Jacobus de Voragine
LEGENDA AUREA

Válogatta, az utószót, a jegyzeteket és a mutatókat készítette Madas Edit 
Fordította Bárczi Ildikó [et al.]

Ignác (Ignatius) annyi, mint aki ‚elviseli a tüzet’ (ignem patiens), azaz az isteni szeretet tüzét.

Ignác, Antiochia püspöke, Szent János tanítványa volt; állítólag ezt a levelet írta a Boldogságos Szűzhöz: „A Krisztus-hordozó Máriának az ő Ignáca. Engem, az újonnan megtértet, Jánosod tanítványát erősíteni és vigasztalni tartozol. Jézusodról ugyanis csodás dolgokat hallottam, és ámultam a hallottakon. Teljes lelkemből arra vágyódom, hogy tőled, aki mindig bizalmasan együtt voltál vele, akit beavatott titkaiba, megbizonyosodjam a hallottak felől. Élj boldogan, és az újonnan megtértek, akik velem vannak, tőled, általad és benned hadd erősödjenek meg!” A Boldogságos Szűz, Istennek szülőanyja, e szavakkal válaszolt: „Ignácnak, kedves tanítványtársának Krisztus Jézus alázatos szolgálója. Amiket Jánostól hallottál és tanultál Jézussal kapcsolatban, mind igazak: hidd azokat, ragaszkodj hozzájuk, és keresztény fogadalmadat erősen tartsd, életedet és erkölcsödet e fogadalmadhoz igazítsd! Jánossal együtt majd meglátogatlak téged és veled együtt a tieidet. Férfiasan állj helyt és cselekedj a hitben, a kemény üldözés ne ingasson meg, lelked legyen erős és örvendezzen a te lelked a te üdvözítő Istenedben (Lk 1,47). Amen.”

Szent Ignác tekintélye akkora volt, hogy Dénes, Pál tanítványa, aki igen nagy volt a filozófiában és tökéletes az isteni tudományban, Szent Ignác szavait kijelentései megerősítésére tekintélyként hozta föl. Dénes maga mondja az Isteni nevekről írott könyvében, hogy némelyek a ‚szerelem’ (amor) szót kifogásolták az isteni dolgokkal kapcsolatban, mondván, hogy az isteni dolgokban nem szerelem, hanem inkább szeretet (dilectio) van. Dénes meg akarta mutatni, hogy a szerelem szót bizony használni kell mindenféle isteni dologban, s így szól: „Szent Ignác írja: »szerelmemet keresztre feszítették«.”

A Háromrészes Egyháztörténetben^* lehet olvasni, hogy Ignác hallotta, amint az angyalok egy hegyen antifónákat énekeltek, és ez után elrendelte, hogy az Egyházban is énekeljenek antifónákat, és a zsoltárokat az antifónák tónusa szerint énekeljék.

Miután Szent Ignác hosszasan imádkozott az Úrhoz az Egyház békéjéért, nem maga, hanem a gyengék miatt Traianus császár elé járult, aki az Úr 100. éve körül kezdett uralkodni. Amikor győzelmesen tért vissza egy hadjáratból, s minden keresztényt halállal fenyegetett meg, Ignác elébe ment s önként kereszténynek vallotta magát. A császár vasra verette Ignácot, átadta tíz katonának, és Rómába vitette, megfenyegetvén, hogy ott vadállatok elé vetik, melyek majd széttépik. Róma felé az úton minden egyháznak írt levelet, és Krisztus hitében megerősítette őket. Egy levelet a római egyháznak is írt – amint ez az Egyháztörténetben olvasható^* –, kérve, hogy ne akadályozzák meg vértanúságát. A levélben ez áll: „Szíriától egészen Rómáig, szárazon és vízen, éjjel és nappal, megkötözve, vadakkal küzdöm, összekötve tíz leopárddal: az őrizetemre adott tíz katonával, akik jócselekedeteim miatt csak egyre bőszebbek, én pedig az ő haszontalanságukból okulok sokat. Ó, azok az üdvöt hozó vadállatok, amiket már előkészítettek a számomra! Mikor jönnek, mikor eresztik rám őket, mikor ehetik már húsomat? Lakomára hívom őket, egyenek meg, és könyörgök, nehogy véletlenül, mint némely esetben, féljenek hozzáérni testemhez. Sőt, ha haboznak, akkor én erőszakoskodom majd velük, én kínálom föl magamat. Bocsássatok meg, tudom, mi használ nekem: tűz, kereszt, vadállatok, csontjaim szétszórása, minden tagom és egész testem széttépése, és az ördög összes és válogatott gyötrelme! Ezeket mind egyedül hadd vállalom, míg méltó leszek Jézus Krisztust elnyerni.”

Mikor tehát megérkezett Rómába, és Traianus elé vezették, ezt mondta neki a császár: „Ignác, miért lázítod fel Antiochiát és téríted keresztény hitre népemet?” Ignác válaszolt: „Bárcsak téged is megtéríthetnélek, hogy örökre a tied legyen a legerősebb birodalom.” Traianus: „Áldozz isteneimnek, és összes papom főpapja leszel.” Ignác: „Nem mutatok be áldozatot isteneidnek, és ama méltóságra sem törekszem; azt csinálsz velem, amit akarsz, de engem semmiképp sem változtathatsz meg.” Traianus erre így szólt: „Ólmos korbáccsal törjétek össze a lapockáját, vaskarmokkal marcangoljátok oldalát, éles kövekkel dörzsöljétek sebeit.” Úgy is lett, Ignác azonban állhatatosan kitartott. Ezt mondta a császár: „Hozzatok izzó szenet és meztelen talppal járassátok rajta.” Ignác így válaszolt: „Sem tűz, sem fortyogó víz nem képes belőlem Krisztus Jézus szeretetét kioltani.” Majd Traianus: „Varázslat, hogy ekkora kínokat szenvedsz el, s mégsem teszed, amit tőled várok.” Ignác: „Mi, keresztények nem vagyunk varázslók, sőt törvényünk szerint el kell pusztulniuk a varázslóknak; ellenben ti vagytok azok, akik bálványokat imádtok.” Mire Traianus: „A hátát tépjétek vaskarmokkal és öntsetek sót sebeibe.” Ignác válaszolt: „Ez az ideig-óráig való szenvedés nem mérhető össze az eljövendő dicsőséggel.” Traianus: „Verjétek vasra, kötözzétek egy cölöphöz, a börtön mélyén őrizzétek, étel-ital nélkül.”

Harmadnapon a császár, a szenátus és az egész nép összegyűlt, hogy lássák, mint küzd az antiochiai püspök a vadállatokkal. Traianus így szólt: „Kössétek meg Ignácot, mivel gőgös és makacs, két oroszlánt engedjetek rá, hogy semmit se hagyjanak belőle.” Akkor Szent Ignác így szólt az ott lévő néphez: „Rómaiak, akik e küzdelmet szemlélitek, tudjátok meg, én nem jutalom nélkül fáradozom, mivel nem gonoszságom, hanem kegyességem miatt szenvedek.” Az Egyháztörténetben olvasható, amit ezután mondott:^* „Krisztus gabonája vagyok, a vadállatok foga őröl meg, hogy tiszta kenyér legyek.” Ezt hallva a császár megjegyezte: „Nagy a keresztények türelme! Melyik görög viselt volna el ennyi szenvedést istenéért?” Ignác válaszolt neki: „Nem a saját erőmből, hanem Krisztus segítségével viseltem el ezeket a kínokat.” Majd Szent Ignác az oroszlánokat kezdte ingerelni, hogy lássanak hozzá, falják fel őt. Oda is ment tehát a két bősz oroszlán, de csak megfojtották, húsához nem nyúltak. Traianus ezt látva, szerfölött elcsodálkozott, és távozóban megparancsolta, hogy ha valaki el akarja vinni a testet, ezt senki se akadályozza meg. A keresztények meg is szerezték a testet, és tisztességgel eltemették.

Mikor pedig Traianus egy levelet kapott, amelyben az ifjabb Plinius dicsérte a keresztényeket, akiket egyébként a császár szerint ki kellett volna végezni, fájlalta, hogy Ignácot halállal sújtotta, és megparancsolta, hogy egyetlen keresztény után se nyomozzanak, de ha valakit már elfogtak, büntessék meg.

Továbbá, még azt is lehet olvasni, hogy Szent Ignác a válogatott kínzások között sem hagyott föl Jézus Krisztus nevének segítségül hívásával. A pribékek kérdésére, vajon miért ismétli annyiszor ezt a nevet, azt válaszolta: „Ez a név a szívembe van írva, és ezért nem hagyhatom abba e név hívását.” Akik ezt hallották, meg akartak róla bizonyosodni. Ezért halála után szívét kitépték, és középen felhasították, ahol is aranybetűkkel írva állt e név: „Jézus Krisztus”. Emiatt igen sokan hívők lettek. Bernát így ír szentünkről az Aki a Fölségesnek oltalmában lakik (Zsolt 90) kezdetű zsoltárral kapcsolatban: „Ama nagy Ignác az Úr szeretett tanítványának volt neveltje, maga is vértanú; az ő értékes ereklyéivel meggazdagodott szegénységünk. Máriát, kihez több levelet intézett, Krisztus-hordozóként üdvözli; méltóságával különösen egyező a megszólítás és a mérhetetlen tisztesség dicsérete!”

fordította: Sarbak Gábor

Szent Brigitta (Brigida), az istenfélő szűz látva, hogy közeleg eljegyzésének ideje, kérte az Urat, küldjön rá valamilyen testi hibát, hogy legalább ily módon elkerülhesse a kérők tolakodását. Ekkor az egyik szeme megpattant, és kifolyt. Felvevén tehát a szent fátylat Brigitta, más, szent fátylat viselő és Istennek szentelt szüzekkel együtt Medi városában élt, ahol könyörgésére számtalan csodát tett az Úr. Egy fogadóst, név szerint Márkot meggyógyított; tizennyolc egyházat Nagycsütörtöktől Húsvét végéig egy véka sörből bőségesen ellátott; egy leprásnak, aki tejet kért, friss vizet adott, mert teje nem volt, de a víz tejjé változott, és ebből merítve egy leány is meggyógyult. Más leprást is meggyógyított, két vaknak pedig visszaadta a szeme világát.

Történt egyszer, hogy halaszthatatlan okból útra kelve, egy folyó gázlóján elcsúszott, és fejét betörve, ömleni kezdett a vére. Két néma asszonyt megkentek e vérrel, s visszanyerték hangjukat. Ezután a király értékes edényét, amelyet egy paraszt elejtett és megrepedt, összeforrasztotta, nehogy a parasztot emiatt elítéljék. Amikor egy asszony egy leprásnak nem akart almát adni, Brigitta könyörgésére az almafa tövestül kiszáradt, és az odabent frissen elraktározott almák mind egy szemig eltűntek. Ezután kocsival utazva látott egy szegény embert háza népével, aki fát cipelt nagy izzadsággal. Megszánta őt, és nekiadta lovait. Leányaival együtt ült az út mellett, és azt mondta: „Ássatok le a gyep alá a közelben, hogy a zarándokoknak víz fakadjon!” Amint a gyepet kiásták, a forrás sugárban tört fel. Ezért a tettért az arra utazó herceg két lovat adott Brigittának. Midőn Húsvét napja közelgett, Brigitta így szólt leányaihoz: „Ki fogja megmosdatni beteg nővéreinket?” Bár fiatalabbak voltak, a kérést egyként elhárították. Brigitta belépett, kezével megmosta, és betegségükből meggyógyította őket. Közülük az egyik béna, a másik ördöngös, a harmadik leprás volt.

Szent Brigitta egy idegen házban időzött, amikor úgy esett, hogy mindenki eltávozott hazulról, és kéregetők jöttek, hogy kenyeret adna nekik. Brigitta körülnézett, és a közelben fekvő fiúhoz szólt, aki béna és néma volt, ő azonban ezt nem tudta róla: „Te fiú, tudod, hol van a kulcs?” Azt válaszolta: „Tudom.” Mondta neki Brigitta: „Kelj fel és szolgáld ki őket.” Így is történt.

Egy házban tizenkét beteget gyógyított meg. Egy nagy zsinaton egy asszony avval vádolta meg a püspököt, hogy tőle származik a gyermeke. Amikor Szent Brigitta a szájára rajzolta a kereszt jelét, tetőtől talpig felpuffadt, mégsem vallotta az igazat. Brigitta így szólt hozzá: „Mondd, gyermekem, ki az atyád?” Az így válaszolt: „A püspök nem az atyám, hanem aki ott ül a zsinat legutolsó sorában, az a rút és hitvány ember.”

Azokban a napokban Szent Brigittához egy szűz jött alamizsnát kérni. Brigitta így szólt: „Fogadd el a tehenemet, és vidd el!” Erre az így válaszolt: „A tehén nem lesz hasznomra, mert jönnek a rablók és elveszik tőlem.” Brigitta így szólt: „Fogadd el övemet, és mártsd vízbe, ha betegeket hintesz meg vele, meggyógyulnak.” Megkapván az övet, a szűz boldogan távozott, a meggyógyított betegektől nagy vagyont gyűjtött össze, és azt Krisztus szegényei között osztotta szét.

Éhínség idején Iborus püspökhöz ment, hogy gabonát kérjen tőle. A nagyböjti időben, mivel nem volt más, száraz kenyeret kínált szalonnával, és együtt ettek. A Brigittával szolgáló két leány húst akart enni, ezért elrejtettek egy-egy darabot, de azok kígyóvá változtak, s emiatt Brigitta súlyosan megrótta őket a püspök előtt. Miközben ezek bűnbánatot tartottak, amazok meg imádkoztak értük, a kígyók kenyérré változtak. Sok hasonló csodálni való eset után Brigitta az Úrhoz költözött.

fordította: Veszprémy László