Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Egyházi ünnepnapok
Mikor kedd 25 december 2018 ettől 0100 eddig 2355
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Karácsony napja - december 25.
Karácsony napja (dec. 25) az otthon és család bensőséges ünnepe. Régivágású öregék az ételeket már előző nap elkészítették, a tüzet is úgy megrakták még éjféli mise körül, hogy arra se legyen gondjuk. Öreg bukovinai székelyek egyenesen bűnnek tartották az e napon való főzést. Amíg volt parasztkemence, előre jól befűtötték. Ebben melegítették az ételeket is.
Litke palócai is karácsony napján csak annyit jártak, amíg a templomba mentek és hazajöttek. Aki ilyenkor járkált, annak mázsát, vagyis máktörő mozsarat kötöttek a hátára.*
Most az ünnep csendjében még külön kell fölidéznünk a Betlehemi Kisdednek részben a Prágai Kis Jézus kultuszában, részben ponyvairodalmunk legendáiban, ájtatosságaiban élő népi hagyományvilágát is.
A Prágai Kis Jézus (Milostné Pražske Jezulatko) az osztrák-cseh barokk újjászületés egyik legjellegzetesebb ikonográfiai és kultikus szimbóluma. Számos templomunkban, családi otthonunkban máig látható és egész éven át a karácsony misztériumát, a gyermekség örömét idézi a hivő lélekben.
A szobrocskát Lobkowitz Polyxena kapta Spanyolországból nászajándékba, ő meg a nagy nyomorral küszködő prágai kármelita kolostornak adományozta (1628). A hagyomány szerint a szerzetesek ínsége egyszerre megszűnt, sőt ennek nyomán a kis szobor tisztelete a prágai nép körében is villámgyorsan elterjedt. Különlegesen Cyrill atya buzgólkodott még a XVII. században a terjesztésén. Imádságát a magyar ponyvairodalom szinte megszámlálhatatlan lenyomatban ismeri. A szobor hírnevére jellemző, hogy a hódító svédek tartogattak tőle. Ezért maga Gusztáv Adolf 30 dukátot ajándékozott neki, a kolostort pedig védelmébe vette.
A szobor történetét először a kultusz másik buzgó apostola, egy magyar rendtárs: Szent István királyról nevezett Imre atya írta meg (Pra-gerisches Gross und Klein, 1737). Az ő kezdeményezésére a kármelita provincia elhatározta, hogy a rend valamennyi, monarchiabeli kolostorában a prágai szobor eredetijéhez érintett másolatai kell nyilvános tiszteletre kiállítani (1739). Mária Terézia egy magahímezte köpenykét ajánlott föl a Jézuskának (1743). A szobor „ruhatára” páratlanul gazdag. A köpenykéket fogadalomból ajánlották föl.*
A kultusz hazánkban is gyökeret vert nemcsak a rendi templomokban, hanem más egyházakban is. Külön oltára van a székesfehérvári Kármelhegyi Boldogasszony-templomban (a XVIII. században kármeliták építették), a szombathelyi franciskánus templomban. Képét láttuk a csongrádi nagytemplomban. Fölírás: Máté János és Gyánti Mária kedves Béla fiuk emlékére Istennek áldozta. 1900. A kultusz fénykora a XVIII. század, azóta már inkább csak az asszonynép, gyermekek, apácák, illetőleg kármelita hatásra győri, angyalföldi kisemberek körében virágzik. A győri Kármel karácsonyra kilencedet szokott végezni a tiszteletére.
A Prágai Kis Jézus a világmindenség gyermeki Uraként királyi koronával a fején, királyi palástban, baljában a földgömböt jelképező aranyalmával, gyűrűs jobbjával pedig mellkeresztes főpapként, áldást osztva jelenik meg.
Az inkább csak hazai apácazárdákban tisztelt és apró szentképekről ismert salzburgi Loretokindl (XVII. század)* jobbjában nagy keresztet tart. Az ábrázolás egy még szóbakerülő apokrif történetből merített ihletést.
A betlehemi bazilika Kisded-szobrának átköltése, mása a római Ara Coeli-templomban tisztelt Bambino, amelyet egy franciskánus fráter a XVI. században a Gecemáné kertjének egy mohamedántól kivágott olajfájából faragott. Utána megmerítette a Jordán vizében, majd sok viszontagsággal Rómába hozta. A karácsonyi ünnepek, alatt a római gyermekek prédikálnak előtte, ágyban fekvő betegekhez viszik gyógyulás, vigasztalás végett, táviratban fordulnak hozzá segítségért.* Kultusza – tudomásunk szerint – hazánkban nem vert gyökeret, bár lehetséges, hogy harmadrendi közösségekben itt-ott tiszteletben részesült.
Amíg a Prágai és Salzburgi Kis Jézus, továbbá a római Bambino a barokk devocionális szellemére jellemző, addig egy középkori híres, magyar eredetű kultusz a megtestesülés karácsonyi misztériumát idézi.
Élt Magyarországon, állítólag IV. Béla idejében egy szentéletű pap, aki egyébként a királyné káplánja volt. Mint mondják, Istennek jámbor szolgája, 33 éven át megtartóztatta magát a hústól és keményen böjtölt, egyszer evett napjában. Imádságaiban állandóan azért könyörgött, hogy emberalakban láthassa Jézust. Egyszer éjszakai álmában megjelent Isten angyala és meghagyta neki, hogy készíttessen egy köntöst a Megváltó számára, mert könyörgése meghallgatásra talált, és a köntösre szüksége lesz a kis Jézusnak. A pap ugyanis inkább gyermekkorában, mint szenvedésében szerette volna szemlélni az Üdvözítőt. Ezért kék selyem köntöskét varratott, és mise idején az oltárra helyezte. Miután az átváltozás szavait elsuttogta és a kenyér Krisztus testévé lett: az ostya a kis Jézus látható testévé változott, és a köntösébe öltözött. A pap elragadtatásban mintegy három óra hosszáig gyönyörködött a kis Jézusban, addig, amíg a Kisded vissza nem ment a szentostya fogságába. A köntöske ottmaradt az oltáron. A királyné, aki szintén jelen volt ezen a csodálatos miseáldozaton, nem tudta mire vélni a hosszú késlekedést. A papot magához hívatta, aki némi vonakodás után elmesélte kiváltságos élményét. A királyné azonnal nagy tiszteletben részesítette és a királyi kincstárba vitette a szent köntöst.
Múlnak az évek. Egyszer Béla király nehéz helyzetében a német lovagrend nagymesterét hívta segítségül a pogányok ellen. Az ellenséget közös erővel le is győztek. A király szabad választást engedett kincseiből, de a nagymester egyedül a köntöskét kérte jutalmul. Béla király nem akart a köntöstől elválni, de háládatlannak sem szeretett volna látszani, ígéretét megszegni. Éppen ezért a köntös bal ujját levágta és ezt megtartotta magának, a többit, tehát a nagyobb részt, meg odaajándékozta. A nagymester szép ládikát készíttetett és egyik hű szolgájával elküldte húgának, aki Kölnben fehérapáca volt, de nem árulta el, hogy mi van benne. A nagymester közben meghalt, később húga is követte a sírba.
A szekrényke tálán örökre megőrizte volna titkát, ha a legenda szerint mintegy százötven év múlva, 1412 körül az Aachent járó magyar búcsúsok nem kérdezősködnek a szent ereklye után, amelyet tudomásuk szerint a Fehérapácák klastromában őriznek. Hosszas keresgélés után meg is találták a szekrényt, amely öt lakattal volt lezárva. A magyarok tehát igazat mondtak. Amikor felnyitották, ott volt a köntös, bal ujja is hiányzott, amelyet Béla király később leánya, Boldog Margit kolostorának ajándékozott. A magyarok azután is, amikor a hazai ereklye a török időkben eltűnt, hét évenként ismétlődő aacheni zarándoklataik során nagy áhítattal tisztelték a köntöskét. Gyertyát ajánlottak föl neki, amelyet bizonyos ünnepnapokon meggyújtottak a tiszteletére. A lecsorduló viaszt az apácák gondosan összegyűjtötték, és a legközelebbi zarándoklat alkalmával átadták a magyar búcsúsoknak, akik szentelményként hozták magukkal haza.*
A kölni köntöskét a XVIII. században még tisztelték,* későbbi kultuszát azonban elsöpörte a felvilágosodás szele. Nyoma veszett a magyar ereklyének is.
Baring modern angol regényíró műve a Krisztus köntöse. Magyar vonatkozásokban is gazdag, de a kölni köntöskével mégsem egyező legendája vagy előttünk ismeretlen hagyományból merít, vagy találó költői fikció.*
Mikszáth írja a Szent Péter esernyője egyik helyén: „csak a Krisztus ruháival történt meg a csoda, hogy együtt nőttek a gyermekkel. A kis palástka, melyet fiúcska korában viselt, ugyanaz volt, mely a Golgotára lépegető férfi-Krisztus tagjait födte.”*
szerda 26 december 2018 at 0100 - KARÁCSONY MÁSNAPJA
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Egyházi ünnepnapok
Mikor szerda 26 december 2018 ettől 0100 eddig 2355
[html]
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Karácsony másnapja
István (dec. 26) az Egyház első vértanúja, akit úgy köveztek meg (Apostolok Cselekedetei 6,7). Diákonus volt: az apostolok segítsége, a szegények gondviselője. A győzelem jelével, pálmaággal, köntösében pedig kövekkel szokták ábrázolni. Az ünnep szokottabb neve karácsony másnapja.
István vértanú tisztelete ereklyéinek föltalálásával (415) kezd bontakozni. Testének megleletiről az Érdy-kódex* így emlékezik meg: vala Jeruzsálem tartományában egy Lucianus nevű pap jámbor. Mikoron egy péntek napon ágyában fekűnék, állapék meg előtte egy magas termetű, nagy szép vén ember, kinek vala vidám orcával hosszú szakálla, szép fejér palástja, szép aranyos fontos keresztek fejében. Lábabeli nadrága mind aranyas. Kezében szép aranyas vessző, kivel megütlentvén őtet mondá: imáran nyilván megjelöntöm a mi temetésűnket, mert igen utálatos helyen vannak. Menj el azért, mondjad meg Jeruzsálembeli János pispeknek, hogy tisztöletesb helyre vigye a mi testünket. Mondá Lucianus: Uram, ki vagy? Felele: én vagyok Gamáliel írástudó doktor, ki Pál apostolt feltartottam, és tanojtottam az törvényre. Ez én társom kedég, ki velem vagyon, Szent István, kit irigységben az hitetlen zsidó népek megkövezének, és én eltemetém ennen koporsómban. Az harmadunk Nikadémus unokám, kit Péter és János apostolok megkeresztölének, és sok háborúság, szenvedés után ennen házamnál múlék ki. Negyedik Abybas az én fiam, ki húsz esztendős korában énvelem vevé fel a szent keresztséget, és holtig szűzen marada meg. Azt megmondván Szent Gamáliel, elenyészék.
Lucialusnak Gamáliel még kétszer megjelenik, most már engedelmeskedik is a törvénytudónak. Így tehát nagy tisztösséggel azért belvivék az testöket Jeruzsálemben, és nagy isteni félelemmel tiszteletes helyre helyezteték. Ereklyéinek ezt a föltalálását az Egyház augusztus 3-án külön is megünnepli. Egy szepességi eredetű táblakép a Legenda Aurea nyomán ezt a jelenetet is ábrázolja.*
Jeruzsálemben egy gazdag konstantinápolyi polgár, Alexander és felesége Juliána kápolnát rakat István tiszteletére. A férfi meghal és a szent diakonus mellé temetik. Később az özvegy vissza akar térni hazájába és szeretné magával vinni férje földi maradványait is. A püspök a kérést teljesíti, de az asszony tévedésből István csontjait viszi magával. A tengeren a nekivadult ördögök nagy vihart támasztanak, de István megfélemlíti őket. Megérkezvén Konstantinápolyba, ereklyéi a róla elnevetett egyházban nagy tiszteletben részesülnek.
Rómában a Császár leányát ördög gyötri, aki elszólja magát, hogy rajta egyedül Istvánnak van hatalma. A püspök a szent ereklyék fejében Lőrincét kéri cserébe. Mikoron – folytatja a kódex – dicsőséges Szent Istvánnak szent testét Szent Lőrinc mártír levitának koporsójához vitték volna, íme szerelmes atyámfiai, csodálatus egyesség és tisztősség egymáshoz, mintha élő testben volnának, oly nagy atyafiúsággal fogadák egymást. És levita Szent Lőrinc mártír az ő nyugovó helyének felét engedé, hogy mellé férne levita Szent István protomartírnak, mint szerelmes atyafiának. Az görögök kedég, kik Szent Lőrinc testéért jöttenek vala Konstantinápolyból, akarván onnan elvinni, ottan holtelevenül mind lehullának. A pápa könyörgésére térnek magukhoz.
Ez a római legendarészlet érteti meg velünk, hogy Istvánt és Lőrincet a középkorban többször ábrázolják együttesen, így Csegöld (1494), Kassa (1440), Nagyekemező (Prostea Mare 1480), Szászbogács (Bogeschdorf, Bagaciu, 1518) szárnyasoltárain.* Később is: a szolnoki franciskánus templom Szent Antal oltárának őrálló barokk szobrai. Őket látjuk Tamási barokk templomának homlokzatán is.
Az ünnep, illetőleg szent európai hagyományvilágát legújabban Matthias Zender* és W. Hofman* foglalta össze. Rámutatnak arra, hogy István vértanú tisztelete éppen ereklyéinek föltalálásával a mediterrán világban kezd először kibontakozni. Templomok, városok védőszentjeként, vagy Mária és Péter mellett második patrónusként Galliában különösen népszerű.
A kultusz legfontosabb középeurópai tűzhelye Passau: István a székesegyház és egyházmegye védőszentje. Közvetlen hatását hirdeti a bécsi Stephansdom. Tisztelete eljut hazánkba is, hiszen a X. században részben a passaui egyházmegye missziós területe volt.
Géza fejedelem fiának az István keresztnevet választja, hogy uralkodói méltóságában és kötelességeiben akár a vértanúságig állhatatos legyen. Ezért szól az esztergomi székesegyháznak legelső dedikációja szintén István vértanúnak. Újabb nézet szerint az István nevet Sarolta, Vajk édesanyja választotta fiának. Az ő édesapja, Gyula ugyanis Bizáncban megkeresztelkedve, az István (Stephanos) nevet kapta. A név mindenképpen találó.* Legendai fogalmazásáról István király ünnepénél szólunk.
Sajátságos, hogy az István-patrocinium a koraközépkorban legelőször és elsősorban püspöki székvárosokban bukkan föl. A székesegyház általában a Megváltót, Máriát, Pétert, a keresztelőkápolna Keresztelő Szent Jánost, a püspök magánkápolnája, oratóriuma pedig István vértanút tiszteli védőszentül. Ez sokszor egyúttal a székesegyházi főesperesnek, István hierarchiabeli örökösének székhelye. Ehhez magyar részről hozzátehetjük, hogy Esztergomban a várfalak közelében, a Boldogasszony tiszteletére szentelt későbbi székesegyház szomszédságában állott a szent diakónus tiszteletére szentelt és már említett templom, amelyet még föltétlenül Géza fejedelem építtetett.* Romjai megérték a XIX. századot. A hagyomány szerint ebben keresztelték meg Szent Istvánt. A templom egyébként 1393-ban káptalani egyházzá, prépostsággá lett.* Emlékezetét őrzi az 1856-ban fölszentelt mai bazilika hajójának északi oldalkápolnája István vértanú tiszteletére.
Győr városának ősi soron István vértanú a védőszentje, címerében is egészen napjainkig benne volt. Ez a patrocinium nyilván szintén közvetlenül összefügg Passau kultikus kisugárzásával, illetőleg a protomártír tiszteletére szentelt plébániatemplommal, amely a Váralján, a vármegyeház helyén már a XI. században állott.* A templom a hódoltság alatt tönkrement, azonban a kultusz elevenségét, hatalmas helyi múltját mutatja, hogy a győri székesegyház déli hajóját, amely máig a plébániai istentisztelet céljait szolgálja, külön is István oltalmába ajánlották. Ennek monumentális külső kifejezése a hajó Maulbertsch ihletéséből, egyik tanítványától festett freskója is, amely István diákónussá szentelését és a főtanács előtt való beszédét, maga az oltárkép pedig vértanúhalálát ábrázolja.
Ugyancsak a székesegyház őrzi a szent diákónus ereklyéjét is.* A Győrújvárosi klasszicizáló templom főoltárán szobrát látjuk. Így az idők folyamán Győr bizonyult a magyar kereszténység hőskorát idéző István-kultusz leghűségesebb örökösének. Tudata azonban már az egyházmegyei papságban sem él.
A püspöki székváros és a szent vértanú szakrális-szimbolikus kapcsolatát tanúsítja Gyulafehérvár ágostonrendi remete kolostora (1290),* a csanádi székesegyház protomártír oltára,* továbbá Vetési Albert veszprémi püspök († 1486) remekbe készült vörös misemondó ruhája is, amelyre a Szűzanya, Magdolna, Keresztelő János és Pál apostol társaságában István alakja is rá van hímezve.* Megemlíthetjük, hogy a közeli Sóly elenyészett protomártír-patrociniumat* a legkorábbiak közé tartozik (1009) hazánkban.
Ismeretlen a Szent István vértanú tiszteletére szentelt somlóvásárhelyi plébániatemplom alapításának időpontja. Aligha tévedünk azonban, ha még István király egyházszervező tevékenységével, a főesperesi intézmény megteremtésével hozzuk kapcsolatba.
István-ereklyéje volt Csatár bencés apátsági templomának.*
Királyi alapítás és esztergomi joghatóság alá tartozott Váradhegyfok István vértanúnak szentelt premontrei prépostsága (1130) is. Ez volt a rend legelső hazai monostora. Istvánt nyilván állhatatosságáért, a jó ügyben való kitartásáért választották patrónusnak, itteni példaképnek.
István vértanú oltalmába ajánlották Kő (Szerém) bencés apátságát (1198), Pok premontrei prépostságát (1251)* is.
Szintén a protomártír tiszteletére szentelt kolostoruk és templomuk volt az ágostonrendi remetéknek Budán, a Szombatkapu, vagyis a későbbi Bécsikapu szomszédságában. 1411-ben már virágzik. A patrociniumot nyilván Buda székvárosjellege is magyarázza, A hódoltság után ismét megtelepedve Budán, 1707-ben a kultikus folytonosság hangsúlyozására választják új templomuk védőszentjéül István vértanút, de társpatrónusul most már István királyt is.* Barokk oltára van az Erzsébet-apácák budai templomának sekrestyéjében.
István vértanú legrégibb ismert hazai ábrázolása a Szent Lászlótól alapított somogyvári bencés apátság kőmaradványai között látható domborműtöredék,* amely a XI. század végéről származik, és a protomártír megkövezését örökíti meg. Ezt a jelenetet mutatja be egy három önálló alakból álló, népies ízű szoborcsoport (1500) is,* amely Kassa vidékéről került a Szépművészeti Múzeumba. Faszobrait őrzi még Busóc (Bušovce 1520), Dovalló (Dovalovo 1520), Határhely (Hraničné 1400), Káposztafalva (Hrabušice 1516), (Mošovce 1518), Necpál (Necpaly 1500?), Szepestótfalu(Slovenská Ves 1500), Túrócrudnó (Rudno 1490).*
Szentünk középkori hazai tiszteletére emlékeztet még Kiszeben (Sabinov 1500) és Lőcse (három képből álló sorozat) szárnyasoltárain föltűnő alakja is.* Megkövezését Nagytótlak (Selo, XIV. század) falképén Rómer Flóris még látta.
István legmonumentálisabb hazai szentélyét, a későbarokk pápai plébániatemplomot Eszterházy Károly egri püspök mint Pápa örökös ura emelte, Fellner Jakab tervei szerint a szintén Istvánnak szentelt középkori templom (1467) helyén.*
A barokk nem aggályoskodott, amikor egy-egy régi templomtitulus megváltoztatásáról volt szó. Éppen Eszterházy a Tridentinum modern tettvágytól égő szellemiségének egyik legjellegzetesebb képviselője, szinte magyar megtestesülése volt.* Hogy mégis ragaszkodott a régi pápai patrociniumhoz, arra a családi kegyeletnél nyomósabb érzések is ösztönözték. Ezzel fejezte ki ugyanis nagyúri háláját a római S. Stefano Rotondo iránt. Ismeretes, hogy ez az ókeresztény bazilika sokáig nemzeti templomunk volt, és magyar pálosok éltek benne.* Később az a Collegium Germanico-Hungaricum örökölte, amelyben Károly püspök a tanulmányait végezte. Pappá is ebben a bazilikában szentelték (1748). Bár István vértanúnak a főpásztorok, székesegyházak védőszentjeként való tisztelete az idők folyamán elhalványodott, mégsem lehetetlen, hogy az egyéni áhítat mellett teljes tudatossággal választotta újra a hagyományokban is járatos, Róma-hűségében pedig rettenthetetlen Eszterházy ezt az archaikussá vált patrociniumot.
Károly püspök az új templom freskótémáinak kijelölésében gondol a Rotondo Freskóira is. Ezekről vázlatokat készíttet. Maulbertsch festi meg 1781-1873 közölt István diákopussá szentelésének és prédikációjának, továbbá zsinagóga elé hurcolásának hatalmas freskóit. Emlékeztetünk arra, hogy ezt a témát a művész Győrött is megörökítette. A főoltárkép megkövezési jelenete már nem az ő, hanem Maurer alkotása.*
Egyébként természetes, de Eszterházyra is jellemző, hogy a templom ikonográfiája – Istvánt nem számítva – teljesen a Tridentium világát tükrözi. A kor „divat” szentjei jelennek meg a mellékoltárokon: József, a dinasztia egyik patrónusa, Anna, Károly, a barokk főpásztor ideálja, az alapító védőszentje, továbbá a nemrég szentté avatott Nepomuki János.
István vértanú a patrónusa a már említett, részben el is enyészett középkori dedikációk mellett Lábd (1299), Szigetbecse (1342),*Tomaj(Badacsonytomaj 1344),*Szedikert (Záhradné, középkori), Hedri (Hendrihovce, középkori), Dománfalva (Domanovce, középkori), Kisterenye (1399 exemptus), Sződi (1401),* továbbá Kemenesmihályfa, Sarród, Miklósfalva (Nickelsdorf, 1798 kápolna), Lajtapordány (Leitha-Prodersdorf 1641, később Mária-Magdolna),*Kürt (Ohrady), Nagysurány (Šurany), Kisbágyon (1715), Paloznak (1750), Jászóújfalu (Novacany 1807), Krivány (Kriviany), Nagykemence (Kamenica and Cirochau 1792), Agyagospatak (Hlinné 1860), Vichodna, Peceszentmárton (Sommartin 1838) templomainak is. Kupcse(Kupča 1863) templomát Moyzes István megyéspüspök építette névadójának tiszteletére.
István vértanút választotta mennyei pártfogójául a hajdúdorogi görögkatolikus magyar egyházmegye (1912). A patrocinium igen találó, mert egyszerre emlékeztet megszületésének kivételesen nehéz, hitvallói körülményeire, meg az első főpásztornak, Miklóssy Istvánnak védőszentjére is.
A titulus megválasztását a barokk időkben már nyilvánvalóan nem a protomártír kultuszhagyománya, hanem sokszor az építtető keresztneve szabta meg. A gyér előfordulást az is magyarázza, hogy István vértanú szakrális tekintélyét hazánkban mindinkább István király örökli. A szokottabb karácsony másnapja elnevezés is arra utal, hogy a protomártír tisztelete kissé hátraszorul, elhomályosodik, bár még máig ott él népünk tudatában is. Erre még visszatérünk.
Galgamácsán nem Aprószentek ünnepén, hanem már ezen a napon volt a legénybíró megválasztása a múlt században.*
Hofmann fejtegetései szerint kultuszának teljességében az Egyház legelső vértanúja eleinte a jó halál védőszentje volt. Tiszteletére sokfelé temetőkápolnát szentelnek. Miután úgy kövezték meg, patrónusa lett a kőmíveseknek, kőfaragóknak, parittyázóknak is. Mindezeknek hazai párhuzamairól nem tudunk.
Nem tudjuk már, hogy milyen megfontolásból tartott a debreceni szabócéh a középkor végén minden harmad hétnek előfordulásában misét* István vértanúnak a Szent András-templomban levő oltáránál. A barokk világban a protomártír volt a szegedi szűrszabók patrónusa is: Lehetséges, hogy azért, mert a céhújítás, vagyis a céhmester választása ezen a napon történt. Ez pedig misehallgatással, áldomásivással járt együtt.
István vértanú kultusza a népi barokk jámborságban a karácsonyi áhítatformák gazdagsága miatt háttérbe szorul. Csak a jászladányi Orosz István híres búcsúvezérnek és énekköltőnek († 1922), aki a protomártírt tisztelte névadó patrónusának, magánáhítatból sarjadt olvasószövegét tudjuk idézni:
3 szem és 3 tized, Hiszekegy, Dicsőség, Miatyánk. Üdvözlete: Üdvözlégy óh dicsőséges Szent Istvánty mártély, ki a Jézus Krisztus kínszenvedése és halála után első voltál, ki véredet ontád Jézusért. Agyonköveztettél, kövek zápora alatt adtad ki szent lelkedet. Imádkozzál érettünk bűnösökért Szent István mártily, hogy a mennyei boldogságba hozzád juthassunk, veled imádhassuk Jézus Krisztust mindörökké, amen.
Nem világos Hofmann szerint sem, miért lett István a lovak védőszentje. Az egyház nyilván céltudatosan helyezte ünnepét erre a napra, a téli napforduló archaikus pogány vigadozásainak (Julfest), Wotan-kultuszának időpontjára. Eltűrte, hogy e napon új hívei nagy áldomást (Stephans-Minne) üljenek*. Erről még szó lesz magyar vonatkozásban is. Továbbá vizet, sót, magvakat, takarmányt szentelt, lényegében tehát megáldotta, előkészítette a vegetációt. Megszentelte a lovakat, és azt a szokást, hogy az emberek lakóhelyüket ezen a napon lovon megkerüljék, körülfussák, mintegy körülzárják, és így az István érdemeiért megnyílt ég oltalmába ajánlják.
Ez a határkerülő hagyomány régi hazánk nyugati részén, illetőleg a mai Burgenland néhány német falujában él, amint Leopold Schmidt néprajzi atlasz-munkára épült tanulmányából* kitűnik. A Stefanireiten, másként Beiglreiten ismeretes a hazai Mosonszentpéter és Mosonszolnok, továbbá odaát Bánfalva (Apetlon), Illmitz, Pomogy(Pamhagen) német és Alsóőr (Unterwart) magyar faluban. Mindenütt kora reggel kilovagolnak a legények a határba, hogy a ló, jószág egészséges legyen az új esztendőben. Ehhez még hozzátehetjük, hogy Mosonszentpéteren minden lovas legény attól a lánytól, akinek udvarol, nagy kerek kalácsot (Beugel) kap. Ez a ló nyakán függ verseny közben. Végül a vendéglőben áldomást isznak, a kalácsot pedig ott nyomban megeszik.*
Schmidt bemutatja a szokás szórványosan élő osztrák párhuzamait is. Arra gyanakszik, hogy újkori német telepesek hozták magukkal új hazájukba. Véleményünk szerint elszigetelődött középkori hagyományról is szó lehet. Alsóőr mellett ugyanis Vitnyéd répcemelléki magyar faluban a század elején még élt a lójáratás: István hajnalán a gazda kivezette lovait és csikóit az istállóból. A falun kívül megjáratta, megfuttatta őket. Némelyek a kocsiba is befogták és így kerülték meg a falut. Megszólták, aki a szokást elmulasztotta: nem törődik a lovaival és ezért az új esztendőben majd betegek lesznek.*
Schmidt értékes anyagához mi még Újszentiván hagyományát adjuk hozzá. A falu német legényei István vértanú napján még századunk elején is lovon versenyeztek az elsőségért. A játékossá vált határjáráshoz szerb legények is kedvet kaptak. Az ünnep délutánján a fiatalság: lányok, legények szánkáztak a faluban és a határban.
Különös módon nemcsak a németeknél és más, főleg északi népeknél, hanem hazánkban is éltek, megfértek egymás mellett a ló oltalmára, orvoslására, megfelelő táplálására irányuló liturgikus áldások és népies ráimádkozások, amelyek István vértanút idézik. Ezek kölcsönösen ihlették is egymást. Az összefüggés azonban már nemcsak nálunk, hanem Hofmann szerint európai vonatkozásban sem tisztázható teljesen.
A külföldi párhuzamokra, főleg a X. századból származó és egy trieri kéziratban fennmaradt ráolvasásra (contra equorum aegritudinem) és a mindjárt sorra kerülő regölés egyik archaikus mozzanatára csak utalva, hazánkban szinte egyidejűleg, éspedig a XV. század végén tűnik föl a liturgikus szöveg és a népies ráolvasás, amelyek azonban nyilván már kialakult párhuzamos, egymás mellett élő gyakorlatot tükröznek.
Az esztergomi Obsequiale (1496) és Agendarius (1583) áldásának (benedictio pabuli in festo Sancti Stephani prothomartyris)* pontos európai megfelelőit a rendelkezésünkre álló szűkös források miatt nem sikerült megtalálnunk.* Szó lehet hazai szertartási fejleményről is. Jogosult az a föltevés, hogy a Jézuska ágya már bemutatott népi hagyományrendjét legalább részben ez az áldás is ihlette.
A Bagonyai Ráolvasások (1488)* latin bevezetése szerint a lófekély (ffekel Equorum) elmúlik, ha Urunk kínszenvedésének emlékezetére öt Miatyánkot, a Szűzanya hét fájdalmának tiszteletére pedig hét Üdvözlégyet elmondunk, majd pedig keresztet vetve ezt az imádságot végezzük:
Uronk Krisztus felden ha jár vala,
Egy úton elmegyen vala,
Protomártir Szent Istvánt
Elél lelte vala.
Az szót mondta vala Uronk Krisztus:
Én szerető szentem
Szent István protomártir,
Ez út mellett láték
Egy veres pejlovat.
Ő berekésit és ő húsát
fekélyvar fogta.
Menj el, mondjad
Szent János evangélistának,
Hogy ez fekélyvar-fogotta
Veres pejló megtisztoljon.
Akképpen ment Jordán vize
Isten parancsolatja miatt:
Uronk Krisztus szileték,
Menden jót tén.
Hiszek Istennek,
Hogy ezt es jóvá teszi.
A liturgikus gyakorlat hazai virágzását közvetve az is mutatja, hogy Szkhárosi Horvát András protestáns hitújító egyik verselményében (Az Ántikrisztus országa ellen) más szentelmények között ezt is kipellengérezi:
A hazai szentelmény: sónak és istállónak, takarmánynak megáldása a magyar egyház újkori liturgikus gyakorlatából ugyan kikophatott, de laikussá vált örökségéhez annál szívósabban ragaszkodik mind mái napig a jószágtartó nép. Így számos szlovák faluban zabot szórnak a lóra ezen a napon. A zab eredetileg szentelmény volt.* Archaikus néphit szerint a só, továbbá a széna, szalma, kukorica, zabszem – mint láttuk – a karácsonyi asztal alatt az angyali szózatra megnyíló ég áldásában részesül, megszentelődik. Ezt azután helyenként más-más napokon, de még a karácsony nyolcadában, esetleg a titokzatos tizenkét nap (Zwölften) utolján, azaz vízkereszt hajnalán itt-ott az ételmaradékokkal együtt meg etetik a jószágokkal. Csak néhány hagyományt említünk, illetőleg ismétlünk meg:
A karácsonyi szalmát a szegedi nagytájon, újév napján, de Újkígyóson már István vértanú ünnepén a jószággal éhomra etetik meg. Dombiratoson a karácsonyesti szénából is csóvát kötnek és az istállóban a tehén jászla fölé kötik, hogy a vészt távoltartsák a jószágtól. Csanádapácán a karácsonyi sóval etetik meg újévkor, tehát a nyolcad végén, a jószágot.
Tápén az öregek még manapság is sóval – hajdanában nyilvánvalóan a szentelt sóval – szokták meghinteni házépítéskor a fundamentomot. Vásárra menet az erszényükbe tesznek egy csipet sót. Szeged-alsóvárosaik a vetőmagot hintik meg vele. Sót is tesznek a Boldogasszony ágyába, vagyis a gyerekágyba.
A göcseji Gellénházán a marhának a karácsonyi sóból adnak, hogy föl ne fúvódjék. Nagylengyel vidékén a világrajött kisborjút szórják meg vele, mai magyarázat szerint azért, hogy az anyja tisztára nyalja. A beteg embert a karácsonyi sóval füstölik meg.*Lesencenémeti faluban István vértanú hajnalán jószágait a gazda a karácsonyi sóval eteti meg bent az istállóban.
Rábagyarmaton ezen a napon a marhát nem jó megitatni.* Az óvatosság föltétlenül a középkori szentélmény csökevénye: a szentelt só utáni itatás nyilván kisebb felfúvódással járt együtt.
Zagyvarékason a kisborjút mindjárt világrajötte után megsózzák. Utólagos magyarázatuk szerint azért, hogy az anyja szeresse.*
Az aranyvíz sajátos áttétele, hogy Pölöskefőn most, István hajnalán merítenek a kútból, mert – mint mondják – ilyenkor gyöngyözik a víz. Ebből az egész család inni szokott.
Szintén István középkori ló-patronátusát idézi Csanádpalota hagyománya: az ünnepen háromszor gyöngéden meghasítják a ló szájpadlását, hogy egészséges legye.*
A példákat céltudatos, irányított gyűjtéssel bizonyára még bőségesen lehetne gyarapítani.
Mint mondottuk, az Egyház fékezni, szublimálni akarta a pogányságból megtért népeknek a téli napfordulathoz kötött mágikus évkezdő mulatságait, sőt kicsapongásait. A Szent István áldása (Stephansminne) és különösen a Szent János áldása (poculum Sancti Johannis) eredeti liturgikus célzata szerint az e napokon szentelt borral akarta mérsékelni a nagy áldomásokat. Célja az volt, hogy a mulatság, vigadozás, amelyet úgysem lehetett volna kiirtani, legalább tisztes korlátok közé kerüljön, István és János oltalma alatt szelídebbé váljon.
Szent István áldásának hazai nyoma nincs. Az elnépiesedett szokásból, meg a külföldi liturgikus párhuzamokból azonban kétségtelenül kitűnik, hogy Szent István áldása a hazai szakrális hagyományból sem hiányzott. Előttünk már csak a profánná vált gyakorlat ismeretes. Bizonyosra vehető, hogy régi hazánk több vidékén, főleg az erdélyi. reformátusságnál közkedvelt istvánköszöntés, istvánolás, majd rákövetkező nap a jánosköszöntés, jánosolás középkori liturgikus hagyománynak, a Szent István, illetőleg Szent János pohara néven emlegetett szentélménynek teljesen elvilágiasodott, rekordációs gyakorlattal is kiegészült maradványa. Már Martonfalvy György debreceni kálvinista professzor elitélően írja (1663): Ördög, ördög, be sok számtalan Istvánt és Jánost vittél pokolba Szent István és János napján a sok István és János teli pohara által… Miért nem hagytok békét azoknak az innepi hosszú köszöntéseknek, mellyekben csak a Jéhovának neve motskoltatik.*
A szokást itt alig kell részletezünk, a köszöntőket idéznünk, hiszen a liturgikus-szakrális mozzanatok már évszázadok óta kihullottak belőle. A hangulat mégis megkövetelte, hogy diákok, kántorok, iskolamesterek verses köszöntőivel tiszteljék meg az Istvánokat, Jánosokat István vértanú, illetőleg János evangélista hajdani kultusza, szentelt borral való eláldása nyomán. A szokásból természetesen nem hiányoznak az évkezdő jókívánságok sem. Egy pusztaszeri rövid köszöntő:
Kinek ma föltetszett
Szép fényes csillaga,
Úgymint Szent Istvánnak
Holnap lesz a napja.
Kérjed Istenedet,
Terjessze ki karját,
Hogy bőven árassza
Az ő szent áldását.
Már minálunk a virágok
Szépen bimbóznak,
A mi árva vetéseink
Jóval biztatnak.
Élj, élj, élj sokáig,
Óh Szent István sokáig.
Istent tartsa, boldogítsa
Szent országába.
A szakrális és profán célzatok vidám ötvözete az a Búzáskocsárd erdélyi faluban élő szokás, hogy István (majd János) hajnalán a legények kiviszik István, illetőleg János nevezetű társukat a kapuba, ráhúzzák őket a sulykoló padra, és vagy sulyokkal, vagy vesszővel végigvernek rajtuk. Ez az egészségvarázslat voltaképpen az aprószenteki hagyomány körébe tartozik. Végül borral itatják meg őket, hogy meggyógyuljanak. Ebben meg a szentelt bor elfeledett hagyománya villan föl. Radnóton a kapuban már várakozó István vagy János nevű legényeket barátaik felkapják és előre átemelik a kis- és nagykapu közötti garád fölött.*
Az újba forduló esztendő kozmikus élményéről akkor sem szabad megfeledkeznünk, amikor a regölés leginkább István vértanú estéjéhez fűződő hagyományáról szólunk.
A téli napforduló óeurópai hagyományait és archaikus keleti hitvilágunkat egybeötvöző szokása középkorban még nyilván országszerte ismeretes volt. Manapság voltaképpen a hajdani gyepűvidékeken él, leginkább Dunántúl nyugati részén, főleg Zala és Vas megyékben, nyomokban a Székelyföldön, sőt Moldvában is. Számtalan változatából elöljáróban a legépebbnek látszók közül Hahót falu századfordulón följegyzett regölését* választottuk ki:
Karácsony estétől újév napjáig három közönséges regös, egy bika és egy bikás szokott regölni. A közönséges, regösök láncos bottal járnak, s vele éneklés közben az ütemet erősen kiverik. A bika hosszúszőrű kifordított bundát ölt magára, a nyakán pedig hosszú láncot visel. Amint bealkonyodik, a házról házra való járást azonnal megkezdik. Mielőtt énekelni kezdenének, egyik regös az ablakon át mindig megkérdi: szabad-e regőnyi? Ha azt mondják: szabad!, éneküket kint az ajtó mögött mindnyájan elkezdik:
Ha beeresztenek,
Becsiszegünk-csoszogunk.
Nyírfa-kéreg a bocskorunk,
Hajdina-szál a nadrágunk.
Haj regő rejtem!
Azt is megengedte
Nekünk az Úristen!
Megjöttek, megjöttek
Szent István szolgái,
Kinek füle, kinek
Lába el van fagyva.
Nyomjuk-e, vagy mondjuk?
Kelj föl, gazda, kelj föl,
Szállott Isten házadra
Sereged magával,
Terített asztallal,
Tele poharával.
Bár kietek bora
Krisztus vére volna,
A kietek kenyere
Krisztus teste volna,
A kietek asztala
Kis oltára volna,
A kietek ruhája
Misemondó-ruha.
Haj regő rejtem!
Azt is megengedte
Nékünk az Úristen!
Adjon az Úristen
Ennek a gazdának
Egy hold földön
Száz kereszt búzát,
Száz kereszt rozsot,
Száz kereszt árpát.
Haj regő rejtem!
csütörtök 27 december 2018 at 0100 - János apostol és evangélista
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Szentek és boldogok
Mikor csütörtök 27 december 2018 ettől 0100 eddig 2355
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Válogatta, az utószót, a jegyzeteket és a mutatókat készítette Madas Edit
Fordította Bárczi Ildikó [et al.
Szent János apostol és evangélista [december 27.]
János (Johannes) azt jelenti, ‚Isten kegyelme’, vagy ‚akiben kegyelem lakozik’, vagy ‚megajándékozott’, vagy ‚aki Istentől ajándékot kapott’. Ezekben négy kiváltságot ismerünk föl, melyeket János megkapott.
Az első Krisztus különleges szeretete. Krisztus ugyanis jobban szerette őt a többi apostolnál, és bensőséges szeretetének nagyobb mértékben jelét is adta. Ezért nevezik őt ‚Isten kegyelmének’, mivel kegyelte az Úr. Úgy tűnik, még Péternél is jobban szerette. A szeretet kétféle: az, ami a lélekben van, és annak jelzése. A szeretet jele szintén kettős: az egyik a bensőséges viszony kimutatása, a másik jótétemények szolgáltatásából áll. Ami az elsőt illeti, mindkettőt egyformán szerette. Ami a másodikat, inkább Jánost, ami a harmadikat, inkább Pétert szerette.
A második kiváltság a test romlatlansága, mivel szűzen választotta ki az Úr, s ezért nevezik így: ‚akiben kegyelem lakozik’. Benne lakozott ugyanis a szűzies tisztaság kegyelme, ezért is hívta el az Úr menyegzőjén, mikor éppen házasodni készült.
A harmadik a titkok kinyilatkoztatása. Ezért nevezik így: ‚megajándékozott’, mert őneki megadatott, hogy sok mélységes titkot ismerjen meg, mint az Ige istensége és a világ vége.
A negyedik Isten anyjának őrá bízása. Ezért nevezik így: ‚aki ajándékot kapott’. A legnagyobb ajándékot ugyanis akkor adta neki az Úr, amikor Isten anyját az őrizetére bízta.
Életét Miletus laodiceai püspök írta meg, amit Isidorus a Szent atyák születéséről, életéről és haláláról szóló művében kivonatolt.
János apostol és evangélista – akit az Úr szeretett és szűzen választott ki –, amikor Pünkösd után az apostolok szétoszoltak, Ázsiába ment, ahol sok egyházat alapított, Domitianus császár pedig – híréről értesülve – magához rendelte, és forró olajjal teli üstbe tétette a Porta Latina előtt, ő azonban sértetlenül jött ki belőle, minthogy a test romlandósága idegen volt tőle.* A császár látva, hogy így sem áll el az igehirdetéstől, Patmos szigetére száműzte, ahol magányában megírta a Jelenések könyvét. Ugyanazon évben a császárt megölik túlzott kegyetlensége miatt, a szenátus pedig minden intézkedését visszavonja. Így esett meg, hogy Szent János, akit jogtalanul hurcoltak el a szigetre, nagy tisztességgel tért vissza Ephesusba. Az egész nép elébe sietett és azt kiáltotta: „Áldott, aki az Úr nevében jő” (Jn 12,13).
Mikor aztán bement a városba, Drusianát, aki igen szerette őt, és nagyon várta a jövetelét, holtan vitték elébe. Szülei, az özvegyek, és az árvák azt mondták neki: „Szent János, íme, itt hozzuk Drusianát, aki mindig a te intelmeidet követve táplált bennünket, és oly nagyon vágyott jöveteledre, mondván: »Ó, bárcsak láthatnám Isten apostolát, mielőtt meghalok!«. Íme, te megjöttél, de ő nem láthatott meg téged.” Ekkor megparancsolta, hogy tegyék le a saroglyát, és oldozzák ki a holttestet, mondván: „Az én Uram, Jézus Krisztus támasszon fel téged, Drusiana, kelj fel, menj házadba, és készíts nekem ételt!” Ő pedig tüstént felkelt, és serényen igyekezett az apostol parancsát teljesíteni, mintha nem is a halálból, hanem csak álmából kelt volna fel.
Másnap pedig Craton, a filozófus a fórumra hívta a népet, hogy megmutassa, hogyan kell megvetni ezt a világot. Egy dúsgazdag testvérpárral ugyanis nagyon értékes drágaköveket vásároltatott, ami teljes örökségüket felemésztette, majd ezeket mindenki szeme láttára összetörette. Az apostol éppen arrafelé járt, és a filozófust magához szólította, s három érvvel cáfolta meg a világ ilyesfajta megvetését. Először, mivel az emberi száj dicséri, de az isteni bíráskodás elítéli. Másodszor, mivel evvel a megvetéssel a bűn nem orvosolható, s emiatt hiábavaló, miként azt a gyógyszert is hiábavalónak mondjuk, amellyel a betegséget eredménytelenül kezelik. Harmadszor az a világmegvetés érdemszerző, amelyik a javait szétosztja a szegények között, ahogy az Úr mondta az ifjúnak: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid vagyon, és add a szegényeknek” (Mt 19,21). Craton erre így válaszolt: „Ha valóban Isten a te mestered, és azt akarja, hogy a drágakövek árát a szegények közt osszák szét, tedd, hogy azok újra épek legyenek, hogy az ő dicsőségére cselekedd, amit én az emberi hírnévért cselekedtem.” Akkor Szent János a drágakövek darabjait kezébe összeszedve fohászkodott, és a kövek visszanyerték korábbi épségüket. A filozófus és a két ifjú pedig rögtön hitre ébredt, és a köveket eladva a kapott pénzt szétosztották a szegények között.
Ezeken kívül még két nemes ifjú – amazok példájára –, miután mindenüket eladták és szétosztották a szegények közt, követték az apostolt. Egy napon pedig, mikor drága öltözékekben látták szolgáikat pompázni, míg ők egy szál köpenyben nyomorogtak, nagyon elbúsultak. Mikor Szent János meglátta az arcukra kiült szomorúságot, gallyakat és köveket hordatott a tengerpartról, s arannyá és drágakövekké változtatta őket. Az apostol parancsára hét nap alatt végigjárták az összes aranyművest és ékszerészt, majd visszatérve azt jelentették, hogy azok megesküdtek, hogy még sohasem láttak ilyen tiszta aranyat és ilyen értékes drágaköveket. János erre így szólt hozzájuk: „Menjetek és vásároljátok vissza földjeiteket, amiket eladtatok, mivel elveszítettétek az égi kincseket. Virágozzatok, hogy elhervadjatok, legyetek gazdagok egy időre, hogy mindörökké kolduljatok.”
Akkor az apostol hosszabb beszédbe fogott a gazdagság ellen, rámutatva, hogy hat dolognak kell minket visszatartani a mértéktelen pénzvágytól. Az első az Írás, melyből felolvasta a dőzsölő gazdag történetét, akit Isten elvetett, és a szegény Lázárét, akit Isten kiválasztott (Lk 16,19–31). A második a természet, mivel az ember vagyon nélkül születik, s mezítelenül és vagyon nélkül hal meg. A harmadik a teremtett világ, mivel a nap, a hold, a csillagok, az eső és a levegő mindenki számára közös, és közösen élvezzük áldásaikat, így az emberek között is mindennek közösnek kell lennie. A negyedik a szerencse. Azt mondta ugyanis, hogy a kapzsi a pénz és az ördög szolgája lesz. A pénzé, mivel nem ő a vagyon ura, hanem a vagyon az ő ura; az ördögé, mivel a pénz szerelmese Mammon szolgája. Az ötödik a gond, mivel a pénz megszerzése éjjel-nappal gonddal és nyugtalansággal, őrzése pedig félelemmel jár. A hatodik a veszteség. Szent János rámutatott, hogy a gazdagság veszteséget okoz, amely egyrészt két rossz megszerzésében éri a kapzsit: az egyik rossz a jelenben van, ez a felfuvalkodottság, a másik rossz a jövőben van, ez az örök kárhozat. Másrészt két jónak az elvesztésében: az egyik a jelenben van, ez a kegyelem, a másik jó a jövőben, ez pedig az örök dicsőség.
Mikor Szent János így szónokolt a gazdagság ellen, íme, egy halott ifjút vittek elébe, aki harminc napja nősült meg. Odajővén tehát az anyja, az özvegye és mások, akik siratták, az apostol libaihoz borultak kérve, hogy őt is, miként Drusianát, támassza fel Isten nevében. Ezután elég sokáig sírt és imádkozott az apostol, s az ifjú egyszer csak feltámadt. János pedig megparancsolta neki, hogy beszélje el ennek a két tanítványnak, mekkora büntetésnek néznek elébe, és mily nagy dicsőséget veszítettek el. Ő pedig sokat mesélt a Paradicsom dicsőségéről, és a Pokol kínjairól, amiket látott, mondván: „Ó, nyomorultak, láttam, mennyire sírnak őrangyalaitok, és hogy örvendeznek az ördögök.” Majd elmondta nekik, hogy elvesztették az Örök Palotát, mely szikrázó drágakövekből készült, csodálatos ragyogást rejt magában, asztalai gazdag lakomáktól roskadoznak, gyönyörűségekkel teljes és örömtől zengő dicsérete örökké megmarad. A Pokolnak pedig nyolc kínját sorolta fel, amiket ezek a verssorok tartalmaznak:
Pondrók és a sötét, korbács, hideg és az örök tűz,
Gaztettek sokasága, a gyász, meg az ördögök arca.
Akkor az, akit feltámasztott és a két tanítvány az apostol lábához borulva kérte, hogy bocsánatot nyerhessenek. Az apostol így felelt nekik: „Harminc napig vezekeljetek és közben imádkozzatok, hogy a gallyak és kövek nyerjék vissza eredeti formájukat!” Mikor ez megtörtént, azt mondta nekik: „Menjetek és vigyétek vissza a gallyakat meg a köveket oda, ahonnan elhoztátok!” Mikor ezt megtették, s a gallyak meg a kövek visszanyerték eredeti formájukat, visszakapták valamennyi korábbi erényük kegyelmét.
Abban az időben, amikor Szent János Ázsia-szerte hirdette az igét, a bálványimádók lázadást szítva a nép között, Jánost Diana szentélyéhez vezették, arra kényszerítve őt, hogy mutasson be áldozatot. Ekkor János választás elé állította őket: vagy ők döntik le Krisztus templomát, Dianát hívva segítségül, és akkor áldoz a bálványnak – vagy ő dönti le Diana templomát Krisztus segítségül hívásával, s akkor ők hisznek Krisztusban. Mikor a nép nagyobbik része beleegyezett ebbe, és mindenki elhagyta a templomot, az apostol imádkozott, mire a szentélyből kő kövön nem maradt, Diana szobra pedig darabokra tört benne.
Aristodemus, a bálványok papja azonban olyan nagy lázadást szított a nép közt, hogy az egyik párt a másik ellen fegyvert ragadott. Az apostol így szólt hozzá: „Megteszem, amit csak akarsz, hogy megengesztelődj.” Az így válaszolt: „Ha azt akarod, hogy higgyek a te istenedben, mérget itatok veled, és ha semmi kárt nem tesz benned, ki fog derülni, hogy a te Urad az igazi Isten,” Mire az apostol: „Tégy úgy, ahogy mondtad.” Erre ő: „Az akarom, hogy előbb láss másokat meghalni, hogy jobban megrémülj!” Aristodemus pedig elment a proconsulhoz, és két halálra ítéltet kért tőle, majd mindenki szeme láttára mérget adott nekik. Rögtön ki is itták a mérget, és kilehelték lelküket. Akkor az apostol kezébe véve a méregpoharat, és a kereszt jelével magát megerősítve az összes mérget kiitta, de semmi baja nem esett, ezért valamennyien dicsérni kezdték az Istent. Aristodemus azonban így szólt: „Még mindig kételkedem, de ha a méregtől megholtakat feltámasztja, kételkedés nélkül, valóban hinni fogok.” Akkor az apostol odaadta neki köpönyegét. Erre a pap: „Miért adtad nekem a köpönyeget?” Mire az apostol: „Hogy így összezavarodva, elállj a hitetlenségtől.” Erre az: „Vajon a te köpenyed fog engem hívővé tenni?” Mire az apostol: „Menj, és tedd a halottak testére, mondván: »Krisztus apostola küldött engem hozzátok, hogy Krisztus nevében feltámadjatok.«” Mikor ezt megtette, azok nyomban feltámadtak. Ekkor az apostol a megtért papot és a proconsult egész rokonságával együtt Krisztus nevében megkeresztelte, ők pedig Szent János tiszteletére templomot emeltek.
Szent Kelemen említi – ahogyan az Egyháztörténet IV. könyvében található* –, hogy egyszer az apostol megtérített egy szép és daliás ifjút, majd mint sajátját rábízta egy püspökre. Egy idő után azonban az ifjú otthagyta a püspököt, és rablóvezér lett. Az apostol pedig visszatért a püspökhöz, és számon kérte rajta a rábízottat. Mikor az valami pénzösszegre gondolt, és igen elcsodálkozott, az apostol azt mondta neki: „Azt az ifjút kérem tőled számon, akit oly nagy bizalommal ajánlottam neked.” Mire ő: „Szent Atyám, ő lelkében meghalt, és ezen és ezen a hegyen tanyázik a rablókkal, akiknek ő a vezére.” Ezt hallván János megszaggatta ruháit, és fejét öklével verdesve így szólt: „Jó őrzőre hagytam testvérünk lelkét!” Majd nyomban lovat nyergeltetett, és elszántan a hegy felé vette útját. Amikor az ifjú megpillantotta, mélységes szégyenében tüstént lóra kapott és elmenekült. Az apostol azonban hajlott koráról is megfeledkezve megsarkantyúzza lovát, és a menekülő után kiált: „Ugyan miért futsz, drága fiam, atyád, a fegyvertelen agg elől? Ne félj, fiam, mert nekem számot kell adnom rólad Krisztusnak, és bizony mondom, szívesen halok meg érted, miként Krisztus is meghalt érettünk! Fordulj vissza, fiam, fordulj vissza, mert az Úr küldött engem! „Az, hallván e szavakat, megtörve visszatért, és keserves sírásra fakadt. Az apostol a lábaihoz borult, és kezét, mintha már megtisztult volna a vezekléstől, csókolgatni kezdte. Az apostol ezután böjtölt és imádkozott érte, mire az bocsánatot nyert; később püspökké szentelte az ifjút.
Ugyanezen Egyháztörténetben olvasható,* és megtalálható a János második leveléhez írott Glosszában is, hogy mikor János Ephesus mellett bement egy fürdőbe, hogy megmosakodjék, és meglátta itt az eretnek Cerinthust, rögtön kiszaladt, mondván: „Fussunk innen, nehogy ránk dőljön a fürdő, amelyben Cerinthus, az igazság ellensége fürdik!”
Amikor valaki Szent Jánoshoz egy élő fogolymadarat vitt – mint Cassianus mondja Gyűjteményében* –, tenyerébe véve megsimogatta. Egy ifjú látta ezt, és nevetve így szólt pajtásaihoz: „Nézzétek, ez az öreg úgy játszik ezzel a madárkával, mint egy gyermek.” Szent János kitalálva, hogy mit mondott az ifjú, magához szólította, és megkérdezte, hogy mit tart a kezében? Mikor az azt felelte, hogy egy íjat, az apostol azt kérdezte: „És mit csinálsz vele?” Mire az ifjú: „Madarakra és vadakra lövöldözünk.” Erre az apostol: „És hogyan?” Akkor az ifjú felajzotta íját és megfeszítve tartotta kezében. De minthogy az apostol nem szólt erre semmit, az ifjú leeresztette az íjat. Mire János: „Fiam, miért eresztetted le az íjat?” Erre az: „Mert ha sokáig tartjuk megfeszítve, kisebb erővel lövi ki a nyilakat.” Az apostol erre azt mondta: „Ugyanilyen a törékeny emberi természet, kevesebb ereje lesz az elmélkedéshez, ha mindig a merevséghez ragaszkodva, vonakodik néha-néha engedni törékenységének. Hiszen a sas is magasabban röpül a többi madárnál, és tisztábban látja a napot, mégis leereszkedik a mélybe, ha a szükség úgy kívánja. Ugyanígy az emberi lélek is, mikor kis időre felhagy az elmélkedéssel, új erőre kapva merészebben szárnyal az égiek felé.”
Szent János – Jeromos tanúsága szerint –, mikor késő agg korában Ephesusban tartózkodott, és tanítványai csak nagy üggyel-bajjal tudták karjukon elvinni a templomba, mivel többre már nem volt képes, valahányszor megálltak, ezt mondta: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Akkor a testvérek elcsodálkoztak, hogy mindig ugyanazt mondja, s megkérdezték tőle: „Mester, miért mondod mindig ugyanazt?” Ő pedig így válaszolt: „Mert ez az Úr parancsa, és ha csak ez az egy is megvalósul, az már elég.”
Helinandus* is említi, hogy Szent János apostol, midőn evangéliumának megírására készült, először böjtöt hirdetett és imájukat kérte, hogy méltóképpen írjon. Azt is mondják, hogy azon a félreeső helyen, ahová elvonult megírni az Isteni Tanítást, azért imádkozott, hogy e munka közben ne kelljen a szelek vagy eső bántalmait elviselnie. Úgy hírlik, hogy azon a helyen az elemek mind a mai napig tiszteletben tartják ezt a kívánságot. Így Helinandus.
Mikor 98 éves volt – és Isidorus szerint 67 év telt el az Úr kínszenvedésétől számítva –, megjelent neki tanítványaival az Úr, mondván: „Jer hozzám, kedvesem, mivel itt az ideje, hogy asztalomnál lakomázz testvéreiddel együtt.” Felkelt János, és elindult. Mire az Úr: „Vasárnap fogsz megtérni hozzám,” Mikor tehát eljött a vasárnap, az egész nép összegyűlt a templomban, melyet nevének tiszteletére emeltek. Ő pedig kakasszótól kezdve prédikált nekik, buzdítván őket, hogy legyenek állhatatosak a hitben, és buzgók Isten parancsaiban. Ezután négyszögletes gödröt ásatott az oltár mellett, a földet kihányatta a templomból, s a gödörbe leereszkedve kezét Isten felé tárva így szólt: „Meghívtál lakomádra, Uram Jézus Krisztus, íme már jövök, hálát adva, mert arra méltattál, hogy meghívj asztalodhoz, hiszen tudod, hogy egész szívemből vágyom rád.” Mikorra befejezte imáját, akkora fény ragyogott fel körülötte, hogy senki sem tekinthetett reá. Amikor a fényesség eloszlott, a gödör, ímé, megtelik mannával, mely mind a mai napig újra terem ezen a helyen, olyannyira, hogy a gödör mélyén, mint valami forrásból, apró homokszemek gyanánt buzog fel.
Szent Edmund, Anglia királya senkitől sem tagadott meg semmit, ha azt Szent János nevében kérte. Így esett meg, hogy kamarása távollétében egy zarándok Szent János nevében alamizsnáért alkalmatlankodott a királynál. A király egy értékes gyűrűt adott neki, mivel semmi más nem akadt a keze ügyébe. Jó néhány nap elmúltával azonban a zarándok egy angol katonának, aki a tenger túlsó partján állomásozott, odaadta a gyűrűt azzal, hogy vigye el azt a királynak e szavak kíséretében: „Az, akinek és aki iránt érzett szeretetedből ezt a gyűrűt adtad, visszaküldi neked.” Ebből világosan kitűnik, hogy Szent János jelent meg neki zarándok képében.
Isidorus írja A Szent Atyák születéséről, életéről és haláláról című művében: „Szent János az erdei fák ágait arannyá, a tengerparti köveket drágakövekké változtatta, a drágakövek darabkáinak előbbi alakját visszaadta, szavával az özvegyet feltámasztotta, az ifjú újjáéledt testét, visszaköltözvén belé a lélek, helyreállította, s felhajtván a halálos mérget, elkerülte a veszedelmet, s akik ugyanebben meghaltak, azoknak visszaadta éltüket.” Így Isidorus.
fordította: Grüll Tibor
_________________________________________-__ Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
János apostol és evangélista - December 27.
János apostol és evangélista, a Jelenések Könyvének profétája, az európai, benne a hazai szakrális néphagyománynak egyik legtiszteltebb és egyik legihletőbb hatású, szinte mithoszi alakja. Szellemének merészségét a sas-szimbólum jelképezi:
Volat avis sine meta
Quo nec Vates, nec Propheta.
Evolavit altius.
Tam implenda, quam impleta
Nunquam vidit tot secreta
Purus homo purius.
Preuss az európai János-tradíciót kutatva,* teljes joggal állapíthatja meg, hogy János „nem görög metafizikus, hanem apostol, aki evangéliumát mint mesterének hűséges tanúja, írta meg. Láttuk az Ő dicsőségét – írja az elején. Amit mi láttunk és hallottunk, azt hirdetjük Nektek – így kezdődik első levele. Jánosé a nagy szó: Isten a szeretet. A Krisztus-alak, amely János evangéliumából előtűnik, semmiesetre sem fénykép, hanem portré, éppen ezért nem puszta nyersanyag, hanem fölmutatott élet, nem tudósítás, hanem bizonyság.” Éppen ebben van Jánosnak páratlan, de egészében még Preuss után is feltárásra váró hatása a homo divinans európai világára: alkotó személyiség és kollektív néphagyomány szakadatlan sugalmazásaira, dialektikus hullámzására.
Pázmány Péter egyik prédikációjában* Jánost hasonlóképpen királyi sasként magasztalja:
A saskeselyű minden madárnál feljebb repül, mindennél fényesebben lát. Mikor ezért emberi látásának célján felül mégyen, ott lebeg a tiszta égen, Szemeit a napsugarára fordítja, és amiben egyebek szeme megvakulna, abban gyönyörködik. Ha földre tekint és prédát talál, mint a mennykő alárohan. Ilyen saskeselyű Szent János. Mert evangéliumának kezdetén isteni fényességig emelkedik, ott szemléli az Igét, mely kezdetben az Atyánál való. És mint mennydörgés vagy mennykő az embert álmélkodó rettegésbe ejti, mikor az Isten Fiának öröktől fogva való fényességét kimutatja. De megtekintvén a Szűz méhében fogantatott Igét, nézd mily sebesen a földre száll, az Igének megtestesülését magyarázván. Ez ama csodálatos saskeselyű, kiről Ezekiel próféta írja, hogy igen nagy volt, szentségre és bölcsességre nézve... Ez a nagy sas a mennyei hegyek magasságában nevelkedett, cédrusok völgyét földre hozta. Mert ha a többi evangelista a Krisztus emberségének héját magyarázta, Szent János hirdette és ismerte Krisztus istenségét, mely mint a fának völgye (= veleje, sűrűje) nem látszik első tekintetben.
*
Ez mai szent napnak evangéliomában – írja* a Legenda Aurea átköltésével az Érdy-kódex – Anyaszentegyház emléközik dicsőséges Szent János evangélistáról, Krisztus Jézusnak fölötte szerelmes tanojtványáról, kinek az édes Üdvezejtő az végvacsorán minden isteni titkát megjelenté: elmúltakról, jelenvalókról és jevendőkről. Prófétává tevé, ő szent halálában részessé tevé, szent szüléjének oltalmul hagyá, és kimúlásakoron halálnak kénja nélkül az erek dicsőségben vivé. Bódogságos Szent Péter apostol... es magának jeles barátul választotta vala. Annak okáért nagy sokakban szószólóul es választotta vala őtet Krisztusnál, mert mindent nem mer vala Péter Krisztustul megkérdeni... Mikoron azért hallotta vóna Pétert, hogy meg kellene őneki feszülni, kévánja vala megtudni Krisztustul az ő szerelmes barátjának es dicsőséges halálát. Annak okáért mondá: uram, ez én barátom, mit leszen szenvedendő? Felele Jézus Péternek és mondá: ígyen akarom őtet megmaradni, azaz nem akarom, hogy olyan mártíromságot szenvedjen, mint ti, de kén nélkül akarom, hogy kimúljék ez világból.
Ez ellyen kegyelmes malasztosságot kedég az tebbi között érdemle János, doktoroknak mondása szerént. Ez négy jeles okokért:
Elészer az ő szeplételen tisztaságos szűzességért, kit Szent Jeronimosnak mondása szerént az mennyegzőből hívá el őtet Krisztus az apostolságra, és nem hagyá házasságnak törvényében leletni. Sokan kedég tévölögnek benne, ki lett légyen az ő jegyese, hogy semmi emléközet nincsen írásban róla. Mondják, hogy Mária Magdaléna volt, de azt nem kell hinni, mert mikoron Mária Magdaléna keráli nemből volt, János kedég egy szegény halász fia. Sem tisztesség, sem nemzetség nem adta vóna, hogy ők egybeférkőztek vóna, de miképpen Szent Albert pispek és Ludolfos szent atya mondja: az ő jegyesének Anachita volt neve és tiszta szüzességben megmaradott holtig, és az Szűz Máriának szolgáló leánya volt, míg élt.
Másodokáért kiváltképpen való malaszttal szerette vala Krisztus Jánost az ő gyenge ifjúságának okáért, és ifjúságában hagyta vala ez világot és ő atyját, anyját, és minden jószágát, Krisztus Jézust követvén...
Harmadokáért, mert jóllehet szegény szüléktől vóna János, de maga az ő anyjáról nagy nemből vala. Az ő anyja, Mária, asszonyunk Máriának húga vala azon atyául, anyátul... Annak okáért es fölötte szereti vala őtet az áldott Úr Jézus Krisztus, mint rokonságát, és illik vala, hogy jeles malaszttal ékesejtené meg az ő szerelmes öccsét...
Negyedokáért érdemle János kiváltképpen való malasztot Krisztustul, mert tebb jókat es hagya el János ez világon, honnem mint az tebb tanojtványok. Illik vala azért, hogy tebb érdemet es venne.
Urunk Jézus Krisztusnak kiváltképpen való szent malasztját értették lenni Szent Jánoshoz, mikoron sokképpen való veszedelemtül megtartá. Elészer, mikoron Ázsiában prédikállana, Domitianus császár forró kád olajban vetteté, Szent János kedég kijeve belőle minden sérelem nélkül. Annak utána számkiveté Pathmos nevő szigetben, holott látásáról való szent könyvet író. Azonközben Domitianos császárt az ő kegyetlenségéért Isten az világon kivévén és uraságából levetvén, Szent János az számkivetésből minden békességgel meghozatnék Efezomban. Eleiben kelvén azért az várasbeli népek, azt mondják vala: áldott, ki jött Urunk nevében. És azon bemenetivel Drusianát, ki kimúlt vala az világból, feltámasztá Úrnak nevében...
Annak utána, mikoron meg es Ázsiában prédikállana, az bálványisten papi fejedelmi azt megbosszúlván, megfogák Szent Jánost, és kezdék vinni Diana istenasszonynak templomához, hogy áldoznék az bálványnak. Kiknek mondá Szent János: ha az ti istenteknek nevével Krisztusnak egyházát eltörhetitek, hát kész vagyok áldozni. Avagy ha Krisztusnak nevében az templomot eltörhetem, hát higyjetek az Krisztusban.
Mikoron az köznép neki engedett vóna, Szent János imádságot tévén ottan az egész templom fondamentomából elesék. Azt látván Aristodemos nevű papi fejedelem, nagy háborúságot indojta az nép között. És látván azt Szent János, mondá: óh Aristodemos, mit akarsz, hogy tegyek. Ottan felele: ha azt akarod, hogy higyjek az Jézusban, ime mérget adok innod... Ha semmi veszedelmet nem szenvedendesz, ottan tudom, hogy bizony Isten az te istened. Mondá Szent János: tedd meg. Mondá őneki: egyebeknek adom először, kik mikoron el nem szenvedhetendik, te es inkább megrettenj tőle. Kére azért két halálra való embereket az bírótul, és mikoron nekik megadta vóna inniok, ottan meg ketten meghalának. Szent János es kezében véve az pohárt és szent keresztnek jegyét vetvén őreá, ottan megivá, és semmi sérelmet nem szenvede. Ottan azért mindnyájan Úristent kezdék dicsérni. Monda esmég Aristodemus papi fejedelem: méges egy kétség vagyon énbennem. Ha ezeket feltámasztandod, kik az méreg miatt meghalának, hát bizonnyal hiszem. Ottan Szent János adá neki az ő kentesét, mondván: menj el, vesd a megholtakra, mondván: Krisztusnak apostola bocsátott engemet tihozzátok, hogy Úrjézusnak nevében támadjatok fel. És mind azt tette volna, ottan feltámadának...
Mikoron azért Szent János evangélista és Krisztusnak szerelmes apostola jutott volna egy héján száz esztendőre, immáran közel ő halálához, írván Úrnak szenvedése után hatvanhét esztendőben, jelenék neki ennen maga az édes Jézus Krisztus, és mondá őneki: ...vasárnap én hozjám jösz. Mikoron az vasárnap eljött volna, híre lén benne az köznépnek, és mind hozjá győlének. És tyúkszótul (hajnaltól) fogva nagy erősen prédikálván őnekik, hogy megmaradnának a szent keresztyén hitben, és Krisztusnak parancsolatit megtartanák szegetetlen, mert azoké vóna az mennyország. Annak utána vasárnap megáldá az népet Úrnak nevében, és az nagyoltár előtt egy koporsót ásata, az földet kihozdatván az Egyházból. És leszállván az veremben, ezenképpen imádkozék, keze fölemelvén: vagyok hivattatván az te lakadalmadra én édes uram, Jézus Krisztus...
És ottan fényes ked (köd) befogá az koporsót, és mikoron elszállott vóna róla az fényes ked, semmit nem, csak mennyei mannát lelének az koporsóban. Ennen magát kedég Krisztus felvivé mennyeknek szent országába.
*
Georg Schreiber kutatásaiból tudjuk,* hogy bizonyos, még tárgyalandó előzmények után János evangélista szerteágazó tiszteletének terjesztésében a premontreieknek volt legnagyobb részük és érdemük. A Szent Norberttól alapított rend (1120) sajátos körülményei következtében főleg a közép-európai népek, így a magyarok, csehek, lengyelek, poroszok pasztorációjából, olykor kolonizációjából is kiveszi a maga részét. A középkor végére leginkább a premontreiektől ihletett európai tájakon János evangélista tisztelete kiteljesedik. Ágai, sarjadékai: a Szent János áldása (calix Joannis sacer, Johanniswein, Johannisminne, Minnetrunk),* továbbá evangéliuma kezdő szavainak tisztelete.
János áldások és imádságok szószólója, templomok és oltármesterségek patrónusa, céhek védőszentje. Az Utolsó Vacsorán és a passióban való teljes szerepénél fogva mintegy a népi, devocionális jámborság megalapítója és benne az emberiség képviselője. Most mindezeket elsősorban hazai vonatkozásban egyenként is szemügyre vesszük.
*
János evangélista tiszteletének egyik legsajátosabb fejleménye és megnyilatkozása a Szent János áldása, vagyis a borral való köszöntés, eláldás, áldomás, amely Hedwig Schommer legújabb kutatásai szerint* már a XI. században felbukkan. Egyik korabeli Liber benedictionum írja: pax nostris annis solidetur amore Johannis, vino dat ex rore laticum deus eius amore. A XII. században már a lovagi udvarokban búcsúzkodásnál, csatába indulás előtt isszák. Itatták halálraítéltekkel is.*
Az előzmények és összefüggések megértése érdekében már most tudnunk kell, hogy a középkorban a szentek ünnepén bent a templomban ittak a hívek a tiszteletükre. Ez bizonyára a pogány libatio maradványa, keresztény mása. Az Egyház ugyanis bölcs mérséklettel arra buzdította híveit – miután a szokást nem tudta kiírtani – hogy most már ne a pogány istenekre, hanem in nomine Sanctorum et Angelorum emeljék poharukat. Ezért magát a bort is megáldotta. A bort a pap a misében Krisztus vérévé változtatja át, illő dolog tehát, hogy illedelmesen fogyasszák.
Az áldomásból hamarosan, még a gótika elején szentelmény lett, amely az egyházi év liturgiájába is belekerült, János evangélista napjához rögződött. Az Egyház ezzel is ellensúlyozni kívánta a germánoknak a téli napfordulat idején tartott tobzódó mulatságait, amelyeket lappangva tovább is megültek.
A szokás igazolásául hivatkoztak az egyik evangéliumi helyre, ahol Jézus többek között ezt mondja Jánoséknak: meg tudjátok-e inni a poharat, melyet én inni fogok? (Máté 20, 22) Ezért szerepel János attributumaként sokszor a kehely. A szeretett tanítvány legendáját előadva, már elmondottuk, hogy Aristodemos pogány főpap előtt a borral milyen csodát tett.
A szokás, vagyis a János nevenapján történő borszentelés főleg premontrei közvetítéssel hazánkban is meghonosodott. Egyik XV. századbeli esztergomi Obsequiale-ban már előfordul: benedictio vini seu amoris Sancti Johannis tertio die post Domini nativitatem.*Vagyis: a bornak, vagyis Szent János szerelmének megáldása a karácsony utáni harmadik napon. A pécsi misekönyvben (1499): benedictio amoris Sancti Johannis.* Egy 1545. évből való okleveles adat szerint: poculum Sancti Johannis, quod lingua vernacula áldomás vocatur.* Magyarul: Szent János pohara, amelynek magyarul áldomás a neve. A pannonhalmi főapátságban már régi időktől fogva megáldották e napon az új bort és ettől fogva kezdték rendesen inni.*
A győri múzeum őrzi a püspöki pince egyik XVIII. századbeli hordóvégét, amelyre János evangélista van domborműszerűen ráfaragva. A soproni múzeum fenékdeszkáján János, kezében a mérgezett borral telt kehellyel: kígyó bújik ki belőle.* A hozzá tartozó hordónak nyilván különleges borát megszentelhették és szentelményként ihatták. Az is lehetséges, hogy az ábrázolással magát a pincét ajánlották János oltalmába.
*
A János napi borszentelés szigetszerűen az ország több részén, mégis inkább a borvidékeken máig él.
A mi ismereteink szerint népi szentelményként a boszorkánypörök idején, Girót falu tanúvallomásai között bukkan föl először. 1729. Mindaddég nem szólhatott, még a Szent János borát nem vette szájába.*
Göcsejben hordóba öntik. Itatják tévelyedett emberrel, gyerekkel is. Ha a marhát megrontották, a bort vízzel vegyítik s a beteg jószág hátát kereszt alakjában locsolják.* Kiskanizsán a szentelt borral kimennek a hegyre és minden hordóba öntenek belőle.*Nemessándorháza szőlőművesei e szavakkal öntik a hordóba: Szent János áldása maradjon benne ebben a drága borban, hogy meg ne ártson a Jézust dicsérőknek!
A református csökölyiek katolikus szomszédjaiktól szentelt bort kérnek, ha a fejük fáj.
Bágyogon, Rábaszováton a szentelt borból nem isznak. A vetőmagot szokták vele kereszt alakjában meghinteni.*Rábagyarmaton is szentjánosbor kerül a vetőbúzába.* A Szent János bora a vasi Vásárosmiskén tisztes házi orvosság. Csornán fülfájásról foganatos.*Petőházán a tehén fájós tőgyét húzogatják meg vele.
A burgenlandi határvidéken a szentelt bort oltalmazó célzattal a boroshordókba öntik, de azért is, hogy jövőre is jó bortermés legyen. Vasvörösvár (Rothenturm) népe ájulás és fejfájás ellen a fejet dörzsöli vele. Komját (Kameten) szőlősgazdái mind el szoktak menni a szentelésre. Otthon, mikor körüljár a családban a szentelt bor, ezt mondogatják: Heiliger Johannessegen, bleiben alle Teufel hinterwegen. A mosoni Lajtakáta (Gattendorf) faluban nemcsak a családtagok isznak a szentelt borból, hanem a jószágnak is adnak, sőt a kútba is öntenek belőle, hogy a víz ne okozzon betegséget.*Bóly németjei a megszentelt borral kimennek a pincébe és minden hordóba öntenek belőle.* A szentelés Elek frank eredetű németsége körében is járja.
Ha már a németségnél vagyunk, az alföldi bortermelő Hajós szintén így ünnepel: a hazahozott szentelt borból nyakfájás ellen minden család iszik egy kortyot. Öntenek belőle a kútba, a marha itató vályújába is. Budaörsön mindenki három kortyot iszik belőle. Közben német tájszólásban efféléket mondanak: Szent János áldása maradj velünk és áldj meg bennünket! Öntenek a pincebeli boroshordókba, néha a kútba is.*
A dunaszentmiklósi német gazda a szentelt borral meghinti szőlejének négy sarkát is.*
A bánáti német gazdasszony az újév napján sütött kalácsba János napján szentelt bort is dagasztott, hogy a családot az új esztendőben jártában-keltében minden baj elkerülje.*
Lesencenémetfalu, Rezi, Pölöskefő zalai magyar helységekben karácsony este egy üveg bort az asztalra tesznek, de nem isznak belőle. Ez az angyalok bora. Ezt viszik el János napján a templomba megszenteltetni. Utána a család minden tagja húz egy kortyot belőle, majd orvosságul teszik el. Különösen fülfájásról tartják itt is foganatosnak. Hasonlókeppen a baranyai Hosszúhetény öregei is.
A szőlőtermő Gyöngyöspatán a hazahozott szentelt borból isznak, majd a hordókba csöpögtetnek belőle. Hangony, Szentsimon falukban a jánosbor néven emlegetett szentelt borral beteget szoktak itatni, de meg szokták vele hinteni a házat, beteg ágyát, ágyalját is. A közeli Lucskán ebéd után a családfő mindenkinek tölt belőle, hogy Szent János áldása szentelje meg őket.
Óbecsén János napján bort, fonott kalácsot, almát szenteltetnek a templomban. Mint látni fogjuk, ez egészen archaikus hagyomány. Bácska több helyén a szentelt bort fül- vagy fogfájásról tartják foganatosnak.* Így tartják Hercegszántó öreg sokacai is. A horvátok között is ez a hiedelem.*
Tápiógyörgyén is van borszentelés. Tréfásan azt is szokták mondogatni, hogy aki ezen a napon elmegy a kocsma mellett és nem tér be inni, az Szent János átkába esik.
A szentelt borral a kesztölci gazda még aznap meghintette a szőlőjét. Ha messzire esett, az időjárás sem kedvezett, akkor abban az irányban végezte a szentelést.
A borszenteléssel olykor almaszentelés is párosul. Nagyécsfaluban a karácsonyesti asztalra tett almát a borral együtt elviszik szenteltetni: torokfájás orvossága. A szentelt almából egy darabkát a jószág vályújába tesznek és betegség ellen erről itatják meg. Így cselekszik a szabadkai tanyavilág bunyevác népe is. Nyilván ilyen megfontolásokból sarjadt a privigyei szlovákok almaszentelése* is, az ünnepen. Főleg fogfájásról tartják foganatosnak. Az alma- és borszentelést Miske elmagyarosodott, szlovák eredetű népe is ismeri.*Kelebián a karácsony böjtjén kútba vetett almának jánosalma a neve. Most az evangélista ünnepén kiveszik és annyi részre vágják, ahány tagja van a családnak. Ha majd olyan helyre vetődik közülük valaki, ahol nem talál ivóvízre, gondoljon azokra, akikkel együtt evett, akkor elmúlik a szomja.
Amikor a göcseji ember a pinceajtót évközben a hegyen bezárja, a kulccsal keresztet vet rá és ezt mondja: Szent János áldása maradjon a hajlékon is, meg az elmenőkön is! Így köszönnek el pincéjüktől Nemessándorháza szőlősgazdái is: Szent János áldása maradjon ezen a hajlékon úgy, mint az elmenőn!
A középkorban ezzel a szentelt borral kínálták meg azokat, akik útra keltek, háborúba, messze földre indultak, búcsúzkodtak, hogy Szent János áldása az út veszélyeitől és kísértéseitől oltalmazza meg őket. Ezért itattak a haldoklóval, halálraítélttel is szentelt bort, aki olyan tartományba készült, ahonnan nem tért meg még utazó. A megmaradt szentelt bort azután a halotti torban itták meg a halott emlékezetére, lelkének üdvösségére. Így itattak Zalaszentbalázson még a közelmúltban is a haldoklóval jánosbort, hogy Szent János áldása kísérje az Úr elé.
Nyilvánvalóan középkori, idetartozó régiség az a Lábnik moldvai csángó faluban élő hagyomány,* hogy az asztalvetés néven emlegetett halotti torban először a megboldogult számára öntenek bort, éspedig az anyaföldre: Isten csináljon részt ennek a megholt hűvnek minden cseppecskékből! Keresztnevet is belefoglalják a könyörgésbe.
Szent János áldásának másik sajátos középkori fejleménye volt, hogy menyegzőn, esketés idején is sor került a bornak és nyilván a lakodalmi kalácsnak is János nevében való megáldására. A pap a középkori liturgiában e szavakkal nyújtotta a kelyhet a közös életútra induló mátkapárnak: bibe amorem Sancti Johannis! Ezzel emlékeztette őket, hogy most már János izzó szeretetével kell egymást szeretniök. Ernyey József további adatai szerint az osztrákok, főleg a stájerek menyegzői szertartásaiban fennmaradt az a szokás, hogy az új pár Szent János poharával (Weinhansel) kezdi a lakomát, mégpedig János napján megszentelt borral. Ez a hagyomány Tarany szlovén eredetű népénél is él. A csehek és lengyelek János ünnepén a bor mellett kalácsot is szoktak szenteltetni. Ennek nyomai a középkori kalocsai rituáléban is felbukkannak.