József képét. Ezzel lelkesíti Budán a döntő támadásra induló katonákat. Az uralkodó ezért arra kérte a pápát, hogy Mária és József eljegyzésének ünnepét egész birodalma megülhesse. Szent XI. Ince ezt meg is engedte. Erről Mária mennyegzőjénél már bővebben is szóltunk.
Az udvari József-kultusz elnépiesedésének jellemző állomása, illetőleg megnyilatkozása az ikervári köszöntő, amelyet még századunk elején is megültek. A falu hajdani földesura Batthyány József, a múlt század elején itteni jobbágyainak ajándékozta a Zsidakő legelőt. Egyetlen kikötése volt: Szent József szobra előtt, de kint a mezőn is minden József-napon, az ő emlékezetére józsefpohár néven áldomást igyanak. Ha a falu elöljárósága ezt elhagyja, a legelő adományozási joga megszünik.*
József napját az idősebb szegedi parasztnép félünnepnek tekinti: „Szent József odakint a tanyán – írja* Tömörkény István – igen nagy tiszteletben van. Ez nem megy ugyan valami lármásan, de azért megvan a lelkekben. A kalendáriumban nincsen a nevenapja piros betűkkel írva, azonban annak tartatik. Nincsen ember, aki ezen a napon dologba állana. József napján a földet szerszámmal durkálni nem szabad. Ilyenkor csönd van és ünnep. A tanyák csöndesek, csak délután felé hallatszik erről-arról a gyermekek éneke. Szent Józsefet így éri minden nevenapján a tisztelet. Szobrot, vagy ilyesmit azonban nem állítanak neki.” Ezt a kultusz fiatalsága magyarázza.
*
Kísérjük még sebtében végig a József-kultusz egyházi fejlődésének további főbb állomásait. Bekerül – többek között I. Lipót, majd III. Károly kérelmére is – a Mindenszentek litániájába (1726). IX. Pius a pápaság egyik legválságosabb időszakában az Egyház védőszentjévé nyilvánítja (1870). A hívek a legutóbbi évszázadban a március hónapot Józsefnek szentelik. Külön litániát (1909) és miseprefációt (1919) kap. XII. Pius a meglévő mellett új ünnepet is szentel a munkás József tiszteletére (május 1.). Csehország (1654), Bajorország (1663), Ausztria (1675) egyik védőszentje. Ő többek között a jó halál, házasság és család, árvák, illetőleg a famunkások: favágók, ácsok, asztalosok, koporsósok, majd a munkásság, proletariátus patrónusa. A kis Jézussal a karján, továbbá liliommal, pálmával, ácseszközökkel, kizöldellő bottal szokás ábrázolni. A középkor Mária-ciklusaiban föltűnik ugyan, de csak a háttérben, szinte mellékszereplőként. A barokk művészetben már méltó kifejezésre talál.
József hazai tiszteletének első, még középkori jelentkezése a tiszteletére fogalmazott mise, amely nem egyezik a Missale Romanum szövegével. Egy esztergomi nyomtatott misekönyvbe jegyezték be. Radó Polikárp szerint hazai szereztetése kétségtelennek látszik.*
A hitújítás és török viszontagságok késleltették a kultusznak a nyugati országokkal párhuzamos, illetőleg egyidejű kibontakozását. Lehetséges, hogy magyar nyelven először csak a franciskánus Kájoni János énekeskönyve szól* róla:
Dávid fia s maradványa Szent József pátriárka, Úr Krisztusnak, Megváltónknak Hivattatott szent atyja...
Az énekszöveg a latin Joseph David filius clara stirpe natus – átköltése. Dallama a Mondj naponként kezdetű híres Mária-ének nótája.
A hazai barokk franciskánus jámborság főleg Páduai Szent Antal tiszteletének felvirágoztatásán fáradozik. A József-kultuszt másodlagosan, inkább a Bécsből szertesugárzó karmelita, jezsuita, illetőleg főúri példára karolja föl.
Említettük, hogy Szent József litániáját hivatalosan csak századunkban engedélyezte a pápa. Jeles barokk imádságoskönyvünk, a Lelki Paradicsom azonban már a XVIII. században közöl egy biblikus veretű litániát, amelyet ponyvairodalmunkban még több elnépiesedett hazai változat követ.
József-patrociniumainkat nyilván elsősorban és eleinte a Bécsből szertesugárzó kultuszdivat sugalmazza. Új ösztönzéseket kap századunkban, amikor családfői méltósága mellett, főleg kétkezi munkás voltát, proletár sorsát akarja az Egyház megtisztelni.
Esztergom: Békásmegyer, Budapest (Gül Babának József tiszteletére szentelt türbéje 1695,* Józsefváros, 1797), Dorog, Garamszöllős, (Rybnik, kápolna), Hegybánya (Pjerg, 1754), Jókút (Kuty), Léva (Levice), Mosondarnó, Nagyszombat, Naszvad (Nesvady), Óbars (Stary Tekov, kápolna) Vajka (kápolna), Vágfarkasd (Vlčany), Vágsellye (Šala, kápolna), Zsigárd (Žigard).
Mióta József az Egyház és a válságba jutott család, továbbá a szórványossá vált papi hivatás patrónusa lett, alig van templom, amelyben legalább szobrával ne találkoznánk. Ezeket rendszerint társulatok állították. A szegedi Fogadalmi Templom Szent József-perselyébe dobják bele a hívek a papnevelés céljaira szánt alamizsnáikat.
*
Érthető, hogy József nálunk is elsősorban a famunkások védőszentje. Patrónusa volt az ácsok, asztalosok szegedi, aradi céhének. Hajdanában a koporsót is ők készítették. Ezért van a szegedi céhzászlóra (1829) két lebegő angyal között koporsó is hímezve. A kaposvári ácsok az ő ünnepén végezték húsvéti gyónásukat.* A vasvári iparosok a dominikánus templom Szent József képe előtt gyertyát gyújtottak, misét mondattak, felajánlást tettek.*
*
A József-ikonográfia áttekintéséhez még hiányzik a kellő anyaggyűjtés. Barokk oltárainkat részben a faműves céhek (Szeged-Alsóváros), részben pedig a jó halál kegyelméért könyörgő társulatok (Győr, karmeliták)* hívták életre. Dunaföldvár franciskánus templomának oltára a pestisjárványokat idézi: a képen a haldokló József, két oldalán Rókus és Sebestyén szobrait látjuk. Páka barokk oltárát is a morientium patronus tiszteletére állították.
Az 1709. évi pestis után Nagyszombat városa József tiszteletére emlékoszlopot emelt: FUNESTA GRASSANTE LUE TIRNAVIA DIVO JOSEPHO PLORANS ERIGIT HANG STATUAM (1731). Vagyis: ezt a szobrot járvány idején állította a gyászoló Nagyszombat.
A budai Erzsébet-apácák templomának délnémet barokkra utaló, jelenleg lappangó Szent József-képén a szükségben szenvedő hívek ügyeiket-bajaikat írásbeli kérvényen nyújtják át Józsefnek, aki az íróasztal mellett ülő Kis Jézus elé terjeszti. A Megváltó nem is tagadja meg nevelőatyja szószólását, aláírásával teljesíti a kéréseket.
A Szeged-alsóvárosi, továbbá a zalaszentgróti templom barokk oltárképén a földgömböt, vagyis a mindenséget birtokló Kis Jézust József mutatja be a világnak. Nagybörzsöny oltárképén a karon ülő Jézus kezében Józsefnek kivirágzott botja.
Tolna egyik mellékoltárán a halott József kezetcsókol a megnyílt égből angyalok társaságában elősiető Kis Jézusnak, aki virágkoszorút helyez a fejére. Ezt a jelenetet ismétli a városka Szentháromság-oszlopának egyik domborműve is.
*
Az egyház egyre virágzóbb József-kultuszának hatása, hogy külön napot, a hét szerdáját és a március hónapot szentelik az ő különös tiszteletére. Jámbor társulások, halálukra készülődő öregek bensőséges buzgósággal ülik meg. Kisteleki hiedelem szerint ha valaki József napján böjtöl elhunyt vérrokona lelkiüdvéért, az azonnal megszabadul, és még aznap jelt ad. Enni nem szabad, csak vizet inni, és szüntelenül imádkozni.
Az orális jámborság sajátos hajtása a Szent József olvasója, amelynek terjesztésén a híres jászladányi szentember: Orosz István is buzgolkodott. Ez az olvasó 60 szemből áll, ama hatvan évnek tiszteletére, melyet a jámbor hagyomány szerint József ezen a földön eltöltött. A szemek fehérek és kékek, 15 táblából állanak: egy fehér nagyobb és három kisebb kék szem tesz ki egy-egy táblát. A fehér szemek jelentik József tisztaságát, a kékek pedig mennyei boldogságát. Minden fehér szemre az Üdvözlégyet végzik, éspedig sorban, a rendes olvasó 15 titkából egyet-egyet belefoglalnak.
*
Számos katolikus vidékünkön József napja tavaszkezdetnek számít. Kalendáriumi eredetű verses sentencia József kedvessége: jó év kezessége (Szeged, Bókaháza).* Akadnak Szegeden, akik télidőben nem iparkodnak házuk előtt és udvarukban a hó eltakarításával. Ha valaki szemükre veti, tréfásan így védekeznek nem vergődök vele, majd mögfogadom Szent Józsefot, majd elhordja ő. Tanyaiak szerint a cigány is azt mondja: Szent József után, ha pörölyvassal ütögetik is a földbe a füvet, akkor is előbújik.
Az „aszú istáp megverágozásából” sarjadt kis-kárpáti szlovák hagyomány: a mezőnjárók iparkodnak, hogy e napon a kikeletnek bármi csekélyke jelével, hacsak egy virágzó mogyoróbarkával is térjenek hajlékukba. Ezt meg is őrzik.*
A múlt század első felében Szent György mellett sok szegedi csikós, csordás, gulyás már ezen a napon megkezdte a szolgálotot. Göcsej egyes faluiban a marhát most eresztik ki először a legelőre, de igazában és állandóan csak Szent György táján.
Az ország sok vidékén, így vendjeink* körében, a palóc Szentsimonban ezen a napon eresztik ki először a méhrajokat. A méhek középkori hiedelem szerint szűzies életet élnek. Ezért öntötték viaszból és nem faggyúból a gyertyát, Krisztus jelképét is. Nyilván nem véletlen, hogy a rajeresztés éppen a tiszta József ünnepén történik.
Algyőn a méhtartó gazda e szavakkal most ereszti ki méheit: Atya, Fiú, Szentlélök Isten nevibe induljatok, rakodjatok, mindön mézet behordjatok! Göcsejben a gazda e napon nem megy el hazulról, hogy méhei rajzáskor visszajöjjenek.*
Régi egri regula a szőlőnyitás idején: Szent Józsefkor nyissad, ha vízben áll is a lábad.*
A somlóvidéken Szent József vesszeje (Gladiolus communis) néven ismert fű sárgaliliom levelével összemorzsolva sebre
péntek 19 március 2010 at 1700 - SZENT KORONA SZABADEGYETEM Március 19-20-21.
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szent Korona Szabadegyetem Kapcsolat:-Email-
Mikor péntek 19 március 2010 at 1700 Vége péntek 19 március 2010 at 2200
NAPI és HETIEGGYEL /a szemináriumok kivételével/, az egyetem látogatható ! BŐVEBB INFORMÁCIÓ: 06-30-389-3091 illetve a honlap.
HELYSZÍN: 2131 GÖD, Jávorka Sándor u.15.(Budapesti Műszaki Egyetem Németh Endre Mérőtelep és Oktatási Központ)
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor vasárnap 21 március 2010 at 0000
Szent Benedek [március 21.] Benedek (Benedictus) vagy azért kapta ezt a nevet, mert sok embert megáldott (benedixit), vagy mert ebben az életben sok áldást (benedictiones) kapott, vagy mert mindenek áldották (benedixerunt), vagy mert méltó volt arra, hogy örök áldást nyerjen. Életét Szent Gergely írta meg.*
Benedek Nursia tartományából származott, Rómába került, hogy a szabad tudományokat tanulja, de még gyermekkorában abbahagyta a tanulást, és föltette magában, hogy a pusztába vonul vissza. Dajkája, aki igen gyöngéden szerette, egészen addig a helyig elkísérte, amelynek neve Effide. Történt, hogy a dajka búzatisztításra kölcsönkért egy rostát. Gondatlanul helyezte az asztalra, leesett és kettétört. Mikor Benedek látta, hogy mennyire sír, fogta a rosta darabjait, s mire fölkelt imádságából, teljesen összeforrva találta. Ezután titokban elhagyta dajkáját, elment egy helyre, ahol három éven át az emberek elől elrejtőzve élt. Csak egy Romanus nevű szerzetes tudott róla, aki gondosan ellátta a szükséges dolgokkal. Mivel Romanus monostorától nem vezetett út a barlanghoz, a kenyeret egy hosszú-hosszú kötélre kötötte, és úgy szokta leengedni. A kötélre egy csengőt is erősített, hogy hangjára Isten embere megtudja, mikor küldi neki a kenyeret. Ilyenkor kijött a barlangból és átvette. Ám az ősi Ellenség megirigyelte az egyik szeretetét és a másik táplálékát, s egy kővel eltörte a csengőt, de Romanus nem hagyott föl szolgálatával.
Később egy papnak, aki éppen Húsvét ünnepére készítette az ebédjét, az Úr látásban megjelent, mondván: „Te finomságokat készítesz magadnak, és az én szolgám amott éhségtől senyved.” Fölserkent a pap, és nagy üggyel-bajjal megkereste. Megtalálván, ezt mondta: „Serkenj föl, költsük el az ételt, mert ma az Úr húsvétjának ünnepe van.” Mire Benedek: „Tudom, hogy Húsvét van, mert téged láthatlak,” Az emberektől távol csak ebből tudta meg, hogy aznap van Húsvét ünnepe. Mondta a pap: „Valóban az Úr föltámadásának az ünnepe van, nem illik, hogy megtartóztasd magad az ételtől, mert ezért küldettem hozzád.” És így az Urat áldván, elköltötték az eledelt.
Egy nap egy feketerigó zavarta meg. Arca előtt körözött; akár puszta kézzel is elkaphatta volna, de a kereszt jelére eltűnt a madár. Majd az ördög a lelki szemei elé idézett egy nőt, akit valaha látott. A nő alakja úgy fölgerjesztette a lelkét, hogy a vágytól legyőzve, kis híján arra szánta el magát, hogy otthagyja a remeteséget. Ám hirtelen magához térítette az isteni kegyelem, ledobta ruháját, és addig hempergett tövisek és bogáncsok között, mígnem csupa seb lett a teste. Akkor kijött, és bőrének sebeivel begyógyította lelkének sebeit. Legyőzte a bűnt, mert annak tüzét fölcserélte sebei tüzével. Az időtől fogva semmi kísértés nem vett erőt a testén.
Messze terjedvén híre, mikor az egyik monostor apátja elhunyt, a monostor közössége egyetemben hozzá jött, s kérlelték, hogy vállalja el vezetésüket. Sokáig nemet mondott, halogatta a döntést, előre megmondván, hogy az ő életmódja nem fér össze a testvérekével. De végül meggyőzték, és beleegyezését adta. Mikor azonban megparancsolta, hogy szigorúbban tartsák be a fegyelmet, először csak magukat hibáztatták, hogy őt kérték vezetőjüknek, hiszen ferdeségük sértette az ő egyenes lelkét. Mikor pedig látták, hogy őalatta a tilalmas dolgokat nem művelhetik, és nehezményezték, hogy el kellene hagyniuk, amihez hozzászoktak, mérget kevertek a borába. Mikor asztalhoz ült, odavitték neki. Benedek pedig keresztet vetett, és mintha csak kővel dobták volna meg, darabokra tört az üvegpohár. Megértette Benedek, hogy a halálnak itala volt benne, ami nem bírta elviselni az élet jelét. Fölserkent és nyugodt arccal mondta: „Irgalmazzon nektek a mindenható Isten, testvérek! Nem megmondtam néktek, hogy a ti életmódotok és az enyém nem fér össze?” És ezzel visszatért a puszta magányába.
Megsokasodván a csodajelek, terjedt a híre, és sokan hozzájővén, tizenkét monostort alapított. Az egyikben volt egy szerzetes, aki nem tudott sokáig az imádságba merülni. Míg a többiek imádkoztak, ő kijárt, és földi, ideig-óráig való dolgokkal foglalkozott. Mikor a monostor apátja elmondta Szent Benedeknek, az odament és látta, hogy azt a szerzetest, aki nem tudott az imádságba merülni, egy fekete kisgyerek húzta kifelé a ruhája szegélyénél fogva. Megkérdezte a monostor apátját és Maurus szerzetest: „Nem látjátok, ki az, aki a testvért kifelé húzza?” Azt válaszolták: „Nem!” Mire Benedek: „Imádkozzunk, hogy ti is meglássátok!” Imádkoztak, és Maurusnak megnyílt a szeme, ám az apát nem láthatta. Másnap tehát az ima befejeztével Isten embere ismét kívül találta a szerzetest. Vaksága miatt megvesszőztette, s az attól kezdve állhatatos maradt az imádkozásban. Az ősi Ellenség nem mert uralkodni a gondolkodásában – mintha ő maga kapta volna az ütlegeket.
A monostorok közül három fent volt egy hegy sziklás meredélyén, s csak nagy üggyel-bajjal cipelhették föl a vizet. A testvérek gyakran kérték Isten emberét, hogy telepítse át a monostorukat. Egy éjszaka egy gyermekkel együtt fölkapaszkodott a hegyre. Sokáig imádkozott, majd három követ helyezett el jelzésül. Mikor reggel hazatért, és a testvérek megint fölkeresték óhajukkal, azt mondta nekik: „Menjetek, és azt a sziklát, amelyen három követ találtok, vájjátok ki a közepén, mert az Úr ott akar néktek vizet fakasztani.” Elmenvén, a sziklát nedvesen találták. Kivájták egy kissé, majd megtelt vízzel, amely mindmáig oly bőségesen árad, hogy a hegy csúcsáról egészen a lábáig folyik.
Egy alkalommal Isten emberének monostora körül egy testvér tövisbokrokat irtott a sarlójával. A vas kiesett a nyeléből, és egy mély tóba pottyant. A szerzetes erősen szorongott miatta, Isten embere azonban a nyelet a tóba dobta, mire a vas kiúszott, és beilleszkedett a sarló nyelébe.
Placidus, ez a gyermekkorú szerzetes kiment, hogy vizet merítsen, és a folyóba esett. Az ár elragadta, s majd egy nyíllövésnyire sodorta a parttól. Isten embere a cellájában volt, de lélekben rögtön megtudta a dolgot. Hívta Maurust, jelezte neki, hogy mi történt a fiúval, s megparancsolta, hogy azonnal mentse ki. Áldását vévén Maurus elsietett. Miközben úgy vélte, hogy a szárazon jár, a víz hátán a fiúhoz ért, és hajánál fogva kivonszolta a vízből. Isten emberéhez érve beszámolt, hogy mi történt, de ő nem a saját érdemének, hanem Maurus engedelmességének tulajdonította az esetet.
Egy Florentinus nevű pap Isten emberére irigykedvén olyan gonoszságra vetemedett, hogy egy mérgezett kenyeret küldött neki szentelmény gyanánt. A szent hálásan elfogadta, megköszönte és egy holló elé vetette, amely a kezéből szokta volt kapni a kenyeret. Ezt mondta: „A Jézus Krisztus nevében vedd föl ezt a kenyeret, és dobd valami olyan helyre, ahol senki emberfia nem veheti magához!” Akkor a holló nyitott csőrrel, széttárt szárnnyal körözni és károgni kezdett a kenyér fölött, mintha csak azt mondaná: engedelmeskedne ugyan, de nem tudja betölteni a parancsot. A szent újra meg újra megparancsolta neki, mondván: „Vedd föl, vedd föl csak nyugodtan, és ahogy mondtam, dobd el!” Végül fölvévén, három nap múlva visszatért, és a szent kezéből megkapta táplálékát.
Florentinus pedig látván, hogy a mester testét nem gyilkolhatta meg, fölgyulladt a tanítványok lelkének kioltására: hét meztelen leányt küldött, hogy ott játsszanak és énekeljenek a monostor kertjében. Így akarta a szerzeteseket bujaságra gerjeszteni. Cellájából meglátta ezt a Szent, s félvén, hogy tanítványai elbuknak, kitért az irigység elől, és néhány testvért maga mellé vévén, máshol telepedett le. Florentinus pedig az erkélyen állva örömmel látta, hogy amaz távozik. Az erkély egyszerre csak leszakadt alatta, és ő nyomban szörnyethalt. Akkor Maurus az Isten embere után futva, így szólt: „Fordulj vissza, mert szörnyethalt, aki téged üldözött!” Benedek ezt hallván, keservesen felsóhajtott, vagy mert ellensége elbukott, vagy mert tanítványa örvendezett ellensége halálán. Emiatt történt, hogy penitenciát rótt rá, ő pedig csak lakhelyet, de nem ellenséget cserélt.
Cassino hegyéhez ment, és Apollónak ott álló templomát Keresztelő Szent János szentélyévé alakította, a környék népét pedig elfordította a bálványimádástól. Az ősi Ellenség azonban nem bírta elviselni, és szörnyűséges alakban jelent meg testi szeme előtt, égő szájjal és szemmel dühösködött ellene, és ezt mondta: „Benedek (Benedicte), Benedek!” Az nem méltatta válaszra, mire az ördög; „Átkozott, Átkozott (Maledicte), nem Áldott (Benedicte), mit üldözöl engem?!”
Egy nap a testvérek a földről egy ott fekvő követ akartak az épület falába beemelni, de meg se bírták mozdítani. Már nagy csapat férfi próbálkozott, de így sem tudták fölemelni. Isten embere odamenvén áldást (benedictionem) mondott, és rögtön fölemelték a követ. Nyilvánvaló volt, hogy az ördög ült rajta, és az nem hagyta, hogy elvigyék. Mikor pedig a testvérek kissé magasabbra húzták a falat, az ősi Ellenség megjelent Isten emberének, s jelezte, hogy az ott dolgozó testvérekhez igyekszik. Benedek tüstént megüzente nékik: „Testvérek, óvatosak legyetek, mert a gonosz lélek megy hozzátok!” A hírvivő alig fejezte be szavait, íme, az ősi Ellenség ledöntötte a falat, és a romok egy gyermekkorú szerzetest maguk alá temettek. Isten embere azonban a halott, szétroncsolt gyermeket egy zsákban magához vitette, és imádsággal feltámasztván, visszaállította az előbbeni munkába.
Egy tisztes életű laikus minden évben elzarándokolt Isten emberéhez. Előtte pedig böjtölt. Egy napon tehát, mikor arrafelé tartott, egy útitárs szegődött mellé, aki elemózsiát vitt magával. Alkonyattájt megszólította: „Gyere, testvér, vegyünk magunkhoz ételt, nehogy elfáradjunk az úton!” Amaz válaszolt, hogy egy falatot sem eszik. Társa egy órára elhallgatott, aztán megint nógatta, de az nem állt kötélnek. Aztán eltelt egy óra, és kimerítette őket a hosszú út. Találtak egy rétet, rajta egy forrást és mindent, ami a testet felüdítheti. A vándor odamutatott és kérlelte a társát, hogy kóstolja meg az elemózsiát, és pihenjen le. Hízelgett a szó a fülének, a hely a szemének, s beadta a derekát. Mikor pedig Benedekhez értek, azt mondta neki az Isten embere: „Lám, testvér, a gonosz ellenség először nem tudott meggyőzni, másodszor sem volt rá képes, de harmadjára legyőzött.” Az pedig Benedek lába elé borulva, sóhajok közt bánta meg, hogy vétkezett.
Totila gót király meg akarván tapasztalni, hogy tényleg megvan-e Isten emberében a prófétaság lelke, fegyverhordozóját királyi ruhába öltöztette, és teljes királyi díszben a monostorba küldte. Mikor Benedek meglátta, így szólt: „Tedd csak le, fiam, tedd le, mert amit hordasz, nem a tiéd!” Az pedig azonnal a földre borult, és megrémült, hogy egy ily nagy embert akart félrevezetni.
Egy klerikust, akit az ördög gyötört, Isten embere elé vezettek, hogy gyógyítsa meg. Kiűzte belőle az ördögöt, és így szólt: „Menj el és többé ne egyél húst, se a szent rendeket ne merészeld fölvenni! Ha ezt megtennéd, az ördög hatalmába esel.” A klerikus egy ideig megtartotta a parancsot, de észrevette, hogy a nála kisebbek föléje kerülnek a szent rendekben, s mintegy Isten emberének szavairól hosszú idő elteltével elfeledkezvén, semmibe vette az intést, és fölvette a szent rendet. Az ördög, aki már elhagyta volt, újra hatalmába kerítette és addig gyötörte, mígnem kiverte belőle a lelket.
Egy ember két flaskó bort küldött neki a szolgájával, de az az egyiket elrejtette az úton, csak a másikat vitte el. Isten embere pedig köszönetet mondván elvette a flaskót, s távozóban figyelmeztette a szolgát, mondván: „Fiam, ügyelj rá, hogy ne igyál abból a flaskóból, amelyet elrejtettél. Fordítsd meg óvatosan, és nézd meg, mi van benne.” A fiú nagy zavarban távozott Benedektől, és visszatérőben meg akart bizonyosodni arról, amit hallott, s mikor a flaskót oldalra fordította, egy kígyó mászott ki belőle.
Egy alkalommal, mikor Isten embere későn vacsorált, egy szerzetes, egy ügyvéd fia állt mellette, s tartotta néki a lámpást. A gőg lelke által így kezdett magában gondolkodni: „Ki ez, hogy míg ő eszik, én állok szolgálatára, lámpást tartok neki. Ki vagyok én, hogy őt szolgáljam?” Isten embere rögtön válaszolt: „Jelöld meg a szívedet a kereszt jelével, testvér, vess keresztet! Hát mit beszélsz?” S a testvéreket híván kivétette kezéből a lámpást, őt pedig visszaküldte a monostorba és megparancsolta, hogy legyen nyugalomban.
Egy Galla nevű gót férfiú az ariánus hitszegés párjára állott, és Totila király idejében a katolikus egyház legbuzgóbb emberei ellen szörnyűségesen kegyetlen indulatra gyulladt. Ha egy pap vagy szerzetes a szeme elé került, élve nem jutott ki a keze közül. Egy napon a király lángoló fösvénységében nekihevülve, zsákmány után lihegett. Egy parasztot kegyetlen kínzásoknak vetett alá, és különféle gyötrelmekkel zaklatta. Az elgyötört paraszt azt vallotta, hogy magát és javait Benedekre, Isten szolgájára bízta. Remélte, hogy míg kínzója utánajár a dolognak, abbahagyja a kegyetlenkedést, ő meg addig életben marad. Galla abba is hagyta a paraszt kínzását, de karját erős szíjakkal összekötözve, lova előtt hajtotta, hogy mutassa meg, ki az a Benedek, aki a dolgait magához vette.
A paraszt megkötözött karral haladt előtte, és elvezette a szent ember monostorához. Benedeket a cellája előtt egyedül ülve és olvasásba mélyedve találta. Gallénak, aki dühöngve követte, ezt mondta: „Íme, ez az, akiről beszéltem, ő Benedek atya!” Galla nekihevülve, zavart eszének őrültségében azt gondolta, hogy szokott módján megrémítheti Benedeket. Nagy hangon rákiáltott, mondván: „Kelj föl, kelj föl, add vissza ennek a parasztnak a dolgait, amiket magadhoz vettél!” Hangjára az Isten embere fölvetette a szemét, abbahagyta az olvasást, majd a parasztra nézett, aki ott állt megkötözve. Szemét annak karjára szegezte, mire a szíjak oly csodálatos gyorsan kezdtek leoldódni, hogy ily sebesen semmiféle emberi igyekezet nem oldhatta volna le azokat. A megkötözött ember egyszerre csak ott állt kötelékek nélkül. E hatalmas erőtől megrettenve Galla földre rogyott és hajlíthatatlan, kegyetlen nyakát Benedek lába alá hajtva, imádságába ajánlotta magát. A szent ember föl sem kelt az olvasásból, de a testvéreket hívatván megparancsolta, vezessék beljebb, hogy vegye az áldást. Mikor elévezették, intette, hagyjon fel tébolyult kegyetlenségével. Enni adtak neki, majd hazatérvén soha többé semmit nem mert követelni a paraszttól, akit isten embere még csak meg sem érintett, csak rátekintett, és föloldozta kötelékeiből.
Egy időben Campania vidékét hatalmas éhínség sújtotta. Mindenki teljesen kifogyott az eleségből, Már Benedek monostorában is elfogyott a búza, a kenyeret pedig mind megették, úgyhogy mikor eljött az étkezés órája, csak öt kenyeret tudtak fölkutatni a testvéreknek. Mikor a tiszteletre méltó atya látta, hogy mindannyian szomorúak, kishitűségüket szelíd dorgálással kezdte bátorítani, ígéreteivel pedig fölemelni, mondván, „Miért szomorkodik a ti szívetek a kenyér hiánya miatt? Ma még kevés lesz, de már holnap is bőségesen lesz kenyerünk.” Másnap a monostor kapuja előtt, zsákokban kétszáz véka lisztet találtak, máig titok, hogy a Mindenható Isten kinek a közvetítésével juttatta hozzájuk. A testvérek ezt látván hálákat adtak az Úrnak, s megtanulták, hogy ne kételkedjenek Istenben sem a bőség, sem a szükség idején.
Azt is olvassuk, hogy valakinek volt egy fia, aki elefántkórba esett. Haja kihullott, bőre feldagadt, és örökös éhségét már nem tudta eltitkolni. Apja elküldte Isten emberéhez, és igen gyorsan visszanyerte előbbeni egészségét. Emiatt végtelen hálát adtak az Istennek, és ezután a mondott gyermek a jó cselekedetekben megmaradván, boldogan elszenderedett az Úrban.
Néhány testvért elküldött egy bizonyos helyre, hogy ott monostort építsenek. Azt mondta, hogy egy előre kitűzött napon hozzájuk megy és megmondja, hogyan építsék. Az ígért napra virradó éjjelen álomban megjelent a szerzetesnek, akit vezetőjüknek rendelt, s minden egyes helyet, ahol valamit építeniük kellett, részletesen megmutatott. Nem adtak hitelt a látomásnak, és egyre csak őt várták, végül visszatértek hozzá, mondván: „Vártuk, atyánk, hogy eljössz, amint megígérted, de nem jöttél.” Mire Benedek: „Miért mondjátok, testvérek? Nem jelentettem-é meg tinéktek, nem mutattam-é meg minden egyes helyet? Mindent úgy rendezzetek el, ahogy a látomásban kaptátok!”
Monostorától nem messze volt két nemes származású, Istennek szentelt nő, akik nem fékezték meg a nyelvüket, hanem azt a férfiút, aki a vezetőjük volt, meggondolatlan szavakkal gyakran haragra lobbantották. Az elmondta ezt Isten emberének, aki megparancsolta: „Fékezzétek meg a nyelveteket, máskülönben kiközösítelek benneteket!” A kiközösítés ítéletét nem végzés gyanánt mondta ki, hanem csak kilátásba helyezte. A nők azonban nem változtak meg, s néhány nap múlva elhunytak; a templomban temették el őket. Egyszer a templomban misét mondott a pap, és a diákonus szokás szerint mondta, hogy: „Aki nem áldozik, távozzék!”; az asszonyok dajkája, aki helyettük mindig felajánlotta az áldozati adományt, látta, hogy kijöttek a sírjukból, majd a templomból is távoztak. Mikor ezt hírül adták Szent Benedeknek, ő saját kezével adott áldozati adományt, mondván: „Menjetek és ezt az adományt ajánljátok fel érettük, és tovább nem lesznek a kiközösítés alatt!” Így is történt. A diákonus szokás szerint kiáltott, de többé nem látták őket távozni a templomból.
Egy szerzetes áldás nélkül ment ki, hogy szüleit meglátogassa. Azon a napon, amelyen hazaérkezett, meghalt, és eltemettetvén a föld kétszer is kivetette. Szülei Benedekhez mentek, és kérlelték, hogy adja áldását reá. Ő pedig, vévén az Úr testét, mondta: „Menjetek és tegyétek ezt a keblére, és így temessétek el.” Úgy is történt, a föld pedig magában tartotta a testet, többé nem vetette ki.
Egy szerzetesnek nem volt maradása a monostorban, s addig zaklatta Isten emberét, míg az megharagudván, elbocsátotta. Amint kilépett a monostorból, egy tátott szájú sárkánnyal találkozott az úton. A sárkány föl akarta falni, mire az fölkiáltott: „Fussatok, fussatok ide, mert ez a sárkány el akar nyelni!” Odafutván a testvérek, sárkányt nem találtak, de a remegő és félelmében vergődő szerzetest visszavitték a monostorba. Rögtön megígérte, hogy soha nem távozik el a monostorból.
Egy időben azt az egész tartományt roppant éhség sújtotta, és Isten embere, amit csak talált, mindent szétosztott a szűkölködőknek. A monostorban nem maradt semmi, csak egy kis olaj egy üvegedényben. Mikor Isten embere erről tudomást szerzett, megparancsolta a pincemesternek, hogy azt a kevés olajat is adja oda valamely rászorulónak. A testvér hallotta a parancsot, de nem volt hajlandó teljesíteni, mert semmi olaj nem maradt volna a testvéreknek. Megtudta az Isten embere, és az üvegedényt az olajjal együtt kihajította az ablakon, nehogy valami is engedetlenségből megmaradjon a kolostorban. A kihajított edény roppant nagy sziklára esett, de sem az olaj nem folyt ki, sem az edény nem tört össze. Fölhozatta és odaadta a szűkölködőknek, az említett szerzetest pedig engedetlensége és hitetlensége miatt megdorgálta, majd imádságba mélyedt. Egy nagy hordó, amely mellettük állt, egyszer csak úgy megtelt olajjal, hogy még a padlóra is kicsordult.
Egy alkalommal leereszkedett a monostorból, hogy meglátogassa nővérét. Mikor pedig asztalhoz ült, amaz kérte, hogy maradjon vele azon az éjszakán. Benedek nem egyezett bele. Ekkor a szűz, fejét a kezébe hajtva, kérte az Urat, s mikor fölemelte a fejét, akkora villámlás és égzengés támadt, úgy szakadt az eső, hogy nem tudtak kimozdulni, pedig ezelőtt csodálatos, derült idő volt. A szúz, akinek csak úgy patakzottak a könnyei, a derült időjárást esőre változtatta. Isten embere megszomorodva mondotta: „Könyörüljön rajtad a Mindenható Isten, nővérem! Hát mit csináltál?” Mire amaz: „Kértelek, s te nem akartál meghallgatni; az Urat kértem, s meghallgatott engem. Hát csak menj, ha tudsz!” Így történt, hogy az egész éjszakát ébren töltötték, és szent beszélgetésekkel elégítették meg egymást. És íme, három nap múltán, hogy visszatért a monostorba, az égre tekintvén, nővérének a lelkét látta galamb képében, amint az égbe hasítva eltűnik. Majd testét a monostorba hozatta, és elhelyeztette abban a sírban, melyet saját magának előre elkészített.
Egy éjszaka Isten szolgája, Benedek kitekintett az ablakon és esedezett az Úrhoz. Felülről hirtelen nagy fény áradt szét, s az éjszaka sötétségét teljesen megfutamította. Mintha az egész világot egyetlen napsugár fogadta volna magába. Benne látta Germanus capuai püspök lelkét, amint az ég felé röpül. Később megtudta, hogy épp abban az órában szállt ki a testéből.
Ugyanazon évben, melyben az életből elmenendő volt, a testvéreknek megjelentette elköltözése napját. Elhunyta előtt hat nappal megnyittatta a sírját, majd magas láz kezdte gyötörni. Napról napra súlyosbodott a betegsége, a hatodik napon a templomba vitette magát, és itt elköltözésére az Úr testének és vérének vételével erősítette meg magát. Tanítványai kezei tartották fenn erőtlen tagjait. Ég felé tárt karral állt föl, és imádság szavai közt utolsót lehelt. Azon a napon, melyen Isten embere, Benedek ebből a jelenvaló életből Krisztushoz költözött, két testvér, egyikük a cellájában időzött, a másik távol volt, ugyanazon látomást kapta. Láttak egy fényes szőnyegekkel takart utat, melyet megszámlálhatatlan sok lámpás ragyogott be. Az út Benedek cellájától kelet felé, az égbe tartott. Egy tiszteletre méltó, ragyogó orcájú férfi is ott állt. Megkérdezte, kinek az útja ez, amit látnak. Azt válaszolták, nem tudják, mire így szólt: „Ez az az út, melyen Benedek, akit Isten szeret, az égbe megy.”
Keresztelő Szent János templomában temették el, melyet Apollo oltárának lerombolása után ő maga épített. Az Úr 518. esztendeje körül élt, az idősebb Iustinus idejében.
fordította: Déri Balázs
vasárnap 21 március 2010 at 0000 - Szent Benedek
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor vasárnap 21 március 2010 at 0000
Szent Benedek, szegedi ajkakon Benedök, Göcsejben Bedenek a tavaszi napéjegyenlőség napja. Erről és az évszakok kezdő napjának többi patrónusairól egy régi imádságoskönyvben ezt a kéziratos verset olvastuk:
Benedicti, Lini nox aequata diei, Thomas, Baptista dant tibi solstitia, Dat Clemens hyemem, Dat Petrus ver Cathedratus, Ostuat Urbanus. Autumnat Symphorianus.*
A tavaszi napéjegyenlőség-ihlette hagyományvilágot az archaikus magyar, sőt európai néptudat azonban mégsem, vagy csak alig kapcsolta Benedek napjához. Sokkal inkább az időpontjában évről évre váltakozó nagyhét, illetőleg húsvét és Szent György ünnepeiben éli át.
Országszerte ismert időjárási regula: Sándor, József, Benedek, zsákkal hozza a meleget. Ezt a Szegeddel határos Tápé népe így magyarázza: a hosszú tél után Szent Péter egy zsákba kötve elküldötte Sándorral a meleget a földre. Ment, mendegélt, de már nagyon elfáradt a meleg súlya alatt. Az országút szélén meglátott egy kocsmát, lerakodott és iddogálni kezdett. Egészen megfeledkezett arról, hogy mi járatban van. Szent Péter már megsokallta a földi embereknek a meleg után való sóvárgását és elküldte Jóskát, hogy Sándort keresse meg. Kereste, kereste, végre megtalálta a kocsmában. A bor mellett azonban ő is elfeledkezett arról, hogy miért küldték. Szent Péter már türelmetlenkedni kezdett és Benedeket küldötte utánuk. Ő is elakadt a kocsmában. Szent Péter csak várta, leste, mikor ér a földre a meleg. Lenézett az égből, de a jámbor vándorokat sehol sem látta. Nagyon megharagudott és Mátyást küldötte a földre, de most már korbácsot is nyomott a kezébe. Mátyás hamarosan rájuk akadt a kocsmában, mert nagyon jó kedvük volt és dalolásuk már messzire elhallatszott. Bement hozzájuk, mire szedték sátorfájukat és siettek a földre a zsák meleggel. Hirtelen nagy meleg lett, minden jég megolvadt.*
Göcsejiek szerint Benedek ereszti ki zsákból a szárnyas bogarakat*
Másként is: a homokra települt csengődiek szerint Sándor, meg József a szegény ember ellensége. Ilyenkor fújnak a bőjti szelek, megbolygatják a rozzant háztetőket.
Szent Benedek fiai nagy érdemeket szereztek a magyarság megtérítésével és a nyugati műveltség meghonosításával, de ugyanakkor az archaikus magyar néphagyomány tiszteletével is. A rend apátságainak legnagyobb részét, élén a Szent Márton hegyi (pannonhalmi) monostorral még az Árpád-korban alapították.
Benedeknek nagy híre ellenére is alig van templomtitulusa hazánkban. A pannonhalmi nullius apátság templomainak patrociniumai között is csak két egészen új akad (Komáromfüss, Tarjánpuszta). Bencés apátságaink közül csupán Garamszentbenedek (1075) tiszteli a rendalapító pátriárkát védőszentül. Ő volt a patrónusa Kaposfő apátságának is, amelyet premontreiek számára alapítottak.* Somogysámson Benedeknek szentelt középkori prépostsága valószínűleg a jeruzsálemi Szentsír-kanonokrendé volt.*
Benedek volt a patrociniuma Győr, Szentbenedekkál (1333), Tabajd (1422) plébániatemplomainak. A barokk időkben még a nyitrai Lúky, Dunaszentbenedek (1720), Kaposszentbenedek, és a vasi Felsőszentbenedek választotta védőszentül. Mai keletű Pápa egyik új lelkészségének patrociniuma.
A ritka titulusok világos oka, hogy Benedek névünnepe a nagyböjt töredelmes időszakába esik, amelynek atmoszférájába a búcsú örömei nem illenek bele. Valószínű, hogy a tiszteletére szentelt kevés templom búcsúnapja is hajdanában július 11-én volt, azaz ereklyéi Fleury, később Saint Benoit sur Marne apátságba való átvitelének (translatio, 703) emléknapján. Az ünnep különben napjaink liturgikus rendelkezése értelmében erre a napra került át.
Benedek életét minden regulás népeknek példájokra rendjének tagja, Boldogságos Szent Gergely pápa írta meg. Erre támaszkodik a Legenda Aurea is, amelynek előadását az Érdy- kódex* követi.
Csak egyetlen mozzanatot ragadunk ki belőle: Benedek három évig Subiaco egyik sziklabarlangjában rekeszté ennen magát, éjjel és nappal imádkozván és böjtölvén és penitenciát tartván. Csak egy Romanus nevű pap tudott róla, ő látta el élelemmel, amelyet a szikla tetejéről kötélen eresztett le a szenthez. A végén csengő volt. Ez figyelmeztette Benedeket, hogy eljött az evés ideje. Egyszer azonban a sátán a csengőt nagy kődarabbal összetörte. Meghalt Romanus is, nem gondoskodhatott többé a szentről.
Elkövetkezett húsvét napja, amikor az Úristen egy környékbeli plébánosnak megjelent és szemrehányást tett neki: ime te tennen magadnak nagy gyönyörűséges étkeket szerzettél, az én szolgám kedég vagyon éhezőn. A jámbor pap az eledelekkel nyomban a keresésére indult, meg is találta. Így szólt Benedekhez: kelj föl, együnk immáran, mert ma húsvét napja vagyon, és nem illik teneked bejtelned... Megáldván azért az Úristent, ételt vének (vettek) és annak utána az jámbor plébános esmég az ő egyházához méne... Így meghiusult az ördögnek ama mesterkedése, hogy Benedek csak penitenciázzék, böjtöljön tovább, húsvét szent ünnepén ne örvendezzék a feltámadáson.
A jelenetet Kolozsvári Tamás a garamszentbenedeki bencések számára festett Mennybemenetelének egyik külső szárnyképén örökíti meg.*
*
Benedek hazai kultusza, nyilván a commendatura miatt is, a későbbi középkorban aláhanyatlik. Hazánkban a Tridentinum után sem tudott igazában újjászületni, pedig Ausztriától, Bajorországtól, a barokk Stiftkultur világától ugyancsak tanulhattunk volna. Így az éremszerű Szent Benedek keresztje sem tudott elterjedni, ámbár egyik volt a nagy pestisjárványok idején is a legnépszerűbb szakrális amuletteknek. A nyakban viselhető érem egyik oldalán kereszt. Rajta: Crux Sacra Sit Mihi Lux Non Draco Sit Mihi Lux, vagyis: a szent kereszt és ne az ördög legyen az én világosságom, a köriraton: Vade Retro Satana Nenquam Suade Mihi Vana. Sunt Mala Quae Libas Ipse Venens Bibas, magyarul: távozz sátán, soha ne tanácsolj hívságos dolgokat. Magad idd meg mérgedet, ne engem kínálgass, a kereszt ágai között: Crux Sancti Patris Benedicti szavak kezdőbetűi.* Használatáról hazai barokk forrást nem tudunk idézni, csak a XX. században, bencés gimnáziumaink ifjúsága körében kezd terjedni. Elsősorban éppen érme révén osztrák és bajor tájakon Benedek a pestispatrónusok közé tartozott. Ennek tudomásunk szerint, csak egy-két hazai barokk emléke volt; a székesfehérvári és győrszigeti Sebestyén-templom főoltárképén.*
A benedekhagyma valami régi, Benedek napjához kapcsolódó szentelménynek elnépiesedett maradványa.
Rábagyarmaton a felfúvódott, hasfájós marha népies orvossága a Benedek napján vetett benedekhagyma, amelyet kenyérben adnak be neki.*
Göcsejben századunk elején fokhagymát és zsírt szenteltettek ezen a napon: hasogatás, görcs, daganat orvosságának tekintették.* A vele megkent jószághoz boszorkány, rontás nem férkőzhetett. Tébolyodottnak, megbabonázott embernek a talpát kenték meg vele,* és ruhadarabban a nyakára kötötték. Zalaszentbalázson a benedekhagyma szárának főzetét elmezavarról tartják foganatosnak.
A szentelményt a szomszédos Muraköz vendjei is ismerték. A múlt század végén ők is gyökeret, zsírt, veteményeket szenteltettek maguk és jószágaik gyógyítására. E napon a lovakat nem hajtották ki, mert féltették őket a boszorkányoktól.*
Az alföldi Tápé öregasszonyai szintén e napon hagymát duggatnak. Ez a benedöki hajma. Bertalan napján kell fölszedni, majd a háztetőre rakják, ahol hét nap éri a meleg napsugár, éjszaka pedig a harmat. Ennek elteltével zacskóba gyűjtik, és szükség esetén tífuszos beteg fejét, hasát mosogatják a főztével.
E hiedelemnek összefüggéseit a rendelkezésünkre álló források alapján nem tudtuk tisztázni. Minthogy két, archaikus hagyományokat bőven őrző tájunkon maradt fönn, nyugodtan föltételezhetjük a középkori eredetet. Egyébként Benedek itt is a betegek pártfogójaként jelenik meg.
Benedek magyar tisztességét a nevéből származott családnevek hosszú sora is tanúsíthatja: Benedek, Bendek, Bende, Bendes, Bena, Bene, Benecs; Benőcs, Benák, Benyák, Bede, Bedő, Bedecs, Bedőcs, Bedők, Benke, Benkes, Benkő, Benkó, Bence, Bencs, Bencső, hajdani Bánk.* Egyik-másik a Benjámin, Vince keresztnévből is származhat.
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szent Korona Szabadegyetem Kapcsolat:-Email-
Mikor szerda 24 március 2010 at 0000 Vége szerda 24 március 2010 at 2355
Gábor, Gábriel (héb., 'Isten embere' v. 'Isten erősnek bizonyult'): a Szentírásban →angyal, az Egyház hagyományában →főangyal. - Az ÓSz-ben ~ magyarázta meg Dánielnek látomása (kos, kecskebak) értelmét (Dán 8,16-26) és a 70 év (vö. Jer 25,11; 29,10) jelentését (→évhétprófécia). Az ÚSz-ben először Zakariásnak jelent meg, s tudtul adta János születését (Lk 1,11-20) és az Úr színe előtt állónak mondta magát (1,19; vö. Tób 12,15). 6 hónappal később hozta Máriának a →megtestesülés hírét (Lk 1,26-38). - Ü.: márc. 24., Gyümölcsoltó Boldogasszony vigiliája. A m. népi kalendáriumban vetőnap a káposztára. 1969-től Szt Mihállyal és Szt Rafaellel együtt szept. 29: ünnepeljük. - Ikgr. A 4. sz: a katakombákban ifjú v. szakálltalan ffi képében ábrázolták szárnyak és →nimbusz nélkül. Az 5. sz-tól szárnyas, nimbuszos alak. A 14. sz: főként Itáliában az ifjú leányos vonásokat kapott, s ez ált-sá vált a reneszánsz és barokk képeken. A 18. sz: újra erőteljes ifjú. Attrib-ai: hírnöki bot, kereszt, jogar, glóbusz, liliom, olajág, pálmaág, kv-tekercs, füstölő, kard. Képtípusok: főangyalként rendszerint Szt Mihállyal ábrázolják. Szerepel a Paradicsomból való kiűzetés, Dániel és Zakariás látomása, Jézus születése, Háromkirályok képein. Leggyakrabban az →angyali üdvözletben. **
csütörtök 25 március 2010 at 0000 - Gyümölcsoltó Boldogasszony
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Egyházi ünnepnapok Kapcsolat:-Email-
Mikor csütörtök 25 március 2010 at 0000
Március 25. Gyümölcsoltó Boldogasszony, a Müncheni-kódex naptárában Máriának hirdetett napja, a szegedi eredetű Lányi-kódexben Testfogadó Boldogasszony, az Érdy-kódexben Asszonyunk Szűz Máriának szeplételen foganatja, a lőcsei kalendáriumban (1642) Boldogasszony fogadása, de már a Winkler-kódex naptárában és a Debreczeni-kódexben Gyümölcsoltó Boldogasszony, a moldvai csángó Gajcsánában Gyimőcsótó, az angyali üdvözlet napja: Mária megfogant a Szentlélektől. Már legrégibb liturgikus emlékeink számontartják. Jellegzetes elnevezéseit magyar fejleménynek kell tekintenünk.
Az Érdy-kódex* az ünnepet így magasztalja: ez az dicsőséges szent nap, kit Úristen próféta mondása szerént kiváltképpen teremte ez világon az tebb napok között. Annak okáért mindennek nagy lelki eremmel és szerelmes ajotatossággal kell ülleni és tisztelni. Mert ez mai napon vonyá le ő szent méhében az szeplételen Szűz Mária Atya mindenható Úristennek Szent Fiát, az édes Jézust. Ez mai napon mézillatot mutatának az kemény egek, mert Atyaúristen levetvén ő hozzánk való nagy keménységes haragját, irgalmasságot hinte az szegény világra. Ez mai napon egyesülteték egybe az kijelenthetetlen isteni természet emberi természettel az édes Szűznek szeplételen méhében. Ez mai napon az Szent Dávid királynak nemzetéből támadott szép szűz választaték, hogy Istennek szent anyja lenne, és melynek feldet áldott királyné asszonya. Ki miérettünk szenetlen esedezik dicsőséges Szent Háromság Úristennek elétte. Annak okáért nem illik minekünk és ennyi sok számlálhatatlan jóságokról elfeledkeznünk, és hálátlanoknak lennünk. Mert őmiatta élhetünk békével ez világon, ő miatta tehetünk jót, ő általa érdemelhetünk malasztot, őmiatta mehetünk mi halálunknak idején az erek dicsőségnek országára es.
Az ünnepi mise liturgiájához Padányí Bíró Márton följegyzése szerint* szép régi magyar hagyomány fűződött: karácsony napján és a Szűz Mária napjain, főképpen pedig Gyümölcsoltó Boldogasszony, vagyis az Ige testesülése és fogantatása napján, a misemondó pap az isteni szolgálatban lévő több társaival együtt az oltár eleibe mégyen. Ott a legelső, legalsó grádicson éppen a földig leborul, úgy imádja a megtestesült Igét és az isteni kegyességnek ebben kinyilatkoztatott titkát ilyen alázatossággal tiszteli.
Az ünnep ihleti az Üdvözlégy és az Úrangyala. imádságokat. Már Temesvári Pelbártnál olvassuk azt a jellegzetesen franciskánus-népies hagyományt, hogy aki Gyümölcsoltó napján ezer üdvözlégyet elimádkozik, annak teljesül a jóravaló kívánsága. Ez a híres barokk népszónok, a szintén ferences Telek József tanácsa is.
A hagyomány máig él. Kiskunfélegyházán és közelében, a ferencszállási Szentkút tanyavilágában, hasonlóképpen a palóc Hangonyban manapság is ezer üdvözlégyet a palóc Eperbocson, Bátorban és bizonyára még más környező falukban pedig ezer Úrangyalát szoktak Gyümölcsoltó vigiliáján az angyali üdvözlet emlékezetére végezni. Az ájtatosság alkonyattól éjfél utánig tart.*
Gyöngyöspata jámbor asszonyai hajnali három órakor a Gyümölcsoltó Boldogasszony zsolozsmáját végzik. Mint mondják, akkor jött Gábor angyal.
Az ünnepet magasztalják a XIV. századból származó Königsbergi Töredékek,* továbbá az Úrangyalának az a barokk ihletésű parafrázisa, kifejtése is, amelyet idősebb népünk, főleg az asszonyok máig megilletődötten szoktak imádkozni:
Az Úrangyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát és méhébe fogadá a Szentlélektől szent Fiát.
Köszöntlek Mária, köszöntlek Mária, köszöntlek Mária, köszöntött téged onnan felülről a magasságbeli Isten Gábor főangyal szavai által. Én is megköszöntlek harminchárommilliómezerszer ezen igékkel és minden szent angyalokkal, pátriárkákkal és minden megdicsőült szentekkel.
Üdvözlégy Mária, az Atyaisten leánya, üdvözlégy Fiúisten szent anyja, üdvözlégy Mária, Szentlélek Isten jegyese. Üdvözlégy Mária, a teljes Szentháromság eleven temploma. Üdvözlégy Mária, szent olvasónk királynéja. Üdvözlégy Mária, hajnali szép csillag. Üdvözlégy Mária, enyészhetetlen csipkebokor. Üdvözlégy Mária, szerető szívemnek kedves reménysége.
Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért most és főképpen halálunk óráján, szent Fiaddal jöjj a mi segítségünkre és vigasztalásunkra. Amen.*
Maga az Üdvözlégy is gazdag változatokban él szakrális népirodalmunkban. Egy prózai és egy verses szöveget idézünk* belőlük:
Üdvözlégy Mária, az imádandó Szentháromságnak legalázatosabb szolgálója. Üdvözlégy Mária, az Atyaisten által mindenek közül kiválasztott Szent Szűz. Üdvözlégy Mária, a mi urunknak, Jézus Krisztusnak legméltóságosabb anyja. Üdvözlégy Mária, angyalok ékessége. Üdvözlégy Mária, a próféták kívánatos ígérete. Üdvözlégy Mária, a pátriárkák dicsőséges királynéja. Üdvözlégy Mária, az evangélisták igaz mestere. Üdvözlégy Mária, az evangélisták gondos tanítója. Üdvözlégy Mária, a hitvallók szilárd erőssége. Üdvözlégy Mária, a hitvallók Kútfeje és tökéletessége. Üdvözlégy Mária, a szüzeknek kedves dísze és koronája. Üdvözlégy Mária, az élőknek és holtaknak vigasza és üdvössége. Légy velem minden kísértetben és keserűségben, szükségben, aggodalomban. Nyerd meg nekem halálom óráján minden bűneim bocsánatát és a mennyei paradicsomnak, az örök hazának elnyerését. Amen. Felajánlom neked lelkemet, testemet, te vezéreld érzékenységeimet: fülem hallását, szemem látását, kezem és lábam minden mozdulását. Legyen tied szívemnek minden dobbanása, hogy ajakam a te neved említésétől édesítse meg a lelkek keserűségét. Imádkozzál érettünk Istennek szent anyja most, de legfőképpen halálunk óráján. Amen.
Ének:
Üdvözlégy kinyílt szűz virág, Szűzen szülő szép anyaság, Kegyes Királyné asszonyság, Csillaggal fénylő boldogság.
A mohácsi sokácok, villámlás, égiháború idején kezüket mellükön keresztültéve, anyanyelvükön ezt mondogatják: íme az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a Te igéd szerint.
Az Ige testté lőn és miköztünk lakozék szómisztikájáról János evangélista ünnepénél szólottunk.
*
A magyar vallásos néphagyományban Gyümölcsoltó Boldogasszony az oltás, szemzés napja. Egy XVI. századi csíziónk szerint az ember ilyenkor Szűz Máriával almát olt.*
Egyik pécsi szőlőhegyen áll Bertalan apostol barokk kápolnája. Az oltármenza virággal, gyümölccsel telefestett előzéklapja a baranyai kálvinista templomok (Drávaiványi, Kórós) virágdíszeinek édes testvére, valósággal paraszti remekmű. Közepén medallion-szerűen az Angyali Üdvözlet van odafestve.
*
Jellemző az ünnep régi kultuszára, hogy a kertészkedő hajlamú Göndöcs Benedek újkigyósi plébános 1869-ben éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony napján kétezer nemesített gyümölcsfacsemetét osztott szét hívei között.
Országszerte máig általános szokás, hogy ezen az ünnepen kell oltani, szemezni a fákat, hiszen Szűz Mária is most fogadta méhébe Jézust. A göcseji archaikus néphit szerint* amelyik fát ezen a napon oltják be, azt nem szabad letörni vagy levágni, mert vér folyik ki belőle. Aki ilyen fát mégis levágna, megvakul, halála után pedig elkárhozik. Ez ugyanis annyi, mintha embert ölt volna. Még nyesegetni, tisztogatni, elégetni sem szabad. Maguktól kell elkorhadniuk. Hasonlóképpen vélekedik Zagyvarékas népe is:* nem szabad kivágni, amíg magától ki nem szárad. Ha mégis kivágják, vér folyik belőle. Ilyen fákról azonban igen jó oltani, mert az új oltáson majd áldás lesz. Bátya délszláv–magyar faluban az ünnepen ügyeskezű emberek szívességből házról házra járnak oltani.*
Székesfehérvár-Felsővároson, a déli Úrangyala-harangszó idején sorra rázzák a gyümölcsfákat, hogy majd bőven teremjenek. Söjtör zalai faluban az ünnepen szemzett rózsafára az olvasót is ráakasztják.* Csíkszentsimon (Sinsimion), Csíkcsicsó (Ciceu), Csíkjenőfalva (Ineu), Ajnád (Nadejdea) székelysége a mostanában oltott gyümölcsfákra igézet ellen piros szalagot köt. Csíkszentmártoniak most, az ünnepen szedik az oltóágakat.*
Nemesbükön a szőlő négy sarkában megmetszik a tőkéket, hogy jó termés legyen.*
A tápiógyörgyei gazda ezen a napon kimegy a kertbe és a gyümölcsfák törzsét kereszttel jelöli meg.
Szeged népe szerint az ilyenkor szemzett fából nem jó másnak ágat adni, mert ezzel a termést is odaadnák. A kiszomboriak ezen a napon gyümölcsfáikról lemetszett gallyacskákat tüzelnek el. Úgy vélik, hogy ezzel megakadályozzák a termés elférgesedését. A méhészek a röplyukakhoz is állítanak gallyakat, hogy fáikról a méhek majd jól mézeljenek.
Hangonyban szintén szemeznek, fát ültetnek, de még vörösbort is isznak e napon.
Az evangélikus békési szlovákok is különösen foganatosnak tartják az ünnepet az oltásra, szemzésre.*
Bazin (Pezinok) szlovák népe e napon szalmakoszorúval övezi a gyümölcsfák törzsét, hogy majd bőven teremjenek. A szőlőkben éjszaka gonoszűző célzattal tüzet gyújtanak.
Csíkmenasági (Armaşeni) hiedelem szerint jó jel, ha Gyümölcsoltókor már nincs hó a vetéseken.
A Csíkszentmártoniak (Sinmartin) úgy tartják, hogy ahány nappal szólal meg ünnep előtt a pacsirta, utána még annyi nappal elhallgat.
Budaörsi, hőgyészi, németbólyi, szólás szerint: zu Maria Verkündigung hommen die Schwalben wiederum. A gazda e napon kitárja az istálló ajtaját. Mintegy meghívja a fecskéket, Isten madarait, hogy házában fészkeljenek, mert öregek hite szerint felérnek egy tűz ellen való biztosítással. Az érkező fecskék arra is intik a gazdát, hogy a tavaszi munkák ideje elérkezett.* Németpróna (Slovenské Pravno) népe is úgy tudja,* hogy ma jönnek meg az énekesmadarak.
A bánáti bolgárok vörösbort isznak és pattogatott kukoricával vendégelik meg egymást, hogy egész éven át egészségesek maradjanak. Az ünnepen ivott vörösborról az a hiedelem, hogy vérré válik az emberben. A pattogatott kukoricával a természetet akarják analógiás varázslattal rügyfakadásra bírni.
A szabadkai bunyevácok Gyümölcsoltó Boldogasszony napján amikor a természet téli álmából ébredezik és a fák ismét éltető nedvvel telnek meg, összejönnek (krvaca), hogy ők is szaporítsák vérüket. Ez vörösborral történik: a gazda végigkínálja vele egész házanépét. A vegyesajkú Kelebián a szokást a többségi magyarok is eltanulták bunyevác szomszédaiktól.
Vörösbort szokott inni Dány magyar népe is.
Ószentiván, mai nevén Tiszaliget faluban az a hiedelem járja, hogy a magzat után sóvárgó asszony ezen a napon érintkezzék urával: megfogan és ő is gyermeket szül. A zalai Nagybakónak népe csak egyetlen gallyat szemez, amelynek mágikus célzata alighanem a gyermekáldás korlátozása.
Az erdélyi románok ünneplése tele van tilalmakkal. A tehenet nem viszik bikához, a mai tojások elzápulnak. Ellenben a jószágokat mind kihajtják a mezőre, a gyümölcsösben tüzet gyújtanak, a fákat pedig megtömjénezik.*
Gyümölcsoltó Boldogasszony napjához monda is fűződik, amely az ünneprontás hiedelemvilágába tartozik.
Nagykanizsa mellett van az előkelő Inkey-család szép barokk, szépen felújított kápolnája. Máig mesélik, hogy az egyik Inkey báró féktelen gőgjében elhatározta, hogy éppen ezen a napon vágatja ki legszebb gyümölcsfáit. Amikor azonban a legelső kivágására sor került, hatalmas sereg hangya bújt elő a tövéből. Rámászott a báróra és rágni kezdte a tagjait. Bezárkózott előlük a szobájába, de hiába. Szenvedéseibe belepusztult, és felravatalozták. Reggelre azonban már csak a csontjai maradtak meg a koporsóban. A család engesztelésül építtette azután a kápolnát.
Bánóc (Banovce) mellett egy szlovák faluban történt,* hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, tehát a nagyböjt kellős közepén este egy házban zeneszó mellett vígan táncolt a falubeli fiatalság. Egyszer csak, amint javában táncoltak, megjelent a szobában egy fehér asszony, nyilván Mária, és a zenészektől azt kérdezte: Játszotok? Játszunk – felelték ezek. Az asszony: hát csak játsszatok! Azután a táncolóktól kérdezte: táncoltok? Táncolunk – mondták ezek rá nagy vígan. Nohát csak táncoljatok! E szavak után eltűnt. A muzsikások azóta is játszanak, a táncosok pedig táncolnak, nem tudják végét szakítani. A lábuk már bokán felül elkopott. A szoba falairól már mind lehullott a vakolat a szüntelen dobogástól. A gyertya ég, de soha el nem ég. Az egész szoba csupa korom és füst.
*
Az ünnep a nagyböjt közepére esvén, a vártnál sokkal kevesebb patrociniummal dicsekedhetik. Ezeknek búcsúját is nyári Mária-ünnepeken tartják.
Csanád: Pankota (középkor, elenyészett), Szeged (1501, a XVIII. században az újonnan választott tanács eskütételének színhelye. Elenyészett), Radna (kegytemplom, 1786), Bóka (1834).
Gyümölcsoltó Boldogasszony, illetőleg az Angyali Üdvözlet és benne, általa a születő, kezdődő, bontakozó élet csodája, a tavasz misztériuma az egyházművészetet is minden korban nagy alkotásokra ihlette.
Az emlékek élén áll mind korának tisztessége, mindpedig művészi nagyszerűsége révén a szepesi Daróc (Spišske Dravce) monumentális freskója a XIII. század végéről. Középkori Mezőtelegd (Tileagd) falképe is.*
Az itáliai reneszánsz építészetnek úttörő, Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére szentelt egyházi alkotásai hazánkban a szegedi (1501), amelyet szülővárosa iránti hálából Baratin Lukács zágrábi püspök, kevéssé méltányolt műbarát emelt, továbbá az esztergomi, máig álló Bakócz-kápolna (1502).* A két egyező titulus véletlen is lehet, de talán idézi, példaképül tiszteli a firenzei Sanitissima Annunziata-egyházat, az olasz reneszánsz egyik tavaszi alkotását is.
A barokk Angyali üdvözletek tüzetes számbavétele még késik. Csak utalunk Garas Klára nyomán a következő freskókra, illetőleg oltárképekre: Balatonkeresztúr, Balf, Budapest (Egyetemi templom), Csesztreg, Győr (Szent Ignác-templom, székesegyház), Nagylengyel, Nova, Sopron (Szentlélek), Sümeg (Maulbertsch), Szécsisziget, Szombathely (székesegyház, elpusztult), Tőketerebes (Trebišov), Türje (Dorffmeister István, 1763), Zics.*
Megjegyezzük, hogy az ábrázolásokon vagy a Gábor angyal kezében, vagy külön vázában látható liliom Bauerreiss szerint* nem Mária tisztaságára, hanem a paradicsomi életfára utal, amelyből a megváltás sarjadzik.
Külön kell megemlékeznünk a pécsi Szent Bertalan-kápolna oltárának barokk előzékéről, amely stílusban az ormánsági református templomok virágornamentikájával rokon.
csütörtök 25 március 2010 at 0000 - Szent Dizmász a jobb lator
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor csütörtök 25 március 2010 at 0000
Március 25. Szent Dizmász a jobb lator, az első szentek egyike. Társa káromolta, ő azonban kérte Jézust: emlékezzél meg rólam, amikor országodba jutsz. Erre ő így felelt: bizony, bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban (Lukács 23, 43). Nevét az evangélium nem említi, a jámbor népképzelet azonban már a keresztény ókorban gazdag legendakört sző köréje. Több nevet is költ neki, végül a Dizmász állandósul.
A legendát és a kultusz közép-európai világát Leopold Kretzenbacher tárta föl.* Előadásunkban őt követjük, mi majd csak a hazai dokumentumokkal egészítjük ki.
A IV. század táján írt apokrif Evangelium arabicum szerint az Egyiptomba menekülő Szentcsaládot társával együtt ő is akarja megölni. A kis Jézus azonban szelíden ránézett Dizmászra, aki aztán cimboráját is könyörületre bírja. Mária ekkor így szólt hozzá: Az Úr tégedet jobbjára állít és bűneidért megbocsájt. A gyermek Jézus meg Máriához fordult: édesanyám, harminc év múlva velük együtt feszítenek majd Jeruzsálemben keresztre. Ő majd a jobbomra kerül és a paradicsomba jut. A középkori legenda még azt is tudja, hogy Dizmász bélpoklos gyermeke a Kis Jézus fürdővizében meggyógyul. A jobb latorról a Legenda Aurea is szól, de tudomásunk szerint a mi kódexirodalmunkban, illetőleg középkori szakrális művészetünkben nem tűnik elő. Az Érsekújvári-kódex csak a puszta nevüket említi: Gyizmás, Gyézmás.*
Kretzenbacher a barokk jámborsági irodalomból példát idéz arra, hogy Dizmász voltaképpen nemcsak részvéte és bűnbánata miatt tér meg, hanem mert a kereszten függő Megváltó árnyéka ráesett. Ha Péter árnyéka meggyógyította a test betegségeit (ApCsel 5, 15), mennyivel inkább Jézusé a lélek sebeit. Ráesett azonban Mária anyai árnyéka is.
Ehhez tudnunk kell, hogy a középkor azon okoskodott, hogy Mária hol állott a keresztfa alatt, balról-e vagy jobb felől. Szent Bernát véleménye szerint balról, mert a Szűzanya a világ világossága, tehát Beata Virgo pingi debet ad sinistram Crucis, quia Christus in Cruce Faciem tenebat ad Orientem: Virgo vero ad sinistram, id est, ad Aquilonem. Tehát Máriát azért kell a kereszt baljára festeni, minthogy Krisztus arcát ott keletre fordította, a Szűzanya pedig bal, azaz észak felé. Ennek oka: ab Aquilone pandetur omne malum, vagyis északról, a sötétség honából ered minden baj. Ezt fordítja el a Szent Szűz az emberektől.
Ezzel szemben Damiani Szent Péter úgy véli, és ezt a nézetet teszi magáévá a délnémet barokk jámbor világlátása is, hogy jobb felől, mert kegyelemközvetítő hivatásánál fogva a Szűzanya könyörgött, imádkozott a lator megtéréséért. Mária pártfogásával talált meghallgatásra Dizmász kérése.
A barokk Dizmász-kultusz fő forrása egyébként a hajdani Krajna, vagyis a mai Szlovénia, ahol a XVII. század végén különös módon a főúri jámborságban bukkan föl először: 1688-ban Laibach, azaz Ljubljana városában az ő oltalma alatt jámbor társulat alakul (Hochadelige Dismas Conföderation), hogy a bűnbánó szent különösen haláluk óráján legyen tagjainak oltalmára. Így válik Dizmász a halálra váltak, halálra ítéltek egyik barokk patrónusává.
A kultuszt később a jezsuiták karolták föl. Átterjedt Karinthiába, Stájerországba is. Grácban egy arisztokrata kápolnát épít Dizmász tiszteletére, amely mind szélesebb körökben válik népszerűvé. Elsőszülött fiának is a Dizmász keresztnevet választja. Még a közelmúltban is ritka különlegességként egy szegedi polgárfi ezt a nevet viselte.
A kultusz a XVIII. században nyilvánvalóan szintén a jezsuiták buzgólkodására hazánkban is föltűnik. A kutatás hiányosságai miatt azonban egyelőre kevés adattal, alkotással dicsekedhetünk.* Ilyen a váci piarista templom Szappancsi Márton nagypréposttól felajánlott Dizmász-oltára (1740 tájáról),* a váci Rókus-kápolna barokk oltára,* a selmecbányai Kálvária barokk falképe, a budai, egykor jezsuita Szent Anna-templom Dizmász-képe (1768).* Igen jellemző a besztercebányai püspökséghez tartozó Simony (Šimonovce) harangjának felirata: O DISMA LATRO POENITENS LECTISSIME SIS TUTOR MIHI, MORIENS DUM LUCTOR IN AGONE. 1784. Vagyis: Dizmász, bűnbánó lator légy oltalmazóm a halálküzdelemben.
Tudomásunk szerint monumentális barokk Kálvária-kompozicióink között a győri és kismartoni külön kápolnát szentelt Dizmásznak.
vasárnap 28 március 2010 at 0000 - VIRÁGVASÁRNAP - NAGYHÉT KEZDETE
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Egyházi ünnepnapok Kapcsolat:-Email-
Mikor vasárnap 28 március 2010 at 0000 Vége vasárnap 28 március 2010 at 2355
Virágvasárnap Virágvasárnap ünnepli az egyház Jézusnak szamáron való diadalmas jeruzsálemi bevonulását: sokan a nép közül ruhájukat terítették az útra, mások ágakat törtek a fákról, s eléje szórták. Az előttejáró és utána tóduló sokaság így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban! (Mt 21, 8). Ennek nyomán került az ünnep szertartásai közé a pálmás, Európa északi tájain pedig a barkás körmenet.
A körmenet tehát jeruzsálemi eredetű, ahol a legutóbbi időkig minden esztendőben megismétlődött a jeruzsálemi püspök személyében az Úr jelképes bevonulása a szent városba. A körmenet népe a falakon kívül gyülekezett. Itt történt a pálmaszentelés. A kapukat bezárták a menet előtt, csak később nyitották meg. A püspök szamárháton vonult be, a kanonokok és hívek pedig ruhájukat terítették eléje. A pécsi egyházmegyében is volt a középkorban körmenet: a hívek itt is ruhájukat terítették az útra.* Talán ennek a liturgikus hagyománynak elnépiesedett maradványa, hogy számos helyen vagy virágvasárnap, vagy nagypénteken kirakják a téli vastag ruhát az udvarra, utána pedig elteszik jövőre.
A szentelés középkori monasztikus szertartásáról a Pray-kódex tájékoztat bennünket. Archaizmusai közül említésre méltó, hogy az egész falut megjáró körmenetben az írás e szavainál: percutiam pastorem, a papot a barkaággal megveregették.* Általános hagyomány szerint Jézust vagy az evangéliumos könyv, pedig feszület jelképezte, amelyet zöldelő ágakkal díszítettek. Németországban és Ausztriában a körmeneten egy fából faragott, kerekeken járó szamarat (Palmesel) is körülvezettek. Ezt is virággal és zöld ággal ékesítették.* Van adatunk arra, hogy a német lakosságú Bártfa városában a XV. században a virágvasárnapi körmeneten szamárháton ülő Krisztus-szobrot is vezettek.*
Általánosnak tetsző régi hagyomány szerint már a virágszombati barkagyűjtés is paraliturgikus cselekmény volt. Van adatunk arra, hogy a vigílián körmenet indult a barátok sümegi templomából a barkahordozó gyermekek elé (1714).* A barkát Szabadkán a Rókus-kápolnában gyűjtötték össze.* A hívek körmenetben innen vitték át az ünnepen a közeli Teréz-templomba, ahol a szentelés történt. Majd liturgikus előírás szerint a templomi körmenetben is részt vettek vele.
A századfordulón a göcseji iskolásgyerekek szombaton mentek ki az ágakért a közeli erdőre vagy hegyre. Ez alkalommal a fiúk fekete cukorsüvegből készített zsákot tettek a fejükre. Fel is bokrétázták, felpántlikázták, oldalukra pedig fakardot kötöttek. A kislányok fejükön fehér koszorúval jelenek meg az iskolában. Innen a mester, vagyis tanító vezetésével párosan, nótázva mentek ágakat vágni. Miután ez megtörtént, a magukkal vitt ennivalót, többnyire tojást, elköltötték. Akadt gazda, aki a hegyen borral is megkínálta őket. A szentelésre szánt ágakat vállukon, most már valamelyik virágvasárnapi éneket énekelve, vitték hazafelé. A templomot háromszor megkerülték, majd az ágakat odaállították az oltárt környező falakhoz. A hívek másnap ebből vettek maguknak.*
A felsőnemesapáti kisdiákok apróbb testvéreikkel virágszombaton már húsvétra készült ünneplő ruhájukban jelentek meg az iskolában. Karonülő apróságaikat a menyecskék is elhozták. Az iskola udvarán szépen felsorakoztak, és tanítóik kíséretében hangos énekszóval vonultak a bíró házáig, ahol már várták őket:
Hej koszorú, koszorú, Szép színű és jószagú, Vannak benne virágok, Kis rövidke zöldágok, Cifra kicsiny levelek, Vannak benn üres helyek.
Liliom a tisztaság, Szelídség a gyöngyvirág, Rózsa szeretet jele, Zöld a remény levele, Cifra kicsiny levelek, Vannak benn üres helyek.
A bíró virágzó barkát osztott ki a gyerekek között, akik éneküket az udvaron mégegyszer elénekelték. Innen a templomba menet már a liturgikus ünnepi himnusz, a Gloria, laus et honor magyar mását zengedezték: Dicsőség és dicséret Neked megváltó királyunk, kinek gyermeki szép sereg mond édességes éneket. Harangszóval fogadták őket. Bent a templomban lerakták a hozott barkát. Másnap ezt szentelték meg, és osztották ki.
A szegedi tájhoz tartozó Balástyán az ágakat szintén iskolásgyermekek szokták összegyűjteni Gergely napjától egészen az ünnepig. Fáradozásukért némi ajándék járt.
Hajós német faluban fiúgyermekek a barkacsomót söprű módjára lennel erősítik egy botra és úgy viszik a nagymisére. Ebből egy-egy jut a nagyanyjuknak, keresztanyjuknak, esetleg még más ismerősöknek is. Az ágakat délután hordják szét. Piros tojást kapnak érte. A megmaradt barkát a ház kerítésére tűzik és nagyszombatig otthagyják, amíg meg nem szólal a feltámadást jelző harangszó. Ezután tűzvész ellen fölviszik a padlásra. A régieket időnként elégetik, és a kert földjére szórják.*
A hagyományt céltudatos kutatással bizonyára még napjainkban is gyarapítani lehetne. Figyelmet érdemel benne a diákság, később fiúgyerekek rekordációs tevékenysége, amely még föltétlenül a középkorba nyúlik vissza, és idézi a pueri Hebraeorum hozsannázását. Az ábrázolás a hazai ikonográfiában egyébként ritkán fordul elő. Figyelmet érdemel azonban a Kálmáncsehi Breviárium egyik miniatúrája.*
A Bakonyvidéken a hívek olvasójukkal körülfogva tartják föl a barkát szentelésre.* Horvátzsidányban a legfiatalabb családtag viszi a barkát szenteltetni.*
Kömpöc tanyaközség szegedi eredetű népe – új temploma leányegyház lévén, ahol nincs barkaszentelés – úgy segít magán, hogy az előtte álló fűzfákról vág le egy-egy ágat. Szentelménynek tiszteli és hajlékában ezt tűzi ki.
A virágvasárnapi szentelt barka, más népi nevein bárka, cica, Kapnikbányán cicaberke, görögkatolikusoknál cicuska, Göcsejben cicamaca, cicemaca, cicabarka,* macuka, Bátyán cicaméce, Székelyföldön pimpó, Aranyosszéken, Torockón fűzfacicula, polinga,* a Borsavölgyében picus,* nagyrabecsült népi szentelmény: Krisztus királyi menetének tanúja és emlékjele.*
Mikes Kelemennek, a Fejedelem nagypénteken történt haláláról írt levelében olvassuk: virágvasárnap gyöngeség miatt nem mehetett templomba, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térdenállva vette cl a kezéből, mondván, hogy talán több ágat nem fog venni.*
A virágvasárnapi szentelt barkát Somogyi Elek szerint* azért szentelik, hogy mindnyájan azon hívek, akik ájtatosan fogának vélek élni, minden testi s lelki veszedelmektől Istennek kegyelme által megőriztetnének. Mert abban áll azoknak megszentelések, hogy azok a lakosok, akiknek hajlékába találtatnak e megszentelt ágak, az ördögnek minden ártalmitól szabadok legyenek. Hogy azoknak mindennapi szemlélése minket arra integessen, miképpen kellessék a mi életünknek ártatlanságával, azaz a jóságos cselekedeteknek gyakorlásával virágzanunk.
A szentelt barkát használják orvosságul. A szegedi tájon a család mindegyik tagja hideglelés ellen elnyel belőle egy-egy szemet. Máshol torokfájásról nyelik. A hagyományt Csorna népe is ismeri.* Az Ipolyvidéken azt tartják, hogy a tavalyról megmaradt barka és húsvéti morzsa füstje fölött fejjel lefelé lóbált gyerek kigyógyul a szemverésből. Hercegszántón hasonlóképpen. Sándorfalván a barkával a haldokló fölött keresztet rajzolnak boldog kimúlásért. Tápén a halott koporsajába teszik.
A matyóknál az eladólányt megveregetik a szentelésről hazahozott barkával, hogy minél hamarabb férjhez menjen.* Nyírvasvári görögkatolikus családjaiban az édesapa szokta megveregetni a gyerekek hátát. Sarud gazdái a jószágot vesszőzték meg vele. E szokás az aprószenteki korbácsolással keveredett. A palóc Szék faluban, hogy a ló jól menjen: a barka között ostorhegyet is szenteltetnek a templomban.* Szíhalmon széna- és szalmakazalba szúrják. Egyes vidékeken, ha valaki a passió alatt a szentelt barkából keresztet csinál és odahaza felszögezi a pajta ajtajára, akkor a tehén tejét nem bírják majd elvenni. Máshol a szentelt barkát a mestergerenda mellé teszik, mert különben a gonoszok megrontanák a tehenet. Eger vidékén, ha a virágvasárnap szentelt barkával megvesszőzik a tehenet, nem fog véres tejet adni. Szegeden, hogy a sertésvészt távoltartsák, az ólküszöb alá szentelt barkát tesznek. Makón a hazahozott barkából kevernek a jószágok ételébe. Vastagabb ággal a disznók eledelét kavargatják. Hasonló gyakorlat él Deszken is. Kiszomborban egy barkaszemet a ló, tehén homlokán dörgölnek szét, hogy a nyila ne csapjon beléjük.
Az Alföldön a méhkasok elé teszik, amikor először viszik a szabadba. Azt hiszik, hogy akkor a méhek sok mézet gyűjtenek, és jól rajzanak. Néhol, így Németprónán (Slovenské Pravno) a szentelt barkát porrá égetik és a vetőmag közé vegyítik,* hogy jó termés legyen. Zirc németsége három szemet a kútba dob, hogy a családnak jó vize legyen. Bőven termő lesz az a gyümölcsfa, amely alá a templomból virágvasárnap kisöpört szemétből raknak. Nagymányokon egyebek között a padláson tartott gabonába szúrják.*
A bokortanyák evangélikus tirpák népe örül, ha ismerős katolikus családoktól szentelt barkát kap.* Oltalmazó célzattal az elsőház kommódjára vagy tükör mögé kerül.
Jellemző, hogy a torockóvidéki unitárius és református magyarok is igen kedvelik az Aranyosszéken fűzfacicula, Torockón polinga néven emlegetett virágvasárnapi barkát, amelyet Torockószentgyörgy katolikus templomában szentelnek. Kitűzik a padlás gerendájára és nyári vihar idején tűzbe vetik.
Több helyen ismeretes az a hiedelem is, hogy a szentelt barkát nem jó bevinni a házba, mert akkor sok légy lesz. Ezért vagy a pincébe, vagy a padlásra viszik, vagy pedig az ereszet alatt tűzik fel. Itt az eredeti funkció elhomályosult. Elfelejtették, hogy őseik azért tűzték ki az ágakat a szabadban, hogy a villámok mintegy meglássák őket és elkerüljék a házat.* Maga a szokás megmaradt ugyan, de most már új értelmezést adtak neki.
A barka égiháború idején országszerte használatos. A régi szabadkémények világában a szegedi tájon ilyenkor szentelt gyertya lángjánál meggyújtották. Kémény alá tartották, hogy füstje eloszlassa a rossz föllegeket. Sándorfalván vihar, jégverés esetén előveszik, apróra összevagdalják. A konyhában felfordítják az asztalt, négy lábára ráteszik az apróra vágott barkát és úgy imádkoznak mellette.
Szildágyságban égzengéskor szentelt barkával füstölik a szobát a veszedelem ellen.*
Hangonyi búcsúsok zarándokútjukra is elviszik a barkát, hogy az égiháború, villámcsapás elkerülje őket. Domoszló palóc faluban a gyerekek szentelt barkából formált négy keresztet ásnak el a szőlő négy sarkába.* Göcsejben szalmazsákba teszik, hogy a villám be ne csapjon a házba.* Kethelyen tűzre vetik, hogy füstje megakadályozza a villám becsapását. Másik részét húsvét napján a mezőre viszik, letűzdelik, hogy a jég elkerülje a vetéseket. Ilyenkor mindenfelé térdenállva ájtatoskodó embereket lehetett látni a múlt század végén a földek között.*
A pécsi Nagydeindol szőlőhegyen égiháború, jégeső ellen barkát vetnek az Atya, Fiú, Szentlélek nevében tűzre.
Mintha igazában csak korunkban bontakoznék – talán a hazai németség hatására, – az a szokás, hogy a virágvasárnapi barkát nagypénteken, húsvét napján kiviszik a temetőbe és a hozzátartozók sírjára szúrják. Ismeri Szabadka bunyevác népe is. Bátyán annyi barkaágat raknak a temetői nagykeresztre, ahány elhalt tagja van a családnak. Budaőrs és a környékbeli német faluk mintegy Emmaust járva, húsvéthétfőn kiviszik a temetőbe, de ki a mezőre, vetésekre is.* Erdősmárokon a barkát a gazda földjére, a gazdasszony pedig az elhalt hozzátartozók sírjára viszi.
Ha valakit virágvasárnap temetnek, az eleki németek a pap kis kézikeresztjére (pacificale) barkát kötnek.*
Privigye (Prievidza) és Garamvölgye szlovák anyái a barkaszentelésre és passióra elviszik gyermekeiket, akik még nem tudnak beszélni, hogy mielőbb oldódjék meg a nyelvük. Hasonló Pölöskefő, Balatonendréd magyar hiedelme is: a néma, nehezen beszélő gyereket el kell vinni passiómondásra.
Hangonyi szólás szerint: mondassuk rá a passiót. Zalaszentbalázson azért viszik őket, hogy majd ne féljenek a mennydörgéstől. Ebbe a hiedelembe nyilvánvalóan belejátszott a szentelt barka sajátos szentelményi alkalmazása is. A nógrádi Kálló faluban ez a nagypénteki passió alatt történik.
A hagyomány nyilvánvalóan a jeruzsálemi gyermekek hozsannázásából merített ösztönzést.
Virágvasárnaphoz itt-ott archaikus tavaszünneplő hagyományok is fűződtek.
Nagykörü alföldi faluban virágszombaton a gyerekek kolompot kötnek a nyakukba, és az utcákon szaladgálva kolompolnak. Este, amikor már az emberek fekvőre tértek, a legények befogtak egy lovat az ekébe, és a lányosházak udvarán vagy kertjében barázdát szántottak és virágmagot vetettek bele. Akadtak olyanok is, akik az ablak alá orgonatövet ültettek.
Otok szlavóniai horvát faluban virágvasárnap a kutakat virággal szokták a lányok díszíteni. A szombaton szedett virággal vasárnapra virradóra fölékesítik kedvesük kútját, kiskapuját, kerítését. A lány leendő napa a kút vödrébe tojást tesz jutalmul, húsvétra ezt festik meg. Mielőtt elmennének a kúttól, megtöltik a vályut vízzel, és anyanyelvükön ezt éneklik: én fölkeltem kora reggel, vizet merek jó napamnak. Édes napam, kegyes napam, nyisd meg nekem kiskapudat. Ha a lány már jegyese is a legénynek, akkor a kútgémre a virág mellé magaszőtte cifra törülközőt is tesz jövendő napa számára, aki fönthagyja, hogy a falu népe templombamenet lássa. Ebéd után hálából kalácsot is visz leendő menyének, hogy a házát megbecsülte.*
Virágvasárnap a Kiskárpátokban sok helyen apró szlovák lányok zöld fűzfaággal járnak házról házra. Az ágat teleaggatják szalagokkal, és üres kifújt, de sásbéllel, színes ruhadarabkákkal körülfogott tojáshéjjal. Ezt „Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékére” teszik, miközben az ablakok alatt Jézus kínszenvedéséről énekelnek.* A szokás katolikus tirpákjaink között is él. A lányok az evangélikus családokat is fölkeresik.*
A hagyomány Litke palóc faluban húsvét vigiliájára került át. A legények nagyszombat reggel először tojást gyűjtöttek, majd az erdőből repkényszerű billinget hoztak, hogy a lányok koszorút kössenek belőle. Amíg a koszorúkötés megtörtént, a reggel kapott tojásból rántottát sütöttek, de úgy fújták ki, hogy héját utána cérnára fűzhessék. A rántottát megették, majd a lányok a koszorúval a templomi zászlókat, kereszteket díszítették. Ezt Márk napján búzakoszorúval cserélik ki. A legények a tojáshéjból készített füzért a templom falára vagy a közelben egy fára függesztették.*
A hagyomány bizonyára sokkal gazdagabb helyi változatokban élt, mint amennyire a kutatásból, gyűjtésből ismeretes.
A palócok körében számos faluban fekete-, de főleg virágvasárnap máig él a kiszejárás, kiszehajtás, máshol villőzés. Minthogy a játék nem szakrális, illetőleg liturgikus fogantatású, csak éppen utalunk rá. Egyébként Manga János kiváló kutatásai* a részletezést fölöslegessé is teszik.
A kisze-hagyomány az archaikus pogány téltemetésnek, tavaszvárásnak színes megnyilatkozása, amely a szlovákoknál, cseheknél, morváknál is a mienknél gazdagabb változatokban ismeretes. A kisze szalmával tömött, felöltöztetett és a falun keresztülhurcolt, végül elégetett vagy vízbe dobott fabáb. Lányok, menyecskék, gyerekek énekszóval kísérik.
A moldvai Klézse csángó legényei virágvasárnap belefújnak tilinka nevezetű fűzfasípjukba. Ez a habajgatás: Célja – mint mondják – hogy a halottak meghallják és várják a húsvéti feltámadást.* Eredeti célzata szerint nyilvánvalóan a tavaszt költögették vele.
vasárnap 28 március 2010 at 0000 - NAGYHÉT kezdete
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Egyházi ünnepnapok Kapcsolat:-Email-
Mikor vasárnap 28 március 2010 at 0000 Vége vasárnap 28 március 2010 at 2355
Nagyhét Nagyhét, Somogyi Eleknél sanyarúhét,* az őrségi Bajánsenye reformátusainak ajkán videshét* (vizeshét). A természet tavaszi újjászületése az embert is analógiás jellegű megújulásra, tisztálkodásra indítja. Ezek az ősi tavaszi lusztrációs szokások az ember egészségének és jólétének biztosítására, a betegségek távoltartására, a háztájék és jószágok megoltalmazására irányulnak. A velük összefüggő mágikus műveletek népünknél leginkább nagyhéten történnek. Ez egyúttal a húsvéti előkészületnek és vallásos megindulásnak, olykor telítettségnek testi, de főleg lelki tisztálkodásnak ideje, alkalma még a század elején is. Töredékei egyének, olykor még falusi közösségek mágikusnak érzett cselekedeteiben, munkájában máig fölcsillannak.
A palóc még a századfordulón is megtisztította egész portáját. Kihordta az istállót, kijavította a melléképületeket, söpört, tapasztott, meszelt, egészen megfiatalodott a hajléka. Szerszámait rendbehozta, néha ki is fényesítette. Minden holminak, még a legkisebbnek is ragyognia kellett a tisztaságtól. Mikor a házával rendbejött, akkor elhalt hozzátartozóira gondolt: sírjukat fölfrissítette.*
Hasonlóképpen történik az ország többi vidékén is. Így Magyarpolány német népe éppúgy rendbeteszi és felkoszorúzza a sírokat, mint halottak napjára. Szil rábaközi faluban nemcsak a temetőt, hanem még árkait is megtisztítják húsvétra. Minden sírt rendbehoznak. Azokét is, akiknek már nincs családbeli gondozójuk. Végül a sírokra barkacsokrot raknak.* A tisztálkodás főképpen nagypénteken és nagyszombaton érte el mágikus-szakrális teljesedését.
Algyő sajátos régi, már inkább csak emlékezetben élő hagyománya, hogy nagyhét elején a gazda az udvaron összegyűjtötte, rendbetette minden munkaeszközét és imádkozott fölöttük.
Az Egyház lelkére köti híveinek, hogy évente legalább egyszer, húsvét táján szülessenek újjá. Járuljanak a szentségekhez: gyónjanak, áldozzanak. Ezt a parancsot a nép általában még a század elején is igen komolyan vette. Maga a családfő: édesapa, édesanya szigorúan gondoskodott arról, hogy minden arravaló gyermek, de a szolgáló és béres is elvégezze, mert csak így, a kegyelem állapotában válik méltóvá a húsvéti szentelt eledelek elköltésére.
Ilyenkor az idősebbeket a fiatalok megkövetik, vagyis bocsánatukat kérik, sok helyen kezet is csókolnak szüleiknek. Ezt a megkérlelést olykor a szülő gyermekével, a gazda béresével szemben is megtette. Hajdani szegediek azokat is fölkeresték, akikről úgy érezték, hogy megbántották valamivel őket. Indulás előtt, ha máskor nem is, sokfelé megcsókolják a szülők kezét. Szubogy palóc faluban a szülők megkövetése így hangzik: engedjen, ha valamivel megbántottam, Isten is meg fog engedni! A felelet: kész az engedelem, elmehetsz!* A felnémeti felelet: én megbocsátok, bocsásson meg az Isten! A gyónni, továbbá búcsúra induló Hollókőn nemcsak hozzátartozóitól szokott bocsánatot kérni, hanem minden falubelitől is, akivel menet közben találkozott. A hangonyi gyónó így engesztelte hozzátartozóit: Jézus sebeire kérem, bocsásson meg, gyónni szeretnék! Egyébként Lázár István hajdani hangonyi plébános, a penitencia mérlegelésében a szentatyák tanítása szerint járt el: a nagyevőnek, pazarlónak böjtöt és imádságot, a fukarnak a szegények számára adakozást, az iszákosnak időszakos megtartóztatást, a tolvajnak a lopott holmi visszaadását szabta ki.* Fertőhomokon gyónás előtt minden családtag bocsánatot kért egymástól. Patosfán így szoktak búcsút venni: bocsáss, bocsásson mög, ha valamit vétöttem. A felelt: Istené a bocsánat!* A hagyomány görögkatolikusaink között is él.
A tridenti zsinat az évenként, húsvét táján végzendő gyónást lelkére köti a lelkipásztornak és a híveknek. Ezt még a múlt században is a gyónócédula (schedula confessionis) igazolta,* amelyet a gyónó a paptól kapott. Régi családi imádságoskönyvekből egy-egy még előbukkan belőlük, valami rányomtatott épületes szöveggel. Ilyen: boldog ember, kinek bűnt nem tulajdonít, nem számolja be Isten a vétket, és lelkében nincs álnokság (31. zsoltár). Kézzel még ráírva a helység és évszám. E gyónócédulákat – mint már láttuk – a múlt században, Kethely zalai faluban vízkereszti házszentelés alkalmával az asztalra készítették. A plébános jelenlétében a céhmester, vagyis sekrestyés, cérnára fűzve gyűjtötte össze. Ha valakié hiányzott, a pap buzdította, hogy húsvétkor majd ne maradjon el. A gyónócédula egykori hagyományvilága ebből következőleg nyilván színes volt.
Sajátos helyi hagyományként húsvéti gyónásukat a Máriabesenyő környéki faluk (Dány, Kálló) férfiemberei közül sokan itt a búcsújáró helyen, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján szokták végezni.
A bűnvallomás, penitenciavállalás más laicizálódott formáiról a hét szentség néprajzáról tervezett munkánkban szeretnénk megemlékezni. Itt csak egy Tamási tolnai faluban följegyzett hagyományra utalunk. A század elején itt még akadtak jámbor öregasszonyok, akik nagypéntek délután, tehát a Megváltó halálának órájában, a Kálvária keresztje előtt letérdepelve, magának Jézusnak gyóntak meg és mentek húsvét ünnepén áldozni. Az efféle kisegítő módok nyilvánvalóan a hódoltság pap nélküli katolikus világában, licenciátus jámborságában születtek.
A franciskánus passiómisztika mélységes népi hatására vall, hogy nagyböjtben, főleg nagyhéten, régivágású közösségek, társulatok, de egyének is iparkodtak átélni az Úr szenvedéseit.
Az általánosnak mondható templomi, illetőleg kálváriai stációjárás mellett, jámbor öregek között máig él egy nagyhéti ájtatosság, amely már a Thewrewk-kódexben* fölbukkan, és részben az orális gyakorlat, részben a szakrális ponyvairodalom révén a legutóbbi időkig ismeretes volt. Eszerint a jámbor lélek virágvasárnap 40 Miatyánkot és ugyanannyi Üdvözlégyet, 1 Hiszekegyet mond el Krisztus 40 napi böjtölésének emlékezetére Nagyhétfőn 33 Miatyánkot és Üdvözlégyet, 1 Hiszekegyet annak emlékezetére, hogy az Üdvözítőt földi életének 33. esztendejében tulajdon tanítványa eladta. Nagykedden 30 Miatyánkot és Üdvözlégyet, 1 Hiszekegyet, hogy 30 ezüst pénzen adta el. Nagyszerdán 15 Miatyánkot és Üdvözlégyet, 1 Hiszekegyet azoknak a fájdalmaknak emlékezetére, amelyeket Jézus fején a töviskorona okozott. Nagycsütörtökön 12 Miatyánkot és Üdvözlégyet, 1 Hiszekegyet azért, hogy Jézust éppen legszomorúbb állapotában hagyta el 12 tanítványa. Nagypénteken 5 Miatyánkot és Üdvözlégyet, 1 Hiszekegyet öt szent sebének tiszteletére. Nagyszombaton 40 Miatyánkot és Üdvözlégyet, a Hiszekegyet annak emlékezetére, hogy Jézus 40 óráig feküdt a koporsóban. Húsvét napján szintén ugyanannyit azért, hogy az Üdvözítő feltámadása után még 40 napig társalgott tanítványaival és az első hívekkel.*
A pápaimádság hasonlóképpen a középkor televényéből sarjadt és virágzott a legújabb időkig, főleg a szegedi táj ponyvairodalmában és szakrális hagyományaiban: a bűnbe merült embert a Jézus Krisztus kínszenvedésén és kereszthalálán való épületes elmélkedés, töredelem mentheti meg a kárhozattól.*
A Gömöry-kódex magyar előadásának forrása Dionysius Carthusiensis XV. századbeli karthauzi szerzetesnek munkája, az Aureum Speculum animae peccatricis: docens peccare vitare, osteniendo viam salutis.*
A legendával összekötött jámbor imádság a passió gyümölcseit idézi ugyan, mégsem részletezzük, mert inkább haldokló fölött szokták végezni, jámbor asszonyi közösségekben azonban nagyhéten is sor került rá.
Az Aranymiatyánk asszonynépünknek máig egyik legkedvesebb elmélkedő imádsága: Jézus édesanyjának, Máriának elmondja, hogy mi várakozik reá nagyhét napjaiban.
Eredetét tudomásunk szerint még nem tisztázták, de a XV. században a németség már ismeri.* Középkori kódexirodalmunkból nem tudjuk kimutatni, bár a Weszprémi-kódex passióelőadása: Jézus és Mária ismétlődő bethániai beszélgetése emlékeztet rá. Előfordulhat épületes barokk imádság-irodalmunkban is, eddigi kutatásaink azonban nem jártak eredménnyel. A hazai ponyván a múlt században számos magyar, német és katolikus délszláv változata bukkan föl.* Ismeri a szlovén nép is.* Nyilván otthonos a cseheknél, szlovákoknál is.*
Az imádság voltaképpen Jézusnak édesanyjától való első, virágvasárnapi búcsúzkodása, amely a kánoni evangéliumokban nem fordul elő. Emlékeztetünk rá később is.
Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit fogsz te tenni virágvasárnapján?
Legkedvesebb anyám, neked mindjárt megmondom: én nagy király leszek, dicsőségesen bemegyek Jeruzsálembe, inteni és tanítani fogom a népet Atyám törvényére, és hirdetni fogom a megváltás új szövetségét.
Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mi leszesz te azon a szent Nagyhétfőn? Legkedvesebb anyám, azt én mindjárt megmondom neked: gyönge és beteg leszek, többé senki sem fog tisztelni, senki sem segít a templomhoz járni.
Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit teszel te azon a szent Nagykedden? Legkedvesebb anyám, én azt neked mindjárt megmondom. Szegény vándor leszek, és vándorolni fogok egyik városból a másikba, és éjjelenként nem fogom fáradt fejemet álomra lehajtani.
Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit mívelsz te azon a szent Nagyszerdán, és az egész Nagyhétben?
Legkedvesebb anyám, azt én neked mindjárt megmondom: fölmegyek az Olajfák szent hegyére, álom nem jövend szememre a nagy félelemnek miatta. Kísértetni fogok egyik bírótól a másikhoz, Annástól Kaifáshoz, Kaifástól Heródeshez és Heródestól Pilátushoz.
Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit mívelsz te azon a nagy és szent Zöldcsütörtökön?
Legkedvesebb anyám, én azt neked mindjárt megmondom: ama hamis Júdás el fog engem adni harminc ezüstpénzért.
Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit fogsz te mívelni Nagypénteken?
Legkedvesebb anyám, én azt neked mindjárt megmondom: föl leszek feszítve egy magas keresztfára, három rettentő vasszöggel kezeimen és lábaimon átverve. Odajön egy vitéz, lándzsával keresztüldöfi oldalamat, és abból vér és víz fog folyni. Atyám pedig küldeni fog két ápolót, úgymint Szent Jánost és (Armathiai) Józsefet, akik engem a gyászkeresztfáról levesznek. Te kedves anyám, rám fogsz nézni szent szemeiddel, megmosol engem szent könnyeiddel, és szent hajaddal fogod törölni véres testemet. Én pedig halva fogok feküdni a Szombat estvéjéig, mint aluvó kisded az ő bölcsőjében.
Nekem legkedvesebb fiam, Jézus! Mit fogsz te mívelni Nagyszombatom?
Legkedvesebb anyám, én azt neked mindjárt megmondom. Mély sírban fogok feküdni egész a húsvéti szent napig, mialatt le fogok szállani poklokra, az ott rám váró lelkeket kiszabadítandom. Feltámadva magammal viszem őket az én Atyám országába, bevégzett nagy munkám diadaljeléül. És az üdvösség öröméneke örökké fog zengeni az egek egeiben.
Mondá erre a Boldogságos Szűz Mária: azon halandó, ki e szent jóslatokból álló Aranymiatyánkot egyszer vagy többször átimádkozandja, és megemlékezik az én hét fájdalmamra, és legkedvesebb Fiam kínszenvedésére és halálára: az nem lesz elfeledve az egekben. Életében minden kérése meghallgattatik, holta után pedig lelke az Isten előtt fog ragyogni az örök üdv fénysugarában, mely a végtelenségig nagyobbodik mindörökké. Amen.
kedd 30 március 2010 at 0000 - Szent Kerény
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:-Email-
Mikor kedd 30 március 2010 at 0000
Kerény, deákul Quirinus, katonatiszt, aki a legendai hagyomány szerint Hadrianus császár alatt a II. században szenvedett Rómában vértanúhalált.*
Az örökvárosból származó ereklyéit a rajnavidéki Neuss őrzi. Matthias Zender kiváló kutatásaiból* tudjuk, hogy a szent ottani hatalmas román temploma messzesugárzó Kerény-kultusz forrása, amely Belgiumra, Luxemburgra, Franciaország északi részére, szórványosan a keleti német vidékekre, így – ezt már mi tesszük hozzá – a XIII. század folyamán a Szepességbe is eljutott. Főleg járványos betegségek és jószágvész idején folyamodtak hozzá. A rajnai jámborságban a négy marsall, Vier Marschalle, eredetileg "istállómester" közé tartozott, tehát ott Remete Szent Antallal, Kornéllal és Huberttel együtt a legtiszteltebb középkori jószágpatrónusok között tartották számon.
Tiszteletét Orsolya, Kordula, Szervác, bizonyos vonatkozásokban még a Háromkirályok társaságában rajnavidéki bevándorlóink egy része (latini) hozta magával az Árpád-korban. Településtörténeti megfontolások alapján nyilvánvalóan ez a Kerény a védőszentje Lőcse közelében Kirn, szlovákul Kurimján, Kuriman, középkori magyar nevén Szentkorin, millenniumi erőltetett új magyar nevén Kiskerény falunak, amely 1268-ban tűnik föl legelőször. Ő a középkori patrónusa a sárosi Berzevice (Brezovica nad Torisou), Alsólápos (Labs), a gömöri Nagyrőce (Rauschenbach, Velká Revúca) régi templomának is.* Ez utóbbi híres Árpád-kori, később átöntött harangjának körirata Kerényhez könyörög: O + FACTA + EST + CAMPANA + ISTA + IN + HONOREM + DEI + OMNIPOTENTI + IN + HONOREM + SANCTI + QIRINI + IMB. ANNO 506. A városka 1608 és 1711-ből származó pecsétjének fölírása S. QUIRINUS DE RAUSCHENBACH.
A régi hazai patronátusokat Zender nem említi, talán mert nem Neuss városából származtatja. Sajnos, a magyar patrocinium-kutatás még mindig nagyon az elején van, pedig a külföld is tőlünk várná a tájékoztatást.
Fekete Nagy Antal kevéssé valószínű nézete* szerint a Szepességben arról a szintén Kerény nevezetű vértanúról (†269) van szó, akihez járványok idején szoktak könyörögni, és akinek ereklyéit viszont a bajor Tegernsee bencés apátságában tisztelték (márc. 25).* Lux Gyula úgy véli,* hogy kultuszát bevándorolt stájerországi bányászok hozták magukkal. A bökkenő az, hogy sem őt, sem Neuss szentjét nem tisztelték seholsem bányász-patrónusként. Ennélfogva a Szepesség és Gömör Kerény-titulusait a latini bevándorlásával kell magyaráznunk. Egyébként maga Lux állapítja meg a táj német nyelvének jelentős rajnai elemeit.
Helyszíni kutatással, az esetleges helyi hagyományok számbavételével, a búcsúnapok megállapításával a kérdést nagyjából talán tisztázni lehetne.
kedd 02 március 2010 at 0000 - Szimplicius szent pápa