Amíg a Prágai és Salzburgi Kis Jézus, továbbá a római Bambino a barokk devocionális szellemére jellemző, addig egy középkori híres, magyar eredetű kultusz a megtestesülés karácsonyi misztériumát idézi.

Élt Magyarországon, állítólag IV. Béla idejében egy szentéletű pap, aki egyébként a királyné káplánja volt. Mint mondják, Istennek jámbor szolgája, 33 éven át megtartóztatta magát a hústól és keményen böjtölt, egyszer evett napjában. Imádságaiban állandóan azért könyörgött, hogy emberalakban láthassa Jézust. Egyszer éjszakai álmában megjelent Isten angyala és meghagyta neki, hogy készíttessen egy köntöst a Megváltó számára, mert könyörgése meghallgatásra talált, és a köntösre szüksége lesz a kis Jézusnak. A pap ugyanis inkább gyermekkorában, mint szenvedésében szerette volna szemlélni az Üdvözítőt. Ezért kék selyem köntöskét varratott, és mise idején az oltárra helyezte. Miután az átváltozás szavait elsuttogta és a kenyér Krisztus testévé lett: az ostya a kis Jézus látható testévé változott, és a köntösébe öltözött. A pap elragadtatásban mintegy három óra hosszáig gyönyörködött a kis Jézusban, addig, amíg a Kisded vissza nem ment a szentostya fogságába. A köntöske ottmaradt az oltáron. A királyné, aki szintén jelen volt ezen a csodálatos miseáldozaton, nem tudta mire vélni a hosszú késlekedést. A papot magához hívatta, aki némi vonakodás után elmesélte kiváltságos élményét. A királyné azonnal nagy tiszteletben részesítette és a királyi kincstárba vitette a szent köntöst.

Múlnak az évek. Egyszer Béla király nehéz helyzetében a német lovagrend nagymesterét hívta segítségül a pogányok ellen. Az ellenséget közös erővel le is győztek. A király szabad választást engedett kincseiből, de a nagymester egyedül a köntöskét kérte jutalmul. Béla király nem akart a köntöstől elválni, de háládatlannak sem szeretett volna látszani, ígéretét megszegni. Éppen ezért a köntös bal ujját levágta és ezt megtartotta magának, a többit, tehát a nagyobb részt, meg odaajándékozta. A nagymester szép ládikát készíttetett és egyik hű szolgájával elküldte húgának, aki Kölnben fehérapáca volt, de nem árulta el, hogy mi van benne. A nagymester közben meghalt, később húga is követte a sírba.

A szekrényke tálán örökre megőrizte volna titkát, ha a legenda szerint mintegy százötven év múlva, 1412 körül az Aachent járó magyar búcsúsok nem kérdezősködnek a szent ereklye után, amelyet tudomásuk szerint a Fehérapácák klastromában őriznek. Hosszas keresgélés után meg is találták a szekrényt, amely öt lakattal volt lezárva. A magyarok tehát igazat mondtak. Amikor felnyitották, ott volt a köntös, bal ujja is hiányzott, amelyet Béla király később leánya, Boldog Margit kolostorának ajándékozott. A magyarok azután is, amikor a hazai ereklye a török időkben eltűnt, hét évenként ismétlődő aacheni zarándoklataik során nagy áhítattal tisztelték a köntöskét. Gyertyát ajánlottak föl neki, amelyet bizonyos ünnepnapokon meggyújtottak a tiszteletére. A lecsorduló viaszt az apácák gondosan összegyűjtötték, és a legközelebbi zarándoklat alkalmával átadták a magyar búcsúsoknak, akik szentelményként hozták magukkal haza.^*

A kölni köntöskét a XVIII. században még tisztelték,^* későbbi kultuszát azonban elsöpörte a felvilágosodás szele. Nyoma veszett a magyar ereklyének is.

Baring modern angol regényíró műve a Krisztus köntöse. Magyar vonatkozásokban is gazdag, de a kölni köntöskével mégsem egyező legendája vagy előttünk ismeretlen hagyományból merít, vagy találó költői fikció.^*

Mikszáth írja a Szent Péter esernyője egyik helyén: „csak a Krisztus ruháival történt meg a csoda, hogy együtt nőttek a gyermekkel. A kis palástka, melyet fiúcska korában viselt, ugyanaz volt, mely a Golgotára lépegető férfi-Krisztus tagjait födte.”^*

István vértanú tisztelete ereklyéinek föltalálásával (415) kezd bontakozni. Testének megleletiről az Érdy-kódex^* így emlékezik meg: vala Jeruzsálem tartományában egy Lucianus nevű pap jámbor. Mikoron egy péntek napon ágyában fekűnék, állapék meg előtte egy magas termetű, nagy szép vén ember, kinek vala vidám orcával hosszú szakálla, szép fejér palástja, szép aranyos fontos keresztek fejében. Lábabeli nadrága mind aranyas. Kezében szép aranyas vessző, kivel megütlentvén őtet mondá: imáran nyilván megjelöntöm a mi temetésűnket, mert igen utálatos helyen vannak. Menj el azért, mondjad meg Jeruzsálembeli János pispeknek, hogy tisztöletesb helyre vigye a mi testünket. Mondá Lucianus: Uram, ki vagy? Felele: én vagyok Gamáliel írástudó doktor, ki Pál apostolt feltartottam, és tanojtottam az törvényre. Ez én társom kedég, ki velem vagyon, Szent István, kit irigységben az hitetlen zsidó népek megkövezének, és én eltemetém ennen koporsómban. Az harmadunk Nikadémus unokám, kit Péter és János apostolok megkeresztölének, és sok háborúság, szenvedés után ennen házamnál múlék ki. Negyedik Abybas az én fiam, ki húsz esztendős korában énvelem vevé fel a szent keresztséget, és holtig szűzen marada meg. Azt megmondván Szent Gamáliel, elenyészék.

Lucialusnak Gamáliel még kétszer megjelenik, most már engedelmeskedik is a törvénytudónak. Így tehát nagy tisztösséggel azért belvivék az testöket Jeruzsálemben, és nagy isteni félelemmel tiszteletes helyre helyezteték. Ereklyéinek ezt a föltalálását az Egyház augusztus 3-án külön is megünnepli. Egy szepességi eredetű táblakép a Legenda Aurea nyomán ezt a jelenetet is ábrázolja.^*

Jeruzsálemben egy gazdag konstantinápolyi polgár, Alexander és felesége Juliána kápolnát rakat István tiszteletére. A férfi meghal és a szent diakonus mellé temetik. Később az özvegy vissza akar térni hazájába és szeretné magával vinni férje földi maradványait is. A püspök a kérést teljesíti, de az asszony tévedésből István csontjait viszi magával. A tengeren a nekivadult ördögök nagy vihart támasztanak, de István megfélemlíti őket. Megérkezvén Konstantinápolyba, ereklyéi a róla elnevetett egyházban nagy tiszteletben részesülnek.

Rómában a Császár leányát ördög gyötri, aki elszólja magát, hogy rajta egyedül Istvánnak van hatalma. A püspök a szent ereklyék fejében Lőrincét kéri cserébe. Mikoron – folytatja a kódex – dicsőséges Szent Istvánnak szent testét Szent Lőrinc mártír levitának koporsójához vitték volna, íme szerelmes atyámfiai, csodálatus egyesség és tisztősség egymáshoz, mintha élő testben volnának, oly nagy atyafiúsággal fogadák egymást. És levita Szent Lőrinc mártír az ő nyugovó helyének felét engedé, hogy mellé férne levita Szent István protomartírnak, mint szerelmes atyafiának. Az görögök kedég, kik Szent Lőrinc testéért jöttenek vala Konstantinápolyból, akarván onnan elvinni, ottan holtelevenül mind lehullának. A pápa könyörgésére térnek magukhoz.

Ez a római legendarészlet érteti meg velünk, hogy Istvánt és Lőrincet a középkorban többször ábrázolják együttesen, így Csegöld (1494), Kassa (1440), Nagyekemező (Prostea Mare 1480), Szászbogács (Bogeschdorf, Bagaciu, 1518) szárnyasoltárain.^* Később is: a szolnoki franciskánus templom Szent Antal oltárának őrálló barokk szobrai. Őket látjuk Tamási barokk templomának homlokzatán is.

Az ünnep, illetőleg szent európai hagyományvilágát legújabban Matthias Zender^* és W. Hofman^* foglalta össze. Rámutatnak arra, hogy István vértanú tisztelete éppen ereklyéinek föltalálásával a mediterrán világban kezd először kibontakozni. Templomok, városok védőszentjeként, vagy Mária és Péter mellett második patrónusként Galliában különösen népszerű.

A kultusz legfontosabb középeurópai tűzhelye Passau: István a székesegyház és egyházmegye védőszentje. Közvetlen hatását hirdeti a bécsi Stephansdom. Tisztelete eljut hazánkba is, hiszen a X. században részben a passaui egyházmegye missziós területe volt.

Géza fejedelem fiának az István keresztnevet választja, hogy uralkodói méltóságában és kötelességeiben akár a vértanúságig állhatatos legyen. Ezért szól az esztergomi székesegyháznak legelső dedikációja szintén István vértanúnak. Újabb nézet szerint az István nevet Sarolta, Vajk édesanyja választotta fiának. Az ő édesapja, Gyula ugyanis Bizáncban megkeresztelkedve, az István (Stephanos) nevet kapta. A név mindenképpen találó.^* Legendai fogalmazásáról István király ünnepénél szólunk.

Sajátságos, hogy az István-patrocinium a koraközépkorban legelőször és elsősorban püspöki székvárosokban bukkan föl. A székesegyház általában a Megváltót, Máriát, Pétert, a keresztelőkápolna Keresztelő Szent Jánost, a püspök magánkápolnája, oratóriuma pedig István vértanút tiszteli védőszentül. Ez sokszor egyúttal a székesegyházi főesperesnek, István hierarchiabeli örökösének székhelye. Ehhez magyar részről hozzátehetjük, hogy Esztergomban a várfalak közelében, a Boldogasszony tiszteletére szentelt későbbi székesegyház szomszédságában állott a szent diakónus tiszteletére szentelt és már említett templom, amelyet még föltétlenül Géza fejedelem építtetett.^* Romjai megérték a XIX. századot. A hagyomány szerint ebben keresztelték meg Szent Istvánt. A templom egyébként 1393-ban káptalani egyházzá, prépostsággá lett.^* Emlékezetét őrzi az 1856-ban fölszentelt mai bazilika hajójának északi oldalkápolnája István vértanú tiszteletére.

Győr városának ősi soron István vértanú a védőszentje, címerében is egészen napjainkig benne volt. Ez a patrocinium nyilván szintén közvetlenül összefügg Passau kultikus kisugárzásával, illetőleg a protomártír tiszteletére szentelt plébániatemplommal, amely a Váralján, a vármegyeház helyén már a XI. században állott.^* A templom a hódoltság alatt tönkrement, azonban a kultusz elevenségét, hatalmas helyi múltját mutatja, hogy a győri székesegyház déli hajóját, amely máig a plébániai istentisztelet céljait szolgálja, külön is István oltalmába ajánlották. Ennek monumentális külső kifejezése a hajó Maulbertsch ihletéséből, egyik tanítványától festett freskója is, amely István diákónussá szentelését és a főtanács előtt való beszédét, maga az oltárkép pedig vértanúhalálát ábrázolja.

Ugyancsak a székesegyház őrzi a szent diákónus ereklyéjét is.^* A Győrújvárosi klasszicizáló templom főoltárán szobrát látjuk. Így az idők folyamán Győr bizonyult a magyar kereszténység hőskorát idéző István-kultusz leghűségesebb örökösének. Tudata azonban már az egyházmegyei papságban sem él.

A püspöki székváros és a szent vértanú szakrális-szimbolikus kapcsolatát tanúsítja Gyulafehérvár ágostonrendi remete kolostora (1290),^* a csanádi székesegyház protomártír oltára,^* továbbá Vetési Albert veszprémi püspök († 1486) remekbe készült vörös misemondó ruhája is, amelyre a Szűzanya, Magdolna, Keresztelő János és Pál apostol társaságában István alakja is rá van hímezve.^* Megemlíthetjük, hogy a közeli Sóly elenyészett protomártír-patrociniumat^* a legkorábbiak közé tartozik (1009) hazánkban.

Ismeretlen a Szent István vértanú tiszteletére szentelt somlóvásárhelyi plébániatemplom alapításának időpontja. Aligha tévedünk azonban, ha még István király egyházszervező tevékenységével, a főesperesi intézmény megteremtésével hozzuk kapcsolatba.

István-ereklyéje volt Csatár bencés apátsági templomának.^*

Királyi alapítás és esztergomi joghatóság alá tartozott Váradhegyfok István vértanúnak szentelt premontrei prépostsága (1130) is. Ez volt a rend legelső hazai monostora. Istvánt nyilván állhatatosságáért, a jó ügyben való kitartásáért választották patrónusnak, itteni példaképnek.

István vértanú oltalmába ajánlották Kő (Szerém) bencés apátságát (1198), Pok premontrei prépostságát (1251)^* is.

Szintén a protomártír tiszteletére szentelt kolostoruk és templomuk volt az ágostonrendi remetéknek Budán, a Szombatkapu, vagyis a későbbi Bécsikapu szomszédságában. 1411-ben már virágzik. A patrociniumot nyilván Buda székvárosjellege is magyarázza, A hódoltság után ismét megtelepedve Budán, 1707-ben a kultikus folytonosság hangsúlyozására választják új templomuk védőszentjéül István vértanút, de társpatrónusul most már István királyt is.^* Barokk oltára van az Erzsébet-apácák budai templomának sekrestyéjében.

István vértanú legrégibb ismert hazai ábrázolása a Szent Lászlótól alapított somogyvári bencés apátság kőmaradványai között látható domborműtöredék,^* amely a XI. század végéről származik, és a protomártír megkövezését örökíti meg. Ezt a jelenetet mutatja be egy három önálló alakból álló, népies ízű szoborcsoport (1500) is,^* amely Kassa vidékéről került a Szépművészeti Múzeumba. Faszobrait őrzi még Busóc (Bušovce 1520), Dovalló (Dovalovo 1520), Határhely (Hraničné 1400), Káposztafalva (Hrabušice 1516), (Mošovce 1518), Necpál (Necpaly 1500?), Szepestótfalu(Slovenská Ves 1500), Túrócrudnó (Rudno 1490).^*

Szentünk középkori hazai tiszteletére emlékeztet még Kiszeben (Sabinov 1500) és Lőcse (három képből álló sorozat) szárnyasoltárain föltűnő alakja is.^* Megkövezését Nagytótlak (Selo, XIV. század) falképén Rómer Flóris még látta.

István legmonumentálisabb hazai szentélyét, a későbarokk pápai plébániatemplomot Eszterházy Károly egri püspök mint Pápa örökös ura emelte, Fellner Jakab tervei szerint a szintén Istvánnak szentelt középkori templom (1467) helyén.^*

A barokk nem aggályoskodott, amikor egy-egy régi templomtitulus megváltoztatásáról volt szó. Éppen Eszterházy a Tridentinum modern tettvágytól égő szellemiségének egyik legjellegzetesebb képviselője, szinte magyar megtestesülése volt.^* Hogy mégis ragaszkodott a régi pápai patrociniumhoz, arra a családi kegyeletnél nyomósabb érzések is ösztönözték. Ezzel fejezte ki ugyanis nagyúri háláját a római S. Stefano Rotondo iránt. Ismeretes, hogy ez az ókeresztény bazilika sokáig nemzeti templomunk volt, és magyar pálosok éltek benne.^* Később az a Collegium Germanico-Hungaricum örökölte, amelyben Károly püspök a tanulmányait végezte. Pappá is ebben a bazilikában szentelték (1748). Bár István vértanúnak a főpásztorok, székesegyházak védőszentjeként való tisztelete az idők folyamán elhalványodott, mégsem lehetetlen, hogy az egyéni áhítat mellett teljes tudatossággal választotta újra a hagyományokban is járatos, Róma-hűségében pedig rettenthetetlen Eszterházy ezt az archaikussá vált patrociniumot.

Károly püspök az új templom freskótémáinak kijelölésében gondol a Rotondo Freskóira is. Ezekről vázlatokat készíttet. Maulbertsch festi meg 1781-1873 közölt István diákopussá szentelésének és prédikációjának, továbbá zsinagóga elé hurcolásának hatalmas freskóit. Emlékeztetünk arra, hogy ezt a témát a művész Győrött is megörökítette. A főoltárkép megkövezési jelenete már nem az ő, hanem Maurer alkotása.^*

Egyébként természetes, de Eszterházyra is jellemző, hogy a templom ikonográfiája – Istvánt nem számítva – teljesen a Tridentium világát tükrözi. A kor „divat” szentjei jelennek meg a mellékoltárokon: József, a dinasztia egyik patrónusa, Anna, Károly, a barokk főpásztor ideálja, az alapító védőszentje, továbbá a nemrég szentté avatott Nepomuki János.

István vértanú a patrónusa a már említett, részben el is enyészett középkori dedikációk mellett Lábd (1299), Szigetbecse (1342),^* Tomaj(Badacsonytomaj 1344),^* Szedikert (Záhradné, középkori), Hedri (Hendrihovce, középkori), Dománfalva (Domanovce, középkori), Kisterenye (1399 exemptus), Sződi (1401),^* továbbá Kemenesmihályfa, Sarród, Miklósfalva (Nickelsdorf, 1798 kápolna), Lajtapordány (Leitha-Prodersdorf 1641, később Mária-Magdolna),^* Kürt (Ohrady), Nagysurány (Šurany), Kisbágyon (1715), Paloznak (1750), Jászóújfalu (Novacany 1807), Krivány (Kriviany), Nagykemence (Kamenica and Cirochau 1792), Agyagospatak (Hlinné 1860), Vichodna, Peceszentmárton (Sommartin 1838) templomainak is. Kupcse(Kupča 1863) templomát Moyzes István megyéspüspök építette névadójának tiszteletére.

István vértanút választotta mennyei pártfogójául a hajdúdorogi görögkatolikus magyar egyházmegye (1912). A patrocinium igen találó, mert egyszerre emlékeztet megszületésének kivételesen nehéz, hitvallói körülményeire, meg az első főpásztornak, Miklóssy Istvánnak védőszentjére is.

A titulus megválasztását a barokk időkben már nyilvánvalóan nem a protomártír kultuszhagyománya, hanem sokszor az építtető keresztneve szabta meg. A gyér előfordulást az is magyarázza, hogy István vértanú szakrális tekintélyét hazánkban mindinkább István király örökli. A szokottabb karácsony másnapja elnevezés is arra utal, hogy a protomártír tisztelete kissé hátraszorul, elhomályosodik, bár még máig ott él népünk tudatában is. Erre még visszatérünk.

Galgamácsán nem Aprószentek ünnepén, hanem már ezen a napon volt a legénybíró megválasztása a múlt században.^*

Hofmann fejtegetései szerint kultuszának teljességében az Egyház legelső vértanúja eleinte a jó halál védőszentje volt. Tiszteletére sokfelé temetőkápolnát szentelnek. Miután úgy kövezték meg, patrónusa lett a kőmíveseknek, kőfaragóknak, parittyázóknak is. Mindezeknek hazai párhuzamairól nem tudunk.

Nem tudjuk már, hogy milyen megfontolásból tartott a debreceni szabócéh a középkor végén minden harmad hétnek előfordulásában misét^* István vértanúnak a Szent András-templomban levő oltáránál. A barokk világban a protomártír volt a szegedi szűrszabók patrónusa is: Lehetséges, hogy azért, mert a céhújítás, vagyis a céhmester választása ezen a napon történt. Ez pedig misehallgatással, áldomásivással járt együtt.

István vértanú kultusza a népi barokk jámborságban a karácsonyi áhítatformák gazdagsága miatt háttérbe szorul. Csak a jászladányi Orosz István híres búcsúvezérnek és énekköltőnek († 1922), aki a protomártírt tisztelte névadó patrónusának, magánáhítatból sarjadt olvasószövegét tudjuk idézni:

3 szem és 3 tized, Hiszekegy, Dicsőség, Miatyánk. Üdvözlete: Üdvözlégy óh dicsőséges Szent Istvánty mártély, ki a Jézus Krisztus kínszenvedése és halála után első voltál, ki véredet ontád Jézusért. Agyonköveztettél, kövek zápora alatt adtad ki szent lelkedet. Imádkozzál érettünk bűnösökért Szent István mártily, hogy a mennyei boldogságba hozzád juthassunk, veled imádhassuk Jézus Krisztust mindörökké, amen.

Nem világos Hofmann szerint sem, miért lett István a lovak védőszentje. Az egyház nyilván céltudatosan helyezte ünnepét erre a napra, a téli napforduló archaikus pogány vigadozásainak (Julfest), Wotan-kultuszának időpontjára. Eltűrte, hogy e napon új hívei nagy áldomást (Stephans-Minne) üljenek^*. Erről még szó lesz magyar vonatkozásban is. Továbbá vizet, sót, magvakat, takarmányt szentelt, lényegében tehát megáldotta, előkészítette a vegetációt. Megszentelte a lovakat, és azt a szokást, hogy az emberek lakóhelyüket ezen a napon lovon megkerüljék, körülfussák, mintegy körülzárják, és így az István érdemeiért megnyílt ég oltalmába ajánlják.

Ez a határkerülő hagyomány régi hazánk nyugati részén, illetőleg a mai Burgenland néhány német falujában él, amint Leopold Schmidt néprajzi atlasz-munkára épült tanulmányából^* kitűnik. A Stefanireiten, másként Beiglreiten ismeretes a hazai Mosonszentpéter és Mosonszolnok, továbbá odaát Bánfalva (Apetlon), Illmitz, Pomogy(Pamhagen) német és Alsóőr (Unterwart) magyar faluban. Mindenütt kora reggel kilovagolnak a legények a határba, hogy a ló, jószág egészséges legyen az új esztendőben. Ehhez még hozzátehetjük, hogy Mosonszentpéteren minden lovas legény attól a lánytól, akinek udvarol, nagy kerek kalácsot (Beugel) kap. Ez a ló nyakán függ verseny közben. Végül a vendéglőben áldomást isznak, a kalácsot pedig ott nyomban megeszik.^*

Schmidt bemutatja a szokás szórványosan élő osztrák párhuzamait is. Arra gyanakszik, hogy újkori német telepesek hozták magukkal új hazájukba. Véleményünk szerint elszigetelődött középkori hagyományról is szó lehet. Alsóőr mellett ugyanis Vitnyéd répcemelléki magyar faluban a század elején még élt a lójáratás: István hajnalán a gazda kivezette lovait és csikóit az istállóból. A falun kívül megjáratta, megfuttatta őket. Némelyek a kocsiba is befogták és így kerülték meg a falut. Megszólták, aki a szokást elmulasztotta: nem törődik a lovaival és ezért az új esztendőben majd betegek lesznek.^*

Schmidt értékes anyagához mi még Újszentiván hagyományát adjuk hozzá. A falu német legényei István vértanú napján még századunk elején is lovon versenyeztek az elsőségért. A játékossá vált határjáráshoz szerb legények is kedvet kaptak. Az ünnep délutánján a fiatalság: lányok, legények szánkáztak a faluban és a határban.

Különös módon nemcsak a németeknél és más, főleg északi népeknél, hanem hazánkban is éltek, megfértek egymás mellett a ló oltalmára, orvoslására, megfelelő táplálására irányuló liturgikus áldások és népies ráimádkozások, amelyek István vértanút idézik. Ezek kölcsönösen ihlették is egymást. Az összefüggés azonban már nemcsak nálunk, hanem Hofmann szerint európai vonatkozásban sem tisztázható teljesen.

A külföldi párhuzamokra, főleg a X. századból származó és egy trieri kéziratban fennmaradt ráolvasásra (contra equorum aegritudinem) és a mindjárt sorra kerülő regölés egyik archaikus mozzanatára csak utalva, hazánkban szinte egyidejűleg, éspedig a XV. század végén tűnik föl a liturgikus szöveg és a népies ráolvasás, amelyek azonban nyilván már kialakult párhuzamos, egymás mellett élő gyakorlatot tükröznek.

Az esztergomi Obsequiale (1496) és Agendarius (1583) áldásának (benedictio pabuli in festo Sancti Stephani prothomartyris)^* pontos európai megfelelőit a rendelkezésünkre álló szűkös források miatt nem sikerült megtalálnunk.^* Szó lehet hazai szertartási fejleményről is. Jogosult az a föltevés, hogy a Jézuska ágya már bemutatott népi hagyományrendjét legalább részben ez az áldás is ihlette.

A Bagonyai Ráolvasások (1488)^* latin bevezetése szerint a lófekély (ffekel Equorum) elmúlik, ha Urunk kínszenvedésének emlékezetére öt Miatyánkot, a Szűzanya hét fájdalmának tiszteletére pedig hét Üdvözlégyet elmondunk, majd pedig keresztet vetve ezt az imádságot végezzük:

A liturgikus gyakorlat hazai virágzását közvetve az is mutatja, hogy Szkhárosi Horvát András protestáns hitújító egyik verselményében (Az Ántikrisztus országa ellen) más szentelmények között ezt is kipellengérezi:

A hazai szentelmény: sónak és istállónak, takarmánynak megáldása a magyar egyház újkori liturgikus gyakorlatából ugyan kikophatott, de laikussá vált örökségéhez annál szívósabban ragaszkodik mind mái napig a jószágtartó nép. Így számos szlovák faluban zabot szórnak a lóra ezen a napon. A zab eredetileg szentelmény volt.^* Archaikus néphit szerint a só, továbbá a széna, szalma, kukorica, zabszem – mint láttuk – a karácsonyi asztal alatt az angyali szózatra megnyíló ég áldásában részesül, megszentelődik. Ezt azután helyenként más-más napokon, de még a karácsony nyolcadában, esetleg a titokzatos tizenkét nap (Zwölften) utolján, azaz vízkereszt hajnalán itt-ott az ételmaradékokkal együtt meg etetik a jószágokkal. Csak néhány hagyományt említünk, illetőleg ismétlünk meg:

A karácsonyi szalmát a szegedi nagytájon, újév napján, de Újkígyóson már István vértanú ünnepén a jószággal éhomra etetik meg. Dombiratoson a karácsonyesti szénából is csóvát kötnek és az istállóban a tehén jászla fölé kötik, hogy a vészt távoltartsák a jószágtól. Csanádapácán a karácsonyi sóval etetik meg újévkor, tehát a nyolcad végén, a jószágot.

Tápén az öregek még manapság is sóval – hajdanában nyilvánvalóan a szentelt sóval – szokták meghinteni házépítéskor a fundamentomot. Vásárra menet az erszényükbe tesznek egy csipet sót. Szeged-alsóvárosaik a vetőmagot hintik meg vele. Sót is tesznek a Boldogasszony ágyába, vagyis a gyerekágyba.

A göcseji Gellénházán a marhának a karácsonyi sóból adnak, hogy föl ne fúvódjék. Nagylengyel vidékén a világrajött kisborjút szórják meg vele, mai magyarázat szerint azért, hogy az anyja tisztára nyalja. A beteg embert a karácsonyi sóval füstölik meg.^* Lesencenémeti faluban István vértanú hajnalán jószágait a gazda a karácsonyi sóval eteti meg bent az istállóban.

Rábagyarmaton ezen a napon a marhát nem jó megitatni.^* Az óvatosság föltétlenül a középkori szentélmény csökevénye: a szentelt só utáni itatás nyilván kisebb felfúvódással járt együtt.

Zagyvarékason a kisborjút mindjárt világrajötte után megsózzák. Utólagos magyarázatuk szerint azért, hogy az anyja szeresse.^*

Az aranyvíz sajátos áttétele, hogy Pölöskefőn most, István hajnalán merítenek a kútból, mert – mint mondják – ilyenkor gyöngyözik a víz. Ebből az egész család inni szokott.

Szintén István középkori ló-patronátusát idézi Csanádpalota hagyománya: az ünnepen háromszor gyöngéden meghasítják a ló szájpadlását, hogy egészséges legye.^*

A példákat céltudatos, irányított gyűjtéssel bizonyára még bőségesen lehetne gyarapítani.

Mint mondottuk, az Egyház fékezni, szublimálni akarta a pogányságból megtért népeknek a téli napfordulathoz kötött mágikus évkezdő mulatságait, sőt kicsapongásait. A Szent István áldása (Stephansminne) és különösen a Szent János áldása (poculum Sancti Johannis) eredeti liturgikus célzata szerint az e napokon szentelt borral akarta mérsékelni a nagy áldomásokat. Célja az volt, hogy a mulatság, vigadozás, amelyet úgysem lehetett volna kiirtani, legalább tisztes korlátok közé kerüljön, István és János oltalma alatt szelídebbé váljon.

Szent István áldásának hazai nyoma nincs. Az elnépiesedett szokásból, meg a külföldi liturgikus párhuzamokból azonban kétségtelenül kitűnik, hogy Szent István áldása a hazai szakrális hagyományból sem hiányzott. Előttünk már csak a profánná vált gyakorlat ismeretes. Bizonyosra vehető, hogy régi hazánk több vidékén, főleg az erdélyi. reformátusságnál közkedvelt istvánköszöntés, istvánolás, majd rákövetkező nap a jánosköszöntés, jánosolás középkori liturgikus hagyománynak, a Szent István, illetőleg Szent János pohara néven emlegetett szentélménynek teljesen elvilágiasodott, rekordációs gyakorlattal is kiegészült maradványa. Már Martonfalvy György debreceni kálvinista professzor elitélően írja (1663): Ördög, ördög, be sok számtalan Istvánt és Jánost vittél pokolba Szent István és János napján a sok István és János teli pohara által… Miért nem hagytok békét azoknak az innepi hosszú köszöntéseknek, mellyekben csak a Jéhovának neve motskoltatik.^*

A szokást itt alig kell részletezünk, a köszöntőket idéznünk, hiszen a liturgikus-szakrális mozzanatok már évszázadok óta kihullottak belőle. A hangulat mégis megkövetelte, hogy diákok, kántorok, iskolamesterek verses köszöntőivel tiszteljék meg az Istvánokat, Jánosokat István vértanú, illetőleg János evangélista hajdani kultusza, szentelt borral való eláldása nyomán. A szokásból természetesen nem hiányoznak az évkezdő jókívánságok sem. Egy pusztaszeri rövid köszöntő:

A szakrális és profán célzatok vidám ötvözete az a Búzáskocsárd erdélyi faluban élő szokás, hogy István (majd János) hajnalán a legények kiviszik István, illetőleg János nevezetű társukat a kapuba, ráhúzzák őket a sulykoló padra, és vagy sulyokkal, vagy vesszővel végigvernek rajtuk. Ez az egészségvarázslat voltaképpen az aprószenteki hagyomány körébe tartozik. Végül borral itatják meg őket, hogy meggyógyuljanak. Ebben meg a szentelt bor elfeledett hagyománya villan föl. Radnóton a kapuban már várakozó István vagy János nevű legényeket barátaik felkapják és előre átemelik a kis- és nagykapu közötti garád fölött.^*

Az újba forduló esztendő kozmikus élményéről akkor sem szabad megfeledkeznünk, amikor a regölés leginkább István vértanú estéjéhez fűződő hagyományáról szólunk.

A téli napforduló óeurópai hagyományait és archaikus keleti hitvilágunkat egybeötvöző szokása középkorban még nyilván országszerte ismeretes volt. Manapság voltaképpen a hajdani gyepűvidékeken él, leginkább Dunántúl nyugati részén, főleg Zala és Vas megyékben, nyomokban a Székelyföldön, sőt Moldvában is. Számtalan változatából elöljáróban a legépebbnek látszók közül Hahót falu századfordulón följegyzett regölését^* választottuk ki:

Karácsony estétől újév napjáig három közönséges regös, egy bika és egy bikás szokott regölni. A közönséges, regösök láncos bottal járnak, s vele éneklés közben az ütemet erősen kiverik. A bika hosszúszőrű kifordított bundát ölt magára, a nyakán pedig hosszú láncot visel. Amint bealkonyodik, a házról házra való járást azonnal megkezdik. Mielőtt énekelni kezdenének, egyik regös az ablakon át mindig megkérdi: szabad-e regőnyi? Ha azt mondják: szabad!, éneküket kint az ajtó mögött mindnyájan elkezdik: