Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:szentkoronaorszaga
Mikor vasárnap 27 június 2021 ettől 0000 eddig 2355
[html]
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Szent László - Június 27.
László királyunk, a magyar lovagkor példaképe, népmondáink hőse, alighanem a legnépszerűbb magyar szent. Amíg István és Imre életüknek szinte megismételhetetlen egyszerisége miatt inkább az állammisztikában, illetőleg az oltáron éltek tovább, addig Lászlóban a harcos nomád férfieszmény és európai lovagideál ötvöződvén eggyé, a magyarság küzdelmes századaiban Mihály arkangyal, továbbá Dömötör, Móric, György, Jakab mellett, követendő példaképpé és szent patrónussá válik.
A középkori hazai mondák és legendák annyira egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt.
A László név a szláv Vladislav' úrfi, uralkodó fia' származéka.* A moldvai csángók ajkán Vaszili.* A nevet bizonyára lengyel édesanyja, Richeza választotta. Karácsonyi János gyanítása* szerint ez talán az egyházi Dominicus, illetőleg Herrmann lengyel tükörszava. Máig tartó népszerűségét nemcsak keresztneveink hatalmas száma, hanem a belőle önállósult családnevek is tanúsítják: László, Laczi, Laczkó, Lacza, régi Laczkfy, Lászlóffy.
László lengyel nevelésben részesült. Hazatérve harcolt a kunok, bessenyők ellen. A cserhalmi csatával kezdődött lovagi hírneve. Mindezekre még visszatérünk.
Tiszta lovagregény unokatestvérével, Salamonnal való sok viszontagsága. Az állhatatlan Salamon király testvérviszályt idézett az országra.
A Képes Krónika elmondja,* hogy a Salamonnal való küzdelem során Mogyoród tájékán „világos nappal mennyei látomás jelent meg Lászlónak. Odaszólt bátyjához, Géza herceghez: Láttál valamit? Felelé az: semmit. Mondotta ekkor Szent László: amidőn itt álltunk, és tanácskoztunk, íme az Úr angyala leszállott az égből, kezében aranykoronát hozott és a fejedre tette. Nyilvánvaló ebből, hogy minékünk adatik a győzelem.” Úgy is történt. A bokorból menyét szalad föl lándzsáján, majd ennek hegyéről László mellére ugorva jövendöli a diadalt.* Géza erre megfogadta, ha a látomás teljesedik, a Szűzanya tiszteletére egyházat épít.
Géza koronázása után öccsével elment arra a helyre, ahol az angyal megjelent. Egyszerre szarvas tűnt föl, szarvai tele égő gyertyákkal. Eliramodott az erdő felé, és lábát ott vetette meg, ahol most a monostor áll. A vitézek rányilaztak, mire a Dunába szökkent. Többé nem is látták. Ennek láttára László megszólalt: bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala. És mondotta Géza király: mondd csak kedves öcsém, mit jelentettek az égő gyertyák, miket a szarvas agancsán láttunk? Felelt Szent László: nem agancsok voltak azok, hanem fényes tollak. Lábát pedig azért vetette meg ott, hogy megjelölje a helyet, ahol a Boldogságos Szűz egyházát föl kell építenünk, és nem máshol.
A történet tanúsítja, hogy a csodaszarvas mitikus mondája még Szent László idejében is elevenen élt a magyarság történeti tudatában. Az ősi totemállatból azonban itt már Isten angyala lett. István vértanú ünnepénél a regölésről szólva, már bővebben megemlékeztünk erről a magasztos-naiv azonosításról. Látni fogjuk még, hogy az archaikus pogány mondai hagyomány más esetben is éppen László személyéhez tapadva, szentségének palástja alatt menekült meg az enyészettől, feledéstől.
Géza a trónra kerülve egy szeretetről, kiengesztelődésről, békességről szóló karácsonyi szentbeszéd hatására hajlandó lett volna Salamon javára leköszönni. Szándékában a halál akadályozta meg. Utána mégis a vonakodó Lászlót kiáltották ki királynak, aki azonban mindaddig nem koronáztatta meg magát, amíg Salamon a trónigényéről le nem mondott. Ítéletmondás, vagy egyházakba való ünnepélyes bevonulás idején László a királyi jelvényeket addig nem viselte, csak maga előtt vitette.
Az ellenkező, Pozsony várába zárkózott Salamon ellen László kénytelen volt hadat indítani. A legenda szerint vitézi álruhában egyedül lovagolt a vár alá. Salamon ezt észrevette, de unokatestvérét nem ismerte föl benne. Ő is másnak fegyverzetét öltvén magára, szintén lóra pattant, hogy megvívjon az ismeretlennel. Erre nem került sor, mert Salamon, aki éppen nem volt ijedős természetű, visszafordult, és így szólt: tudjátok, hogy ember elől meg nem futok, de ez nem ember, mert láttam, hogy az angyalok tüzes karddal védelmezik őt.
Salamont később a Lászlónak kedvező politikai viszonyok kényszerítették arra, hogy keresse az engesztelődést. Ez rövid időre meg is történt, de nem nyugodott meg. László ellen merényletet tervezett, mire a király Visegrád várába záratta.
Elkövetkezett László király buzgólkodására István, Imre és Gellért szenttéavatása (1083). A legenda szerint István király koporsójáról nem tudták a nagy fedőkövet fölemelni. Egy somlyai szentéletű apáca, Charitas szava szerint ez csak úgy sikerül, ha a királyi családban szent lesz a békesség. Ez meg is történt, Salamon megszabadult, a követ pedig el tudták mozdítani. Salamon viszontagságos élet után az isztriai Pola erdőségeiben remeteként vezekelt.
A hagyomány úgy tudja, hogy életében még egyszer találkozott unokabátyjával. László Székesfehérvárott a templomból jött ki, és a koldusok között alamizsnát osztogatott. Salamon is ott volt közöttük, azonban a nagy sokaságban nyoma veszett. A király hiába kereste. Salamont a legendatermő középkor később boldogként emlegette.
*
László uralkodásának nagyjelentőségű mozzanata a keleti gyepűhatár kitágítása, Erdély végleges beleépítése az ország testébe. Alatta kezdődik az addig nyugati gyepűk mentén őrködő, harcoló székelyek jórészének áttelepítése Biharba, majd innen fokozatosan a keleti határszélre, a Kárpátok világába. Ezért van szükség a váradi püspökség alapítására és jövendő nyugvóhelyének, a váradi székesegyháznak fölépítésére. Ezért lett László király külön is Erdély patrónusa. Talán nem véletlen, hogy a Székelyföldön annyi László-ábrázolással találkozunk. Erre még visszatérünk.
László csatolja társországként Horvátországot hazánkhoz (1091, és alapítja meg a zágrábi püspökséget, meg a székesegyházat Szent István magyar király tiszteletére. Sajnos, itt nem szólhatunk arról a jelentős magyar szakrális hatásról, amely a horvát egyházra a középkor folyamán hazánkból átsugárzott.
*
László az európai lovagkirálynak egyik eszményi példaképe. Nem csoda, hogy az első keresztes hadjárat vezéréül őt szemelték ki, azonban erre halála miatt már nem kerülhetett sor. Piroska leánya Iréne néven a bizánci egyház egyik legtiszteltebb női szentje. A felebaráti szeretetszolgálatban az Árpád-ház másik heroikus női alakjának, Szent Erzsébetnek életére emlékeztet.
*
László halála után már egy évszázaddal az a hagyomány járta hazánkban, hogy a kegyes királyt nemzete három álló évig megtépett ruhában gyászolta. Ez alatt nem táncoltak, muzsikáltak az országban.*
László meghagyta, hogy a váradi székesegyházban temessék el, amelyet ifjú korában ő kezdett építeni. Nyáridőben halt meg fönt a Vág völgyében, ezért a messze út miatt Somogyvárott, a tőle alapított Szent Egyed-apátságban helyezték nyugalomra. A kísérők közül valaki meg találta jegyezni, hogy a király teteme a forróság miatt már bűzlik. Könnyelmű szaváért álla a vállához ragadt. Odarohant László koporsójához, és nagy jajgatással felkiáltott: vétkeztem Isten szent embere ellen! Erre álla visszafordult a rendes helyére, de forradás maradt utána.
II. István idejében megindult a váradiak küzdelme a király akaratának teljesítéséért. Istenítéletre került sor. Az Ószövetségből ismeretes, hogy a Frigyszekrény ide- vagy odavitelét attól tették függővé, hogy az új szekérbe fogott borjas tehenek merre kezdték húzni. Így határozták meg vita esetén a szentek sírját is. A király tehát megparancsolta, hogy László tetemét tegyék szekérre, és nézzék meg, hogy a befogott lovak merre húznak vele. Ezek olyan sebesen ragadták Várad felé, hogy a megjelent váradi papok és hívek alig tudták utolérni.*
A népmonda szerint* egy kis bihari falu, Nagykereki onnan kapta a nevét, hogy amikor Szent László koporsóját Váradra szállították, az itteni templom dombjára éjjeli pihenésül megállított halottasszekér kerekei maguktól megindultak Várad felé.
A legendák sajátossága, hogy az idők folyamán folyton színesednek, kerekednek. Temesvári Pelbártnál tűnik föl,* hogy a szent király végtisztességén a papság a liturgikus előírások értelmében a halottak miséjét kezdte énekelni. „De azt beszélik: egyszerre fölharsan az angyalok éneke, a hitvallók miséjének kezdetét zengve.”
Lászlót az Egyház 1192–ben avatta szentté.* A szertartás alatt hat óra tájban tündöklő fényű csillag jelent meg a monostor fölött, ahol a szent király nyugodott. Két óra hosszáig ragyogott az ünneplő embersokaság fölött.*
Lehetséges, hogy a Lugossy Józseftől megörökített László szekere csillagképp is az elnépiesedett László-legenda sarjadéka.
*
A váradi, László királynak szentelt székesegyház a Sírral középkori művészetünknek egyik legnagyobb ékessége és a magyar szakralizmusnak messzevilágító tűzhelye volt.
Ismeretes a középkori Egyház, helyesebben hívek ereklyekultusza.* Nemcsak könyörögtek a szentekhez, hanem képeiknek, földi maradványaiknak (csontjaiknak), használati tárgyaiknak is szentelményi erőt tulajdonítottak. E hit szerint akár egyéni, akár közösségi birtoklásuk, érintésük egészséget, boldogulást, szerencsét hoz mindazokra, akik sugárzó erejében bizakodnak. A tisztelt, szeretett lények szubsztanciájában való osztozkodás igénye egyébként korunk deszakralizált társadalmában, a vallás világán kívül is él, és így nyilvánvalóan az emberi lélek kitéphetetlen nosztalgiái közé tartozik.
Mint Karácsonyi János írja,* régi magyar szokás szerint Szent László földi maradványaival együtt temették el azt az ereklyetartó aranyláncot, amelyet életében a király gonoszűző, oltalmazó célzattal a nyakában hordott, továbbá zafírral ékesített aranygyűrűjét.* Koporsaján kívül, de a Sír mellett, esetleg a sekrestyében őrizték nagy, kétélű csatabárdját, továbbá ezüstkürtjét, amellyel vitézeit csatára szólította. Az efféle tárgyak a lovagi epika motívumkincsét európaszerte állandóan ihlették.*
Az ereklyéknek egyes darabkáit is megbecsülték és testrészalakú díszes tartóba helyezték. Megosztották László király ereklyéit is. Mellszobrot készítettek a fejcsontok, kar-alakú tartókat pedig a kéz csontjai számára. Ezeket ünnepi körmeneteken körülhordozták Várad városában, egyébként az oltáron tartották. „Úgy tetszett a híveknek – mondja* tovább Karácsonyi – mintha a kegyes király az oltárról rájuk tekintene, két hatalmas karjával pedig védelmezné őket.” Már 1273-ban nem László koporsajára, hanem fejére, fejereklyéjére teszik kezüket a váradi egyház szolgái, és úgy esküsznek, hogy az igazságot vallják.
Az eskü, vagyis a szakrális szómágia, istenigézés ünnepélyességét csak fokozta, ha az emberek kezüket a feszületre, ereklyére tették. Az volt a hiedelem, hogy a hamisan esküvőt az Ég haragja, a tanúságul idézett szent bosszúja nyomban halálra sújtja, mert az Úr, a Szűzanya és a szentek nevet hiába, méltatlanul vette ajkára.
*
Érthető, ha hazánkban szinte csak Várad szakrális levegőjében, László király virtuális jelenlétében bontakoztak ki a koraközépkor igazságszolgáltatására annyira jellemző istenítéletek (ordalia),* főleg tüzesvas–próbák, amelyeket a vizsgálatok jegyzőkönyve, a híres Váradi Regestrum őrzött meg az 1205–1235 közötti időszakból az utókor számára. Művelődéstörténeti értékét már Fráter György, Várad bíborospüspöke is fölismerte, amikor Kolozsvárott Heltai Gáspárral kinyomatta.* Magát a processzust Karácsonyi János előadásában mutatjuk be.
Ha a bíró a pörös felek között nem tudta az igazságot eldönteni, akkor leginkább a vádlottat, de olykor a vádlót is poroszló(pristaldus) néven emlegetett hivatalos emberével Váradra küldötte.
A tüzesvas–próbára ítélt személynek először is bekötözték és lepecsételték a kezét. Azt hitték ugyanis, ha valaki bizonyos füvekkel a kezét bekeni, nem égeti meg a vas. A füveket lepecsételt kezével nem használhatta.
Ezután a személy, akár férfi, akár asszony, három napig kenyéren és vízen böjtölt. Ez alatt meg is gyónt, bár a gyónásból szerzett tudomást a papság nem használhatta föl.
A próbára kitűzött napon a templom előtt tüzet raktak. A szertartás azzal kezdődött, hogy a pap mind a próba helyét, mindpedig a tüzet megáldotta. Ezután bement a templomba, és misét mondott, amelynek könyörgéseiben Istent kérte, hogy az igazságot a hazugságtól megkülönböztetni segítsen. Amikor a próba alá vetett személyt megáldoztatta, e szavakkal nyújtotta neki a Szentséget: a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak teste igaz ítéletet tegyen ma neked.
Majd körmenetben, elől kereszttel, kezében szenteltvízzel ment a pap a néppel együtt a próba színhelyére, ahol elimádkozták a hét bűnbánati zsoltárt, és litániát mondtak: hogy az igazságosságon ne uralkodjék a gonoszság, hanem mindig alávettessék a hazugság a Te igazságodnak, kérünk Téged, hallgass meg minket! A litánia végeztével három imádságot végzett a pap a vas fölött, majd meghintette szenteltvízzel. Ezután beletették a vasat a tűzbe, amikor a pap ismét imádkozott.
Most utoljára figyelmeztette a pap a próbára vetett személyt, ha bűnös a pörös dologban, ne merjen a templomba lépni, hanem közvetlenül a próba előtt vallja be vétkét. Ha a személy nem szólt, ezt kérdezte: atyámfia, igaz ember vagy-e abban a dologban, amellyel vádoltak? Tiszta vagy-e? Ha az elsőre azt felelte: igaz vagyok, a másodikra pedig: tiszta vagyok, fölemelték a tüzes vasat. Erre a próbára vetett személy fölkiáltott: nem bizakodom semmiféle bűbájosságban, sem a füvek erejében, hanem bízván a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak most magamhoz vett testében, megfogom a vasat. Meg is fogta, és a pár lépésre eső templomba vitte.
Ennek megtörténtével rögtön bekötötték a kezét és a káptalan pecsétjével újra lepecsételték. Három nap múlva fölbontották. Ha a tenyér ép volt, vagy ha kissé megpörzsölődött is, de szépen be volt hegedve, ártatlannak mondották. Ha még sebes volt, akkor a poroszló visszakísérte a bíróhoz, hogy most már ítélkezzék fölötte.
Mint látjuk, a vizsgálat ünnepélyes vontatottsága, lélektani ráhatások alkalmazása lehetővé tette, hogy akár a vádló, akár a vádlott megvallja az igazat, mielőtt a végső próbára sor kerülhetett volna.
*
Arany János, bihari fi is megénekelte a Dubnici Krónika előadása nyomán azt a jámbor hagyományt, hogy 1345 farsangján, amikor a székelyek és magyarok Laczfy András vezérletével a tatárok ellen harcoltak, László király feje eltűnt a helyéről, a székesegyház oltáráról. Elment, hogy együtt küzdjön híveivel. Győztek is. Harmadnapra találta meg a székesegyház sekrestyése: feje egészen átizzadt a derekas helytállás közben. Egy fogoly tatár még elmondotta, hogy amikor a székelység rájuk ment, hatalmas termetű vitéz járt előtte: magas lovon, fején aranykorona, kezében szekerce. Rettenetes csapásaival és vagdalkozásával tizedelte őket. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündökölt csodálatos fényességben, aranykorona a fején.*
Ipolyi ebből az előadásból azt gyanítja,* hogy középkori magyar hadi szokás lehetett Szent László fejereklyéjének a sereg élén való hordozása. Ilyenkor aztán nem is lehetett a váradi székesegyházban. Így vitték különben a franciák is háború idején királyuk előtt Szent Márton ereklyéjét, hogy közbenjárásával győzedelmeskedjenek.
László fejére esküdve szövetkeznek (1403) az ország főpapjai és főurai Zsigmond ellen, aki királyi kötelességét, a haza védelmét elhanyagolta.
*
Így lett Várad a magyar Compostela, leghíresebb középkori nemzeti szentélyünk. Futaki Dömötör, váradi püspök a székesegyház homlokzatára tétette a Magyar Háromkirályok: István, Imre, László szobrát, Zudar János püspök pedig a tér elé Lászlónak aranyozott, messzire ragyogó, legendássá vált lovasszobrát. Valamennyi a Kolozsvári Testvérek mesterműve volt.*
1406–ban tűzvész pusztított a templomban. Még az arany és ezüst tárgyak is megolvadtak, László csontjai azonban sértetlenek maradtak. Ennek nagy híre támadt. Még Zsigmond is elzarándokolt a látására. Ekkor határozta el, hogy Nagy Lajos példájára ő is a szent király mellé temetkezik. Ezért mondja az ének:
Környölfekszenek téged császárok,
Püspökök, királyok és jobbágy urak...
Kálmáncsehy Domokos, Várad híres reneszánsz püspöke, az ereklyék, illetőleg Sír szolgálatára külön káptalant (Capitulum Collegiatum Sepulchri S. Ladislai Regis) alapított.
*
A puritán hitújítók szemében nagy szálka volt a szent király fényes kultusza. Panasza Krisztusnak, Szkhárosi Horvát András egyik verselménye* így gúnyolódik rajta:
Várad nagy kárt téssz mind ez országnak,
Hogy véget nem vetsz a sok vakságnak.
Csak zabot pallassz az nagy érc lónak,
Hiszem az Istent, alítod vaknak.
Oly igen féltem az török császárt,
Meg ne jargalná Szent László lovát,
Fogva ne vinné sok kövér papját,
Az kik kerengik szép koporsóját.
Mit pironkodtok váradi papok,
Az kövérségtől fénlik nyakatok,
Nem kell Istennek ti zsolozsmátok,
Misemondástok és kiáltástok.
Szent László fejét ti imádjátok,
Szépen ezüstbe befoglaltátok.
Olaj az teste, mind azt mondjátok,
Evvel a nép közt ti komplárkodtok.
Az Krisztus teste olajjá nem vált,
Idvösségönkre ki nekünk használt,
De a keresztfán ugyan megszáradt,
Evvel fizette mi bűnönk árát.
Szent Lászlóról szóló, még más összefüggésben is idézendő középkori énekünkben is ezt olvassuk:
Olaj származik szent koporsódból,
Tetemed foglalták szép sár aranyból...
Deák megfelelője szerint:
Oleo sudat sacrum sepulchrum,
Ossa teguntur auro fulgenti...
Erről váradi búcsúversében (Abiens valere iubet sanctos reges 1458) Janus Pannonius is megemlékezik: sudarunt liquidum sepulchra nectar,* vagyis: a koporsóból nektár szivárgott.
Szkhárosi már rosszallólag mondja, hogy Lászlónak olaj az teste, és ezzel a papság üzérkedik. E homályos utalás értelmezéséhez tudnunk kell, hogy ősi liturgikus hagyomány szerint a vértanúk, szenték sírjánál a hívek olajat égettek, majd az ereklyére öntötték.* A lecsorduló olajnak szentelményi erőt is tulajdonítottak.
1565. június 22–én fellázított, fanatizált emberek összetörték László márványkoporsaját, szétszórták csontjait. Ellenállni, magyarázkodni nem lehetett. A szétszórt csontokból Szegedi Benedek kanonok és mások mentettek meg néhány darabot, a kincseket pedig hatalmaskodó világi urak erőszakkal szerezték meg maguknak.*
Az ereklyék, illetőleg kincsek további sorsát már inkább az egyház-, illetőleg művészettörténet hivatott kutatni, előadni. A Győrben őrzött Szent László-herma viszontagságairól – azonban László Gyula nyomán – szólanunk kell.
A herma középkori művészetünk kiemelkedő, világszínvonalú remekműve. László Gyula klasszikus fejtegetései során szinte kétségtelenné tette, hogy az arcvonások a Sír elpusztult fekvőszobrát követik. A fej így még a XII. századból származik, és talán szintén ama Dénes mester műve, aki III. Béla rendeletére az első síremléket alkotta. A mellrész az Anjou-korból való.*
A hermát János Zsigmond rendeletére vették leltárba (1557), és vitték az ecsedi várba, majd Gyulafehérvárra, amelynek püspöke Naprágyi Dömötör volt. Ekkor került vissza az Egyház tulajdonába. A főpásztor a királyi Magyarországra menekülvén, a hermát is magával vitte. Amikor győri püspök lett (1607), az itteni székesegyháznak ajándékozta. Azóta is itt őrzik.*
*
Várad középkori kultikus együtteséhez a királyszobrok is hozzátartoztak. Amint himnusza mondja:
Rudolf császár és király, a fáradhatatlan műgyűjtő, Mátyás főhercegtől kéri, hogy a váradi várban lévő szobrokat küldje föl neki, mert látni és birtokolni szeretné őket (1598). Mátyás közli vele, hogy nem küldheti, mert igen súlyosak. De azért sem, minthogy az erdélyi és magyar nép azt hiszi, hogy amíg a szobrok megvannak, addig Várad nem kerülhet az ellenség kezébe. A török már eddig is sokszor lövöldözte, de sohasem találta el őket.*
Szamosközi az 1598. évi heves ostromról írja,* hogy a törököknek véres fejjel kellett visszavonulniok. Mondogatták is: tudtuk, hogy így lesz, mert hallottuk Szent László érclovának nyerítését. Ez nekünk mindig bajt jelentett.
Evlia Cselebi a váradi szobrokat Várad várának talizmánja névvel illeti.* Ezzel arra a már említett magyar hiedelemre utal, hogy amíg ezek a szobrok állanak, addig a török Váradot be nem veheti. A lakosok a város ostroma alkalmával falaikról többször le is kiáltottak rájuk, hogy hasztalan fáradnak, mert szent királyaik úgyis meg fogják őket védelmezni. Az is a mondához tartozik, hogy a törökök hiába lövöldöztek a templom előtti szobrokra, golyóik sohasem találták el őket. Ezek a szobrok – írja még Cselebi – oly szépek voltak, hogy mindegyik ragyogott az aranytól, mindegyik felért egy-egy Rum tartomány adójával. Szemeik éjjel világító kőből, körmeik húsz karátos gyémántból voltak... Aki lovaikat látta, azt hitte, hogy elevenek...*
*
A magyarságnak László király különös oltalmába vetett jámbor hitéről, egyben nemzeti büszkeségéről helyneveink, patrociniumaink, megmaradt alkotásaink tanúskodnak.
Középkori szerzetesalapítások: Esztergom (franciskánus, 1238), Pilis (Pálos, 1290), Gyula (Belvárdgyula, pálos, 1292), Pécs(karmelita, XIII. század). Ő volt a védőszentje a nagyszebeni prépostságnak, amely a szászok fővárosában bizonyára a szakrális magyar állameszmét képviselte*
Szombathely: Belatinc (1742), Léka (Lockenhaus, középkori, fallal körülvett temploma Kazó idejében* már romokban), Sziget(Őrisziget, Siget in der Wart), Pinkamise (Mischendorf), Rum, Sárvár, Zalalövő. Valamennyi középkori eredetűnek tetszik.
Kutatóink szerint aligha véletlen, hogy régi László-patrociniumaink, középkori falképeink tekintélyes része a hajdani gyepűvidékeken, a magyar ökumené középkori peremén található meg. Mint már mondottuk, a szent király Erdélynek régi patrónusa. Ide vehető a moldvai csángóság sajátos László-kultusza is, amelyről húshagyó hagyományvilágánál már szólottunk.*
Patrocinium-kutatásunk egyenetlenségeit és hiányait munkánk során állandóan éreztük. Itt a László-kultusz földrajzánál is különös szükségünk volna eligazításra, kronológiai segítségre, és a belőle adódó nagyfontosságú település- és kultusztörténeti tanulságokra. Már az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy a László-tisztelet Györgyével, Mártonéval, Mihályéval, Antiochiai Margitéval egyetemben a gyepűőrzés, középkori honvédelem küzdőszellemét erősítette.
A keleti határszélen, Székelyföldön nem tudunk olyan patrociniumokat igazolni, amelyek már az Árpád-korban megvoltak. Nyilvánvalóan itt a forrásföltárás egyenetlenségeivel, illetőleg az egyháztörténeti feldolgozás hiányosságaival is számot kell vetnünk. Biztosra vehetjük azonban, hogy a szent királyról elnevezett helységek legtöbbször korai patrociniumot őriznek. Ezek – mint láttuk – Homoród-, Nyárád-, Oláh-, Szászszentlászló.
Huszka József a múlt század utolsó évtizedeiben székelyföldi református és unitárius templomok számos elmeszelt László-freskóját tárta föl.* Nagyrészt csak az ő másodlataiból ismerjük őket, mert vagy puritán fanatizmusból, vagy műveletlenségből Bibarcfalva (Biborţeni), Erdőfüle (Filía), Homoródszentmárton (Homorod-Sinmartin), Maksa (Mosçša), Marosszentkirály (Sancrai) templomait ezután, a századforduló táján lebontották, Bögöz, Kilyén (Chiliani), Magyarremete (Remetea) freskóit a falubeliek elmeszelték, Nagyajta (Aita Mare), Sepsibesenyő, Csíkmenaság falképeit pedig veszendőbe hagyták. Így Radocsay Dénes dokumentációja szerint csak Csíkszentmihály (Cic–Sinmihaiu), Gelence (Ghelinta), Székelyderzs (Dirjin) ábrázolásait sikerült mostanáig megőrizni. Lehangoló ez, ha az erdélyi szászok példás múltszeretetére és türelmére gondolunk.
A szepesi, hetivásárra utaló Csütörtökhely (Spišsky Štvartok) első neve: Szentlászló (1263).* A név föltétlenül még a tatárjárás előtt idetelepített magyar gyepűőröktől származik, akik a lovagkirály oltalma alá helyezték magukat. A helység súlyponti jelentőségét mutatja, hogy a szepesi lándzsásnemesség az egész középkorban itt tartotta üléseit, pedig ekkor a tájat már főleg németség lakta.*
A magyarság Árpád-kori jelenlétét tanúsítják még a magyar megszállású Zsegra (Žehra) Szentlélek tiszteletére szentelt templomának (1245) László-falképei: felvonuló magyar csapat, a kun üldözése, küzdelem, a kun lefejezése, László megpihenése.*
A magyar alapítású Vitkfalva (Vitovice, titulus: Fülöp és Jakab, 1298) vitatott korú freskóján szintén László győzelme és megpihenése látható.*
A hajdan német lakosságú Svábfalva (Svábovce, Fülöp és Jakab XIV. századbeli László-falképeinek maradványait (lovasharc, párviadal) az magyarázza, hogy a falu régebben lándzsások kezén volt.*
Szék, későbbi nevén Szlatvin (Salzbrunn, Slatvin) szintén eredeti magyar település, a Zsigray-család birtoka volt: Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templomában a kutatók elmeszelt László-legendára gyanakszanak.*
A sárosi Kisszeben (Sabinov) László-freskóit nem sikerült megmenteni.*
A tatárjárás után bevándorolt szepesi németség megőrzi ugyan a freskókat, de a szent király tiszteletét nem ápolja tovább, és érthetően a maga rajnavidéki szülőföldjének patrociniumaihoz ragaszkodik (Quirinus, Szervác, Lénárd, Ottilia, Orsolya).
A kultusz a tatárjárással délebbre szorult gyepűőrző magyar világ eleven emlékezeteként gyökeret vert a helyére települő szlovákság körében is. Legújabban (1957) Nagylomnic (Velká Lomnica) templomának sekrestyéjében tártak föl a XIV. század legelejéről László-freskókat, amelyek a kar legkiválóbb hazai alkotásai közé tartoznak. A szimultán ábrázolt jelenetek: a kun üldözése, Szent László viadala és a kun legyőzése. A szlovák falu Görgei-birtok volt és az egész középkoron át magyar néven szerepelt.*
Mindent összevéve Lászlónak a Szepességben található kultikus emlékei még a hajdani magyar szakrális tájat idézik.
Fölvetődik a kérdés: vajon a gömöri magyar Hosszúszó (Hosszúaszó, Dlha Ves, XII. század), és Kecső (Kečovo, 1332) korai László-patrociniumai, a Kacsics-nemzetség alapításai,* a szepesi lándzsások példájára nem a gömörőr társadalom patronálását célozzák-e. Egyébként Gömörben, később szlovák környezetben is találkozunk László-falképekkel, amelyek a magyar kegyúr szándékából talán még szintén a határvédelem eszmei emlékei: Gömörrákos (Rákoš, cserhalmi ütközet; XIV. század), Karaszkó(Karaskovo, indulás az ütközetbe, a csata, birkózás, a kun lefejezése, megpihenés, XIV. század). László freskót rejteget még Hárskút(Lipovnik), Rimabánya (Rimavská Bana) és Feketeardó (Cornyj Arduv) temploma is. Napjainkban tárták föl Tereske hajdani apátsági templomának falképtöred&eacut