János (Johannes) azt jelenti, ‚Isten kegyelme’, vagy ‚akiben kegyelem lakozik’, vagy ‚megajándékozott’, vagy ‚aki Istentől ajándékot kapott’. Ezekben négy kiváltságot ismerünk föl, melyeket János megkapott.
Az első Krisztus különleges szeretete. Krisztus ugyanis jobban szerette őt a többi apostolnál, és bensőséges szeretetének nagyobb mértékben jelét is adta. Ezért nevezik őt ‚Isten kegyelmének’, mivel kegyelte az Úr. Úgy tűnik, még Péternél is jobban szerette. A szeretet kétféle: az, ami a lélekben van, és annak jelzése. A szeretet jele szintén kettős: az egyik a bensőséges viszony kimutatása, a másik jótétemények szolgáltatásából áll. Ami az elsőt illeti, mindkettőt egyformán szerette. Ami a másodikat, inkább Jánost, ami a harmadikat, inkább Pétert szerette.
A második kiváltság a test romlatlansága, mivel szűzen választotta ki az Úr, s ezért nevezik így: ‚akiben kegyelem lakozik’. Benne lakozott ugyanis a szűzies tisztaság kegyelme, ezért is hívta el az Úr menyegzőjén, mikor éppen házasodni készült.
A harmadik a titkok kinyilatkoztatása. Ezért nevezik így: ‚megajándékozott’, mert őneki megadatott, hogy sok mélységes titkot ismerjen meg, mint az Ige istensége és a világ vége.
A negyedik Isten anyjának őrá bízása. Ezért nevezik így: ‚aki ajándékot kapott’. A legnagyobb ajándékot ugyanis akkor adta neki az Úr, amikor Isten anyját az őrizetére bízta.
Életét Miletus laodiceai püspök írta meg, amit Isidorus a Szent atyák születéséről, életéről és haláláról szóló művében kivonatolt.
János apostol és evangélista – akit az Úr szeretett és szűzen választott ki –, amikor Pünkösd után az apostolok szétoszoltak, Ázsiába ment, ahol sok egyházat alapított, Domitianus császár pedig – híréről értesülve – magához rendelte, és forró olajjal teli üstbe tétette a Porta Latina előtt, ő azonban sértetlenül jött ki belőle, minthogy a test romlandósága idegen volt tőle.* A császár látva, hogy így sem áll el az igehirdetéstől, Patmos szigetére száműzte, ahol magányában megírta a Jelenések könyvét. Ugyanazon évben a császárt megölik túlzott kegyetlensége miatt, a szenátus pedig minden intézkedését visszavonja. Így esett meg, hogy Szent János, akit jogtalanul hurcoltak el a szigetre, nagy tisztességgel tért vissza Ephesusba. Az egész nép elébe sietett és azt kiáltotta: „Áldott, aki az Úr nevében jő” (Jn 12,13).
Mikor aztán bement a városba, Drusianát, aki igen szerette őt, és nagyon várta a jövetelét, holtan vitték elébe. Szülei, az özvegyek, és az árvák azt mondták neki: „Szent János, íme, itt hozzuk Drusianát, aki mindig a te intelmeidet követve táplált bennünket, és oly nagyon vágyott jöveteledre, mondván: »Ó, bárcsak láthatnám Isten apostolát, mielőtt meghalok!«. Íme, te megjöttél, de ő nem láthatott meg téged.” Ekkor megparancsolta, hogy tegyék le a saroglyát, és oldozzák ki a holttestet, mondván: „Az én Uram, Jézus Krisztus támasszon fel téged, Drusiana, kelj fel, menj házadba, és készíts nekem ételt!” Ő pedig tüstént felkelt, és serényen igyekezett az apostol parancsát teljesíteni, mintha nem is a halálból, hanem csak álmából kelt volna fel.
Másnap pedig Craton, a filozófus a fórumra hívta a népet, hogy megmutassa, hogyan kell megvetni ezt a világot. Egy dúsgazdag testvérpárral ugyanis nagyon értékes drágaköveket vásároltatott, ami teljes örökségüket felemésztette, majd ezeket mindenki szeme láttára összetörette. Az apostol éppen arrafelé járt, és a filozófust magához szólította, s három érvvel cáfolta meg a világ ilyesfajta megvetését. Először, mivel az emberi száj dicséri, de az isteni bíráskodás elítéli. Másodszor, mivel evvel a megvetéssel a bűn nem orvosolható, s emiatt hiábavaló, miként azt a gyógyszert is hiábavalónak mondjuk, amellyel a betegséget eredménytelenül kezelik. Harmadszor az a világmegvetés érdemszerző, amelyik a javait szétosztja a szegények között, ahogy az Úr mondta az ifjúnak: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid vagyon, és add a szegényeknek” (Mt 19,21). Craton erre így válaszolt: „Ha valóban Isten a te mestered, és azt akarja, hogy a drágakövek árát a szegények közt osszák szét, tedd, hogy azok újra épek legyenek, hogy az ő dicsőségére cselekedd, amit én az emberi hírnévért cselekedtem.” Akkor Szent János a drágakövek darabjait kezébe összeszedve fohászkodott, és a kövek visszanyerték korábbi épségüket. A filozófus és a két ifjú pedig rögtön hitre ébredt, és a köveket eladva a kapott pénzt szétosztották a szegények között.
Ezeken kívül még két nemes ifjú – amazok példájára –, miután mindenüket eladták és szétosztották a szegények közt, követték az apostolt. Egy napon pedig, mikor drága öltözékekben látták szolgáikat pompázni, míg ők egy szál köpenyben nyomorogtak, nagyon elbúsultak. Mikor Szent János meglátta az arcukra kiült szomorúságot, gallyakat és köveket hordatott a tengerpartról, s arannyá és drágakövekké változtatta őket. Az apostol parancsára hét nap alatt végigjárták az összes aranyművest és ékszerészt, majd visszatérve azt jelentették, hogy azok megesküdtek, hogy még sohasem láttak ilyen tiszta aranyat és ilyen értékes drágaköveket. János erre így szólt hozzájuk: „Menjetek és vásároljátok vissza földjeiteket, amiket eladtatok, mivel elveszítettétek az égi kincseket. Virágozzatok, hogy elhervadjatok, legyetek gazdagok egy időre, hogy mindörökké kolduljatok.”
Akkor az apostol hosszabb beszédbe fogott a gazdagság ellen, rámutatva, hogy hat dolognak kell minket visszatartani a mértéktelen pénzvágytól. Az első az Írás, melyből felolvasta a dőzsölő gazdag történetét, akit Isten elvetett, és a szegény Lázárét, akit Isten kiválasztott (Lk 16,19–31). A második a természet, mivel az ember vagyon nélkül születik, s mezítelenül és vagyon nélkül hal meg. A harmadik a teremtett világ, mivel a nap, a hold, a csillagok, az eső és a levegő mindenki számára közös, és közösen élvezzük áldásaikat, így az emberek között is mindennek közösnek kell lennie. A negyedik a szerencse. Azt mondta ugyanis, hogy a kapzsi a pénz és az ördög szolgája lesz. A pénzé, mivel nem ő a vagyon ura, hanem a vagyon az ő ura; az ördögé, mivel a pénz szerelmese Mammon szolgája. Az ötödik a gond, mivel a pénz megszerzése éjjel-nappal gonddal és nyugtalansággal, őrzése pedig félelemmel jár. A hatodik a veszteség. Szent János rámutatott, hogy a gazdagság veszteséget okoz, amely egyrészt két rossz megszerzésében éri a kapzsit: az egyik rossz a jelenben van, ez a felfuvalkodottság, a másik rossz a jövőben van, ez az örök kárhozat. Másrészt két jónak az elvesztésében: az egyik a jelenben van, ez a kegyelem, a másik jó a jövőben, ez pedig az örök dicsőség.
Mikor Szent János így szónokolt a gazdagság ellen, íme, egy halott ifjút vittek elébe, aki harminc napja nősült meg. Odajővén tehát az anyja, az özvegye és mások, akik siratták, az apostol libaihoz borultak kérve, hogy őt is, miként Drusianát, támassza fel Isten nevében. Ezután elég sokáig sírt és imádkozott az apostol, s az ifjú egyszer csak feltámadt. János pedig megparancsolta neki, hogy beszélje el ennek a két tanítványnak, mekkora büntetésnek néznek elébe, és mily nagy dicsőséget veszítettek el. Ő pedig sokat mesélt a Paradicsom dicsőségéről, és a Pokol kínjairól, amiket látott, mondván: „Ó, nyomorultak, láttam, mennyire sírnak őrangyalaitok, és hogy örvendeznek az ördögök.” Majd elmondta nekik, hogy elvesztették az Örök Palotát, mely szikrázó drágakövekből készült, csodálatos ragyogást rejt magában, asztalai gazdag lakomáktól roskadoznak, gyönyörűségekkel teljes és örömtől zengő dicsérete örökké megmarad. A Pokolnak pedig nyolc kínját sorolta fel, amiket ezek a verssorok tartalmaznak:
Pondrók és a sötét, korbács, hideg és az örök tűz, Gaztettek sokasága, a gyász, meg az ördögök arca.
Akkor az, akit feltámasztott és a két tanítvány az apostol lábához borulva kérte, hogy bocsánatot nyerhessenek. Az apostol így felelt nekik: „Harminc napig vezekeljetek és közben imádkozzatok, hogy a gallyak és kövek nyerjék vissza eredeti formájukat!” Mikor ez megtörtént, azt mondta nekik: „Menjetek és vigyétek vissza a gallyakat meg a köveket oda, ahonnan elhoztátok!” Mikor ezt megtették, s a gallyak meg a kövek visszanyerték eredeti formájukat, visszakapták valamennyi korábbi erényük kegyelmét.
Abban az időben, amikor Szent János Ázsia-szerte hirdette az igét, a bálványimádók lázadást szítva a nép között, Jánost Diana szentélyéhez vezették, arra kényszerítve őt, hogy mutasson be áldozatot. Ekkor János választás elé állította őket: vagy ők döntik le Krisztus templomát, Dianát hívva segítségül, és akkor áldoz a bálványnak – vagy ő dönti le Diana templomát Krisztus segítségül hívásával, s akkor ők hisznek Krisztusban. Mikor a nép nagyobbik része beleegyezett ebbe, és mindenki elhagyta a templomot, az apostol imádkozott, mire a szentélyből kő kövön nem maradt, Diana szobra pedig darabokra tört benne.
Aristodemus, a bálványok papja azonban olyan nagy lázadást szított a nép közt, hogy az egyik párt a másik ellen fegyvert ragadott. Az apostol így szólt hozzá: „Megteszem, amit csak akarsz, hogy megengesztelődj.” Az így válaszolt: „Ha azt akarod, hogy higgyek a te istenedben, mérget itatok veled, és ha semmi kárt nem tesz benned, ki fog derülni, hogy a te Urad az igazi Isten,” Mire az apostol: „Tégy úgy, ahogy mondtad.” Erre ő: „Az akarom, hogy előbb láss másokat meghalni, hogy jobban megrémülj!” Aristodemus pedig elment a proconsulhoz, és két halálra ítéltet kért tőle, majd mindenki szeme láttára mérget adott nekik. Rögtön ki is itták a mérget, és kilehelték lelküket. Akkor az apostol kezébe véve a méregpoharat, és a kereszt jelével magát megerősítve az összes mérget kiitta, de semmi baja nem esett, ezért valamennyien dicsérni kezdték az Istent. Aristodemus azonban így szólt: „Még mindig kételkedem, de ha a méregtől megholtakat feltámasztja, kételkedés nélkül, valóban hinni fogok.” Akkor az apostol odaadta neki köpönyegét. Erre a pap: „Miért adtad nekem a köpönyeget?” Mire az apostol: „Hogy így összezavarodva, elállj a hitetlenségtől.” Erre az: „Vajon a te köpenyed fog engem hívővé tenni?” Mire az apostol: „Menj, és tedd a halottak testére, mondván: »Krisztus apostola küldött engem hozzátok, hogy Krisztus nevében feltámadjatok.«” Mikor ezt megtette, azok nyomban feltámadtak. Ekkor az apostol a megtért papot és a proconsult egész rokonságával együtt Krisztus nevében megkeresztelte, ők pedig Szent János tiszteletére templomot emeltek.
Szent Kelemen említi – ahogyan az Egyháztörténet IV. könyvében található* –, hogy egyszer az apostol megtérített egy szép és daliás ifjút, majd mint sajátját rábízta egy püspökre. Egy idő után azonban az ifjú otthagyta a püspököt, és rablóvezér lett. Az apostol pedig visszatért a püspökhöz, és számon kérte rajta a rábízottat. Mikor az valami pénzösszegre gondolt, és igen elcsodálkozott, az apostol azt mondta neki: „Azt az ifjút kérem tőled számon, akit oly nagy bizalommal ajánlottam neked.” Mire ő: „Szent Atyám, ő lelkében meghalt, és ezen és ezen a hegyen tanyázik a rablókkal, akiknek ő a vezére.” Ezt hallván János megszaggatta ruháit, és fejét öklével verdesve így szólt: „Jó őrzőre hagytam testvérünk lelkét!” Majd nyomban lovat nyergeltetett, és elszántan a hegy felé vette útját. Amikor az ifjú megpillantotta, mélységes szégyenében tüstént lóra kapott és elmenekült. Az apostol azonban hajlott koráról is megfeledkezve megsarkantyúzza lovát, és a menekülő után kiált: „Ugyan miért futsz, drága fiam, atyád, a fegyvertelen agg elől? Ne félj, fiam, mert nekem számot kell adnom rólad Krisztusnak, és bizony mondom, szívesen halok meg érted, miként Krisztus is meghalt érettünk! Fordulj vissza, fiam, fordulj vissza, mert az Úr küldött engem! „Az, hallván e szavakat, megtörve visszatért, és keserves sírásra fakadt. Az apostol a lábaihoz borult, és kezét, mintha már megtisztult volna a vezekléstől, csókolgatni kezdte. Az apostol ezután böjtölt és imádkozott érte, mire az bocsánatot nyert; később püspökké szentelte az ifjút.
Ugyanezen Egyháztörténetben olvasható,* és megtalálható a János második leveléhez írott Glosszában is, hogy mikor János Ephesus mellett bement egy fürdőbe, hogy megmosakodjék, és meglátta itt az eretnek Cerinthust, rögtön kiszaladt, mondván: „Fussunk innen, nehogy ránk dőljön a fürdő, amelyben Cerinthus, az igazság ellensége fürdik!”
Amikor valaki Szent Jánoshoz egy élő fogolymadarat vitt – mint Cassianus mondja Gyűjteményében* –, tenyerébe véve megsimogatta. Egy ifjú látta ezt, és nevetve így szólt pajtásaihoz: „Nézzétek, ez az öreg úgy játszik ezzel a madárkával, mint egy gyermek.” Szent János kitalálva, hogy mit mondott az ifjú, magához szólította, és megkérdezte, hogy mit tart a kezében? Mikor az azt felelte, hogy egy íjat, az apostol azt kérdezte: „És mit csinálsz vele?” Mire az ifjú: „Madarakra és vadakra lövöldözünk.” Erre az apostol: „És hogyan?” Akkor az ifjú felajzotta íját és megfeszítve tartotta kezében. De minthogy az apostol nem szólt erre semmit, az ifjú leeresztette az íjat. Mire János: „Fiam, miért eresztetted le az íjat?” Erre az: „Mert ha sokáig tartjuk megfeszítve, kisebb erővel lövi ki a nyilakat.” Az apostol erre azt mondta: „Ugyanilyen a törékeny emberi természet, kevesebb ereje lesz az elmélkedéshez, ha mindig a merevséghez ragaszkodva, vonakodik néha-néha engedni törékenységének. Hiszen a sas is magasabban röpül a többi madárnál, és tisztábban látja a napot, mégis leereszkedik a mélybe, ha a szükség úgy kívánja. Ugyanígy az emberi lélek is, mikor kis időre felhagy az elmélkedéssel, új erőre kapva merészebben szárnyal az égiek felé.”
Szent János – Jeromos tanúsága szerint –, mikor késő agg korában Ephesusban tartózkodott, és tanítványai csak nagy üggyel-bajjal tudták karjukon elvinni a templomba, mivel többre már nem volt képes, valahányszor megálltak, ezt mondta: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Akkor a testvérek elcsodálkoztak, hogy mindig ugyanazt mondja, s megkérdezték tőle: „Mester, miért mondod mindig ugyanazt?” Ő pedig így válaszolt: „Mert ez az Úr parancsa, és ha csak ez az egy is megvalósul, az már elég.”
Helinandus* is említi, hogy Szent János apostol, midőn evangéliumának megírására készült, először böjtöt hirdetett és imájukat kérte, hogy méltóképpen írjon. Azt is mondják, hogy azon a félreeső helyen, ahová elvonult megírni az Isteni Tanítást, azért imádkozott, hogy e munka közben ne kelljen a szelek vagy eső bántalmait elviselnie. Úgy hírlik, hogy azon a helyen az elemek mind a mai napig tiszteletben tartják ezt a kívánságot. Így Helinandus.
Mikor 98 éves volt – és Isidorus szerint 67 év telt el az Úr kínszenvedésétől számítva –, megjelent neki tanítványaival az Úr, mondván: „Jer hozzám, kedvesem, mivel itt az ideje, hogy asztalomnál lakomázz testvéreiddel együtt.” Felkelt János, és elindult. Mire az Úr: „Vasárnap fogsz megtérni hozzám,” Mikor tehát eljött a vasárnap, az egész nép összegyűlt a templomban, melyet nevének tiszteletére emeltek. Ő pedig kakasszótól kezdve prédikált nekik, buzdítván őket, hogy legyenek állhatatosak a hitben, és buzgók Isten parancsaiban. Ezután négyszögletes gödröt ásatott az oltár mellett, a földet kihányatta a templomból, s a gödörbe leereszkedve kezét Isten felé tárva így szólt: „Meghívtál lakomádra, Uram Jézus Krisztus, íme már jövök, hálát adva, mert arra méltattál, hogy meghívj asztalodhoz, hiszen tudod, hogy egész szívemből vágyom rád.” Mikorra befejezte imáját, akkora fény ragyogott fel körülötte, hogy senki sem tekinthetett reá. Amikor a fényesség eloszlott, a gödör, ímé, megtelik mannával, mely mind a mai napig újra terem ezen a helyen, olyannyira, hogy a gödör mélyén, mint valami forrásból, apró homokszemek gyanánt buzog fel.
Szent Edmund, Anglia királya senkitől sem tagadott meg semmit, ha azt Szent János nevében kérte. Így esett meg, hogy kamarása távollétében egy zarándok Szent János nevében alamizsnáért alkalmatlankodott a királynál. A király egy értékes gyűrűt adott neki, mivel semmi más nem akadt a keze ügyébe. Jó néhány nap elmúltával azonban a zarándok egy angol katonának, aki a tenger túlsó partján állomásozott, odaadta a gyűrűt azzal, hogy vigye el azt a királynak e szavak kíséretében: „Az, akinek és aki iránt érzett szeretetedből ezt a gyűrűt adtad, visszaküldi neked.” Ebből világosan kitűnik, hogy Szent János jelent meg neki zarándok képében.
Isidorus írja A Szent Atyák születéséről, életéről és haláláról című művében: „Szent János az erdei fák ágait arannyá, a tengerparti köveket drágakövekké változtatta, a drágakövek darabkáinak előbbi alakját visszaadta, szavával az özvegyet feltámasztotta, az ifjú újjáéledt testét, visszaköltözvén belé a lélek, helyreállította, s felhajtván a halálos mérget, elkerülte a veszedelmet, s akik ugyanebben meghaltak, azoknak visszaadta éltüket.” Így Isidorus.
János apostol és evangélista, a Jelenések Könyvének profétája, az európai, benne a hazai szakrális néphagyománynak egyik legtiszteltebb és egyik legihletőbb hatású, szinte mithoszi alakja. Szellemének merészségét a sas-szimbólum jelképezi:
Volat avis sine meta
Quo nec Vates, nec Propheta.
Evolavit altius.
Tam implenda, quam impleta
Nunquam vidit tot secreta
Purus homo purius.
Preuss az európai János-tradíciót kutatva,* teljes joggal állapíthatja meg, hogy János „nem görög metafizikus, hanem apostol, aki evangéliumát mint mesterének hűséges tanúja, írta meg. Láttuk az Ő dicsőségét – írja az elején. Amit mi láttunk és hallottunk, azt hirdetjük Nektek – így kezdődik első levele. Jánosé a nagy szó: Isten a szeretet. A Krisztus-alak, amely János evangéliumából előtűnik, semmiesetre sem fénykép, hanem portré, éppen ezért nem puszta nyersanyag, hanem fölmutatott élet, nem tudósítás, hanem bizonyság.” Éppen ebben van Jánosnak páratlan, de egészében még Preuss után is feltárásra váró hatása a homo divinans európai világára: alkotó személyiség és kollektív néphagyomány szakadatlan sugalmazásaira, dialektikus hullámzására.
Pázmány Péter egyik prédikációjában* Jánost hasonlóképpen királyi sasként magasztalja:
A saskeselyű minden madárnál feljebb repül, mindennél fényesebben lát. Mikor ezért emberi látásának célján felül mégyen, ott lebeg a tiszta égen, Szemeit a napsugarára fordítja, és amiben egyebek szeme megvakulna, abban gyönyörködik. Ha földre tekint és prédát talál, mint a mennykő alárohan. Ilyen saskeselyű Szent János. Mert evangéliumának kezdetén isteni fényességig emelkedik, ott szemléli az Igét, mely kezdetben az Atyánál való. És mint mennydörgés vagy mennykő az embert álmélkodó rettegésbe ejti, mikor az Isten Fiának öröktől fogva való fényességét kimutatja. De megtekintvén a Szűz méhében fogantatott Igét, nézd mily sebesen a földre száll, az Igének megtestesülését magyarázván. Ez ama csodálatos saskeselyű, kiről Ezekiel próféta írja, hogy igen nagy volt, szentségre és bölcsességre nézve... Ez a nagy sas a mennyei hegyek magasságában nevelkedett, cédrusok völgyét földre hozta. Mert ha a többi evangelista a Krisztus emberségének héját magyarázta, Szent János hirdette és ismerte Krisztus istenségét, mely mint a fának völgye (= veleje, sűrűje) nem látszik első tekintetben.
Ez mai szent napnak evangéliomában – írja* a Legenda Aurea átköltésével az Érdy-kódex – Anyaszentegyház emléközik dicsőséges Szent János evangélistáról, Krisztus Jézusnak fölötte szerelmes tanojtványáról, kinek az édes Üdvezejtő az végvacsorán minden isteni titkát megjelenté: elmúltakról, jelenvalókról és jevendőkről. Prófétává tevé, ő szent halálában részessé tevé, szent szüléjének oltalmul hagyá, és kimúlásakoron halálnak kénja nélkül az erek dicsőségben vivé. Bódogságos Szent Péter apostol... es magának jeles barátul választotta vala. Annak okáért nagy sokakban szószólóul es választotta vala őtet Krisztusnál, mert mindent nem mer vala Péter Krisztustul megkérdeni... Mikoron azért hallotta vóna Pétert, hogy meg kellene őneki feszülni, kévánja vala megtudni Krisztustul az ő szerelmes barátjának es dicsőséges halálát. Annak okáért mondá: uram, ez én barátom, mit leszen szenvedendő? Felele Jézus Péternek és mondá: ígyen akarom őtet megmaradni, azaz nem akarom, hogy olyan mártíromságot szenvedjen, mint ti, de kén nélkül akarom, hogy kimúljék ez világból.
Ez ellyen kegyelmes malasztosságot kedég az tebbi között érdemle János, doktoroknak mondása szerént. Ez négy jeles okokért:
Elészer az ő szeplételen tisztaságos szűzességért, kit Szent Jeronimosnak mondása szerént az mennyegzőből hívá el őtet Krisztus az apostolságra, és nem hagyá házasságnak törvényében leletni. Sokan kedég tévölögnek benne, ki lett légyen az ő jegyese, hogy semmi emléközet nincsen írásban róla. Mondják, hogy Mária Magdaléna volt, de azt nem kell hinni, mert mikoron Mária Magdaléna keráli nemből volt, János kedég egy szegény halász fia. Sem tisztesség, sem nemzetség nem adta vóna, hogy ők egybeférkőztek vóna, de miképpen Szent Albert pispek és Ludolfos szent atya mondja: az ő jegyesének Anachita volt neve és tiszta szüzességben megmaradott holtig, és az Szűz Máriának szolgáló leánya volt, míg élt.
Másodokáért kiváltképpen való malaszttal szerette vala Krisztus Jánost az ő gyenge ifjúságának okáért, és ifjúságában hagyta vala ez világot és ő atyját, anyját, és minden jószágát, Krisztus Jézust követvén...
Harmadokáért, mert jóllehet szegény szüléktől vóna János, de maga az ő anyjáról nagy nemből vala. Az ő anyja, Mária, asszonyunk Máriának húga vala azon atyául, anyátul... Annak okáért es fölötte szereti vala őtet az áldott Úr Jézus Krisztus, mint rokonságát, és illik vala, hogy jeles malaszttal ékesejtené meg az ő szerelmes öccsét...
Negyedokáért érdemle János kiváltképpen való malasztot Krisztustul, mert tebb jókat es hagya el János ez világon, honnem mint az tebb tanojtványok. Illik vala azért, hogy tebb érdemet es venne.
Urunk Jézus Krisztusnak kiváltképpen való szent malasztját értették lenni Szent Jánoshoz, mikoron sokképpen való veszedelemtül megtartá. Elészer, mikoron Ázsiában prédikállana, Domitianus császár forró kád olajban vetteté, Szent János kedég kijeve belőle minden sérelem nélkül. Annak utána számkiveté Pathmos nevő szigetben, holott látásáról való szent könyvet író. Azonközben Domitianos császárt az ő kegyetlenségéért Isten az világon kivévén és uraságából levetvén, Szent János az számkivetésből minden békességgel meghozatnék Efezomban. Eleiben kelvén azért az várasbeli népek, azt mondják vala: áldott, ki jött Urunk nevében. És azon bemenetivel Drusianát, ki kimúlt vala az világból, feltámasztá Úrnak nevében...
Annak utána, mikoron meg es Ázsiában prédikállana, az bálványisten papi fejedelmi azt megbosszúlván, megfogák Szent Jánost, és kezdék vinni Diana istenasszonynak templomához, hogy áldoznék az bálványnak. Kiknek mondá Szent János: ha az ti istenteknek nevével Krisztusnak egyházát eltörhetitek, hát kész vagyok áldozni. Avagy ha Krisztusnak nevében az templomot eltörhetem, hát higyjetek az Krisztusban.
Mikoron az köznép neki engedett vóna, Szent János imádságot tévén ottan az egész templom fondamentomából elesék. Azt látván Aristodemos nevű papi fejedelem, nagy háborúságot indojta az nép között. És látván azt Szent János, mondá: óh Aristodemos, mit akarsz, hogy tegyek. Ottan felele: ha azt akarod, hogy higyjek az Jézusban, ime mérget adok innod... Ha semmi veszedelmet nem szenvedendesz, ottan tudom, hogy bizony Isten az te istened. Mondá Szent János: tedd meg. Mondá őneki: egyebeknek adom először, kik mikoron el nem szenvedhetendik, te es inkább megrettenj tőle. Kére azért két halálra való embereket az bírótul, és mikoron nekik megadta vóna inniok, ottan meg ketten meghalának. Szent János es kezében véve az pohárt és szent keresztnek jegyét vetvén őreá, ottan megivá, és semmi sérelmet nem szenvede. Ottan azért mindnyájan Úristent kezdék dicsérni. Monda esmég Aristodemus papi fejedelem: méges egy kétség vagyon énbennem. Ha ezeket feltámasztandod, kik az méreg miatt meghalának, hát bizonnyal hiszem. Ottan Szent János adá neki az ő kentesét, mondván: menj el, vesd a megholtakra, mondván: Krisztusnak apostola bocsátott engemet tihozzátok, hogy Úrjézusnak nevében támadjatok fel. És mind azt tette volna, ottan feltámadának...
Mikoron azért Szent János evangélista és Krisztusnak szerelmes apostola jutott volna egy héján száz esztendőre, immáran közel ő halálához, írván Úrnak szenvedése után hatvanhét esztendőben, jelenék neki ennen maga az édes Jézus Krisztus, és mondá őneki: ...vasárnap én hozjám jösz. Mikoron az vasárnap eljött volna, híre lén benne az köznépnek, és mind hozjá győlének. És tyúkszótul (hajnaltól) fogva nagy erősen prédikálván őnekik, hogy megmaradnának a szent keresztyén hitben, és Krisztusnak parancsolatit megtartanák szegetetlen, mert azoké vóna az mennyország. Annak utána vasárnap megáldá az népet Úrnak nevében, és az nagyoltár előtt egy koporsót ásata, az földet kihozdatván az Egyházból. És leszállván az veremben, ezenképpen imádkozék, keze fölemelvén: vagyok hivattatván az te lakadalmadra én édes uram, Jézus Krisztus...
És ottan fényes ked (köd) befogá az koporsót, és mikoron elszállott vóna róla az fényes ked, semmit nem, csak mennyei mannát lelének az koporsóban. Ennen magát kedég Krisztus felvivé mennyeknek szent országába.
Georg Schreiber kutatásaiból tudjuk,* hogy bizonyos, még tárgyalandó előzmények után János evangélista szerteágazó tiszteletének terjesztésében a premontreieknek volt legnagyobb részük és érdemük. A Szent Norberttól alapított rend (1120) sajátos körülményei következtében főleg a közép-európai népek, így a magyarok, csehek, lengyelek, poroszok pasztorációjából, olykor kolonizációjából is kiveszi a maga részét. A középkor végére leginkább a premontreiektől ihletett európai tájakon János evangélista tisztelete kiteljesedik. Ágai, sarjadékai: a Szent János áldása (calix Joannis sacer, Johanniswein, Johannisminne, Minnetrunk),*továbbá evangéliuma kezdő szavainak tisztelete.
János áldások és imádságok szószólója, templomok és oltármesterségek patrónusa, céhek védőszentje. Az Utolsó Vacsorán és a passióban való teljes szerepénél fogva mintegy a népi, devocionális jámborság megalapítója és benne az emberiség képviselője. Most mindezeket elsősorban hazai vonatkozásban egyenként is szemügyre vesszük.
János evangélista tiszteletének egyik legsajátosabb fejleménye és megnyilatkozása a Szent János áldása, vagyis a borral való köszöntés, eláldás, áldomás, amely Hedwig Schommer legújabb kutatásai szerint* már a XI. században felbukkan. Egyik korabeli Liber benedictionum írja: pax nostris annis solidetur amore Johannis, vino dat ex rore laticum deus eius amore. A XII. században már a lovagi udvarokban búcsúzkodásnál, csatába indulás előtt isszák. Itatták halálraítéltekkel is.*
Az előzmények és összefüggések megértése érdekében már most tudnunk kell, hogy a középkorban a szentek ünnepén bent a templomban ittak a hívek a tiszteletükre. Ez bizonyára a pogány libatio maradványa, keresztény mása. Az Egyház ugyanis bölcs mérséklettel arra buzdította híveit – miután a szokást nem tudta kiírtani – hogy most már ne a pogány istenekre, hanem in nomine Sanctorum et Angelorum emeljék poharukat. Ezért magát a bort is megáldotta. A bort a pap a misében Krisztus vérévé változtatja át, illő dolog tehát, hogy illedelmesen fogyasszák.
Az áldomásból hamarosan, még a gótika elején szentelmény lett, amely az egyházi év liturgiájába is belekerült, János evangélista napjához rögződött. Az Egyház ezzel is ellensúlyozni kívánta a germánoknak a téli napfordulat idején tartott tobzódó mulatságait, amelyeket lappangva tovább is megültek.
A szokás igazolásául hivatkoztak az egyik evangéliumi helyre, ahol Jézus többek között ezt mondja Jánoséknak: meg tudjátok-e inni a poharat, melyet én inni fogok? (Máté 20, 22) Ezért szerepel János attributumaként sokszor a kehely. A szeretett tanítvány legendáját előadva, már elmondottuk, hogy Aristodemos pogány főpap előtt a borral milyen csodát tett.
A szokás, vagyis a János nevenapján történő borszentelés főleg premontrei közvetítéssel hazánkban is meghonosodott. Egyik XV. századbeli esztergomi Obsequiale-ban már előfordul: benedictio vini seu amoris Sancti Johannis tertio die post Domini nativitatem.*Vagyis: a bornak, vagyis Szent János szerelmének megáldása a karácsony utáni harmadik napon. A pécsi misekönyvben (1499): benedictio amoris Sancti Johannis.* Egy 1545. évből való okleveles adat szerint: poculum Sancti Johannis, quod lingua vernacula áldomás vocatur.* Magyarul: Szent János pohara, amelynek magyarul áldomás a neve. A pannonhalmi főapátságban már régi időktől fogva megáldották e napon az új bort és ettől fogva kezdték rendesen inni.*
A győri múzeum őrzi a püspöki pince egyik XVIII. századbeli hordóvégét, amelyre János evangélista van domborműszerűen ráfaragva. A soproni múzeum fenékdeszkáján János, kezében a mérgezett borral telt kehellyel: kígyó bújik ki belőle.* A hozzá tartozó hordónak nyilván különleges borát megszentelhették és szentelményként ihatták. Az is lehetséges, hogy az ábrázolással magát a pincét ajánlották János oltalmába.
A János napi borszentelés szigetszerűen az ország több részén, mégis inkább a borvidékeken máig él.
A mi ismereteink szerint népi szentelményként a boszorkánypörök idején, Girót falu tanúvallomásai között bukkan föl először. 1729. Mindaddég nem szólhatott, még a Szent János borát nem vette szájába.*
Göcsejben hordóba öntik. Itatják tévelyedett emberrel, gyerekkel is. Ha a marhát megrontották, a bort vízzel vegyítik s a beteg jószág hátát kereszt alakjában locsolják.* Kiskanizsán a szentelt borral kimennek a hegyre és minden hordóba öntenek belőle.*Nemessándorháza szőlőművesei e szavakkal öntik a hordóba: Szent János áldása maradjon benne ebben a drága borban, hogy meg ne ártson a Jézust dicsérőknek!
A református csökölyiek katolikus szomszédjaiktól szentelt bort kérnek, ha a fejük fáj.
Bágyogon, Rábaszováton a szentelt borból nem isznak. A vetőmagot szokták vele kereszt alakjában meghinteni.*Rábagyarmaton is szentjánosbor kerül a vetőbúzába.* A Szent János bora a vasi Vásárosmiskén tisztes házi orvosság. Csornán fülfájásról foganatos.*Petőházán a tehén fájós tőgyét húzogatják meg vele.
A burgenlandi határvidéken a szentelt bort oltalmazó célzattal a boroshordókba öntik, de azért is, hogy jövőre is jó bortermés legyen. Vasvörösvár(Rothenturm) népe ájulás és fejfájás ellen a fejet dörzsöli vele. Komját (Kameten) szőlősgazdái mind el szoktak menni a szentelésre. Otthon, mikor körüljár a családban a szentelt bor, ezt mondogatják: Heiliger Johannessegen, bleiben alle Teufel hinterwegen. A mosoni Lajtakáta (Gattendorf) faluban nemcsak a családtagok isznak a szentelt borból, hanem a jószágnak is adnak, sőt a kútba is öntenek belőle, hogy a víz ne okozzon betegséget.*Bóly németjei a megszentelt borral kimennek a pincébe és minden hordóba öntenek belőle.* A szentelés Elek frank eredetű németsége körében is járja.
Ha már a németségnél vagyunk, az alföldi bortermelő Hajós szintén így ünnepel: a hazahozott szentelt borból nyakfájás ellen minden család iszik egy kortyot. Öntenek belőle a kútba, a marha itató vályújába is. Budaörsön mindenki három kortyot iszik belőle. Közben német tájszólásban efféléket mondanak: Szent János áldása maradj velünk és áldj meg bennünket! Öntenek a pincebeli boroshordókba, néha a kútba is.*
A dunaszentmiklósi német gazda a szentelt borral meghinti szőlejének négy sarkát is.*
A bánáti német gazdasszony az újév napján sütött kalácsba János napján szentelt bort is dagasztott, hogy a családot az új esztendőben jártában-keltében minden baj elkerülje.*
Lesencenémetfalu, Rezi, Pölöskefő zalai magyar helységekben karácsony este egy üveg bort az asztalra tesznek, de nem isznak belőle. Ez az angyalok bora. Ezt viszik el János napján a templomba megszenteltetni. Utána a család minden tagja húz egy kortyot belőle, majd orvosságul teszik el. Különösen fülfájásról tartják itt is foganatosnak. Hasonlókeppen a baranyai Hosszúhetény öregei is.
A szőlőtermő Gyöngyöspatán a hazahozott szentelt borból isznak, majd a hordókba csöpögtetnek belőle. Hangony, Szentsimon falukban a jánosbor néven emlegetett szentelt borral beteget szoktak itatni, de meg szokták vele hinteni a házat, beteg ágyát, ágyalját is. A közeli Lucskán ebéd után a családfő mindenkinek tölt belőle, hogy Szent János áldása szentelje meg őket.
Óbecsén János napján bort, fonott kalácsot, almát szenteltetnek a templomban. Mint látni fogjuk, ez egészen archaikus hagyomány. Bácska több helyén a szentelt bort fül- vagy fogfájásról tartják foganatosnak.* Így tartják Hercegszántó öreg sokacai is. A horvátok között is ez a hiedelem.*
Tápiógyörgyén is van borszentelés. Tréfásan azt is szokták mondogatni, hogy aki ezen a napon elmegy a kocsma mellett és nem tér be inni, az Szent János átkába esik.
A szentelt borral a kesztölci gazda még aznap meghintette a szőlőjét. Ha messzire esett, az időjárás sem kedvezett, akkor abban az irányban végezte a szentelést.
A borszenteléssel olykor almaszentelés is párosul. Nagyécsfaluban a karácsonyesti asztalra tett almát a borral együtt elviszik szenteltetni: torokfájás orvossága. A szentelt almából egy darabkát a jószág vályújába tesznek és betegség ellen erről itatják meg. Így cselekszik a szabadkai tanyavilág bunyevác népe is. Nyilván ilyen megfontolásokból sarjadt a privigyei szlovákok almaszentelése* is, az ünnepen. Főleg fogfájásról tartják foganatosnak. Az alma- és borszentelést Miskeelmagyarosodott, szlovák eredetű népe is ismeri.*Kelebián a karácsony böjtjén kútba vetett almának jánosalma a neve. Most az evangélista ünnepén kiveszik és annyi részre vágják, ahány tagja van a családnak. Ha majd olyan helyre vetődik közülük valaki, ahol nem talál ivóvízre, gondoljon azokra, akikkel együtt evett, akkor elmúlik a szomja.
Amikor a göcseji ember a pinceajtót évközben a hegyen bezárja, a kulccsal keresztet vet rá és ezt mondja: Szent János áldása maradjon a hajlékon is, meg az elmenőkön is! Így köszönnek el pincéjüktől Nemessándorháza szőlősgazdái is: Szent János áldása maradjon ezen a hajlékon úgy, mint az elmenőn!
A középkorban ezzel a szentelt borral kínálták meg azokat, akik útra keltek, háborúba, messze földre indultak, búcsúzkodtak, hogy Szent János áldása az út veszélyeitől és kísértéseitől oltalmazza meg őket. Ezért itattak a haldoklóval, halálraítélttel is szentelt bort, aki olyan tartományba készült, ahonnan nem tért meg még utazó. A megmaradt szentelt bort azután a halotti torban itták meg a halott emlékezetére, lelkének üdvösségére. Így itattak Zalaszentbalázson még a közelmúltban is a haldoklóval jánosbort, hogy Szent János áldása kísérje az Úr elé.
Nyilvánvalóan középkori, idetartozó régiség az a Lábnik moldvai csángó faluban élő hagyomány,* hogy az asztalvetés néven emlegetett halotti torban először a megboldogult számára öntenek bort, éspedig az anyaföldre: Isten csináljon részt ennek a megholt hűvnek minden cseppecskékből! Keresztnevet is belefoglalják a könyörgésbe.
Szent János áldásának másik sajátos középkori fejleménye volt, hogy menyegzőn, esketés idején is sor került a bornak és nyilván a lakodalmi kalácsnak is János nevében való megáldására. A pap a középkori liturgiában e szavakkal nyújtotta a kelyhet a közös életútra induló mátkapárnak: bibe amorem Sancti Johannis!Ezzel emlékeztette őket, hogy most már János izzó szeretetével kell egymást szeretniök. Ernyey József további adatai szerint az osztrákok, főleg a stájerek menyegzői szertartásaiban fennmaradt az a szokás, hogy az új pár Szent János poharával (Weinhansel) kezdi a lakomát, mégpedig János napján megszentelt borral. Ez a hagyomány Tarany szlovén eredetű népénél is él. A csehek és lengyelek János ünnepén a bor mellett kalácsot is szoktak szenteltetni. Ennek nyomai a középkori kalocsai rituáléban is felbukkannak.
A laikussá vált néphagyományból visszakövetkeztetve, a szentelés tehát a hazai esküvő Tridentinum előtti liturgiájából sem hiányzott. Nyomaival, sőt magával az eleven gyakorlattal is magyarságszerte találkozunk. Jellemző, hogy leginkább éppen azokon a tájakon, ahol a praetridentinus jámborság legtovább élt.
Szegedi halotti torokban az énekesasszony szinte napjainkig maga elé vett egy üveg bort és egy kosár fölszelt kenyeret, elénekelvén fölötte a Szent János áldását:
péntek 27 december 2019 at 0000 - Szent János apostol és evangélista