csütörtök 01 december 2022 at 0000 - Eligius Noyon püspöke (†660 táján)
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor csütörtök 01 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Eligius a franciaországi Noyon püspöke
December 1.
(†660 táján), patkolókovács, majd ékszerész és ötvös volt, mellette a király tekintélyes tanácsadója. Urának halála után pappá szenteltette magát. Sokat buzgólkodott a pogány germánok megtérítésén. Több nyugat-európai tájon régi foglalkozására emlékezve, a beteg lovak orvosa. Ilyenkor levágott lólábbal is ábrázolják. Ennél nevezetesebb azonban másik patronátusa.
A középkori Európában az aranymívesek védőszentje. Mesterségének eszközeivel: kalapáccsal, csipesszel szokás ábrázolni.* Eligius neve, miséje a XIV. századtól kezdve számos hazai misekönyvünkben előfordul. A váci aranymívesek céhének (Fraternitas aurifabrorum) misekönyve-antifonáléja ad honorem beati Eligii episcopi tiszteletére íródott.* Temesvár Eligius-templomáról a XIV. században történik említés.
A titulusból Juhász Kálmán vallonokra következtet*, de sokkal valószínűbb, hogy a patrociniumhoz a temesvári ötvös céhnek van köze. A kassai ötvös céh pecsétjén (1476) védőszentjének, Eligiusnak domborított képe; jobb kezében hosszúnyelű kalapáccsal, baljában kehellyel.* Hasonlóképpen Buda, Besztercebánya, Eperjes középkori céhpecsétjein.* Eligius táblaképével* találkozunk a bártfai Egyed-templom Mettertia-oltárán (1500), gótikus faszobrával* pedig ugyanott, a Mária-Erazmus-oltáron (1505). Ezek az ábrázolások is nyilvánvalóan a helybeli ötvösök Eligius-tiszteletével függenek össze. Ő a védőszentje a kolozsvári ötvös céhnek is, amely oltárt állít a tiszteletére (1516)*. Az egykorú híres szegedi ötvösség Eligius-kultuszára, illetőleg az Eligius keresztnév kedveltségére következtethetünk egy Krakkóban tanuló szegedi diák, Ilige nevéből. A kultusz a hódoltság után föltámad.
A budai, pécsi (1696), pesti (1760) ötvösöknek is ő a védőszentje. A pécsi ezüstművesek (srebernari) számára I. Lipót szerb nyelvű céhszabályokat adván ki, nekik is Eligiust jelöli ki pártfogóul.*
szombat 03 december 2022 at 0000 - Xavéri Szent Ferenc
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor szombat 03 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Xavéri Ferenc
December 3.
Xavéri Ferenc előkelő navarrai család sarjadéka, a Jézus Társaság egyik leghíresebb tagja, az Egyháznak Pál után alighanem legnagyobb térítő apostola (1506–1552), aki Távol-Keleten, főleg Indiában és Japánban töltötte élete java részét.
* Az indiai Goa városában temették el.
Az itt dühöngő pestis elmúlását mindjárt az ő közbenjárásának tulajdonították. 1622-ben avatták szentté. Régi magyar himnusza így mondja el életét, viselt dolgait:
Európának az határi Kicsinyek lőnek s országi Szent Ferenc szívének S igyekezetének, Buzgó szeretetének, Lángadozó lelkének... A világnak más részére Által megyen s pogány földre, Az hol az Istennek, A mi Teremtőnknek Hirdeti dücsőségét Az igaz ismeretségét. Megtérít sok királyokat, Várassokat s országokat Krisztus szent hitére S annak értelmére És az jóra oktattya S szűntelen igazgatja... Sok betegeket gyógyíta, Döghaláltul oltalmaza. A fene éhségtül És más inségektül Sokakat szabadíta És búban vigasztala... Alázatossan könyörgünk, Szent Ferenc tégedet kérünk, Döghalál mérgétől, Éhség mételyétül; Ellenség fegyverétül Ments meg minden inségtül!...
Xavér a jezsuita barokk egyik legtiszteltebb szentje: tengeri utazás, pestisjárvány idején, halál óráján szoktak folyamodni hozzá. Jellegzetes attribútuma nincs, legtöbbször mégis vándorbottal és kezében kis feszülettel, vagy nyomorúságos kunyhóban, magára hagyott haldoklóként ábrázolják.* Nápoly városa 1656-ban dühöngő pestis idején kezdi patrónusként tisztelni. 1709-ben a hazai pestisjárvány alatt Buda városa is védőszentjének választja. Tiszteletének – tudomásunk szerint – egyik első hazai nyoma Szepes fogadalomból épült Xavér-kápolnája, Bársony György prépost felajánlása (1669). Az egykorú följegyzések szerint egy lengyel nőt a gonoszlélek gyötörte. Az ördögűzés sem használt. Ekkor ráparancsoltak, hogy csókolja meg Xavéri Szent Ferenc képét, mire nyomban rendbejött. A kápolna e csodálatos esemény emlékezetét őrzi*. Xavér regényes élete sokat foglalkoztatta a barokk ember képzeletét, nekünk már idegen feladatokra, önmegtagadásokra edzette akaraterejét.
* Xavér tiszteletét a XX. század jezsuita pasztorációja igyekezett hazánkban föltámasztani, szélesebb körökben azonban már eredménytelenül: a régi kultusz a jozefinista időkben elsorvadt*. Kalendáriumi eredetű, terminus jellegű szigetközi megtiszteltetés: DisznóöIő Szent Ferenc, Székesfehérvárott: Disznóvágó Szent Ferenc.
vasárnap 04 december 2022 at 0000 - Szent Borbála
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor vasárnap 04 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
[html]
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Szent Borbála
[december 4.]
Maximianus császár idejében élt Nikomédiában egy pogány férfi, név szerint Dioscorus, aki híres volt nemes nemzetségéről és temérdek evilági kincséről. Volt egy szépséges leánya, név szerint Borbála (Barbara). Mivel termetre gyönyörű volt, atyja igen szerette, s ezért egy nagyon magas toronyba záratta, melyet neki építtetett, hogy férfiú meg ne láthassa. Szent Borbála igen értelmes lévén, zsenge gyermekségétől távol tartotta magától a hiábavaló gondolatokat, és az isteni dolgokon elmélkedett.
Mikor egyszer egy templomban járt, és megpillantotta a bálványokat, így szólt a szüleihez: „Mik akarnak lenni ezek az emberhez hasonló alakok?” Szülei így válaszoltak: „Hallgass! Nem emberek, hanem istenek képmásai ezek, és azt kell imádnunk bennük, amit nem tudunk és nem láthatunk.” Borbála ezt mondta: „Egykor vajon emberek voltak, akiket most tisztelünk?” „Igen” – válaszolták szülei. Ezután Szent Borbála éjjel-nappal szótlanul tépelődött, mondván: „Ha emberek voltak a mi isteneink, akkor tehát embereknek születtek, s emberként haltak meg. Ha istenek lettek volna, nem születtek lna, és nem haltak volna meg, mert az istenségnek, ha jól látom, nincsen sem kezdete, sem vége. Az ember a földből ered, mert föld az anyaga. Ha tehát az ember földből való, és ember az isten, valami megelőzte, amit az ő eredetének mondhatunk. Így inkább a földet nevezném istennek. De mivel sem a föld, sem a tűzég, sem a levegő, sem a víz – ebből a négy elemből áll az ember – nem magától van, hanem teremtmények, szükségképpen teremtőjük is van.” Lám, ennyi bölcsesség egy ilyen fiatal leányban!
Végül megismerve a szabad tudományokat, igen magasra jutott, de még hiányzott belőle az igaz Isten ismerete, a hamis isteneket viszont titokban megvetette. Amikor látta, hogy az emberek térdet hajtanak a fa- és kőistenek előtt, az érzékekkel felruházottak a néma érzéketlenek előtt, lelkében hevesen elítélte a látványt.
Eljutott Nikomédiába az a nagy port kavaró szóbeszéd, hogy a legbölcsebb alexandriai férfiú, tudniillik Origenes, kinek ékesszólása az egész földön híres volt, igazi bizonyítékokkal megismerteti az igazi istenséget, és bizonyítja a bálványok hiábavalóságát. Szent Borbála ezt hallván, szívének rejtekén igen megörült, és lázasan törte a fejét, miként juthatna el hozzá. Atyja nemes és nagy hatalmú volt, ezért nem avatta bizalmába. Mivel senki támogatója nem akadt, arra az elhatározásra jutott, hogy levelet ír a nagy bölcsességű férfiúnak, Origenesnek, és a következő szavakkal tárja fel előtte titkát: „Origenesnek, a lelke nemességéről messze földön ismert alexandriai férfiúnak szolgálóleánya, a nikomédiai Borbála. Megtudtam, hogy te vagy az igaz istenség megmutatója, vágyakozásom ékessége és megtiszteltetése. Értelmem első nyiladozásától kezdve, teljes szívemből arra vágytam, hogy eljussak az igaz Isten ismeretére. Megértettem, hogy az ember mesterséggel faragott fákban és kövekben semmiféle istenség nem lakozik, mert érzéketlenek, és sem beszélni, sem hallani nem tudnak. Ezért mindig mondogattam, hogy ezek hamis istenek, és az emberek nem lehetnek istenek, mert az embereknek van kezdetük és végük, Isten azonban az idők kezdete előtt volt. Soha nem tudtam isteneknek hinni azokat, akiket halandó embereknek ismertem meg. Számos helyzetben mindig úgy gondoltam, kétségkívül létezik rejtve a nékünk ismeretlen Isten, aki egymaga alkotott mindent, akit mindig szerettem, akinek magamat kezdettől fogva fölajánlottam, akitől az vagyok, aki vagyok. Nem csalódom, ha úgy érzem, hogy az ő lelke éltet, s nem tágítok, amíg el nem jutok hozzá. Ezért hírneved nagyságától megérintve, tiszteletre méltó Atya, elhatároztam, hogy amazok helyett csakis annak az Istennek kutatására adom magamat, akinek ismerete tudomásom szerint nálad van. Ezért, ha úgy van, miként mondják, könyörögve kérlek, hogy méltóztasd szétoszlatni szolgálóleányodban a tudatlanság éji sötétjét és a zavar káoszát, hozd fel számára az igazság napját és az értelem fényét. Vágyakozom ugyanis az igaz Isten megismerésére, aki teremtette a láthatókat és láthatatlanokat. Vajon valóban egy-e, amit magamban már régóta fontolgatok stb.” Ezt a levelet küldte el Origenes paphoz Alexandriába, mely Afrika egyik részének fővárosa, igen távol Nikomédiától. S hogy a követség, melyet útnak indított, elérje célját, Istenhez, akit ismert, szívének kamrájában könnyeket hullatva így szólt: „Uram, erősítsd meg lépteit annak, akit szolgádhoz küldtem, nehogy engem vagy őt a halál megelőzzön, mielőtt a válasz megérkeznék.”
Ilyen és efféle ájtatos kérésekkel ért a követ Alexandriába. Origenesre az alexandriai császár anyjának, Mammaeának a palotájában talált rá, ahol a keresztény vallás tanításával foglalatoskodott. Nagy örömmel fogadta Borbála levelét, és dicsérte az Urat, hogy ilyen magot támasztott, és ilyeneket cselekszik. És Origenes, a kiváló tanító tüstént nekifogott, s eleget tett Borbála kívánságának: „Origenes, az igaz Isten jeles papja, és amennyire lehet, megmutatója, ki még Alexandriában él, a barbár népből való Borbálának Isten fiai közé való örökbefogadását, és Jézus Krisztus igaz üdvözletét küldi. Miként írtad, tudni szeretnéd, hogy ki az igaz Isten. Tudnod kell, hogy egy az igaz Isten a lényegben, de hármas a személyben, tudniillik Atya, Fiú és Szentlélek. Aki mindezt hiszi, birtokában van annak, amivel Istenhez érhet. Te pedig ezeket értsd meg, és ha megértetted, hidd, és ha valami még hiányozna vágyad teljességéhez, kérdezd a követet, aki majd kioktat téged a szent törvényre, és felolvassa a magával vitt könyveket. Ne vonakodjál Krisztus nevéért átadni magad sok-sok szenvedésnek. Maga az Úr mondja ugyanis az evangélium szavával: Aki pedig lelkét elveszti érettem ebben a világban, megtartja azt az örök életre (Mk 8,35).
Origenes elküldött egyet az övéi közül Borbála követével, hogy hő kívánságát illő módon teljesítse. Borbála követe előrement, és hírül adta, hogy elhozta magával az Isten emberét követként. Kint áll az ajtó előtt, szabad-e neki belépni? Akkor Borbála behívatta a férfit, aki belépve Krisztusban üdvözölte. Borbála fogadva a köszöntést, meghajtotta magát, amivel mind az Isten nevét, mind a férfit megtisztelte. A látogató hírére eljött hozzá atyja, s látván az ismeretlen férfit, aggódva szólt: „Ki ez és miért van itt?” Leánya így válaszolt: „Alexandriából való, és járatos az orvoslásban, azt állítja, hogy Alexandrában van a mestere, és hogy az orvosok gyakorlatával szemben a lelkeket is meggyógyítja.” Ezt hallván atyja eltávozott, és megengedte nekik, hogy beszélgessenek.
Akkor Bálint pap és Borbála felfedték egymás előtt titkaikat. Miután Borbála elolvasta a levelet, sokat tanult belőle; ami pedig a levélből kimaradt, kívánságának betöltésére, kikérdezte a küldöttet, és megfelelő választ is kapott. Megtudta, miképpen egy Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek, és miként küldte az Atya a Fiút, hogy az emberi természetet magára véve visszatérítse az elveszett embert, a foglyot megváltsa, és a szent fürdő által bűneit lemossa. Borbála sietett elnyerni a keresztség kegyelmét, és ugyanezen Bálint pap, akit Origenes küldött hozzá, megkeresztelte a toronyban, ahova atyja bezáratta. Mást is kérdezett még Isten dolgairól, és az odafönt valókról. Az Origenes által küldött könyveket mohón elolvasta, és – még tanító nélkül is – erősen növekedett az isteni dolgok tudományában és az isteni bölcsességben.
Azt írják róla, hogy mivel szép volt, a vidék előkelőségei kérték atyját, hogy fogadja el őket vőül, Az atya pedig a toronyba ment, és megpróbálta rábeszélni leányát, mondván: „Lányom, egynémely hatalmasok megemlítették, hogy feleségül vennének téged. Mit szólnál ehhez?” Borbála pedig atyjára pillantva haragosan szólt; „Ne kényszeríts erre, atyám!” Atyja eltávozott, és a toronyból leszállva egy sereg mesterembert fogadott fel, hogy építsenek egy fürdőt. Meghagyta, hogy milyen legyen, mindegyiknek egy összegben kiadta a bérét, és messze földre utazott.
A toronyból leereszkedett Isten szolgálóleánya, hogy lássa a munkát, amit végeztek, és látta, hogy északi irányba csak két ablak néz. Így szólt a mesteremberekhez: „Miért csak két ablakot hagytatok?” Azt válaszolták: „Atyád rendelkezett így.” Mire ő: „Vágjatok nekem is egy ablakot!” A munkások azt mondták: „Félünk, úrnőnk, hogy atyád megneheztel ránk.” Erre az Isten szolgálóleánya: „Csak csináljátok meg nekem azt az ablakot, efelől majd megnyugtatom atyámat.” Ők pedig vágtak egy újabb ablakot is. Le s föl sétált a fürdőházban, s kelet felé ujjával megrajzolta egy értékes márványkereszt helyét, majd fölhágott a toronyba, és szemébe ötlöttek az atyja által tisztelt bálványok. A Szentlélektől áthatva arcukba köpött, mondván: „Legyenek hasonlatosak hozzátok, akik megcsináltak benneteket, és azok is, akik bíznak bennetek!”
Dolga végeztével atyja visszatért az utazásból, és észrevéve a három ablakot, így szól a mesterekhez: „Miért csináltatok három ablakot?” Azt válaszolták: „Lányod parancsolta így.” Leányát erre megkérdezte: „Te parancsoltad meg, hogy három ablak legyen?” Mire Borbála: „Igen, én, s helyesen tettem, mivel három ablak világosítja meg az embert.” Apja levitte magával a lányt a fürdőházba, s azt kérdezte tőle: „Hogyan adhat több fényt két ablaknál három?” Borbála így válaszolt: „Három világítja meg a világot, s szabályozza a csillagok járását, tudniillik az Atya, a Fiú és a Szentlélek, és ez a három személy egylényegű.” Atyja ekkor haragra lobbanva kardot rántott, hogy megölje, de Borbála az Úrhoz könyörgött, s megnyílt a kövezet, magába fogadta és kivetette egy hegytetőre, ahol két pásztor terelgette juhait. Megtudták, hogy atyja színe elől menekült Borbála a sziklára. Atyja pedig, miközben mindenfelé kutatott utána, elvetődött a pásztorokhoz, s megkérdezte, látták-e Borbálát, a leányát. Egyikük, észrevéve az atya haragját, megesküdött, hogy nem ismeri, a másik azonban ujjával elárulta a lányt. Szent Borbála megátkozta árulóját, mire az rögtön márványszoborrá változott, juhai pedig sáskákká. Ez azonban apokrif hagyomány.
Az atya rátalálva leányára, megkorbácsolta, hajánál fogva maga után vonszolta, bilincsbe verette, és a cellát kulcsra zárta, hogy senki se nyithasson rá. Őröket állított, amíg elment jelenteni a történteket az elöljárónak, Marcianusnak. Az elöljáró értesülvén a dologról maga elé rendelte a leányt, majd csodálatos szépségét látván, így szólt: „Mit akarsz? Légy irgalmas magadhoz, és áldozz az isteneknek, különben kegyetlen kínzásokkal lakolsz!” Mire ő: „Nekem az én Istenemnek, Jézus Krisztusnak kell áldoznom, ki az eget és földet teremtette, s mind, amik azokban vannak (Zsolt 145,6). A démonaidról így szólt a próféta: »Szájok vagyon, és nem szólnak, szemek vagyon, és nem látnak« (Zsolt 134,16). Ilyenek legyenek, akik csinálták őket, és azok is, akik bíznak bennük,” Akkor az elöljáró haragra lobbanva parancsot adott, hogy vetkőztessék le, és húsát bikacsökkel irgalmatlanul hasogassák fel, úgy, hogy egész testét vér borítsa; majd börtönbe záratta, míg eldönti, hogy milyen büntetéssel veszejtse el.
Éjféltájban égi fény ragyogta körül Borbálát, melyben megjelent Krisztus, mondván: „Légy erős, leányom, mert szenvedéseidért bőséges lesz az öröm az égben és a földön. Ne ijedj meg a zsarnok fenyegetéseitől, én veled vagyok, és megszabadítlak minden csapástól, amit rád mérnek, mintha nem is lettek volna.” Szent Borbála örvendezett és ujjongott az Úr bátorításán.
Reggelre kelvén az elöljáró előhozatta és szemügyre vette a leányt, akin az elszenvedett kínzásoknak nyoma sem látszott. Így szólt Borbálához: „Lám, milyen jóindulatúak hozzád az istenek, szeretnek téged, hiszen begyógyították az ütések nyomát.” Borbála így válaszolt: „Olyanok a te isteneid, mint te magad, süketek, vakok és némák. Miként tudták volna meggyógyítani sebeimet azok, akik maguknak sem tudnak gyógyírt találni? Az pedig, aki engem meggyógyított, Krisztus, az élő Isten fia, akit nem látsz, mert az ördög megkeményítette a te szívedet.” Akkor az elöljáró, mint ordító oroszlán, égő fáklyákat köttetett oldalához, és kalapáccsal verette fejét. Borbála azonban az égre nézett, mondván: „Te tudod, Uram, ismersz engem, hogy irántad érzett szerelmem miatt szenvedek, ne hagyj hát el engem!” Ekkor a kegyetlen elöljáró karddal lemetszette kebleit. Borbála az égre pillantva, így szólt: „Ne vess el engem orcád elől, Uram, és Szent Lelkedet ne vedd el tőlem” (Zsolt 50,13). Mikor pedig ezt a csapást is bátran kiállta, parancsot adott az elöljáró, hogy mezítelenül hajtsák körül a vidéken, s közben korbácsolják. Krisztus vértanúja azonban az égre tekintve, így szólt: „Uram Istenem, aki betakarod az eget a felhőkkel, légy segítőm és oltalmazóm (Zsolt 27,7), fedd be az én testemet, ne láthassák gonosz férfiszemek.” Mikor ezeket kimondta, leszállt az Úr angyala és fényes lepellel borította be. Amikor a kegyetlen elöljáró ezt látta, parancsot adott, hogy karddal vágják le. Ekkor az atya, akiben forrt a harag, átvette a lányt az elöljárótól és felvezette a hegyre. Borbála pedig örömében siettette, hogy elnyerhesse az örök élet tökéletes nyugalmát.
Felérvén a hegyre, könyörgött az Úrhoz, így szólván: „Úr Jézus Krisztus, akinek minden engedelmeskedik, teljesítsd azt az egy kérésemet, hogy ha valaki megemlékezik nevedről, fölidézve szenvedésemet, Uram, ne emlékezz bűneire az ítélet napján, hanem légy kegyes hozzá, hiszen tudod, hogy test vagyunk.” Szózat hallatszott az égből: „Gyönyörűségem, pihenj meg Atyámnak házában, ki van a mennyekben; amit kívántál, megadatott néked.” Ezután Krisztus vértanúja az említett helyhez ért, és ott bevégezte vértanúságát. Tulajdon atyja nyakazta le! Miközben atyja a hegyről leereszkedett, tűz szállt alá az égből és elemésztette, hogy hamva sem maradt. Krisztus szent vértanúja, Borbála, Juliannával együtt, december hónap negyedik napján végezte be életét, Maximianus uralkodása és Marcianus elöljárósága idején.
Volt egy nemes, szászföldi gróf, aki elfogta egy ellenfelét, egy toronyba záratta, és súlyos büntetés terhe mellett meghagyta családjának: se ételt, se italt ne adjanak neki, hogy minél előbb éhen haljon. Miután már jó ideje étlen-szomjan maradt a fogoly, gyászos és panaszos hangon kérlelte a toronyőrt, hogy adna neki egy kevés kenyeret a dicsőséges szűz, Borbála iránti tiszteletből, hogy éhen ne haljon. Az őr ügyet sem vetett a kiáltozásra és könyörgésre, amaz pedig így feküdt ott egy darabig, és senkinek nem válaszolt. Az őr úgy vélte, hogy már meghalhatott, és kérte urát, hogy adjon engedélyt a tetem kihozására, mielőtt oszlani kezdene. Kötelet kötöttek a fogoly nyakába, felhúzták a torony tetejére és a magasból levetették. Miután földet ért, rögtön felegyenesedett, s mindazok, akik ott voltak, láttára hanyatt-homlok menekülni kezdtek. Ő pedig kedvesen intette őket és kérte, hogy az Istenért el ne szaladjanak, inkább jöjjenek közelebb. Miután odaléptek, megkérdezték, hogyan lehetséges ez, és hogy lehet, hogy még él. Így felelt nekik: „Borbála, a szent szűz, minden viszontagságom során megoltalmazott, és mikor kidobtak a toronyból, szentséges kezével fogott fel. Nem halhatok meg, csak meggyónva, szentáldozással megerősítve, és az utolsó kenetet fölvéve.” „Honnan ez a kegyelem?” – kérdezték. Mire ő: „Minden év minden egyes napján böjttel és imádsággal tiszteltem Borbálát, és megszerezte nekem Istennél ezt a kegyelmet, hogy szentségek nélkül nem halhatok meg.” Mihelyt megkapta a szentségeket, kilehelte a lelkét.
Egy másik példát a rómaiak felséges királyának, Adolfnak idejéből olvasunk. Történt egyszer, hogy egy gróf, a király parancsára, a keleti részeken lett elöljáró. Idő multával egyik, lovagi nemzetségből származó famulusát megvádolták, hogy megbecstelenített egy szüzet. Elfogták és bilincsbe verték, amíg a nemesek és a város döntenek, hogy milyen büntetést szabjanak ki rá. A megszabott időpontban mindnyájan egybegyűltek, az ifjút elővezették, ő esengve kérte, hogy meggyónhassék. Gyóntatót hívnak, aki meghallgatva, ártatlannak találta. Ezért a pap azt a tanácsot adta neki, hogy fogadjon örökös szolgálatot Szent Borbálának, s ne menjen vissza házába, ne térjen haza, míg meg nem látogatta a poroszföldi Antiquum Culment. Az ifjú így is tett. Közben a nő fennhangon kiáltozva ítéletet követel, az ifjút a bíróság elé vezetik, a bíró ítéletet hirdet, az ifjú már le is mond életéről. Egy idegen lépett ekkor elő, akit senki sem ismert, biztatván az ifjút, hogy kérje meg a bírót, hadd tegyen ő is vallomást. Így is történt. Akkor az egész nép összeszaladt, hogy ez a jöttment mit akar mondani. A jövevény ésszerűen kimutatta, hogy az ifjú ellen felhozott vád semmis, és ezt állhatatosan bizonyította is. A nemesek, a polgárok és az összes jelenlevő elfogadta az érvelést. Az ítéletet visszavonták, mert az emberi értelmet meghaladó bizonyságoknak senki sem mondhat ellene.
Míg az említett ifjú a bíróság előtt állt, túláradó örömében a földre akart borulni, de úgy esett, hogy átkarolta a bíró nyakát. Ezt látva rárontottak a poroszlók. Apja és barátai reményvesztetten sírtak, jajveszékeltek, és félholtan hagyták magára. A gyóntató erről értesülvén, bizalmasan így szólt a barátokhoz: „Ne rendüljön meg bizalmatok egy pillanatra sem Szent Borbála jótéteményeiben, mert bizonyosan tudom, hogy az ifjú egészséges, és semmi bántódása nem esik.” Amikor atyja és barátai odasiettek, egyetlen sebhelyet sem találtak rajta. Örömmel köszöntötték a Szent Borbála érdemei árán kapott jótéteményeket, és magasztalva dicsérték a szentet. Az ifjú végül Szent Borbála szolgálatában végezte be életét.
fordította: Veszprémy László _________________________________________________
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Borbála, népünk ajkán olykor Borbál, Borbálya, az északi csángók ajkán Barbar*, ókeresztény vértanú (†306), egyike a magyar középkor és barokk világ legtiszteltebb nőszentjeinek, továbbá máig legkedvesebb asszonyi keresztneveinknek. Kultusza virágzott az egész hazai középkorban, de az utóbarokk paraszti világában is. Az ünnep már a Pray-kódex misekönyvében fölbukkan.
Legendáját Temesvári Pelbárt nyomán az Érdy-kódexben* olvassuk. Maximianus császár idejében Nikodémiában élt egy előkelő pogány úr, Dioscorus. Okos és szép lányának Borbála volt a neve. Atyja annyira félti Jézus hitétől, hogy toronyba zárja. És mikoron ott lakozék, éjjel és nappal gondolkodik vala az Úristenről, az szent hitről és az mennyországnak csodálatos állatjáról. Borbála innen a toronyból hírét hallja Origenes alexandriai bölcsnek és ír neki. Kéri, hogy tanítsa meg az igaz Isten ismeretére. Origenes Bálint nevezetű papját küldi hozzá, aki megkereszteli a Szentháromság nevében. Atyja drága művel szereztete lányának egy fürdőházat is. Borbála, miután látta, hogy csak két ablakot hagytak rajta, egy harmadikat is vágatott, hogy a Szentháromságra emlékeztesse, egyúttal az ott álló bálványszobrot összetörte.
Atyja mindezek hallatára Borbálát meg akarja ölni. A lány pusztába menekül, de két vad pásztor kiszolgáltatja apja haragjának. Dioscorus kegyetlenül meggyötri, majd átadja a császárnak, hogy ítélje halálra. Miután Maximianus színe előtt megtagadja az áldozatot, megkínozzák, majd sötét börtönbe vetik. Itt maga a mennyei vőlegény, Jézus Krisztus jelenik meg neki nagy fényességben: vigasztalja és erősíti.
A császár másnap az istenek művének tulajdonítja, hogy Borbála testén a sebek, ütések eltűntek. Ez ellen a szűz keményen tiltakozik. A haragra gerjedt császár égő fáklyákkal veri arcul Borbálát, majd a város utcáin meztelenül hajszolja végig. A lány most így imádkozik: én édes uram Jézus, te tudod, hogy ezeket mind teéretted szenvedem. Azért kérlek, fedezjed be az én mezejtelenségemet, hogy ne nézjék az kegyetlen hóhérok én testemet. És ottan leszállván Istennek szent angyala, nagy szép ruhát hoza őneki.
A császár végül halálra ítéli, szülőapja vállalkozik Borbála kivégzésére. Utolsó perceiben így imádkozik Jézushoz: valaki az te szent nevedről megemléközik, és az én halálomról, bocsássad meg minden ő bűneit, és ne emléközzél meg róla az nagy ítéletnek napján. És szózat jöve őhozzá mennyből, mondván: jövel én szeretőm, nyugodjál immáron ennek utána énvelem az erek bódogságban. És amit kérsz, engedvén vagyon. És annak utána önnön atyjátul érdemlé az szent mártíromságot. És mikoron az ő atyja az hegyről leszállana, mennyből tűz szálla reá és megemészté őtet.
A legendának ez a befejező imádsága, mozzanata magyarázza, hogy Borbála a jó halálnak egyik legtiszteltebb középkori védőszentje lett, egyúttal a négy Virgines Capitales; továbbá a Tizennégy Segítőszent egyike.
Toronnyal, könyvvel, pálmaággal szokás ábrázolni. Mindez legendájából könnyen érthető. Adnak azonban a kezébe kelyhet is, amely fölött olykor szentostya lebeg. Ezt a mozzanatot legendájából közvetlenül nem tudjuk megmagyarázni. Azt hisszük azonban, hogy Künstle helyes úton jár, amikor azt állítja, hogy a három ablakú torony fölvette annak a szem edénynek formáját is, amelyben a középkor végén az Oltáriszentséget őrizték. Érthető tehát a további ikonográfiai fejlődés: kelyhet adtak a kezébe, hogy Borbála végórájukban ne hagyja szentség nélkül azokat, akik életükben tisztelték őt. Így jelenik meg Szászfalva (Sásová) táblaképén is: kehely a kezében, fölötte ostya lebeg. Végh János helyesen mutat rá*, bár a fejlődési folyamatra nem utal, hogy itt róla és nem Dorottya (Divald) vagy Ilona (Radocsay) ábrázolásáról van szó.
A középkori városok puskaporos tornyát szívesen ajánlották Borbála oltalmába, hogy mentse meg őket a véletlen robbanással bekövetkező hirtelen haláltól. Védi a tüzérek életét is, akik puskaporral, ágyúval kénytelenek harcolni. További képzettársítással Borbálát tekintették védőszentjüknek az ágyú- és harangöntők is. Ebből a hiedelemkörből érthető, hogy Hetésben*, továbbá a muravidéki horvátok körében* Borbála (és Luca) napján csak férfinak szabad tüzet rakni.
Borbála hajdani nagy népszerűségét az is mutatja, hogy minden különösebb eszmei, szakmai kapcsolat nélkül a középkor végén Pest varga-, Igló bányász-, Kassa kereskedőcéhének ő volt a védőszentje*. Viszont a torony jelképéből érthető, hogy már barokk időkben miért választották az egri kőmívesek és kőfaragók patrónájuknak*. A szűcsök nagyszombati*, továbbá a kovácsok, bognárok, nyergesek érsekújvári közös céhe is az ő oltalma alá helyezte magát. Céhzászlajuk a plébániatemplomba került.
A bánáti Szentborbála falu modern neve szellemes képzettársítással keletkezett. Tudvalévő; hogy a XVIII. században Elzászlotharingiai németek és franciák is vándoroltak a Bánátba. Megalapították Szenthubert, Károlyliget és Seultour helységeket. A két előbbi nevéről Hubert és Károly napjánál szólunk. A harmadik egy ott álló középkori toronymaradványról kapta francia nevét. A millennium után a falunak a Szentborbála találó magyar nevet adták, miután a vértanú szüzet toronnyal szokták ábrázolni.
Legendájából következik, hogy Borbála a jó halál jeles középkori patrónája volt. Alig van tehát hajdani templom, ahol képével ne találkoznánk. A hívek szükségét érezték, hogy éppen őelőtte imádkozzanak.
A brassai Feketetemplom déli előcsarnokának (Opfertor) timpanonjában freskó: Mária Jézussal, Katalin és Borbála között (1480 körül). Föltűnik még Bántornya (Turnišče) Mária halálát ábrázoló falképén, Katalin társaságában (XIV. század), továbbá Besztercebánya (XV. század, a bányabérlő Thurzók házában)*, Csetnek (Štitnik, XIV. század), Gömörrákos (Rákoš, 1400 körül), Rimabánya (Rimavska Bana, XIV. század)*, Szucsány (Sučany), Marosfelfalu (Suseni, XV. század) freskóin. Jekelfalu (Jaklovce) templomának Borbála és Dorottya legendáját ábrázoló, XV. századból származó freskóciklusa századunkban ment tönkre*. Ófehértó közelmúltban feltárt, XV. század elejéről való freskóalakjai között* Borbála egyike a legszebbeknek.
Ciklikus ábrázolásokkal is találkozunk. Bártfa Borbála-oltárán (1450) és Márkfalva (Jazernica Markovice) Anna asszony tiszteletére szentelt főoltárán (1517) Borbála atyjával vitatkozik, majd lefejezik. Besztercebánya Borbála-oltárán (1509) ledönti a bálványszobrot, majd a másik képen az ő lefejezésére kerül sor.*
Borbála alakja gótikus zárókőként bukkan föl a soproni Szent Mihály templomban.*
Barokk szoborábrázolásai közül említendő Sopron (dominikánus templom, Szentháromság-szobor), Győrsövényháza (1750), Jobaháza (1750), Mihályi (1760).* A középkorban Borbála és Katalin együtt is föltűnik. Ez az ikonográfiai hagyomány főleg szoborkompozícióként a barokkban is tovább él, így Bodonhely, Zsira (1730),*Szécsényfőoltárán (1738), Szécsényfelfalu szószékén (1755, Ilona is ott van közöttük). A váci Gombás-patak híres barokk hídján ott áll az ő szobra is. Kronosztichonos felírása: S. BARBARA CUM NECE CERTANTES CONFORTABIS ET ESCA COELESTI CIBABIS (1759), vagyis: Szent Borbála a halállal küszködőket megerősíted és égi eledellel táplálod.*
A tabáni templom egyik mellékoltárán (1816) Borbála és Sienai (!) Szent Katalin, a krisztinavárosiban pedig Borbála és Alexandriai Katalin klasszicizáló szobrai (1815) láthatók.* Barokk nemes kisasszonyként ábrázolja Pápa(bencés templom) és Pecöl oltárképe.
A bányászélettel függ össze Borbálának néhány modern ábrázolása. Pécsvárad barokk templomának egyik alacsonyan fekvő, elsötétített ablakfülkéjét tárnaszerűen alakították ki. Közepén áll Borbála modern szobra ikonográfiai jel nélkül. Tiszteletére két bányászlámpa világít.
A selmecbányai Katalin-templom szentélyében Borbála szobra fején koronával, kezében bányászfáklyával, amelyet minden misén meggyújtanak.
Borbála-patrociniumainkat részben a gótikus jámborság, részben pedig újabbkori bányászatunk ihleti.
Borbála a jó halál védőszentje. Középkorra visszanyúló, reformációt átélő tisztelete hagyományőrző tájainkon (palócok, jászok, moldvai csángók) is már múlóban van. József lépett a helyére.
Több jellegzetes, de hosszadalmas népi, illetőleg ponyvairodalmi magyar* és német szöveget elmellőzve, csak egy rövid, ritmikus klézsei imádságot idézünk:
Szent Borbála az égbe
Könyékig van vérbe.
Arany haja leeresztve
Vasrudakkal lecsíptetve.
Ki ezt elmondja egy nap háromszor: a kis körme se lesz bűnbe.
Zalaszentbalázs öregasszonyai röviden így könyörögnek: Szent Borbála, te, aki annyit szenvedtél, könyörögj érettünk! Az égiháború, villámlás életveszedelemmel jár. Érthető tehát ha Bátya "rác" öregei ilyenkor így fohászkodnak: Sveta Borbala ora pro nobis.*
Borbála a jó halál patrónája lévén, áttételeiben érthető az a Csíkjenőfalván följegyzett hagyomány, hogy a múlt századi nagy kolera idején hét éjjel hét Borbála nevezetű fehérnép szőtt, szabott és varrt balkezével egy férfiinget és gatyát. Felöltöztettek vele egy karót, a falu végére tették, hogy a kolera megijedjen tőle és elkotródjék.*
Szent Borbála füve (Barbarea stricta) őseinknek kelevény, himlő, villámcsapás ellen kedvelt orvossága volt. A névvel is a fű foganatosságát akarták fokozni.*
Ismeretes, hogy az állandó életveszélyben forgó bányásztársadalomnak Borbála a legtiszteltebb közép-európai védőszentje.* Hazai bányáink Borbála kultusza főleg képzőművészeti emlékeink tanúsága szerint a középkor végén bontakozik ki. A kultusz egyfelől Kutná Hora (Kuttenberg) híres bányaváros Borbálatemplomától, a csehországi gótika remekművétől és kultikus atmoszférájától kap egyelőre még elemzésre váró ösztönzést.* Közrejátszik azonban az osztrák Alpesek bányászainak a XVI. századtól folyton erősödő Borbála-tisztelete is. Véleményünk szerint e kétirányú benyomulásnak, részben bányászvándorlásnak eredője hazai bányászaink Borbála-kultusza, amely egyébként már csak nyomokban, illetőleg egyénekben él.
A hagyomány megörökítését leginkább Faller Jenő buzgalmának* köszönjük, aki helyesen hangoztatta, hogy rosszul értelmezett nemzeti öntudatból kár István király tiszteletét erőltetni a csehesnek érzett Borbála-tradíció helyett. Több megállapítása azonban igazításra szorul, így a hazai kultusz Hollandiából való eredeztetése. A múlt századból és a két világháború közötti időszakból való anyaggyűjtése azonban igen értékes. A következőkben ebből merítünk.
Hazai bányászaink Borbála napját 1945-ig általában nagymisével és munkaszünettel ünnepelték meg. Ilyenkor az igazgatóságtól jutalmat is kaptak. Este a fiatalság bálozott, ami a népi Borbála-hagyománynak egy másik hajtásához is kapcsolódik.
A salgótarjáni bányászok (Gusztáv-akna) 1928-ig leszállás előtt a Miatyánk után ezt imádkozták: Óh Szent Szűz Borbála, hozzád fordulunk mindazok, kik a föld mélyébe leereszkedünk. Oltalmazz meg minket minden szerencsétlenségtől és bajtól, könyörögj érettünk és légy erős pártfogónk mindörökké. Amen.
Pécs (volt Ferenc József-akna): Imádkozzunk Szent Borbála tiszteletére, hogy minket a tűztől, víztől és hirtelen haláltól megoltalmazzon, és halálunk óráján Krisztus vérével megváltott nagy szentségben részesülhessünk.
A Szent István-akna legénysége a század elején még önálló, de azóta megszűnt Somogybányatelep Rücker-aknai bányászaiból került ki, akik régi Borbála-képüket és az előtte égetett mécsest is magukkal hozták. Ezek Borbála napján régi bányász zászlójukkal szoktak templomba menni.
Faller Borbála-imádságokat közöl még Salgótarján, Dorog, Tokod, Baglyasalja, továbbá a bihari Felsőderna(Derna) régi bányászainak ajkáról. Helyesen jegyzi meg, hogy ezek a magyar szövegek nem régiek, és javarészt nyilván egyházi eredetű fordítások.
Egy jellemző baranyai monda* a legendából sarjadt: egy dúsgazdag, de fösvény házaspárról, meg Borbála nevezetű kislányukról szól.
A gazdag ember még látni sem szerette a szegényeket. A kis Borbála mégis az ő gyermekeikkel játszott egy köves hegy oldalában, amelyet telhetetlen kapzsiságában a gazdag szintén megvásárolt magának. A gyerekek ott áskáltak a tövében, amikor váratlanul szenet találtak. Bányászata megindult, és így az ember még gazdagabb lett.
A nagylánnyá serdült Borbálának megesett a szíve a szegény bányászok küzdelmes életén. Egy vasárnap, amikor lement a táróba, vagyis tárnába, nagy recsegést hallott. Ezt intő jelnek vette és kérte édesapját, hogy a bányászok más vasárnap ne dolgozzanak. Ez azonban kérlelhetetlen maradt. Reggel Borbála könyörgött a bányászoknak, hogy be ne menjenek a táróba. Hallgattak rá. Nemsokára a táró csakugyan beszakadt, de emberélet nem pusztult el.
Borbálát az apja férjhez akarta adni egy gazdag legényhez, de hiába. Erre a lányát egy hatalmas kővel agyon akarta csapni. Ez félelmében a bányászokhoz menekült. Az apa itt is üldözte, azonban eltévedt, majd valami mélységbe zuhant. A lány megmenekült, és azzal hálálta meg szeretett bányászainak segítségét, hogy egész életén át megmaradt jótevőjűknek. Mindig megsejtette és megmondta, hogy hol éri őket veszedelem.
Egy másik pécsi mondai hagyomány szerint* Borbálát ellenség üldözte. Egyszerre megnyílt előtte a föld, és a mélység nyelte el. Bányászok közé került, akik megvédték, ő pedig védőszentjük lett.
Ritka népszerűségéből következett, hogy Borbála a kultusz zárt világából kilépve, meghódította a szakrális népélet szélesebb tartományait is.
Bornemissza Péternél olvassuk*geleszta, vagyis gyomorbántalom ellen ezt a bájoló imádságot:
kedd 06 december 2022 at 0000 - Szent Miklós püspök -Mikulás
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor kedd 06 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Szent Miklós püspök [december 6.]
A Miklós (Nicolaus) név a nicos, azaz ‚győzelem’ és a laos, azaz ‚nép’ szóból ered. A Miklós név tehát annyi, mint a ‚nép (vagyis a nép között elterjedt hitvány bűnök) fölötti győzelem’, vagy a ‚nép győzelme’, mivel életével és tanításával sok népnek bizonyította, hogyan lehet a vétkek és bűnök fölött győzedelmeskedni. Vagy pedig a nicos, azaz ‚győzelem’ és a ‚dicséret’ szóból mintegy ‚győzelmes dicséret’; vagy a ragyogás (nitor), és a laos, azaz ‚nép’ szavakból, mintegy a ‚nép ragyogása’. Mindaz megvolt ugyanis őbenne, ami ragyogást és tisztaságot ad, hiszen Ambrus szerint megtisztít az Isten szava, megtisztít az igaz bűnvallás, megtisztít a szent gondolkodás, megtisztít a jóban munkálkodás. Legendáját az argoszi mesterek írták meg. Isidorus szerint Argosz görögországi város, ahonnan a görögöket általánosan argosziaknak nevezik. Más helyütt az is olvasható, hogy Metód pátriárka görögül írta meg a legendát és János ákonus fordította latinra, számos részlettel kiegészítve.
Miklós, Patera városának polgára gazdag és szent életű szülőktől származott. Apját Epiphanesnak, anyját pedig Johannának hívták. Gyermekük viruló ifjúkorukban született meg, s azután már nem is éltek házaséletet. A gyermek első nap, fürösztés közben egyenesen megállt a mosdóteknőben. Ráadásul szerdán és pénteken csak egyszer szopott. Fölserdülvén nem vett részt az ifjak szórakozásaiban, inkább a templom küszöbét koptatta. Amit ott a Szentírásból megértett, emlékezetében őrizte. Szülei elhaltával azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná roppant vagyonát az emberi dicséret helyett Isten dicsőségére fordítani.
Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát.
Nem sok idő múltán Isten szolgája hasonlóan cselekedett. A szomszéd ismét megtalálta az aranyat, és hangos ujjongásban tört ki. Föltette magában, ezentúl virraszt, hogy megtudja, ki volt segítségére szükségében. Néhány nap múlva Miklós kétszer annyi aranyat dobott a házba. Az ember fölébredt a zajra, a menekülő nyomába eredt, és ilyen szókkal szólította meg: „Állj csak meg, hadd lássalak, ki vagy!” Utolérte és fölismerte. Majd földre borulva meg akarta csókolni a lábát, amit ő elutasított, s szavát vette, hogy míg él, nem árulja el.
Myra városában meghalt a püspök. Összegyűltek a püspökök, hogy gondoskodjanak az egyház utódlásáról. Volt közöttük egy nagy tekintélynek örvendő püspök, s az ő véleményétől függött a többiek döntése is. Arra intette társait, hogy kitartóan böjtöljenek és imádkozzanak. Azon éjjel hangot hallott, hogy virradatkor figyelje a templom kapuját: akit először lát belépni a templomba, s akinek a neve Miklós, azt szentelje püspökké. A jelenést föltárta a többiek előtt, s figyelmeztette őket, hogy mindannyian állhatatosan imádkozzanak, míg ő a kapu előtt vigyáz. Csodálatos módon virradatkor, isteni indíttatásra, mindenki előtt ott sietett Miklós. A püspök megragadta, és azt mondta neki: „Mi a neved?” Ő pedig, a galambszelídségű ifjú, meghajtott fővel válaszolt: „Miklós, szentséged szolgája.” Erre a templomba vezették, s bár igen erősen ellenkezett, a püspöki székbe ültették. Ő pedig ugyanazt az alázatosságot és komoly erkölcsöt követte minden dologban, mint azelőtt. Az éjszakákat imádságban virrasztotta át, testét sanyargatta, az asszonyok társaságától távol tartotta magát, alázatos volt az emberek szolgálatában, hathatós a szólásban, serény a buzdításban, szigorú a dorgálásban.
Azt tartja a hagyomány, mint ahogy valamelyik krónikában is olvasható, hogy Miklós részt vett a niceai zsinaton.
Egy napon egynémely hajósok nagy veszedelembe kerültek, és könnyek között így imádkoztak: „Miklós, Isten szolgája, ha igaz, amit rólad hallottunk, hadd tapasztaljuk meg mi is!” Legott megjelent valaki az ő képében, mondván: „Íme, itt vagyok, hívtatok engem.” Segített nekik megigazítani a vitorlarudakat és hajóköteleket, és a vihar is rögtön elült. Mikor aztán eljutottak templomába, minden jelzés nélkül fölismerték, pedig azelőtt soha nem látták. Akkor Istennek és Miklós püspöknek is hálákat adtak szabadulásukért, ő pedig intette a hajósokat, hogy menekülésüket az isteni irgalomnak és hitüknek, ne pedig az ő érdemeinek tulajdonítsák.
Egyszer Szent Miklós egész tartományát éhínség sújtotta, úgyhogy mindenütt elfogyott az élelem. Isten embere hallván, hogy búzával megrakott hajók kötöttek ki, rögtön odasietett, és kérlelte a hajósokat, ha többel nem, hajónként csak száz mérő gabonával segítsenek az éhínségtől elcsigázott embereken. Azok így válaszoltak: „Nem merjük megtenni, atyánk, mert lemérték Alexandriában, s hiánytalanul kell a császár csűrjeibe szállítanunk.” A Szent így válaszolt nékik: „Tegyétek csak, amit mondok, és Isten erejében ígérem néktek, hogy nem lesz károtok a királyi számtartónál.” Így is tettek, és ugyanazt a mennyiséget adták át a császár hivatalnokainak, amelyet Alexandriában fölvettek. Elhíresztelték a csodát, és nagy dicsérettel magasztalták szolgájában Istent. A gabonát pedig kinek-kinek szükséglete szerint osztotta szét Isten embere, úgyhogy az csudamód két éven át nemcsak hogy szükségleteiket elégítette ki, hanem bőségesen maradt vetőmagnak is.
Azon a vidéken hajdan a bálványoknak szolgáltak, s különösképpen az istentelen Diana képmását tisztelte a nép. Egészen Isten emberének idejéig szolgált némely paraszt a mondott kárhozatos kultusznak, és egy Dianának szentelt fa alatt bizonyos pogány rítusokat gyakoroltak. Isten embere az említett rítust a tartomány egész határából kiűzte, a fát pedig kivágatta. Megdühödött rá az ősi Ellenség, s valamilyen kagylóolajat készített, amely természetellenesen, vízben és kövekben is ég. Magát egy jámbor asszony képére átváltoztatva, odahajózott egynémely emberekhez, akik az Isten emberéhez tartottak a tengeren, s így szólt hozzájuk: „Szívesen mennék veletek Isten szentjéhez, de nem tudok. Kérlek, vigyétek ezt az olajat az ő templomához, és az én emlékezetemre kenjétek meg vele pitvarának falait.” Ezzel eltűnt. Íme, feltűnik egy másik csónak, benne tisztes személyek, s köztük egy Miklóshoz nagyon hasonló ember, aki így szólt hozzájuk: „Hajh, mit mondott és mit adott nektek ez az asszony?” A hajósok pedig mindent szép sorjában elbeszéltek. Kiknek ő: „Ez az a szégyentelen Diana! S hogy ti magatok is lássátok, igazat mondok, öntsétek az olajat a vízbe!” Mikor beleöntötték, hatalmas tűz gyúlt a tengeren, s láthatták, hogy a természet ellenére sokáig lángol a vízben. Isten emberéhez érvén ezt mondták neki: „Valóban te vagy az, aki nékünk a tengeren megjelentél, s minket az ördög csapdájából kimentettél.”
Ugyanaz idő tájt valamelyik nép föllázadt a római uralom ellen. A császár három főemberét, Nepotianust, Ursust és Apiliót küldte ellenük. Mikor az ellenszél miatt partra szálltak az Andriai-tenger melletti Myra kikötőjében,* Szent Miklós meghívta őket vendégségbe, mert el akarta érni, hogy hadi népüket tartsák vissza a rablástól, amit a vásárokban szoktak művelni. Míg a Szent a vendégekkel időzött, a helytartó, akit megvesztegettek, három ártatlan katonát le akart fejeztetni. Mikor a püspök ennek hírét vette, kéne a főembereket, hogy vele együtt siessenek oda. A vesztőhelyen már ott térdepeltek az elítélt katonák, szemük be volt kötve, és a hóhér fölemelte kardját, Miklóst megszállta a buzgóság, és bátran a hóhérra vetette magát, kardját kicsavarta a kezéből, és messzire hajította. Az ártatlanokat pedig eloldotta, és sértetlenül vitte magával. A helytartó palotájához sietett, s a bezárt kapukat erőnek erejével kinyittatta. A helytartó elébe ment, és üdvözölte. Köszönését megvetéssel fogadta a szent, és azt mondta: „Te Isten ellensége, te törvényszegő, milyen vakmerő vagy, hogy arcunkba merészelsz nézni, mikor oly roppant bűnt követtél el?” Nagyon megdorgálta, s miután az megbánta bűnét, a főemberek kérésére megbocsátott neki.
Miklós áldását véve, a császár főemberei folytatták útjukat, s vérontás nélkül leigázták az ellenséget. Visszatérve a császár nagy tisztelettel fogadta őket. Némelyek azonban, szerencséjüket megirigyelvén, kérleléssel és megvesztegetéssel rávették a császár prefektusát, hogy vádolja be őket felségárulás címén. Mikor a császárnak följelentette őket, az uralkodó éktelen dühbe gurult, s tömlöcbe vettette a főembereket, és minden vizsgálatot mellőzve megparancsolta, hogy még az éjjel végezzék ki őket. Az őrök elmondták, mi vár rájuk. Azok megszaggatták ruhájukat, s keservesen jajveszékelni kezdtek. Akkor egyiküknek, mégpedig Nepotianusnak eszébe jutott, hogy a három ártatlant hogyan szabadította meg Szent Miklós. Társait is buzdította, hogy kérjék az ő oltalmát. Imádságukra Szent Miklós azon az éjszakán megjelent Constantinus császárnak, ezt mondván: Miért fogattad le azt a három főembert ily jogtalanul, s miért adod őket a halálra, mikor nem is vétkesek? Serkenj föl, siess, és minél előbb bocsáttasd őket szabadon! Ha nem teszed, imádkozom Istenhez, hogy támasszon ellened háborút, és abban te magad is ess el, és légy a vadállatok eledele!” Erre a császár: „Ki vagy te, hogy éjnek idején palotámba hatolva így merészelsz szólani?” Kinek amaz: „Én vagyok Miklós, Myra városának püspöke.”
A prefektust is hasonlóan, látásban megfélemlítette, ezt mondván: „Te megveszekedett gonosz, értelmedben romlott és szívtelen alak, mién vagy bűnrészes az ártatlanok halálában? Szedd a lábad és igyekezz, hogy kiszabadítsd őket! Ha nem teszed, a testedet férgek fogják ellepni, és házad hamarosan a földdel lesz egyenlő.” Kinek az: „Ki vagy te, hogy ilyenekkel fenyegetsz minket?” „Tudd meg – szólt –, hogy én Miklós vagyok, Myra városának püspöke.” Fölébredvén mindketten elmondják a másiknak álmukat, és rögtön küldenek a bebörtönzöttekért. A császár így szólt hozzájuk: „Milyen bűbájossághoz értetek, hogy ilyen álmokkal játszotok velünk?” Amazok azt felelték, hogy ők nem varázslók, máskülönben pedig nem szolgáltak rá a halálos ítéletre. Akkor a császár: „Ismertek egy embert, akinek neve Miklós?” Azok a nevet hallván, kezüket az ég felé emelték, s kénék Istent, hogy Szent Miklós érdemei által szabadítsa ki őket a jelen veszedelemből. Mikor a császár a szent püspök egész életét és csodáit megismerte tőlük, így szólt hozzájuk: „Menjetek és adjatok hálát Istennek, aki az ő könyörgésére meghallgatott titeket! De a mi nevünkben is vigyetek neki ajándékot, kérvén, hogy ezentúl ne fenyegessen engem, hanem értem és országomért buzgón könyörögjön az Úrhoz!” Néhány nap múlva az említett férfiak Isten emberének lába elé borultak, mondván: „Valóban Isten szolgája, s valóban Krisztus tisztelője és szeretője vagy.” S miután mindent sorjában elmeséltek neki, az kezét az ég felé emelve nagy hálát adott az Istennek, s ellátva bölcs tanácsokkal, hazaküldte a főembereket.
Mikor pedig az Úr magához akarta venni, kérte az Urat, hogy küldje el angyalait, és fejét meghajtva látta, hogy angyalok jöttek érte. A „Tebenned bíztam, Uram” kezdetű zsoltárt (30,2) mondta, egészen a „kezeidbe ajánlom lelkemet” (30,6) szavakig, s az Úr 343. évében kiadta lelkét, miközben mennyei énekszó hangzott. Egy márványsírba temették, és fejénél olajforrás, lábánál vízforrás fakadt, s mindmáig szent olaj izzad tagjaiból, mely sokak egészségét visszaadta.
Püspöki székében egy jámbor ember követte, akit azonban irigyei elűztek. Miután kiebrudalták, megállt az olaj folyása, de aztán visszahívták a püspököt, s rögtön elkezdett csepegni az olaj.
Sok idő múltán a törökök elpusztították Myra városát, negyvenhét, Bariba való katona azonban odasietett, s négy szerzetest maguk mellé véve, fölnyitották Szent Miklós sírját, és olajban úszó csontjait Bari városába vitték az Úr 1087. esztendejében.
Egy ember pénzt vett kölcsön egy zsidótól, és mivel más kezese nem volt, megesküdött Szent Miklós oltárára, hogy amilyen gyorsan tudja, visszaadja. Már sokáig nála volt a pénz, végül a zsidó visszakövetelte, de amaz állította, hogy régen visszaadta. A zsidó bíróság elé viszi adósát, akit megesketnek. Az egy kivájt botot vitt magával, tört arannyal töltve, mintha azzal segítené magát a mozgásban. Mintegy az eskühöz készülődve, átadta a botot a zsidónak, hogy tartsa addig. Esküdött, hogy többet is visszaadott, mint amennyivel tanozott. Az eskü után visszakérte a botját, és a zsidó, mit sem sejtve a furfangról, visszaadta neki. Hazatérőben a csalárd adóst egy útkereszteződésnél elnyomta az álom. Nagy sebességgel arra jött egy kocsi, és eltaposta. A bot is kettétört, és kifolyt belőle az arany. A zsidó ennek hallatára odasietett, és rájött a fortélyra. Sokan azt tanácsolták neki, hogy vegye magához az aranyat, de ő vonakodott, mondván, hogy csak akkor fogadja el, ha a halott, Szent Miklós érdemeire, föltámad. Azt is hozzátette, ha így lesz, fölveszi a keresztséget és keresztény lesz. A halott rögtön föltámadt, és a zsidó Krisztus nevében megkeresztelkedett.
Egy másik zsidó, látva Szent Miklós csodatévő hatalmát, megcsináltatta a képmását, és elhelyezte a házában, s mikor messzebbre utazott, dolgait e fenyegetéssel bízta rá: „Miklós, minden jószágomat a te őrizetedre bízom, s ha nem vigyázol mindenre, korbácsütésekkel veszek elégtételt.” Egy alkalommal messze földön tartózkodott, s ez alatt tolvajok jöttek, mindenét elrabolták, csupán a képmást hagyták meg. A zsidó pedig hazatérvén és látván, hogy kirabolták, ilyen és ehhez hasonló szavakkal szólítja meg a képmást: „Miklós uram, nemde azért vettelek házamba, hogy javaimat megőrizzed a tolvajoktól? Miért nem tetted meg, miért nem akadályoztad meg a rablókat? Ezért hát kegyetlenül megkínozlak, és te fogsz lakolni a rablók helyett. Így kárpótolom veszteségeimet a te gyötrelmeiddel, és a rád mért korbácsütésekkel hűtöm le dühömet.” Fogja a képmást, kegyetlenül ütlegeli, durván megkorbácsolja. Csodálatos, bámulatra méltó dolog: mikor a tolvajok éppen a rablott holmin osztozkodtak, Isten szentje, mintha csak ő kapta volna az ütlegeket, megjelent nékik, s ilyen és ehhez hasonló szavakat szólt: „Miért korbácsolnak engem oly kegyetlenül tihelyettetek? Miért ütlegelnek engem oly gonoszul? Miért kell annyi kínzást elszenvednem? Íme, hogy kéklik a testem! Íme, hogy piroslik kifolyt véremtől! Szedjétek a lábatokat, és amit elhoztatok, mind adjátok vissza, máskülönben a mindenható Isten haragja tombol rajtatok, gazságotok közhírré tétetik, és mindőtök akasztófán végzi.” Azok így feleltek: „Ki vagy te, hogy így beszélsz velünk?” pedig: „Miklós vagyok, Jézus Krisztus szolgája, akit egy zsidó a javai miatt, melyeket tőle elraboltatok, kegyetlenül megkínzott.” Megrémülve sietnek a zsidóhoz, elmondják neki a csodát. Ő is megerősíti, mit művelt a képmással, Mindent visszaadnak, s a rablók a becsület útjára térnek, a zsidó pedig az Üdvözítő hitére.
Egy ember, iskolás fia iránti szeretetéből, minden évben ünnepélyesen ülte meg Szent Miklós ünnepét. Egy alkalommal a fiú apja nagy lakomát készített, és sok klerikust meghívott. Eljött az ördög is a kapuhoz, és zarándok képében alamizsnát kért. Az apa gyorsan megparancsolta a fiának, hogy adjon neki alamizsnát. A fiú siet, de a vándornak hűlt helyét találja. Utánaered, s mikor egy keresztútra ér, az ördög megragadja a fiút és megfojtja. Az apa ezt hallván, jajveszékelni kezdett, hazavitte a holttestet, fölravatalozta a szobában, és fájdalmában kiáltozni kezdett, ezt mondván: „Drága fiam, mi történt veled? Szent Miklós, ez a jutalma a tisztelemek, amelyet mind ez ideig irántad tanúsítottam?” S mikor ilyeneket és ehhez hasonlókat mondott, a gyermek, mintha csak álomból ébredne, kinyitotta szemét, és talpra ugrott.
Egy nemes ember arra kérte Szent Miklóst, hogy esdjen neki fiút az Úrtól. Azt ígérte, hogy fiát templomába vezeti, és egy aranyserleget ajánl föl néki. Megszületik a fiú, föl is serdül. Ekkor az apa elkészítteti a serleget, mivel azonban igen megtetszett neki, saját céljaira kezdi használni, és egy másik, ugyanolyan értékű serleget készíttet. Miközben Szent Miklós temploma felé hajóznak, az apa vizet hozat a fiával abban a serlegben, melyet először csináltatott. A fiú meríteni akart a serleggel, beleesett a tengerbe, és azon nyomban eltűnt. Az apa keservesen siratta, mindazonáltal teljesíteni akarta fogadalmát. Elérkezett Szent Miklós oltárához, s mikor föl akarta ajánlani a második serleget, leesett az oltárról, mintha valaki ledobta volna. Fölemelte a serleget és ismét az oltárra helyezte, de az újra leesett, mint amit még messzebbre hajítottak. Mindenki ámult ezen a nagy csodán, s íme, a gyermek épen, egészségesen jött oda, kezében az első serleggel. Mindenki előtt elbeszélte, hogy mikor a tengerbe esett, rögtön ott termett Szent Miklós, és épségben megőrizte. Apja pedig megörülvén, mindkét serleget fölajánlotta a szentnek.
Egy gazdag embernek Szent Miklós érdemei által fia született, akit az Adeodatus (Isten-adta) névre kereszteltetett. Isten szentjének kápolnát építtetett a házában, s minden évben nagy ünnepélyességgel ülte meg ünnepét. Az a hely pedig az agarénusok földje mellett feküdt. Adeodatust egy alkalommal elfogják az agarénusok, és királyuk szolgálatára hurcolják. A következő évben, éppen mikor a fiú apja áhítatosan ülte Szent Miklós ünnepét, a fiú egy értékes serleget tartván a király előtt állt, és eszébe jutott elfogatása, szüleinek fájdalma és az öröm, mely házukat ezen a napon be szokta tölteni. Mélyen felsóhajtott. Mikor a király a sóhaj okát fenyegetéssel kicsikarta belőle, így szólt a fiúhoz: „Tehet a te Miklósod, amit akar, te itt maradsz velünk.” Hirtelen szélvihar támadt, és az egész házat megrázta. A gyermek a serleggel együtt eltűnt, és mindenki nagy örömére annak a templomnak a kapuja előtt találta magát, ahol szülei az ünnepet ülték.
Máshol azt olvassuk, hogy az említett ifjú Normandiából való volt, és a tengeren átkelve, a szultán elfogatja, és gyakran megvereti. Szent Miklós ünnepén is megverette, s a fiú tömlöcbe zárva sírdogált a szabadulásra gondolva és arra az örömre, melyet e napon szoktak érezni a szülei. Hirtelen elaludt, és fölébredvén apja kápolnájában találta magát.
fordította: Déri Balázs
szerda 07 december 2022 at 0000 - Szent Ambrus
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Szentek és boldogok
Mikor szerda 07 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Szent Ambrus
December 7.
Ambrus népünk ajkán Ambrúzs, Hambrus, Amborúzs, Ambarus, Ambró, Borúzs. Ágoston mellett a leghíresebb egyházatya, nagy szónok (†397). Mediolanonba... születteték – írja a Debreczeni-kódex* – e Szent Amborus, kit a méh, mikor a dajka lefeküdött volna a mulató palotába bölcsőjében a gyermök száját mögnyitva alunnéjék, azonközben egy raj méh szálla reája, mind orcáját s mind száját ellepvén és úgy zengedöznek vala, mint egy kaptárban vagy kosárban. Mely méhök oszton felkelvén róla oly nagy magasan felemelködének az égben, hogy alig foghatja vala meg az emböri szöm. Itt látván az ő atyja és megijedvén rajta, mondá feleségének: ez gyermök nagy embör lészön jövendőben. Egy eretnek egyszer látta Ambrust prédikálni. Látta, hogy egy angyal állana mellette és fülébe súgnája, amelyeket ő mondana.
Legendájának jellegzetes mozzanatáért Ambrust rajzó méhkaptárral szokták ábrázolni, ami emlékeztet szavának, himnuszainak édességére is. A méhkaptár ragadta meg a méhesgazdák és mézesbábosok érdeklődését, ezért választották Ambrust védőszentjüknek. Névünnepét valamikor misével és áldomással tisztelték meg.
Ambrus föltűnik Bártfa (1460), Szepeshely (Spišská Pohradie 1470), Bakabánya (Pukanec 1510), továbbá Csíkszentlélek (Leliceni 1510) szárnyasoltárain* a többi egyházatyák társaságában.
A Tridentinum előírja, hogy a barokk főoltáron legalább két egyháztanítót kell szoboralakban ábrázolni. Ezek leginkább Ágoston és Ambrus. Művészettörténeti szakirodalmunk tájékozatlanul „szent püspök” általánosítással emlegeti őket. Egy zágrábi jezsuita iskoladráma (1615) Ambrus virtusairól szól.*
csütörtök 08 december 2022 at 0000 - SZEPLŐTELEN FOGANTATÁS - Immaculata Conceptio
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Egyházi ünnepnapok Kapcsolat:level
Mikor csütörtök 08 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
SZEPLŐTELEN FOGANTATÁS
Immaculata Conceptio
December 8.
Szent Anna méhében szeplőtelen fogantatással megfogan Szűz Mária Jézus Urunk édesanyja.
Szeplőtelen Fogantatás latinul Immaculata Conceptio, a Tihanyi-kódexben Asszonyunk Máriának foganata, zalai, főleg göcseji nevén Földtiltó Boldogasszony, illetőleg Eketiltó Boldogasszony napja a legnagyobb Mária-ünnepek egyike: Máriát kiválasztottságánál fogva nem terhelte az eredeti bűn, mint minden más anyaszülöttjét.*
Az ünnep történetében több szakaszt különböztethetünk meg, amelyek a hazai hagyományon is visszatükröződnek.
Az első szakasz még csak Mária fogantatását ünnepli, de itt-ott már, főleg a keleti egyházban, a mai tanítás szellemében kerül sor a megülésére. Hazánk talán a Bizánccal való szomszédsága révén a legelsők között tartja számon. A XII. század végéről, tehát a Bizáncban nevelkedett III. Béla király idejéből származó Pray-kódex már jeles ünnepként örökíti meg. Egy közel egykorú kéz imádságát is bejegyzi, megszólítva „a kimondhatatlanul irgalmas Istent, aki az asszony első bűntettét, Éváét Szűz Mária által rendelte kiengesztelni”. Jellemző középkori francia hagyomány szerint a Szeplőtelen Fogantatás ünnepének szerzője egy magyar pap, Magyarország királyának féltestvére. A legendát Laskai Ozsvát is idézi.*
A franciskánus Kazinczy-kódex legendái között egy magyar királyfiról is szó esik. Szent Anzelmus írja: vala franciabéli Károly királnak idejében, ezőn királnak udvarába egy ifjú, ki vala az magyari királnak atyjafia. A királyfinak fölébredve, mindig első gondja volt, hogy elvégezze a Szent Szűz kis officiumát. Amikor pedig egyszer betegségbe esett, megfogadta, – ha Mária meggyógyítja – örök tisztaságban fog élni.
Amikor a királyi trónusra került volna, jegyest választottak neki. Éppen az esküvőre indultak, amikor eszébe jutott, hogy a zsolozsmát még nem szolgálta el. Amikor ezekhez a szavakhoz ért: mel szép vagy és mel ékős drágalátos jegyősöm, megjelent neki a Szűz, és így válaszolt: ha szép vagyok és ékős, miért hagytál el engömet? Mit parancsolsz, hogy tegyek? – kérdezte az ifjú. Mária így szólt: ha az te jegyösödet énéröttem ez világon elhagyod, az mennyországba engömet nyersz jegyösül, és ha az én fogantatásomnak napját esztendőnkéd illendöd, mennyországban megkoronáztatol. A királyfi elhagyta földi jegyesét, elbújdosott és Aquileia környékén remetéskedett. Nemsokára azonban a híres város patriarchájává választották, és osztán Asszonyunk fogantatását nyilván prédikálá és illenie szörzé.
A legendát mintha romantikus életű Salamon királyunk is ihlette volna, aki szintén ezen a vidéken bújdosva, kereste lelkének nyugalmát.
Még egy magyar vonatkozású, Nyugaton elterjedt legendát idéz* Dám Ince: Magyarországon egy szerzetes azt merte állítani, hogy Mária bűnben fogantatott. Halljátok Isten csodáját – kiáltott fel a jámbor író – mielőtt beszédét befejezte volna, holtan rogyott össze az oltár előtt. A történetet a magyar király mesélte el egy mantovai hittudósnak.
A magyar egyház az egész középkorban nagy tisztelettel ünnepelte meg a napot, sőt Mátyás király uralkodása alatt Bécsre is kiterjesztette. Hazai miseváltozatait is megtaláljuk a középkor végén. Himnusza is ismeretes:
Dies laeta celebratur, In qua pie recensetur Mariae conceptio...*
Bonfini följegyezte azt a jámbor hagyományt, hogy 1495. december 8-án, tehát az ünnepen Buda népe a föllegek között megjelenni látta Máriát.
A magyarság tisztelete töretlen. A kor eszmei harcai nem kezdik ki. Az Érdy-kódexben olvassuk: bölcs népek között, szent doktorok között annyi visszavonás, veteködés, arguálás és véleködés lelettetik, mert mind mai napiglag kik hiszik, kik nem hiszik az édes istenszülő: Szeplőtelen Szűz Mária szemérmére és szidalmasságára.
Ezt a harcias középső szakaszt a franciskánus és dominikánus hittudósok disputái jellemzik. Duns Scotus és nyomában a franciskánus obszervancia védelmébe veszi Mária kiváltságát, amelynek kijelentését megleli a szentírásban is. Az Ószövetségben (Genesis 3, 15): az Úr így szól a kígyóhoz: Ellenségeskedést szerzek közted és az asszony közt, a te ivadékod és az ő ivadéka között: ő megrontja a te fejedet és te az ő sarka után fogsz leselkedni. A Jelenések könyve, János prófétikus látomása (12, 1) szerint nagy jel tűnék fől az égen, egy asszony, kinek öltözete vala a nap, lábai alatt a hold és fején tizenkét csillagú borona. Ez a két szentírási hely nemcsak a Szeplőtelen Fogantatás obszerváns védelmének válik biblikus forrásává, hanem egyúttal a huszita-bogomil eretnekség, török pogányság elleni küzdelemnek is igéjévé: a Napbaöltözött Asszony, a Szeplőtelen Szűz eltapossa a lábánál heverő bűnt, a kígyó fejét, és így megalázza az eretnekeket és hitetleneket, a sárkány ivadékait.* Az apokaliptikus félholdat egyszersmind a törökség szimbólumának is érzik, amelyen azonban e föltételezés szerint a Mária-jelképezte kereszténység diadalt fog aratni.
Nem csoda tehát, hogy a XV. század folyamán bizonyos ikonográfiai előzmények után, a Napbaöltözött Asszonynak e misztikus-mágikus jelképe hihetetlen gyorsasággal terjedt el, főleg Közép-Európa huszitizmustól, török veszélytől fenyegetett országaiban, elsősorban hazánkban. Ott, ahol az obszervancia legkeményebb harcait harcolja. Munkáját a hívek imádsága is támogatja, ugyanis IV. Sixtus, aki a ferencrendből emelkedett a pápai trónra, búcsúkiváltságokkal ruházza föl a Napbaöltözött Asszony ábrázolásait, vagyis mindazok búcsúban részesülnek, akik ilyen kép, szobor előtt ájtatoskodnak, és a kereszténység fenyegetett ügyéért a szokott föltételek mellett imádkoznak.
Ha már most a Napbaöltözött Asszony kultuszának fönnmaradt hazai emlékeit vizsgálat alá vesszük, és a magyar obszerváns klastromokat (provincia Salvatoriana) térképre helyezzük, azt tapasztaljuk, hogy ezek túlnyomórészben hazánk fenyegetett határszélein, a monasztikus rendek települési vonalain általában túl: északon a huszitizmus tőszomszédságában: Galgóc, Okolicsnó, Szakolca, Sóvár, Homonna, Abaújszántó, Szécsény, a tatárveszedelemtől és moldvai huszitizmustól nyugtalanított keleti végeken: Csíksomlyó, Marosvásárhely, Bákó, de különösen a déli: huszitáktól, bogomiloktól, főleg pedig a törököktől fenyegetett vidékeken, az orthodox kereszténység közelében, így a Temesközben, Bácskában, Baranyában, Szerémségben keletkeztek: Alsán, Atya, Atyina, Cseri, Cserőgy, Futak, Kabol, Karánsebes, Külyüd, Kövesd, Kevevára, Orsova, Perecske, Petróc, Sellye, Szeged, Szentgrót, Szentlászló, Újlak, Tergovist. Az ország belsejében aránylag kevés obszerváns településsel találkozunk.
A Napbaöltözött Asszony ábrázolásai is általában ebben a környezetben maradtak fönn. A kultusz páratlan időszerűségét és kedveltségét igazolja, hogy nemcsak franciskánus klastromokban, hanem számos egykorú plébániatemplomban is virágzott.
Különösen nagy számmal maradtak fenn északon, mert egyfelől a hegyek megvédték a török hódoltság elől, másrészt pedig itt a hitújítás is türelmesebb volt a középkor képzőművészeti emlékei iránt, mint az ország más részein: Bertót (Bertotovce 1500), Besztercebánya (1509), Eperjes (1490), Farkasfalva (Farksdorf, Vlková 1480), Héthárs (Lipany 1520), Kassa (1474), Káposztafalva (Hrabu¹ice, 1516), Kisszeben (Sabinov, 1510), Leibic (Lubica 1500), Korpona (Karpffen, Krupina 1500), Lőcse (1508), Malompatak (Mühlbach, Mlynica 1480), Nagylomnic (Lomnica 1494), Nagyszalók (Gross-Schlagendorf, Velky Slavkov 1483), Óhegy (Staré Hory 1480), Szepeshely (Zipser Kapitel, Spi¹ska Kapitula, 1499?), Szepesszombat (Georgenberg, Spi¹ska Sobota, 1464).
A Napbaöltözött Asszony egyik legnagyobb hatású emléke az obszerváns Csíksomlyó kegyszobra (1510 körül). Egyéb erdélyi előfordulásai: Csíkménaság (Armaseni 1543),* Székelyzsombor (Jimbor 1540), Szászsebes (Mühlbach, ªebeº 1524).
Az ország egyéb vidékeiről, főleg délről a török pusztítás miatt, kevesebb emlékünk maradt fönn: Zalaszentgrót (1460), Kőszeg (1500), Ják (1480), Fraknó (1450), Budavár (1516), Szeged (Havi Boldogasszony-templom 1444).*
Hajdani oltárai: Sopron (1406), Dés (1508).*
Az apácáknak írt Kazinczy-kódexben* egyik, a Napbaöltözött Asszony-ábrázoláshoz kapcsolódó szép példa a középkori szakrális képmágiára vet jellemző fényt. Egy Jeromos nevezetű cisztercita sekrestyés fráter cellájában asszonyunk, Máriának képét igön szépen felíratta vala és ördögnek képét asszonyunknak lábai alá. És ez kép előtt ez fráter Jeromimus asszonyunknak gyakorta imádkozik vala. Megirigylé kegyék ezt pokolbeli ördög. És íme egy éjszakán, mikoron az kép előtt imádkoznék, az ábrázatban, kiben cellájába felíratta vala, neki jelönék az űtet megfenyíté: ha el nem töröltetné asszonyunkat lábai alól, tehát űrajta jövendőbe nagy bosszút állana. De az fráter Jeromimos avval semmit sem gondola. Az ördög praktikája és felsülése már nem tartozik ide.
A Napbaöltözött Asszony a török ellen küzdő magyar vitézek kardjára is rákerült. Nem véletlen tehát, hogy Zrínyi Miklós előtt Máriának éppen ez az ábrázolása lebegett eposzának invokációjában:
Musa te, ki nem rothadó zöld laurusbul Viseled koszorúdat, sem gyönge ágbul Hanem fényes mennyei szent csillagokbul Van kötve koronád holdbul és szép napbul;
Te, ki szűz Anya vagy és szülted Uradat, Az, ki örökkén volt, s imádod fiadat Úgy mint Istenedet és nagy monarchádat: Szentséges királyné! hívom irgalmadat...
A Szeplőtelen Fogantatás képzetkörével függ össze a Jesse fája (virga. Jesse), vagyis Jézus ószövetségi családfája is. Izaiás próféta jövendölése (11, 1), Isten országának, a szeretet világának e látomása szerint:
És vessző sarjad Jesse törzsökéből és virág növekedik az ő gyökeréből. És megnyugszik rajta az Úr lelke, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erősség lelke, a tudomány és ájtatatosság lelke, és az Úr félelmének lelke betölti őt.
Nem a szemek látszata szerint ítél és nem a fülnek hallása szerint dorgál, hanem igazságban ítéli a szegényeket, és igazság szerint végez a föld szelideivel. És megveri a földet az ő szája vesszejével és ajkai lehelletével megöli az istentelent.
És az igazság leszen ágyékainak öve és a hit veséinek övezője. Akkor a farkas báránnyal fog lakni és a párduc a gödölyével együtt fekszik. A borjú, oroszlán és juh együtt lesznek s egy kis gyermek hajtja őket. Az üsző és medve együtt legelnek, fiaik együtt feküsznek és az oroszlán, mint az ökör, polyvát eszik. És a csecsemő gyermek gyönyörködve játszik az áspis lyukánál és a baziliskus üregébe dugja kezét a csecstől elválasztott.
Nem ártanak és nem öldökölnek az én egész szent hegyemen, mert betelt a föld az Úr ismeretével, mint a tenger elborító vizeivel.
Aznapon Jesse gyökere a népeknek jelül fog állani. Neki könyörögnek a nemzetek és az ő sírja dicsőséges leszen.
A szimbólumot középkori szakrális művészetünkben is megtaláljuk. Kisszeben (Sabinov) Szent Anna-oltárán (1510) az alvó Jesse faszobra is föltűnik.* Szászsebes (ªebeº) főoltára (1524) Jesse fáját a virágával, Máriával ábrázolja: a II. Lajos címerével díszített szárnyasoltár szekrényének alján fekvő Jesse derekából rövid, de erős törzsű fa nő ki, amely két ágra válva, a szekrény két oldalán kúszik föl ágas-bogas lombjaival. Két oldalt az ágakon fakadó virágok kelyheiben Dávid király házából származó hat-hat koronás király félalakja látható, amelyek közrefogják a középső, legvastagabb ágon álló Szűz Máriának életnagyságot meghaladó szobrát. Mária különben itt is Napbaöltözött Asszonyként jelenik meg: feje fölött két angyal koronát tart, a másik kettő pedig mellette lebeg. A Szűzanya karján ülő vidám kis Jézusnak alma a kezében.*
Hasonló, de már korabarokk ábrázolást őriz Gyöngyöspata temploma, a magyar parasztgótika egyik remeke is. Ismeretes a falunak a gyöngyösi franciskánus klastromtól való szoros szellemi függése.
A főoltáron elhelyezett áttört fa dombormű (1653) körvonalai hatalmas monstranciára emlékeztetnek: az eucharisztikus Jézus a fa gyümölcse. A Jesse testéből kinyúló törzs ágain az ószövetségi királyok, Jézus ősei. Koronáján a Napbaöltözött Asszony, de nem minden attributumával. Az ágak Mária születését ábrázoló képet fognak közre, ugyanis Kisasszony a templom patrociniuma.* Ezért Baranyai Hildegard úgy véli, hogy itt nincs szó Immaculata-ábrázolásról. Nézetünk szerint a két intenció megfér egymással.
Bősárkány barokk szószékén a téma egyszerű változatban jelenik meg: Izaiás próféta mellett csak a megjövendölt Gyermek látható.*
A Winkler-kódexben olvassuk:
Édesanya, boldog anya, Verágszülő Szűz Mária.
A kép későbbi népénekeinkben; karácsonyi köszöntőinkben is sokszor visszatér:
A próféta égi titkos látásban Emlékezik rólad a szentírásban, Hogy nemes gyökeret látott, Melyből szép vessző származott, S illatozva kedvesen virágzott.
Te vagy az a drága gyökér, Szent Anna, Kinek ágán termet az igaz manna. Te szűlted a Szűz Máriát, Ő szűlte az Isten fiát, A világnak szerelmes Megváltóját.
Egy zalai pásztorköszöntő* szerint: Gyökér adja fáját, fája adja ágát, ága adja bimbaját, bimbó adja virágát, virág adja almáját, köszöntsük a Boldogságos Szűz Máriát.*
Úgy véljük, hogy a Jesse vesszejének képzete ihlette a palóc parasztházak régimódi tisztaszobáiban a mestergerenda házközépen álló tartóoszlopának boldoganya,* Füzesabonyban pedig Boldogasszony fája nevét. Ez utóbbi elnevezést legújabban, igazán az utolsó pillanatban, Bakó Ferencnek sikerült megörökítenie.* E szóalak segítségével Bátky Zsigmond, Gunda Béla, Vajda László vizsgálatai, illetőleg föltevései* után még közelebb juthatunk a megfejtéshez.
A Szeplőtelen Fogantatás a barokk időkben a török- és protestáns-ellenes küzdelmeknek válik szimbolikus oltalmazójává. A Habsburgok – egyelőre közelebbről még nem tisztázott körülmények között – átveszik a középkori Magyarországnak Béccsel már megismertetett Immaculata-hagyományait. Mátyás király módjára I. Ferdinánd is Mária képét vereti a pénzeire.* II. Ferdinánd idejétől kezdve már a Napbaöltözött Asszony tűnik föl rajtuk. A Habsburgok Mária-tisztelete a spanyol és bajor ösztönzések mellett tehát föltétlenül merít a magyar hagyományokból is.
II. Ferdinánd fogadalmat tesz, hogy emlékművet állít a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére az Am Hof-templom előtt, ha a fenyegető svéd veszélytől megoltalmazza. Az emlékoszlopon a Szeplőtelen Szűz – nyilván spanyol ösztönzésre – újszerű ikonográfiai megfogalmazásban jelenik meg: tizenkét csillagú koronával a fején egymagában lebeg a kígyótól befont földgömb fölött. A barokk így vélte szabatosabban kifejezni, hogy itt nem arról van szó, hogy Mária Jézust szűzen szülte, hanem, hogy szabad az eredeti bűntől.
A bécsi szentelési ünnepségen a magasra emelt Oltáriszentség előtt az uralkodó azt is megfogadta, hogy a Szeplőtelen Szüzet birodalma patronájául választja, és hogy napját családjával és udvarával, minden országával és tartományával szigorú vigiliaböjt mellett, megünnepelteti.*
A bécsi, illetőleg udvari kultusz további története is igen jellemző. Elégedjünk meg azonban annyival, hogy hatására, főleg a jezsuiták buzgólkodására a Szeplőtelen Fogantatás köztéri szobrainak, oszlopainak, mint az újjászülető, hódító barokk katolicizmus jelképének állítása hamarosan egyetemessé, szinte kötelezővé vált. A fogadalomba olykor járványok, egyéb körülmények is belejátszottak. Az egykorú felírásokból egyébként az is kitűnik, hogy szakrális jelentésén túl, dinasztikus szimbólummá is vált. Így történik hazánkban: a Regnum Marianum-államkoncepcióba a dinasztikus barokk Immaculata-kultusz is beleötvöződik.* A Szeplőtelen Fogantatás a jezsuitáktól kezdeményezett Mária-kongregációk patrónája is. A nagyváradi kongregációról tudjuk,* hogy tagjai a vigilián kenyéren és vízen böjtöltek, az ünnepen meggyóntak és megáldoztak. Némelyek vezeklőövet is viseltek és az olvasót mindennap elimádkozták. Ha valamit Mária nevében kértek tőlük, soha meg nem tagadták.
A Szeplőtelen Fogantatás-oszlop a Szentháromság-szobrokkal együtt máig egyik reprezentatív eleme barokk városképeinknek. Egyszerűbb formában természetesen falun is föltűnik.
Bemutatjuk most, főleg Balogh Ágoston Flórián segítségével köztéri Szeplőtelen Fogantatás-oszlopainkat, egyben megismerkedünk néhánynak ikonográfiai jellegzetességeivel, keletkezésüknek korjellemző körülményeivel is.
Kassa városában, amikor hosszú idő után újra katolikusok kerültek a városi tanácsba (1673), elhatározták, hogy hálából és Lipót király példájára triumphalis aliquis Immaculatae Virginis Colossus állíttassék. Egyfelől mert Szent István Máriának ajánlotta fel az országot, másrészt pedig, hogy az újjászületett katolikus vallás Kassán örökké virágozzék. A város kuruckori viszontagságos története miatt csak 1720-ban fogtak hozzá a fogadalom teljesítéséhez, azon a helyen, ahol azelőtt katonai vesztőhely volt. A felavatás 1722-ben Havi Boldogasszony napján történt.
Az emlékmű főalakja a Szeplőtelen Fogantatás. Mellékalakjai a háromszögben szétágazó alapon Szent József az éhínség, Sebestyén a pestis, és László király a harci küzdelem patrónusa. Felírása: S. MARIA, S. JOSEPH, S. SEBASTIANE, S. LADISLAE A FAME, PESTE, BELLO ET CUNCTIS MALIS PRAESERVEREMUR, LIBEREMUR: INTERCEDITE PRO NOBIS APUD DEUM. CUI LAUS, HONOR, GLORIA IN SAECULA. MDCCXXII* Vagyis: Mária, József, Sebestyén, László könyörgünk hozzátok, hogy az éhségtől, háborútól és minden bajtól megőriztessünk, megszabaduljunk. Járjatok közbe érettünk Istennél, akinek dicséret, tisztelet, dicsőség mindörökké.
Az 1750-re hirdetett szentév emlékezetét őrzi az eperjesi Immaculata-Szobor.*
A győri Immaculata-oszlopot Kollonich Lipót bíboros, győri püspök állította (1686).* Talapzatának keleti oldalán:
ANNO, QUO IN HORIZONTE REGNI HUNGARIAE LUXIT VERE SECUNDA SEPTEMBRIS, DEUS AB AUSTRO AUSTRIAM CONTRA TURCAS VIENNAM TRECENTIS PROPE MILLIBUS IN TERTIUM MENSEM FRUSTRA OBSIDENTES, ET CASTRIS, TOTIS, POST TURPEM FUGAM, EXUTOS FORTITER VINDICANS, TRIENNIO POST IN VICTORIARUM AUCTARIUM, BUDAM IPSAM REGNI HUNGARIAE METROPOLIM, TURCICA SOLYMANNI FRAUDE ANNO MDXLI, DIE II. SEPTEMBR. ABREPTAM, GLORIOSE VINDICAVIT AC RESTITUTIT LEGITIMO ET NATURALI REGI SUO LEOPOLDO I., CAESARI AUSTRIACO.
SIT OTHOMANICA FRAUS, VIS, POTENTIA, LUNA SUB PEDIBUS EJUS.
Nyugati oldalán:
VIRGINI DEIPARAE SINE MACULA CONCEPTAE DOMUS AUSTRIACAE URGARIAE PRAESIDY PROTECTRICI, IMPERANTE FELICITER LEOPOLDO I., COMMENDANTE HERMANNO MARCHIONE BADENSI, LEOPOLDUS, E.S.R.I. COMITIBUS A KOLONITZ, JAURINENSIUM. EPISCOPUS, EQUES ORD. 8. JOAN. HIEROSOLYMITANI, S.C. REG. M. CONSILIARIUS INTIMUS, GRATUS POSUIT ET CONSECRAVIT S.R.E. CARDINALIS CREATUS DIE II. SEPTEMBRIS.
Az északi, illetőleg déli oldalon Kollonich címere és a barlangjában szendergő Rozália domborműve.
A talapzat felső részeiben Árpádházi Szent Erzsébetnek, Mártonnak, Flóriánnak és az Utolsó Vacsora Krisztusának domborművei.
A talapzat négy sarkán: Szent István király, Szent Lipót herceg, Keresztelő Szent János és Szent Antal szobrai. Közöttük a talapzat közepén álló egyenlő oldalú kőhasáb, amelynek oldalain az Angyalok Kenyere, Xavéri Szent Ferenc, Loyolai Szent Ignác és Sebestyén domborművei. Az oszlop hegyében a Napbaöltözött Asszony szobra.
A kompozíció apellál a hazafias érzésre (István, Márton, Erzsébet) és dinasztikus hűségre (Lipót, Antal), a jezsuita templom közelségére (Ignác, Ferenc). Oltalmazni kíván a tűzvésztől (Flórián) és pestistől (Rozália, Sebestyén). Az eucharisztikus Krisztus tiszteletével az eretnekségek távoltartásáért könyörög.
Győr másik nevezetes Immaculata-emléke a hajdani bécsi kapu előtt álló, Hab Mária néven emlegetett, fehérre festett XVIII. századbeli kőszobor, amely most a kármelita templom mellett látható.
A helyi néphagyomány szerint egy árvíz alkalmával, amikor a hullámok már a karmelita kolostor falait mosták, Mária leszállott az égből az áradat közepére, és megállást, visszahúzódást parancsolt neki. Maga a jelenés megkövülve ott maradt.
Más mondai hagyomány szerint egy Komárom megyei református földesúr a hozzá betévedő és alamizsnáért könyörgő kármelita testvért virtusból deresre húzatta. A bíróság a hatalmaskodó uraságot engesztelésül Mária-szobor állítására kötelezte. Innen a szobornak egykori Kálvinista Mária neve is.*
A Fraknó vára előtt álló Immaculata-oszloppal Eszterházy Pál személyes háláját akarja kifejezni. A Mennyei Corona című munkájában így ír* róla:
Midőn Leopoldus római császár és magyarországi király, énnekem az imperiumbéli hercegi méltóságot kegyelmesen, jámbor hévséges szolgálatomért ígérte volna, fogadást tettem az Istennek és a Boldogságos Szűznek, hogy valamely nap lészen annak megadása, azon szentnek képével együtt egy oszlopot csináltatok. Tetszett azért a nagyirgalmú Istennek, hogy az a böcsület az ő Szent Anyjának adatnék, kire nézve a karácsony 8. napján, azaz Boldogasszony fogantatása innepén anno 1687 Pozsony várába adaték azon méltóság nekem. Kire nézve fogadásomnak eleget akarván tennem, ezen képet oszlopjával és több részével együtt csináltattam a Boldogságos Szűz tisztségére.
A szegedi Immaculata-szoborcsoportot az alsóvárosi templom előtt a város lakosságának fogadalmából és Tóth József szenátor áldozatkészségéből emelték (1752). Maga a főalak, Mária, régebbi volt.
A híres barokk népszónoktól, Telek Józseftől följegyzett legenda szerinti* egy másvallású katona e szavakkal fogta rá 1708 táján a fegyverét: meglátom, hogy a katolikusok istenasszonya (dea Catholicorum) meg tudja-e védelmezni magát. Megsebezte, letörte ugyan a Szűzanya karját, a visszapattanó golyó azonban megölte. A legenda más változata szerint a katona éhes volt, és e szavakkal fordult hozzá: asszony, adj kenyeret! Miután kérése nem teljesült, rálőtt a szoborra. A golyó Mária áldásosztó jobbját ugyan letörte, azonban visszapattant, és a katonát sebezte halálra. A vakmerőség emlékezetére a kezet nem illesztették vissza, hanem csak a csonka karra függesztették. Dugonics András hajdani elnevezését is megörökítette: Csonkaszűz oszlopa.
A szobor köré budai mészkőből lámpatartó négy angyalt és kerítést állítottak. Pál apostol és Nagy Szent Teréz udvarolt mellette. Eredeti fölírását még sikerült lejegyeznünk:
SIT LAUS DEO PATRI, HONOR VIRGINI MATRI, FILIAE AETERNAE SAPIENTIAE, SPONSAE SPIRITUS SANCTI, ET PATRONAE REGNI HUNGARIAE XXI JUNII.
VIRGO GENITRIX POPULUS TIBI SZEGEDIENSIS EREXIT HOS LAPIDES, SUSCIPE VOTA ROGAT.
QUIBUS PERPETUAE INDULGENTIAE 40 ANNORUM SUNT ADNEXAE 1752.
Hosszú időkön át szombat és vasárnap délután a négy lámpában meggyújtották a mécset és itt végezték a lorettói litániát, amelyet tudvalevőleg a török idők szorongásai szültek. Az ájtatosságot egy erre az alkalomra költött énekkel fejezték be:
Üdvözlégy tiszta havakban megjelent Szűz Mária! E szegedi szentegyházban illatozó viola; Téged mindnyájan köszöntünk, és szívünkből üdvözlünk: Mint Pártfogónkat tisztelünk, sőt Anyánknak esmérünk.
Több mint száz esztendők folytak a Török háborúban, Mindenektől elhagyatva voltunk pogány jármában; Te egyedül Isten után könnyítetted terhünket, Mint édes Anya fiait, oltalmaztál bennünket.
Lelkipásztoraink elfogytak e tágas tartományon; De megőrzéd velünk együtt ezen biztos Havason Szent Ferenc pátriárkának alázatos fiait, Kik legeltették népedet, mint jó Pásztor juhait.
Kipusztultak e vidéken a népes nagy helységek, Tűz, és fegyver által mentek, füstbe sok örökségek; De Szeged Városa ment volt még a végső inségtül: Mert Te e kis magyar népet megtartád örökségül.
Sajnos, az ének dallamával együtt már régen a feledésbe merült.
Alsóváros hagyományőrző népe még századunkban is mindig úgy ment be a templomba, hogy a szobrot megkerülte, és egy fohászkodás idejére megállt előtte. Így volt ez a körmeneteknél is. A búcsúkiváltság tudata tehát elhomályosodott, de az előtte való rövid ájtatoskodás megmaradt. Havibúcsú idején a zarándokok sokasága térdelt, virrasztott a szobor előtt, amely a második világháború végén megsemmisült.
A tizenhat elzálogosított szepesi városban Lubomirski Konstantin herceg 1724-1730 között állíttatott Immaculata-oszlopokat.*
Pestbudai szobrok: Krisztina tér (1702), Mária tér (1724), Szervita tér (1729).
Nézzünk most meg néhányat – szintén csak ízelítőül – falusi emlékeinkből is.
Letkés szobra (1707) a hazai parasztbarokk megragadó emléke.*
A parádi templom előtt álló parasztbarokk Immaculata-szobor felírása: A SZEPLŐTELEN SZŰZ MÁRIÁNAK ISTEN ANYJÁNAK MAGYARORSZÁG PATRONÁJÁNAK TISZTELETÉRE SZENT VALLÁSUK ÉS ÉDES MAGYAR HAZÁJUK IRÁNTI SZERETETÜK JELÉÜL ÁLLÍTTATTÁK E SZOBROT AZ AMERIKÁBAN DOLGOZÓ PARÁDIAK. 1908.
A Szeplőtelen Fogantatás Lövő pestisoszlopán (1711) Sebestyén, Rókus, Rozália-társaságában jelenik meg. Fölírása:
PESTIFERA IN LÖVŐ SAEVIT CONTAGTO; QUANDO
EFFIGIES ISTAS PONERE CONSTITUIT
ILLICO CESSAVIT PERGRANDIS MORTIS HIATUS.
SANCTORUM AUXILIUM PERSPICE POSTERITAS.
NATUM POST CHRISTUM SEPTINGENTESIMUS ANNUS,
MILLESIMUS PRAESENS UNDECIMUS FUIT,
VERSUS DUM SCULPTI VEL DUM SUNT VERSIBUS AUCTI,
FLUXERAT AUGUSTI CANDIDA HONA DIES.*
Esztergom Immaculata-oszlopát a város népe az 1739. évi pestis után fogadalomból állította (1740). Az oszlop tetején áll a Szeplőtelen Szűz. Alul a talapzat felső részén Rókus és Sebestyén, alsó részén pedig Borromei Károly és Páduai Szent Antal szobra, köztük a szendergő Rozália domborműve. Felírása: D. O. M. DIVAE MARIAE A LABE ORIGINALI PRAESERVATAE VIRGINI DEIPARAE OB CIVES A PESTE SERVATOS. ANNO XSTI MDCCXL.*
Gödöllő Immaculata-oszlopának négy alsó oldalán Mária bemutatása: AMICTA SOL ET LUNA. Angyali üdvözlet: RESPEXIT HUMILITATEM ANCILLAE SUAE. Mária és Erzsébet találkozása: IN CAPITE EIUS CORONA STELLARUM DUODECIM. Mennybevétel: ASSUMPTA EST MARIA IN COLEUM, GAUDENT ANGELI. A párkány négy sarkán a földesúr házaspár, Grassalkovich Antal és Klobusiczky Terézia névadó védőszentjei: Páduai Szent Antal és Nagy Szent Teréz, továbbá a pestispatrónus Rókus és a tűzvésztől oltalmazó Flórián szobrai.*
Jászapáti mezővárosban ifjú Dósa Pál állított Immaculata-oszlopot (1772). Alapítólevelében meghagyja:
...rendeltessenek a deákok közül ketten akiknek tisztelete, ékesebb szava vagyon, és azok minden szombatokon a lauretomi litániát, a Boldog Szűznek pedig hat jelesebb ünnepein: Gyertyaszentelő, Gyümölcsoltó, Sarlós, Kis- és Nagyboldogasszony napján és Fogantatásakor egy magyar éneket a Boldog Szűznek Tiszteletéül azon statua előtt mondjanak, amely fáradságokért vegyenek 4 renus forintokat. Hogy pedig példája legyen a képnek, a deákok kongregációja Nagyboldogasszony napja előtt való nap szokott solemnitásával a statua előtt megjelenvén ottan ájtatosságot tartson, úgymint a lauretomi litániát elmondja, vagy más dicséretes jellel mutassa Szűz Máriához buzgóságát. Azonkívül ha halott történne vagy az én házamtul, vagy uram atyám házátul, a temetésen megjelenjen és a test fölött a háznál zsoltározhasson...*
A budai Mária téren álló Immaculata-szobor eredetileg nyílt kápolnában állott. A pestisjárványok idején a templomokat bezárták, a hívek kint a szabadban hallgathattak misét. Fölirata: DESIGNANT ANGELI – PRAEFIGURAVIT SCRIPTURA – IN RUBO INCOMBUSTO – ESTHER – THRONO SALAMONIS – ARCA NOE – ET NUBECULA ELIAE – CONCLUSERUNT APOSTOLI IN VITA B. VIRG. – TENENT SS. PATRES CUM ANSELMO – SUADET SANA RATIO APUD S. THOMAM – DOCENT SCHOLAE CUM SCOTO – BUDA SINGULIS ANNIS JURAT – VIRGO EST IMMACULATA.
Régebben nyári időben szombatonként és Kisasszony nyolcadában minden este a hívek itt összegyülekeztek a lorettói litánia elvégzésére.*
A Szeplőtelen Fogantatásnak számos monumentális barokk freskója is van hazánkban.
A pesti pálos, most egyetemi templom Mária életét ábrázoló mennyezetfreskó-ciklusának Johann Bergl a mestere. A feladatot úgy ábrázolja, hogy Mária karján ülő kis Jézus a kezében tartott hosszúszárú kereszt alsó hegyével átszúrja a földet körülfogó kígyó fejét. Mária lábánál Ádám és Éva személyében a bűnbeesett emberiség az eredeti bűn orvoslásáért ad hálát. Az Atyaisten a Szentlélek által küldi a földre Mária szeplőtelen testén keresztül a megváltást.
Szentgotthárd apátsági templomának Dorffmeister Istvántól átdolgozott kupolafreskója: hétpecsétes könyvön az Isten báránya, angyalok veszik körül. Az egyik angyal szivaccsal törli le egy kőlapról a bűnbeesés képét, amelyet egy másik angyal tart eléje. A kép főcsoportja azonban egy nőalak fehér ruhában, aranyos stólában, kék palásttál. Jobb kezében kehely, baljával térdére támasztott könyvet tart: IN PRINCIPIO ERAT VERBUM. Egy tőle jobbra ülő női alak sötét aranysárga ruhában, lefátyolozott arccal. Mellette T alakú kereszt, amelyre a rézkígyó csavarodik: az Ó- és Újszövetség, Zsinagóga és Egyház. A többi angyalok kezében különböző, de nem részletezett szimbólumok.*
Sajnos, a szombathelyi székesegyház freskója a bombázás következtében tönkrement. A festő, Spreng emlékeztetett az eredeti bűnre: az angyal lángpallossal a kezében, a kiűzött, bűnei súlya alatt roskadozó első emberpár, alma, a földgolyóra boruló csontváz, a halál jelképe. Másfelől azonban az angyal tüzes fáklyájával a kígyót visszaűzte; a sátán a mélybe zuhant, Ádám előtt pedig felsugárzott a Napbaöltözött Asszony képe.
Székesfehérvár karmelita (szemináriumi) templomának szentélyfreskóján a megváltás ígéretét festi meg Maulbertsch (1769). „Lent a földön – írja* Kapossy János – üde zöld növényzettel borított szikla tövében a bűnbeesett emberiség tekint sóvárogva a magasba. Mögöttük felszálló gőzben, vörhenyes tűzfény előtt a bukott sátán fordul el rémülten, eltakart arccal az égi jelenés elől. Balról a szikla tövében egy vizionárius alak, mágikus dicsfénytől övezett arccal, kezeit égnek emelve. Izajás próféta olvassa előtte kitárt könyvből (7,14) a jövendölést: annak okáért az Úr ad nektek jelt. Íme egy szeplőtelen szűz fogad méhébe és szül fiat, és nevezi az Immánuelnek. A sziklán egy ifjú halad fölfelé, szemét eltakarva az égi fényesség elől: A bűneitől megváltott és a magasságba vágyó ember szimbóluma... Fent az ég fényességében a csillagkoszorús, liliomos Szűz jelenik meg: messzi ígéret az égi magasságokban.”
Magyar környezetben tűnik föl Tállya Napbaöltözött Asszonyoltárképe.
A pécsi egyházmegyében többek között Nagynyárád, Szajk, Versend, Kakasd, Bonyhád, Hőgyész templomainak képei, szobrai, ikonográfiai változatosságukkal, olykor népies fogalmazásukkal tűnnek ki.
Piliscsaba budai klarisszáktól származó képének fölírása: PRO OMNIBUS HAEC LEX CONSTITUTA EST.
Az egri Kisasszony-temető kápolnájának barokk képén a liliomot tartó Szűz előtt lebegő földgömböt almával a szájában kígyó tekergi körül. Felírása: QAERETUR PECCATUM ILLIUS ET NON INVENIETUR. Psal. 10,15. Bűnt keresnek benne, de nem találnak.
Verseg barokk oltárképén mint a Szentlélek mátkája; megtapossa a földgömböt körülhálózó kígyót: kezében liliomszál, fölötte pedig csőrében gyűrűt hozó galamb.
Sajátos Immaculata kép-, illetőleg szoborábrázolás ikonográfiai gyökereire, változataira és hazai előfordulásaira mutat rá* Szilárdfy Zoltán: a kígyótól övezett és birtokolt földgömbön áll Mária. A karján ülő kis Jézus keresztet, esetleg húsvéti zászlót tart a kezében, amellyel a kígyót leszúrja. Így Sopron kecsketemplom, Győr Szent Ignác-templom, Kecskemét piarista templom, Tápé temetőkápolna. Az ábrázolás biblikus háttere: áspison és baziliskuson fogsz járni, s az oroszlánt és sárkányt tapodod (90. zsoltár).
A téma olykor szét is válik: Mária elmarad és csak a győzedelmes Kis Jézust vagy a pokol tornácára szállott Krisztust ábrázolja. Mindkét esetben keresztjével, vagyis a megváltás eszközével, illetőleg jelképével szerzi meg az üdvösséget.
Csácsbozsok, Tornyiszentmiklós zalai falukban fülkébe helyezett, útszéli barokk Immaculata-szobrokat is láttunk. Eredeti közösségvédő célzatuk kétségtelen. Ilyenek bizonyára még másfelé is állanak.
Az egri egyházmegye Immaculata-kultuszának feltűnő bizonyságai a templomok homlokzati fülkéiben látható barokk szobormások (Györgyös, Miskolc, Eger).
A kultusz barokk elevenségét a patrociniumok is visszatükrözik.
A Szeplőtelen Fogantatás tisztelete a dogmai rangra emeléssel (1854), majd a Lourdesi Jelenéssel válik teljesebbé. Ebben az időszakban újabb emlékoszlopokat is emelnek. A legnevezetesebb Lengyel Miklós egri nagyprépost ifjúkori fogadalmának beváltásából került (1867) a pesti Rókus-kápolna elé, hogy a modern főváros az Immaculata oltalma alatt virágozzék. Az oszlop négy oldalán: AVE MARIA GRATIA PLENA. MACULA NON EST IN TE. PATRONA HUNGARIAE ORA PRO NOBIS. VOTA MEA REDDAM.* Magyarul: Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, nincs bűn Benned. Magyarország Nagyasszonya imádkozzál érettünk. Fogadalmam beváltom.
A dogmát ünnepli, egyben a népi jámborság őszi virágzását, továbbá egy helybeli német parasztember, Wendler Ferenc (†1897), emlékezetét hirdeti Budaörs Szeplőtelen Fogantatás-kápolnája.*
Wendler családjában hagyományos volt az úrnapi sátorállítás. 1842 Péter-Pál napján azt álmodta, hogy a falu fölött emelkedő Steinbergen ásva, egy csipkerózsabokor minden virágán Mária képe jelent meg. 1853-ban szerencsétlenség érte, már azt hitték, hogy meg is halt. Felgyógyulása után, 1854. december 3-án fölment a hegyre, hogy a rózsabokrot hálából megjelölje és emléket állítson a helyén. Ezt a plébánosnak is tudtára adta, aki Wendler álmáról Rómában is jelentést tett. A pár nap múlva következő ünnepen hirdette ki a pápa a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját. Most már erre a titulusra akarta Wendler is az építendő új kápolnát szenteltetni.
Szándéka a néphagyomány szerint nem tetszett az ördögnek. Mindig háborgatta. Már 1854 decemberében megjelent Wendlernek és magyarázgatta neki, hogy szegény ember ilyesmire ne áldozzon, hiszen családja tönkre megy bele. Jobban tenné, ha fölakasztaná magát. A Szent Szűz azonban szintén megjelent neki: nekem örök emléket ígértél! Így állod a szavadat? Emberünk nagyon szégyenkezett és már a következő év tavaszán hozzáfogott az építéshez. Az egész falu segített neki.
Az ördög továbbra is gáncsoskodott. Egyszer a lovak nem akarták a terhet fölhúzni a hegyre. Wendler azonban az ostorával keresztet vetett, és így szépen fölértek. Máskor meg imádságával állított meg egy sziklatömböt, amelyet az ördög gördített lefelé. Már javában épült a kápolna, amikor kőmíves képében kért szállást tőle, és a kápolnát meg akarta Ferenctől vásárolni.
Végre mégis elkövetkezett a fölszentelés napja (1855. október 15). Egy asszony hajnalban nagy tűzet látott a kápolna előtt, sok ember melegedett mellette.
Wendler élete utolsó évtizedeiben ott remetéskedett a kápolna mellett, ahova a múlt század utolsó évtizedeiben a fővárost környező német faluk népe nagy számmal zarándokolt. A kultusz egészen az első világháborúig virágzott. A kápolna mögött voltak a budaörsi passiójátékok (1933).
Töröktopolya földhözragadt magyar és német zsellérekből települt bánáti dohánykertész falu imaházul is szolgáló iskolájának falán 1854 decemberében néhány gyerek Máriát vélte megjelenni.
Látomásukat tanítójuk, Lengyel Antal is megerősítette. A jelenések a vallomások szerint 1855-ben többször megismétlődtek. A sok közül itt csak egyet idézünk.
Horváth József törökbecsei szabómester „hit alatt” ezt mondotta: láttam a Boldogságos Szűz Máriát féltestnyi nagyságban, fején koronával és ennek hegyén egy kereszttel. Mintegy három ujjnyira Mária mellett töndöklött egy kehely, és benne a szent ostya félkerekségben. A kereszt mellett egy virágszál volt, de minő, azt nem tudom megmondani.*
Ezekben az évtizedekben más, hasonló látomásokat is emlegetnek, amelyeket már nyilvánvalóan a Lourdesi Jelenés ihletett: Emléknapjánál (febr. 11.), illetőleg a búcsújárásról készülő munkánkban bővebben is megemlékezünk róluk.
Az ünnep népiessé vált hiedelemvilága már a Debreczeni-kódexban fölbukkan: használ a mai innephön való ajtatosság a temérdök asszonyi állatoknak, mert az ő méhökben való magzat megőriztetik* A jámbor hiedelem elevenségét Telek József* is tanúsítja: adatik a Boldogasszony tiszta fogantatását tisztelő asszonyoknak a szülésben boldogulás.
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor kedd 13 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Szent Luca szűz [december 13.]
A Luca (Lucia) név a ‚fény’ (lux) szóból ered. A fény ugyanis szép, ha rátekintünk, mert mint Ambrus mondja, a fénynek az a természete, hogy a tekintet számára mindent széppé tesz. Terjedése szennyeződés nélküli, mivel akkor sem szennyeződik be, ha valami tisztátalan dologban terjed tova; egyenesen halad, elhajlás nélkül; igen hosszú utat jár be, bajos késlekedés nélkül. Mindebben megmutatkozik, hogy Szent Luca szűzben megvolt a szüzesség ékessége minden romlottság nélkül; a szeretet szétterjedése, bármiféle tisztátalan szeretet nélkül; az Isten iránti feszült figyelem egyenes iránya bármi elhajlás nélkül; az isteni működés igen hosszú vonala a nemtörődömség késlekedése nélkül. Vagy Luca annyi, mint ‚a fény útja’ (lucis via).
Luca, a Siracusából való nemes szűz hallván, hogy Szent Ágota híre Szicília-szerte elterjedt, anyjával, Eutychiával együtt, aki már négy éve gyógyíthatatlan vérfolyásban szenvedett, a szent sírjához zarándokolt. A szentmisén történetesen t az evangéliumot olvasták föl, amelyben az Úr meggyógyítja a vérfolyásos asszonyt.* Akkor Luca így szólt anyjához: „Ha hiszed, amit itt felolvasnak, hidd, hogy Ágota mellett mindig ott van Ő, akinek nevében a vértanúságot elszenvedte. Ha tehát sírját hittel érinted, nyomban visszanyered egészségedet.” Mikor aztán mindenki eltávozott a templomból, anya és leánya kitartóan imádkozott a sír mellett. Luca álomba merült, és látta, amint Ágota angyalokkal körülvéve, gyöngyökkel felékesítve ott áll és ezt mondja neki: „Húgom, Luca, Istennek odaszánt szűz, mit kéred tőlem, amit te magad is meg tudsz adni anyádnak? Íme, a te hitedre meggyógyult!” Luca pedig fölébredvén így szólt anyjához: „Anyám, íme, meggyógyultál! Annak nevében kérlek hát, aki imádságaival meggyógyított téged, hogy ezen túl egy szót se ejts jegyesemről, hanem amit nekem hozományul akartál adni, oszd szét a szegények között!” Így szólt az anyja: „Előbb fogd le a szememet, s akkor azt csinálsz a vagyonnal, amit akarsz.” Erre Luca: „Amit halálodban adsz, azért adod, mert nem tudod magaddal vinni. Add ide nekem, amíg élsz, és meglesz a jutalmad!”
Miután hazatértek, naponta osztogatják vagyonukat, és a szegények szükségleteire adakoznak. Míg az atyai vagyont ily módon szétosztják, eljut a hír a jegyes fülébe, aki Luca dajkájánál tudakozódott. Az óvatosan válaszolt, hogy mátkája hasznosabb birtokot talált, melyet az ő számára akar megvásárolni, s ezért látszik úgy, mintha vagyonát herdálná. Az ostoba elhitte, hogy földi dolgokat vásárol a leány, s ő maga hajtotta föl neki a vevőket. Mikor mindenüket eladták, és a szegényekre költötték, a jegyes Paschasius bíró elé vitte a dolgot, mondván, hogy keresztény lett a lány, és a császárok törvénye ellenében cselekszik.
Mikor Paschasius felszólította Lucát, hogy áldozzék a bálványoknak, az így válaszolt: „Istennek tetsző áldozat meglátogatni a szegényeket, és segítségükre lenni szükségükben. S mivel nincs már semmim, amit föláldozhatnék, önmagamat adom áldozatul.” Mire Paschasius: „Ezeket a szavakat egy hozzád hasonló, ostoba kereszténynek meséld, ne nekem, aki a fejedelmek törvényeit vigyázom!” Luca így válaszolt: „Te a te fejedelmeid törvényét vigyázod, én pedig Istenem törvényét vigyázom. Te fejedelmektől félsz, és Istent félem. Te őket nem akarod megsérteni, én attól óvakodom, hogy Istent sértsem meg. Te azoknak óhajtasz tetszeni, én arra vágyom, hogy Krisztusnak tessem. Te azt csinálod tehát, amit te magadnak hasznosnak gondolsz, én meg azt csinálom, amit én gondolok hasznosnak magamnak.” Erre Paschasius: „Atyai örökségedet gazemberekkel együtt herdáltad el, és ezért beszélsz úgy, mint egy szajha.” Kinek Luca: „Atyai örökségemet jó helyen rejtettem el, az értelem és a test megrontóit soha nem ismertem.” Megkérdezte Paschasius: „Kik a test és az értelem megrontói?” Luca válaszolt: „Az értelem megrontói ti vagytok, akik az embereket arra igyekeztek rávenni, hogy elhagyják saját Teremtőjüket. A test megrontói pedig azok, akik a testi gyönyörűséget elébe helyezik az örökkévaló lakomának.”
Paschasius így szólt: „Majd szűnnek a szavak, ha megkorbácsoltatlak.” Így szólt Luca: „Isten szavai meg nem szűnhetnek.” Kinek Paschasius: „Hát te vagy az Isten?” Válaszolt Luca: „Isten szolgálója vagyok, aki így szólt: »Mikor a helytartók és királyok előtt állotok…, nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek«.” (Mk 13,9–11). Paschasius megkérdezte: „Hát tebenned a Szentlélek van?” Erre Luca: „Akik tisztán élnek, azok a Szentlélek temploma (I Kor 6,19).” Mire Paschasius: „Elvitetlek a bordélyba, hogy ott megerőszakoljanak és elveszítsd a Szentlelket.” Luca válaszolt: „Nem szennyeződik be a test, csak a lélek egyetértésével. Ha te engem akaratom ellenére megerőszakoltatsz, szűzi tisztaságom díja megkétszereződik. Engem aztán soha nem veszel rá, hogy beleegyezzem. Itt a testem, minden büntetésre készen van. Mit késlekedsz? Kezdd el hát, ördögfattya, büntess meg, ahogy jólesik!”
Akkor Paschasius bordélyosokat hozatott, azt mondván nékik: „Hívjátok ide az egész népet, és addig szórakozzanak vele, amíg belepusztul!” Ám amikor meg akarták ragadni, a Szentlélek olyan súllyal rögzítette oda, hogy meg se tudták mozdítani. Paschasius ezer férfit hívatott, kezét-lábát összeköttette, de képtelenek voltak megmozdítani. Akkor a férfiak mellé ezer pár ökröt is adott, de Isten szüze mozdíthatatlan maradt. Hívta a mágusokat is, hogy ráolvasásaikkal megmozdítsák, de semmire nem mentek. Elcsodálkozott Paschasius: „Mi ez a rontás, hogy egyetlen leányt ezer férfi sem tud megmozdítani?” Luca így felelt: „Nem rontás ez, hanem Isten jótéteménye. Ha még tízezret hoznál is, ugyanoly mozdíthatatlannak fogsz látni, mint az előbb.” Egyesek kitalálták, hogy vizelettől megszűnik a rontás. Megparancsolta Paschasius, hogy öntsék le vizelettel, de mikor így sem tudta megmozdítani, szorultságában roppant tüzet rakatott körülötte, s szurkot, gyantát és lobogó olajat öntetett rá.
Ezt mondta Luca: „Haladékot kértem vértanúságomhoz, hogy a hívőktől elvegyem a szenvedéstől való félelmet, s torkukra forrasszam az ujjongást a hitetleneknek,” Látták Paschasius barátai, hogy teljesen elcsüggedt a bíró, s a leány torkába kardot mártottak, de ő még így sem veszítette el a beszélőképességét, s megszólalt: „Megjelentem néktek, hogy visszaadatott a békesség az Egyháznak, mert ma meghalt Maximianus, elűzetett az országból Diocletianus, s amiképpen Catania városának nővérem, Ágota lett a pátrónája, így én Siracusa városának lettem Istentől rendelt közbenjárója.”
Míg e szavakat szólja a szűz, megjönnek a rómaiak szolgái, megragadják Paschasiust, s megkötözve hurcolják magukkal a császár elé. Hallotta ugyanis a császár, hogy az egész tartományt fölprédálta. Rómába hurcoltatván, a szenátus előtt vádolták. Bűnösnek találták, s fővesztéssel lakolt. Luca szűz pedig arról a helyről, ahol megsebezték, nem mozdult el, sem lelkét nem adta ki, míg el nem jöttek a papok, és Krisztus testét nem adták neki. A körülötte állók mind amennel feleltek. Ugyanazon a helyen temették el és emelték templomát. Constantinus és Maxentius idejében, az Úr 310. esztendeje táján szenvedett vértanúságot.
Luca, eredetibb hangzással: Lucia ünnepe a magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja. Hiedelemvilága azonban csak részben hozható kapcsolatba az ókeresztény szűz (†310) alakjával és legendájával.
Ismereteink szerint a magyar középkorban Luca még nem tartozik a tiszteltebb női szentek közé, bár nevét misenaptárainkban megtaláljuk. Patrociniumaival sem találkozunk, sőt még az újkor századaiban is alig-alig fordul elő. Kivétel Alhó (Allhau) jelenleg burgenlandi falucska, amelynek Luca-titulusát Kazó István említi (1697).* Nem tudjuk, manapság megvan-e. Keresztnévként is igen ritka. Mindezeknek okára még visszatérünk.
Luca gótikus faszobra: Kisszeben (Sabinov 1510).* Táblaképe a következő szárnyasoltárokon tűnik fel: Arnótfalva(Emmaus, Arnutovce 1485), Csíkcsatószeg (1530), Dubrava (1510), Héthárs (Lipany 1520), Leibic (Lubica 1521), Malompatak (Mlynica 1515), Nagylomnic (Lomnica 1493),* a Legenda Aurea többi híres női szentjei: Borbála, Margit, Katalin, Dorottya, Ágnes társaságában, de még nem egyenrangú velük. Az a gyanúnk, hogy Lucát éppen a Legenda Aurea ismertette meg a hazai gótikus jámborsággal. Elgondolkodtató azonban, hogy oltárával Esztergomban már korán (1286) találkozunk.
Legendáját a Legenda Aurea nyomán az Érdy-; Debreczeni- és Cornides-kódexben olvassuk. Ez utóbbi* szerint Szent Luca asszony támada Syracusana nevű várasból. Nemzete szerént nemes vala, testében szeplétlen szűz. Színében szép, lelkében annál szép, szent hitnek miatta, mint Krisztus Jézusnak szerelmes jegyese.
Édesanyja már tizenegy éve szenvedett vérfolyásban. Elzarándokolnak tehát Szent Ágota katániai sírjához. Amíg ott könyörögnek, Luca elalszik, és látá álmában Szent Ágotát a szent angyalok között, nagy gyengyes ruhában, mondván őneki: jó húgom, szűz Lucia, Krisztusnak ájojtatos leánya, mit kérsz éntőlem, kit tennen magad es megadhatsz az te szülédnek, ki immáran az te hitednek miatta megvigaszott, és miképpen énmiattam az Karthágónak várasa felmagasztatott Krisztustul, azonképpen temiattad Syracusának várasa es megékesöltetik temiattad.
Álmából fölébredve kéri meggyógyult édesanyját, hogy ne adja férjhez, mert neki már van vőlegénye, Jézus Krisztus. A jegyruha árát, továbbá örökségét szétosztja a szegények között.
Pogány jegyese följelenti a fejedelemnél, aki a bálványok előtti áldozatra akarja kényszeríteni. Luca e szavakkal tagadja meg: Istennek kellemetes áldozat az szegényeket látogatni és segéleni. De miért immáran nincsen mit továbbá őnekik adnék, ennen magamat Krisztus Jézusnak adom és áldozom. Pascasius fejedelem ezután szűzi állhatatosságában akarja megszégyeníteni, és kezdé bordélyba vonyatni, kit Szentlélek oly igen megnehezejte, hogy semmiképpen az helyről el nem indojthaték. Azt látván, mind kezeit, mind lábait megkötözék, és ezer embert készerejtének vonni, de még azok sem indojthaták el az helyről. Azokhoz ragasztanak ötven iga barmot, de azok sem tehetének indojtást az szent szűzen... Most Pascasius parancsolá, hogy azon álló helyében megégetnék. És hagyá, hogy fenyőszurokkal és olvasztott olajjal agyonöntenék, hogy hamarabb az tűz megemésztené.
Mondá Lucia: én az én édes Uram Jézusnak szent malasztját kértem, hogy ez tűz énnekem semmit ne árthasson, az hű keresztyéneknek eremekre. Erre a poroszlók tőrt döfnek a torkába, de maga még es nem veszté el szólását, miglen ő szent imádságát el nem végezné az Úr Istenhez.
Kiskanizsai hagyomány szerint* Luca szemét tűvel szurkálták ki, ezért nem szabad az ünnepén varrni, tehát a napra annyira jellemző dologtiltást az elnépiesedett legendából magyarázzák.
Szűz Szent Lucáról legendájának átköltésével azt mondja a somogyi nép*, hogy nem akart férjhezmenni, noha gazdag kérői voltak. Ezért rokonai halálra kínozták, de ő inkább eltűrte ezt is, hogy ártatlanságát megőrizze.
Luca nagyon szerette Isten világát és a házi állatokat. Halála után az Úr ezért a szelídségéért szentjei sorába emelte. Napjának előestéjén fiú- és leánygyermekek így köszöntik Lucát:
Megjöttem én jó este,
Luca köszöntésére.
Luca fekszik ágyában
Az őrző angyalával.
Gyere Luca menjünk el,
Mennyországot nyerjük el.
Ha mi aztat elnyerjük,
Boldog lesz az életünk.
Luca már a középkorban a szemfájósok védőszentje. Ezt az Isteni Színjáték is tanúsítja. Dante, aki sokszor fájlalta a szemét, Lucát különösen tisztelte.* A kultusz barokk népkönyveink nyomán parasztságunk körében is elterjedt. Öregek itt-ott (Tápé, Jászladány, Hercegszántó) máig könyörögnek Lucához szemük gyógyulásáért:
A Lelki Paradicsom himnusza és imádsága így fohászkodik:
Ártatlan és gyenge Szűznek
Ellene agyarkodik,
Krisztus kedves jegyesének
Fejére dühösködik
Irigység és kegyetlenség,
Hogy gonoszra vihesse,
Méregtől forró ellenség
Lelkét hogy elveszesse.
De Krisztustól el nem válik,
Végig véle maradván,
Benne a szíve megnyugszik,
Ővéle mulatozván.
A szemei kitolatnak
Végre szent Luciának,
A tagjai kínoztatnak
A Krisztus mátkájának.
Így életed elvégezvén
Légy szemünk orvossága,
Lelkünk menyégbe vitetvén,
Légy szép világossága, Amen.
Antiphona, Megmozdulhatatlan erős oszlop vagy Szent Lúcia, Krisztusnak szerelmes Jegyesse, azért mindenek várják, hogy elvedd az életnek Koronáját.
V. Elosztatott a te ajakidon a malaszt.
A. Azért megáldott téged az Isten mindörökké.
Imádság. Hallgass meg minket üdvözítő Istenünk, hogy akik Szent Luciának emlékezetin örvendezünk, a szemfájásnak ártalmas nyavalyájától megmenekedjünk. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Amen.*
Az Egyház nem véletlenül helyezte szűz vértanújának, Luciának ünnepét éppen erre a napra, hiszen a név a lux'fényesség' származéka. December tizenharmadik napja a Gergely-naptár életbelépte (1582) előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt. A szegedi, zalaszentbalázsi kalendáriumi eredetű mondás szerint Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja.* Ez az archaikus néphagyományban, amely a természeti jelenségeket és változásokat pontosan számon tartja és szimbolikus-mágikus összefüggésekben is szemléli, igen jelentős időpont. Ebből érthető tehát, hogy Luca napja méhében hordozza az új esztendő reménységeit, de gondjait, próbatételeit is. Tele van főleg asszonyi kezdeményezésekkel és változatos tilalmakkal, amelyeknek hatása, következménye a primitív népi felfogás szerint azután az egész új esztendőben érvényesül. Most leghosszabbak az éjszakák, amelyeken a gonoszoknak, bűbájosoknak bőven van idejük arra, hogy téteményeikkel megrontsák az embereket, de a föld fiaiban is az elhárítás és előrelátás készsége is ilyenkor a legelevenebb. A Luca napjához fűződő hagyománynak e végletességéből következik, hogy az oltáron tisztelt Luca mellett a közép-európai néptudatban egy boszorkányszőrű, rontó-bontó nőalak is él, akit a magyarok lucapuca, luca; lucaasszony*, Hollókőn Lucca, a németek Lutzelfrau néven emlegetnek.* Ez a kísértetszerű jelenség ezen az éjszakán és napon, tehát a kezdődő új esztendőben az embereknek mindenképpen a kárára törekszik. Erre az alakra előadásunkban azonban csak éppen emlékeztetünk.
Ez a kettősség magyarázza, hogy hazánkban Luca templomi titulusával csak hírmondóul, találkozunk. A Luca-keresztnév is igen ritka. Sokfelé teljességgel hiányzik. Attól tartogatnak, hogy az ilyen nevű újszülött hamarosan meghal elviszi a Luca. Ezért a naptól a szegedi tájon régebben a várandósok is féltek. E név-mágiás szorongásból következik, hogy Tápén még születésnapjuknak sem akarják vállalni, akik akkor jöttek világra.
Egyes vidékeinken a zöld ág sarjaztatása Luca estéjén kezdődik. A szegedi gyökérzetű Csanádapácán és Újkígyóson Luca estéjén meggyfaágat vágnak, és meleg helyen vízben tartják. Ha karácsonyra kizöldül: jó lesz majd az esztendő, a lány is férjhezmegy. Luca a legenda szerint Jézusnak koszorús menyasszonya, és így az eladólányoknak több országban mennyei pártfogója; házasságszerzője. Hazánkban a hercegszántai sokác kislányok a századforduló táján hajukba font virágkoszorúval (košanka) mentek Luca napja és karácsony között az iskolába. Öregek arra is emlékeznek, hogy valamikor a nagylányok is így jártak. Kiskunmajsán egy lucapogácsába gyűrűt is sütnek. Ha az eladólány találja meg, akkor férjhez megy. Lucának ez a házasságszerző patronátusa profanizálódott az ünnepétől karácsonyig terjedő, Baranya több magyar falujában (Hídvég, Diósviszló) tizönkét napok névvel* is illetett időszak hagyományvilágában. Ilyen a lucakerék, lucalevél, továbbá a piros almával kapcsolatos lánypraktika.
A Luca napjához fűződő többi, leginkább időjárásra vonatkozó, bajelhárító hiedelmek, mint a lucakalendárium,*lucaszék,* tápai lucagűgyű; valamint a dunántúli panspermiás lucázás, palázolás, palóc lucajárás már annyira elszakadtak a nap szakrális liturgikus világától, hogy bemutatásukról már hosszadalmasságuk miatt is itt lemondhatunk. Szakkutatásunk egyébként is Lucának ezeket a népéleti vonatkozásait dolgozta ki legrészletesebben.
A mágikus és szakrális hagyomány jellegzetes összefonódásaként Székesfehérvár-Felsővároson megjegyzik, hogy Luca napja a hét melyik napjára esett. Ezen a napon egész éven át szokott a gazdasszony imádkozni az aprójószág szaporaságáért, megmaradásáért.
Luca napját Európa számos népe kultikus célzatú sütemény evésével is megünnepli. Ez a hagyomány az Adria, vidékének karácsonyi kultuszközösségébe tartozó szlovének, horvátok, stájerok, magyarok között is él.
A szegedi tájon máig sütött lucapogácsa jó sok zsírral készül. Sütés előtt kis tollakat szúrnak bele minden családtag számára külön-külön. Akié sütés közben elég, hamarosan meghal. Így van ez Bátyán, Dusnokon, Bócsán is. A szegedi gazdasszony még ércpénzt is szokott belesütni. A pénzt azután vagy az eleséggel keverve a jószágnak, főleg disznónak adják, vagy pedig a legközelebbi vásár alkalmával az állat vételárába fizetik bele, hogy szerencséjük legyen hozzá. Az is szokás, hogy a pogácsába rejtett pénzt koldusnak adják oda. Akadnak olyanok is, akik azért vetik a templomi Szent Antal-perselybe, hogy a jószághoz szerencséjük legyen. Legújabban azonban már azé lesz, főleg gyerekeké, aki éppen megtalálja.
A lucapogácsa morzsájából a tápaiak a tehén elé, a ló abrakjába is szoktak szórni. A pogácsa egyébként már vagy az ünnep estéjén, vagy pedig napján ebéd után kerül fogyasztásra.
Csíkmadarason a jobbmódúaknál lucalepény sül, amelyet a szegények között osztanak szét.*
Ezen a napon Göcsejben is készül*kukoricapogácsa. Bevetés előtt itt is a családtagok számának megfelelően egy-egy tollat szúrnak beléjük. Meg is jelölik a gazdáját. Akié megpörzsölődik, az a hiedelem szerint a következő évben meghal.
A Zala megyei vendek Luca hajnalán napkelte előtt kenyérlisztből nagy pogácsát sütnek, amelyet még aznap a jószágokkal etetnek meg. Némely helyen az asztalfiókba is tesznek a pogácsából, hogy alkalomadtán porrá zúzva, valamelyik megbetegedett jószágnak adják. Főleg akkor veszik elő, ha az állat szája habzik, vagyis megveszett. Akadnak más vend faluk, ahol kelešica néven emlegetett kukoricamálé sül a család és jószág számára. Az elnevezésből világos, hogy régebben kölesből készült. Foganatos kutyaharapás ellen is.* A gyakorlatnak Kretzenbacher közléséből szlovén és stájer párhuzamait is ismerjük.
Egészen archaikus jellegű tehát a Tápén készített lucakása, vagyis tejben keményre főzött, mézzel ízesített köleskása, amelyből a jószág is részesült.
Kretzenbacher kutatásaiból tudjuk, hogy a német Luzienbrot, szlovén lucijščak, Lucijin kruh, vend pogače,*hozzátehetjük: a magyar lucapogácsa a család élő és elhalt tagjait a lakoma kultikus közösségében fogta össze. Az esztendő leghosszabb éjszakája nemcsak a gonoszok, hanem a halottak ideje is, kik ilyenkor hazatérnek a családba. Illendően kell őket fogadni. Láttuk, hogy a pogácsaevésnél arra is következtetnek, hogy ki lesz a család legközelebbi halottja. A halottkultuszra emlékeztet a koldusok csíkmadarasi etetése is. Az archaikus hagyománynak Luca ünnepével és nevével való kapcsolódása már későbbi fejlemény, de korunkig csak e tapadás segítségével tudott életben maradni.
Kretzenbacher utal rá, hogy a középkorban Lucia nevének a lux szóval való rokonsága révén temetők, temetőkápolnák védőszentjének is választották. Az Egyház liturgikus imádságaiban ugyanis azért könyörög, hogy a halottaknak az örök világosság fényeskedjék (et lux perpetua luceat eis).* Úgy tetszik, hogy az esztergomi főszékesegyház középkori harangtornyában álló Szent Luca-oltárnál, amelynek gazdag birtokai is voltak, éppen a megholt hívekért miséztek, harangjának szavával pedig a leselkedő gonoszokat akarták elrettenteni.
Veglia (Krk) adriai szigeten máig áll a Szent Lucia tiszteletére emelt középkori bencés apátság. A búcsúnapon a templom tornyából lucakenyeret szoktak dobni a nép közé.* Úgy véljük, hogy e szokás hajdani hazai párhuzamaira következtethetünk az esztergomi igen szűkszavú, de nagy értékű utalásból.
Sajátos módon Karátsonyifalva (Offsenica) temetőkápolnáját Luca tiszteletére szentelte Papp István (1885). A titulus indítékát és a hozzáfűződő helyi hagyományt, sajnos, nem ismerjük.
A lucabúza sarjaztatása is ősi primitív természetvarázsló, vegetációs kultuszból szublimálódik szinte liturgikus hagyománnyá.
A lucabúza nem más, mint Luca napján csíráztatott és vízzel, Algyőn szentelt vízzel öntözött búza. Akadnak olyan idősebb asszonyok, akik a szájukba vett vízzel táplálják. A gazdasszony lapos tányérban meleg helyen búzaszemeket kezd csíráztatni amelyek karácsonyra kizöldülnek. A tápai asszony közben ezt mondja: néköm kinyerem, jószágomnak legelője, ződ mezeje. Ha a szára hosszúra nő, jó szalmás termés lesz. Ilyenkor Tápén kék szalaggal kötik át. Ebből a jövő termésre következtetnek, de rontásnál is foganatosnak tartják. Így beteg jószággal szokták etetni. Karácsonykor az asszonyok oltárt is díszítenek vele. Egyesek odateszik a karácsonyfa alá, meg karácsonyeste vacsorakor az asztalra. Rábén ilyenkor még égő gyertyát is állítanak közéje. Az ünnepek után a jószágnak szaggatják oda. A szatymazi gazdák vízkereszt napján földjeiken, vetéseiken szórják szét. Hercegszántó sokácai is most rakják jószágaik szájába.
A hazai sokác és bunyevác nép körében is általános a lucabúza csíráztatása.* Odateszik a karácsonyi asztalra. Jellemzésére karácsony estéjénél kerül sor.
A szokás a mai Burgenlandban is él. Leopold Schmidt kutatásai szerint*Barbaraweizen (ahol már Borbála napján kezdik csíráztatni), inkább azonban Luzienweizen, a német Bánfalván (Apetlon) Christkindlfrucht, az itteni horvát falukban pedig sijanje (vetés) a neve. A szokás elvétve más napokhoz (Miklós, húshagyó, húsvét) is kapcsolódik, ismeri az egész Mediterraneum.
Apokrif hagyományokra megy vissza az a mi magyar népünknél is elterjedt hiedelem, hogy a búzaszemen rajta van az élő kenyérnek, Krisztusnak képmása.
A lucabúza sarjasztása hozzánk az Adria tájáról eljutott vegetációs hagyomány, amelynek antik ősképe az Adonis kertje. Jelenlegi tudomásunk és föltételezésünk szerint a mi magyar népünknél a katolikus délszlávok (horvátok, bunyevácok, sokacok) északabbra vándorlása következtében honosodott meg. Magyarországi elterjedése máig sem általános. Legelőször azokon a hazai helyeken, déli vidékeken tűnik föl, amelyek a hódoltság idején a franciskánus obszervancia szellemi hatása alatt állottak. A franciskánizmus a maga jellegzetes életközelségével megnyitotta templomait is a lucabúza előtt, odahelyezte a karácsonyi oltárra, és ezzel a hagyománynak liturgikus jelleget, szentelményi erőt tulajdonított, egyben azonban állandósulását, további virágzását, terjedését is biztosította.
kedd 13 december 2022 at 0000 - Szent Ottilia
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Szentek és boldogok
Mikor kedd 13 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Szent Ottilia
December 13.
Ottilia (a pozsonyi misekönyvek szerint dec. 14.) a német középkornak egyik legkedveltebb női szentje, Elzász patrónája (†720 táján).
Tisztelete hazánkba is eljutott, bár nem vált általánossá. A bihari Kőrösszeg hajdani várkápolnájának ő volt a védőszentje (1424).* Egyetlen ismeretes élő patrociniuma Parád (1758), amely a birtokos Károlyi-család egyik nőtagjának keresztnevével függhet össze.*
Legendáját kódexeinkben hiába keressük, ezért egy múlt századbeli ritka népkönyvünkből* idézzük:
Attich nevű büszke várúrnak neje lebetegedvén, kis leánykát szült, ki vak vala. Miért Attich megharagudván, parancsolta, hogy a kisleányt öljék meg. Az anya azonban a dajkát elküldé vele hű csatlósok kíséretében Bajorországba egy apácakolostorba.
Bajorországban pedig vala akkor egy jámbor püspök, Erhardus nevű, ki álmában szózatot hallott: menjen a kolostorba és ott kis leánykát fog találni, keresztelje Ottiliának. Erhardus késedelem nélkül fogadá meg Isten intését, és a kolostorban megtalálván a leánykát, megkeresztelé. Megáldván, íme a leányka tüstént látni kezdett. Ottmaradván szép szűzzé fejlődött, és mindenben előhaladást tett.
Attich azonban magábatérvén, eltaszított gyermekét sajnálván, elzarándokolt, hogy fölkeresse. Meghallván a csodát, mi lányával történt, Istentől buzgó imádságban bocsánatot kért, és penitenciát tartván, visszakapta Ottiliát. Örömmel vitte haza.
A jámbor Ottilia szépsége és gazdagsága csakhamar számtalan kérőt csalt atyja várába, aki egy derék gróf ifjúnak oda is ígérte leányát. Ottilia azonban egyedül csak Krisztus menyasszonya kívánt maradni. Atyja kényszerítései végre arra bírták, miután buzgón imádkozott, hogy a mennyegző előtti éjjel a várat elhagyja.
Midőn tehát a vőlegény másnap megérkezett, Ottiliát seholsem találták. A kiküldött csatlósok harmadnap azzal a hírrel jöttek vissza, hogy Ottilia a Rajna vizén egy kis csónakon egyedül kelt át angyaloktól vezérelve. Az atya és a vőlegény keresésére indult. Amikor egy völgyben lovagoltak, a sziklahegyen meglátták a régen keresett leányt, éppen egy kápolna előtt imádkozott. Odasietének tehát, hogy hazajövetelre és a házasságra kényszerítsék.
Ottilia meglátván őket, elfutott előlük. Iszonyú magas sziklafal elébe ért, amely minden oldalról meredek lévén, nem menekülhetett tovább. Ekkor térdre borulva kérte Istent, hogy mentse meg. És íme, a sziklafal megnyílt, Ottilia a nyílásba bemenvén, eltűnt. A sziklából ezen a helyen tiszta forrás tört elő. Az atya és a vőlegény a csodát látván, nagyon megdöbbent.
Most Attich újra magábatért. A forrásnál siránkozott. Fogadást tett Istennek, ha leányát neki mégegyszer visszaadja, erre a helyre kápolnát építtet, és várából kolostort formál, amelyet gazdagon megajándékoz. Isten újra meghallgatta őt és visszaadá leányát. Attich a forrás mellé, amely Ottilia kútjának hívatott, és csoda-ereje volt, kápolnát épített, várából pedig kolostort, amelynek fejedelemasszonya Ottilia lett.
Legendájából érthető, hogy Ottilia a szemfájósok védőszentje. Hogy ez a patronátusa valamikor hazánkban sem volt ismeretlen, azt több, a középkor végéről származó liturgikus könyvünk részben utólagos bejegyzése,* de Szkárosi Horvát András ingerült versezete* is tanúsítja:
Ottolia mert vakon született volt,
Önékie szolgált; kinek szeme nem volt,
Ám lásd, ha az adja, kinek soha nem volt.
Idézzünk ezzel szemben egy középkori deák versecskét:
Ottiliát kezében könyvre helyezett két szemmel szokás megjeleníteni. Egyelőre csak kevés hazai ábrázolását ismerjük. Ilyen Frics (Fričovce) szárnyasoltárának táblaképe (1510),* továbbá Czottmann Bertalan kassai patikus és feleségének fogadalmi Mettertia-képe (1516), amelyen a betegek hódoló szent patrónusai között Ottilia is megjelenik: fejét kendő födi, kezében pedig vöröskötésű kapcsos könyvet tart. Táblájára két szem van festve.*Tüskevárott, a templom múzeumában barokk szobrát, Pápateszér templomában* nyilván a felajánló keresztnevét idéző képét (1868), a váci Hétkápolna néven ismert búcsújáróhelyen* pedig késő-barokk képét őrzik. Felírása: Psal. 118,37. AVERTI OCULOS MEOS NE VIDEAM VANITATEM UT SERVET COR MEUM IMMACULATUM TIBI DEUS. SANCTA OTTILIA. Nyelvünkön: fordítsd el szemeimet, hogy ne lássam a hiúságot. A te utadon engedj élnem.
Kezdetleges viaszképét – részletező felírás nélkül – Csicsó búcsújáró kápolnájában is láttuk. Szép barokk képe Tápiósáp templomában.
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:szentkoronaorszaga
Mikor kedd 13 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Szent Jodok
December 13.
Jodok Bretagne szülöttje (†669?) Királyfi, majd pap, később remete. Elzarándokolt Rómába, ezért Jakab mellett a középkori búcsújárók védőszentjükként tisztelték.* Jodokot segítségül szokták hívni a háztartás és parasztélet ügyeiben-bajaiban, továbbá pestis ellen. Szívesen választották járványkórházak patrónusául is. Tiszteletének egyetemesebbé válását Közép-Európában nyilván az gátolta meg, hogy névünnepe Luca napjával esik össze.
Kultusza leginkább a Rajna-vidéken virágzott, innen sugárzott szét Landshut közvetítésével az egész német-római birodalomban. Régi hazánkban is felbukkan: a karthauzi Vörösklastromhoz tartozá Lechnic egykori szász falu templomának (1419) védőszentje.* Több középkori búcsúengedélye ismeretes. Népi hagyományvilágáról elsősorban a szlovák és lengyel kutatás hivatott számot adni. Elenyészett az erdélyi szász Grozspold (1378) és Schőnberg (1499) patrociniuma.
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Egyházi ünnepnapok
Mikor kedd 13 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
FATIMAI JELENÉSEK
1916. máj. 13.-1917. okt. 13.:
három angyali és hat Mária-jelenés, melyet a 10 éves Santos →Lúcia, a 9 éves Marto →Ferenc és a 7 éves Marto →Jácinta látott. - 1916 tavaszán a 3 pásztorgyermek egy ifjút pillantott meg, aki a béke angyalának nevezte magát és imádságra buzdította őket.
Nyár közepén az angyal Portugália őrzőangyalaként mutatkozott be és áldozatokra buzdította őket. IX. végén az angyal az Eucharisztiával jelent meg, és megáldoztatta a 3 gyermeket.
1917. V. 13: jelent meg a Szent Szűz a Cova da Iria, 'a Béke völgye' lejtőjén, és kérte a gyermekeket, hogy imádkozzák a rózsafüzért és 6 hónapon át ugyanebben az időpontban jöjjenek el hozzá.
VIII. 13: a gyermekeket elzárva tartották, ezért a Szűzanya VIII. 19: jelent meg Valinhosban.
E jelenés helyén a magyarok építettek kápolnát, melyet 1956. VIII. 12: szteltek föl.
A Szűzanya imádságokat, áldozatot és engesztelést kért.
X. 13: kb. 70.000 ember jelenlétében történt a jelenés és a mindenki számára látható →napcsoda.
A fatimai jelenések egységet alkotnak, s hozzájuk tartozik még 1925. XII. 10: a pontevedrai jelenés, amikor a Szűzanya az engesztelő →elsőszombati ájtatosságot és 1929. VI. 13: a tuy-i jelenés, amikor Oroszország fölajánlását kérte. E fölajánlást 1942. X. 31: XII. Pius végezte el, 1964. IX. 21: a II. Vat. Zsinat 3. ülésszakának végén VI. Pál, 1984. II. 25: II. János Pál pápa a Szent Péter téren, a fatimai kegyszobor előtt a világ püspökeivel együtt megismételte úgy, ahogy azt a Szűzanya kérte.
A fatimai jelenések kivizsgálása 1929. IV. 14: fejeződött be, s a fatimai püspökökkel 1930. X. 13: hirdette ki hiteles voltukat. II. János Pál p. 2000. V. 13: boldoggá avatta a látnokokat. Ko.La.
__________
Moresco, Luigi: Szemek, amelyek a Szűzanyát látták. Mi történt a fatimai látók lelkében a jelenések után? Ford. Békei Irén. Rákospalota, 1943. Fatima nagy csodája. Írta J. J. Castelbranco. Ford. Csontos Gyula és Pintér Sándor. 2. kiad. Bp., 1944. Élt egyszer Fatimában 3 kis gyerek. A fatimai látnokok rejtett és vezeklő élete. Írta C. Barthas. Ford. Gaál Ottó és Virág Gyula. Uo., 1944. (2. kiad. Uo. 1997, 3. kiad. 1998) Fatima üzenete. Rákospalota, 1944. - Antalóczi 1991:63.
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Szentek és boldogok
Mikor szerda 14 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Szent Nicasius
December 14.
Nicasius, önkényes magyar nyelvújítási azonosítással Géza, Rheims vértanú érseke volt, akit a hunok fejeztek le (†451), Bár középkori misekönyveink számon tartják, egykorú hazai kultuszához mégis egyedül a gyulafehérvári székesegyház oltármesterségét* tudjuk idézni.
Szent Nicasius napján – olvassuk Illyésházy József gróf (†1759) kéziratában minden ajtóra írja azt, hogy ma vagyon Szent Nicasius napja, egerek, patkányok menjetek ki, és elvesznek az háztól – mely esik 14. decembernek. Nem derül ki belőle, hogy a hiedelem népünk szélesebb köreiben ismeretes volt-e. Külföldi párhuzamai is vannak.* Lehetséges, hogy a szómágiával (Nicasius, niké = győzelem) van dolgunk. Valószínűbb azonban, hogy évkezdeti gonoszűző szokás tapadt a naphoz.
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:szentkoronaorszaga
Mikor szombat 17 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Szent Lázár
December 17.
Lázár, zsidóul 'segít az Isten', Mária és Márta testvére, Jézus feltámasztott barátja (János 11, 1 – 44). Legendája sokban egyezik Magdolnáéval, amelyet az Érdy-kódexből ismerünk.
A Debreceni-kódex* rövidre fogva életét külön is elmondja: soha az utána nem nevete, hegy feltámada. Mindönképpen az szent apostoloknak és Uronknak életök szerént jár vala. Nagy kemény életöt viselvén, karácsony napjának előtte nyolcadnapon kimúlék Úrban ez velágból.
A dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéd (Lukács 16, 19 – 31) koldusa nem azonos vele. A későbbi hagyományban azonban a két alak eggyéolvad.
Lázár bethániai sírja a szentföldi zarándokok előtt máig nagy tiszteletben áll. Lázár a középkorban egyébként a sírásók, bélpoklosok védőszentje. Hajdanában könyörögni szoktak hozzá istenítéletek alkalmával, továbbá jó időjárásért is.
A Szent Lázár lovagjai (fratres S. Lazari de Jerusalem) a Szentföld bélpoklosainak ápolására kötelezték magukat (1142).* Alázatból eleinte bélpoklost választottak nagymesterüknek.
Európában gyökeret verve, hazánkban is megtelepedtek, de keveset tudunk róluk. Jelentőségüket az újkorban elvesztették. Emlékezetüket a járványkórházak lazarethum, lazarett neve máig őrzi.
Első magyarországi házuk Esztergomban volt (1181).* Ispotályukról tudunk még Csurgón, Kolozsvárott, Füzitő, Szente, Szemenye, Borsa helységekben. Az insula Lazari premontrei apátság (1262), amelyet a baranyai Körös vize fogott közre, előbb nyilván a lovagoké volt.*
Budai kolostorukat 1355-ben említik először, a mai Bugát Pál utcában állott.* Egy régi metszet (1541) Mönchgarten, barátok kertje néven tünteti föl.
Lázár hajdani magyar hírét a Szent Lázár szegényei is őrzik. A Képes Krónika elmondja, hogy őseink Taksony idejében három seregre oszolva Franciaországot dúlták. Visszatérőben egyik részüket a szász fejedelem megölte, hetet azonban elrettentésül életben hagyott, és levágott füllel eresztett haza Pannóniába. Itthon a nép szégyenükért ítéletet mondott rájuk: mindenüket, még feleségüket és gyermekeiket is elvesztették. Arra kényszerítenék őket, hogy életüket gyalog, mezítláb járva, koldusként tengessék: lázár volt a nevük (Lazaci sunt vocati).
A hagyományt a Pozsonyi Krónika már kerekebben adja elő: „Ezt a hetet aztán a botrány miatt hét magyar néven emlegették... A hét elítélt magáról éneket szerezvén, a világi dicsőségért és hírök, nevök terjedéséért a nép közt énekelteté, kik Szent Lázár szegényeinek hívatnak mind e mai napiglan. Így nevezték őket pedig azért, mert Szent István király, aki minden szabadosan csavargókat megfenyít vala, amint ezek nemzetségeit házról-házra, sátorról-sátorra járva látta énekelni, magyarázatot kívánna felekezetök és trufáik felől; kik is mindent elbeszélének, a mi apáinkkal a község által történt vala. Szent István meggondolván, hogy fő és elöljáró nélkül senki jó nem lehet, azért megparancsolá nekik, hogy a Szent Lázár-rend esztergomi kereszteseinek hatósága alá tartoznak magokat vetni, s ezért hívják őket Szent Lázár szegényeinek.”
Természetes, hogy e hét gyászmagyar pogány hagyományvilága, csak később, keresztény hatásra színeződött, bővült a bibliai Lázár, továbbá a Szent Lázár-rend képzetkörével. István király emlegetése csupán magasztos anakronizmus. Beöthy Zsolt, illetőleg Sebestyén Gyula helyesen utal arra, hogy a mi pogány lázárjaink társadalmi helyzete azonos volt a XII–XIII. századbeli bélpoklosokéval. A rettenetes ragadós betegség (morbus Sancti Lazari) hazánkban is pusztított. Áldozatainak fülét, orrát, minden testrészét megtámadta, lemarta. A társadalom úgy védekezett, ahogy tudott: kiközösítette őket. Amíg nem alapítottak számukra külön telepeket, éppúgy barangoltak, mint a mondai hét magyar. Kereplővel, kolomppal figyelmeztették a járókelőket, hogy térjenek ki előlük.* Ahol a betegség felütötte a fejét, fekete zászlót tűztek ki.
Lázárnak kápolnája állott Rajkon (1400).* Győr várában szintén volt a szentnek kápolnája és plébániája (1401).* Ispotállyal is összefügghetett. Talán még Szent Lázár lovagjai alapították, bár ennek győri nyoma nincs. Később, nyilván a kápolna pusztulása után, a székesegyházban Lázár-oltármesterség bukkan föl (1569).
Pelbárt említi egyik beszédében egy budai szőlőről, melynek gazdája egész termését a szegényeknek osztotta el, hogy szüretkor termettebb volt, mintha még semmit sem szedtek volna róla. Ettől kezdve „Szent Lázár szőleje” lett a neve.*
Lázárnak középkori szakrális művészetünkben nem sok emléke maradt. Így Jézus feltámasztja Déva (református templom) freskóján,*Dénesfalva(Danišovce) Magdolna-oltárán (1520).* Ott látjuk még Kassa (1450, múzeum), Segesd (Saeş 1520) szárnyasoltárain. Ezeknél sokkal jelentősebb a bihari Sitér (Siştire) református templomának a múlt század derekán föltárt és talán még a XIV. századból származó freskóciklusa: Lázár és a lakomázó gazdag, Lázár lelke Ábrahám kebelén, a gazdag családja a pokolban.*
A győri karmelita templom kriptabejárata fölött a Lázárt feltámasztó Mester barokk képe.
Lázár a középkorban kedvelt keresztnév, hiszen Jézus barátja, egyúttal a betegek pártfogója volt. Népszerűségét az is mutatja, hogy máig igen elterjedt családnév. Keresztnévül már csak a Székelyföldön és a moldvai csángóknál választják.
Aki elszegényedik, az Faludi Ferenc tanúsága szerint Lázár lakodalmára szorul.*
Kondorfa vasi faluban testi nyomorékoknak, rokkantaknak, mankóval, bottal járóknak máig lázár a nevük. Nem tudok én sietni, lázár vagyok.*
A nap későbbi, már önállósult képzetköréhez hozzátartozik még, hogy a Lázár-történet részben bizonyos középkori Jedermann-szerű előzmények, részben a haláltáncénekek ihletésével a reneszánsz korban moralitás formájában bukkan föl. Leopold Kretzenbacher vizsgálatai* szerint először Zürich városában jelenik meg nyomtatásban (Die reiche Prasser und der arme Lazar 1540). Hamarosan meghódítja azonban az egész közép-európai játékszínt. Először deákul kerül előadásra, de megszólal nemzeti nyelven, sőt hamarosan kijut a parasztság közé is, hiszen a mondanivaló tanulságai annyira egyeztek a nép álmaival.
Hazánk is beletartozott a barokk dráma közép-európai szellemi közösségébe. Az 1646-ban megjelent Comico-tragoedia, constans scenis quatuor másodikdarabja De divite purpurato et paupero Lazaro, azaz a fényes gazdagról és a szegény Lázárról szól.* Későbbi kiadásai is voltak, ami a játék páratlan népszerűsége mellett tanúskodik. Jámbor olvasmányként a ponyván is megjelent.
Egykori hazai német változatáról Pukánszky Béla értesít bennünket: Von dem Reichen Mann und Lazaro. A soproni Daniel Klesch írta 1650 táján. Bemutatták Nagyszebenben (1694), Brassóban (1703) is.*
A dúsgazdag és a szegény Lázár dramatizált történetét Kájoni János is fölvette kéziratos versgyűjteményébe. Talán az volt vele a szándéka, hogy ki is adja. Egyelőre még nem tudunk biztos feleletet adni arra, hogy Kájoni és a XVIII. századbeli csíksomlyai misztériumjátszás között van-e összefüggés. A magunk részéről azonban szinte biztosra vesszük, hogy a dúsgazdagolás, tehát az elnépiesedett Lázár-dráma Kájoni, illetőleg a székely ferencesség közvetítésével jutott el a csíki székely nép hagyományvilágába. Minthogy azonban farsang végén, húshagyó kedden játsszák, ott emlékezünk meg róla.
A játék még régi hazánk nyugati peremvidékén, a burgenlandi Olaszfalu (Wallern) németajkú községben a múlt század végén szintén bemutatásra került.* Itt nyilvánvalóan az osztrák hagyományok átterjedésével van dolgunk.
szerda 21 december 2022 at 0000 - Szent Tamás apostol
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor szerda 21 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Szent Tamás apostol [december 21.]
Tamás (Thomas) ‚mélység’-et vagy ‚kettős’-t jelent, amit görögül Didimusnak mondanak; vagy Tamás a tomos-ból ered, ami annyi, mint ‚elválasztás’ vagy ‚vágás’. Mélységet azért jelenthet, mivel kiérdemelte, hogy az istenség mélységébe hatoljon, mikor kérdésére Krisztus így válaszolt: „Én vagyok az út és az igazság és az élet” (Jn 14,6.). Kettősnek azért nevezhető, mert Krisztus feltámadásáról kétszeresen is megbizonyosodott, kétannyiszor, mint a többiek. Azok csak látással, ő azonban látással és tapintással tapasztalta meg. Elválasztásnak vagy vágásnak azért nevezik, mert értelmét a világ szeretetétől elválasztotta, vagy mert a feltámadás hitében elvált a többiektől. Avagy Tamás annyi, mint ‚teljesen mozgó’ (totus means), tudniillik, aki teljes egészében Isten szeretetében és szemlélésében mozog. Három dolog volt, ami megmutatta benne az Isten szeretetét. Erről Prosper a Szemlélődő élet című könyvében így ír: „Mi is az istenszeretet, ha nem az, hogy lelkünkben megfoganjon Isten látásának izzó vágya, a bűn gyűlölete, a világ megvetése.” Avagy Tamás a theos, azaz ‚Isten’ és az ‚enyém’ (meus) szavakból származik, ami tehát annyi, mint ‚én Istenem’, azért, mert így szólt, miután megbizonyosodva hitt: „Én Uram és én Istenem” (Jn 20, 28).
Amikor Tamás apostol Caesareában volt, megjelent neki az Úr, mondván: „India királya, Gundoferus elküldte egy intézőjét, Abbanest, hogy keressen egy olyan mestert, aki járatos az építészetben. Készülj föl, mert én téged küldelek el hozzá.” Erre Tamás: „Küldj, ahová akarsz, csak az indusokhoz ne!” Mire az Isten: „Menj csak nyugodtan, mert én leszek a te őriződ! Miután megtérítetted az indusokat, a vértanúság pálmájával térsz vissza hozzám.” Erre Tamás így szólt: „Az én Uram vagy és én a te szolgád, legyen meg a te akaratod.” Amikor az említett intéző a fórumon járkált, megszólította az Úr: „Mi járatban vagy itt, ifjú?” Mire ő: „Uram küldötte vagyok, hogy építészetben jártas szolgákat fogadjak föl, hogy római stílusban építsen magának palotát.” Akkor az Úr Tamást ajánlotta neki, azt állítva, hogy ebben a mesterségben különösen jártas.
Elhajózva egy városba érkeztek, ahol éppen a király leányának menyegzőjét ülték. A király kikiáltatta, hogy mindenki hivatalos a menyegzőre; aki nem jön el, megsérti. Történetesen éppen akkor érkezett oda Abbanes és az apostol. Egy zsidó leány, kezében síppal, mindenkit dicsérő szavakkal köszöntött. Meglátván az apostolt, észrevette, hogy zsidó, mivel nem evett, szemeit ellenben az égre szögezte. Amikor a leány héberül énekelt neki, mondván: „Egy a héberek Istene, aki mindent teremtett és megalkotta a tengereket”, az apostol kérte, hogy ismételje meg ezeket a szavakat. Az étekfogó azonban látván, hogy Tamás se nem eszik, se nem iszik, hanem szemeit az égre fordítja, szájon ütötte Isten apostolát. Mire az apostol: jobb neked, ha az eljövendő életben bocsánatot nyersz, itt pedig múló fájdalommal fizetsz. Nem kelek fel innen addig, míg kezedet, mely megütött, a kutyák nem hozzák ide!” Amikor az étekfogó kiment, hogy vizet merítsen, egy oroszlán megölte és megitta vérét. Testét szétmarcangolták az ebek, és egy nagy, fekete kutya a lakoma kellős közepébe hozta jobbját. Ennek láttára az egész tömeg megdöbbent, a leány pedig visszaidézte az apostol szavait, és sípját eldobva, az apostol lába elé borult.
Ágoston a Faustus ellen írt könyvében cáfolja, hogy Tamás ilyen bosszút állt volna, és azt mondja, hogy ezt csak egy hamisító illesztette a legendába, ami más helyeit is gyanússá teszi. Egyébként úgy is lehet magyarázni, hogy ezt az apostol nem megparancsolta, hanem csak megjövendölte. Ha Ágoston szavait gondosabban megvizsgáljuk, úgy találjuk, hogy mégsem veti el mindezt teljesen. Ugyanabban a művében azt mondja ugyanis: „A manicheusok valamilyen apokrif írásokat olvasnak, amiket nem tudom, miféle mesemondók ínak az apostolok nevében. Ezeket íróik korában a Szent Egyház tekintélyével hitelesítette volna, ha a szent és tanult emberek, akik akkor éltek és módjukban állt megvizsgálni ezeket, igazmondónak találják. Itt azonban azt olvassuk, hogy Tamás apostol ismeretlen zarándokként megfordult egy lakodalmi vendégségben. Egy szolga arcul ütötte, ő pedig azonnali, kegyetlen bosszúért fohászkodott. Miután a szolga kiment a kúthoz, hogy a vendégeknek vizet hozzon, egy oroszlán rontott rá, és megölte. Kezét, mellyel az apostol fejét könnyelműen megütötte, testéről letépték, és az apostol átkozódó szavai szerint, egy kutya vitte oda az asztalhoz, ahol maga az apostol is ült. Mi lehetne ennél kegyetlenebb? Pedig, ha nem csalódom, itt az is írva áll, hogy bocsánatot kért a szolga számára a másvilágon. Nagyobb jótétemény történt azzal, hogy az idegenek e félelmet keltő esetből megtudták, hogy az apostol mennyire kedves Isten előtt, és hogy a szolga a hirtelen halál után örök életet nyert. Hogy a történet igaz vagy költött, ez számomra érdektelen. Bizonyos ugyanis, hogy a manicheusok azokat az írásokat, melyeket az egyházi kánon elvet, igazaknak és hiteleseknek tartják. Legalább azt el kell azonban ismerniük, hogy a türelem erénye, amelyet az Úr tanít, mondván: »Hanem aki megüti a jobb orcádat, fordítsd oda neki a másikat is« (Mt 5,39), a szív készségében is megnyilvánulhat, ha a test mozdulataiban és szavakban nem is fejeződik ki. Mert az apostol pofont kapván, ahelyett, hogy másik orcáját is odatartotta volna, vagy fölszólította volna, hogy másodszor is megüsse, inkább az Urat kérte, hogy a galád embernek bocsásson meg a másvilágon, a jelenvaló életben azonban ne hagyja ezt a jogtalanságot megtorlatlanul. Belül megvolt benne a szeretet érzése, kívül azonban példát kért az okulásra. Ez akár igaz, akár kitalált, nem hihetetlen, mert hasonló lelkülettel vágta le kardjával Mózes, az Úr szolgája a bálványok készítőit és imádóit (vö. Kiv 32). Ha pedig a büntetéseket összehasonlítjuk, nem ugyanaz-e a kard általi halál és a vadállatok kínzása és szétmarcangolása? Az állami törvények szerint eljáró bírák a főbenjáró bűnösöket vadállatok elé vettetik vagy lefejeztetik.” Így Ágoston.
Akkor az apostol a király kérésére megáldotta a vőlegényt és a menyasszonyt: „Add, Uram, ezekre a fiatalokra jobbod áldását, és vesd el szívükben az élet magvát.” Amikor az apostol távozott, az ifjú a kezében egy gyümölccsel megrakott datolyaágat talált. A gyümölcsből evett a pár, mindketten elszenderedtek, és mindketten hasonló álmot láttak. Azt álmodták, hogy egy drágakövekkel ékesített király átölelte őket, mondván: „Apostolom áldott meg titeket, hogy részesei legyetek az örök életnek.” Miután felébredtek és egymásnak felfedték álmukat, az apostol hozzájuk lépve így szólt: „Az imént az én Királyom jelent meg nektek, engem pedig zárt ajtókon keresztül vezetett hozzátok, hogy az én áldásom rajtatok gyümölcsöző legyen. Adassék meg néktek a test tisztasága, amely az erények királynője és az örök üdvösség gyümölcse! A szüzesség az angyalok nővére, minden jónak a birtoklása, a vágyak legyőzése, a hit győzelme, a démonok kiűzése és az örök örömök biztosítéka. A vágyból születik a romlottság, a romlottságból a tisztátalanság, a tisztátalanságból pedig zavar keletkezik.” Miután ezeket elmondta, két angyal jelent meg, s így szólt hozzájuk: „A ti őrangyalaitok vagyunk. Ha megtartjátok az apostol intelmeit, minden kéréseteket az Isten elé tárjuk.” Az apostol tehát megkeresztelte és gondosan kioktatta őket a hitről. Hosszú idő múltán a menyasszony, név szerint Pelagia, a szent fátyolnak szentelve magát, vértanúságot szenvedett, vőlegényét pedig, név szerint Dénest, a város püspökévé szentelték.
Ezután az apostol és Abbanes megérkezett India királyához. Az apostol csodálatos palotát tervezett, és temérdek kincset kapott érte. Amikor a király egy másik tartományba utazott, az apostol az egész kincset szétosztotta a nép között. A két esztendő folyamán, mialatt a király távol volt, szüntelenül prédikált, és megszámlálhatatlan tömeget térített meg. Visszatért a király, s tudomást szerezve Tamás dolgairól, Abbanesszel együtt tömlöc fenekére vetette, hogy elevenen megnyúzva átadja őket a bosszúálló lángoknak.
Közben meghal a király testvére, Gad, és nagy pompával sírhelyet készítenek számára. Halála után négy nappal azonban feltámadt, s míg mindenki rémülten menekült, így szólott testvéréhez: „Fivérem, ez az ember, akit megnyúzni és megégetni készülsz, az Isten barátja, és az összes angyal neki szolgál. Amikor az angyalok a paradicsomba vezettek, egy aranyból, ezüstből és drágakövekből csodálatosan megépített palotát mutattak. És amikor csodáltam szépségét, ezt mondták: »Ez az a palota, melyet Tamás a testvérednek épített.« És amikor azt mondtam, hogy legalább a kapusa lehetnék ennek a palotának, így folytatták: »Testvéred méltatlanul bánt vele. Ha a palotában szeretnél maradni, kérni fogjuk az Urat, hogy méltóztassék téged feltámasztani, hogy testvéredtől megvásárolhasd, megadva neki a pénzt, amennyire veszteségét becsüli.«” Ezeket elmondva Gad az apostol börtönéhez futott, könyörögve, hogy bocsásson meg fivérének. Kötelékeitől megszabadítva kérlelni kezdte az apostolt, hogy fogadjon el tőle egy értékes ruhát. Mire az apostol: „Nem tudod tán, hogy semmi testi, semmi földi dolognak nem örülnek azok, akik a mennyben vágynak hatalomra?” A börtönből kijövő apostolhoz sietett a király, és a lábához borulva bocsánatért esdekelt. Ekkor így szólt az apostol: „Az Isten sokat megtett, hogy átkait megmutassa nektek. Higgyetek Krisztusban, és keresztelkedjetek meg, hogy részesei legyetek az örök országnak.” Mire a király fivére: „Láttam a palotát, melyet testvéremnek készítettél, és elnyertem a kiváltságot, hogy megvásároljam.” Erre az apostol: „Ez fivéreden múlik.” Így a király: „Az enyém is marad, az apostol készítsen neked egy másikat, vagy ha nem tud, ezt fogjuk közösen birtokolni. „Válaszolt az apostol: „Számtalan palota van a mennyben, melyek a világ kezdete óta készen állnak a kiválasztottaknak, s melyek hittel, imádsággal és alamizsnával vásárolhatók meg. Vagyonotokat előre küldhetitek, de az titeket oda nem követhet.”
Egy hónap múlva az apostol összehívta a tartomány összes szegényét, s mikor összegyűltek, a gyengélkedőket és betegeket különállította, imádkozott értük. Akik tudtak, ament mondtak. Ekkor megvillant az ég, s a villám mind az apostolt, mind a többieket majdnem egy fél órára a földre terítette, úgyhogy már mindenki arra gondolt, a villám halálra sújtotta őket. Az apostol felegyenesedve így szólt: „Keljetek fel, mert az én Uram mint villám jött el, és meggyógyított titeket.” Mindnyájan egészségben serkentek föl, és dicsőítették az Istent és az apostolt.
Akkor az apostol oktatni kezdte őket, és megmutatta nekik az erények tizenkét fokát. Az első, hogy higgyenek Istenben, aki egylényegű, három személyben. Három követhető példát mondott nekik, hogy miként van egy lényegben három személy. Először, mert egy a bölcsesség az emberben, és ebből az egyből származik a felfogóképesség, az emlékezet és az értelem. Az értelem az, hogy amit nem tanultál, kitalálod; az emlékezet az, hogy amit megtanultál, nem felejted el; a felfogóképesség, hogy amit neked mutatnak, vagy tanítanak, felfogod. Másodszor, mivel a szőlőtőkén három dolog van: fa, levél és gyümölcs, mindez három, de egy a szőlőtő. Harmadszor, hogy a fejben négy érzék található, ugyanazon fejben van a látás, a hallás, az ízlelés és a szaglás, mindez több dolog, de egy a fej. Az erény második foka, hogy vegyék fel a keresztséget. A harmadik, hogy tartózkodjanak a paráznaságtól. A negyedik, hogy kerüljék a kapzsiságot. Az ötödik, hogy küzdjék le a torkosságot. A hatodik, hogy tartsanak bűnbánatot. A hetedik, hogy mindezekben állhatatosak legyenek. A nyolcadik, hogy gyakorolják a vendégszeretetet. A kilencedik, hogy Isten akaratát keressék cselekedeteikben, és azt segítségével töltsék be. A tizedik, hogy Isten akaratát keressék a tiltott dolgokban, s azokat elkerüljék. A tizenegyedik, hogy szeretettel viseltessenek barátaik és ellenségeik iránt. A tizenkettedik, hogy a fentiek megtartásában éberen őrködjenek. A prédikáció után kilencezer embert keresztelt meg a gyermekeken és asszonyokon kívül.
Ezután Felső-Indiába ment, ahol számtalan csodával ékeskedett. Az apostol megvilágosította Sinticét, aki Migdomiának, a király Carisius nevű rokona feleségének volt a barátnője. Migdomia így szólott Sinticéhez: „Gondolod, hogy én is megláthatom az apostolt?” Akkor Migdomia Sintice tanácsára ruhát cserélt, s a szegény asszonyok közé ment, akiknek az apostol prédikált. Az apostol az evilági élet nyomorúságáról prédikálva, többek között ilyeneket mondott: „Mivel ez az élet nyomorúságos, véletleneknek van kitéve, sőt illékony is, mert mikor megragadni látszol, elillan a semmibe.” Majd négy okot hozott föl buzdításukra, hogy szívesen hallgassák az Isten igéjét. Isten igéjét négy dologhoz hasonlította. Szemgyógyító írhoz, mert megvilágosítja értelmünk szemét. Hajtószerhez, mely megszabadítja és megtisztítja szellemünket minden testi szeretettől; flastromhoz, ami begyógyítja bűneink okozta sebeinket; táplálékhoz, ami égi szeretettel tölt el minket. Miként a betegnek ezek csak akkor használnak, ha magához veszi őket, úgy a beteg léleknek is csak akkor vagyon hasznára Isten igéje, ha azt áhítattal meghallgatta.
Az apostol prédikációjának hatására Migdomia hinni kezdett, és attól kezdve tartózkodott férje ágyától. Akkor Cansius kieszközölte a királynál, hogy az apostolt zárja börtönbe. Migdomia felkereste az apostolt, s kérte, hogy bocsásson meg neki, hiszen miatta került börtönbe. Az apostol gyengéden vigasztalva kijelentette az asszonynak, hogy mindezt szívesen szenvedi el. Carisius azonban kérlelte a királyt, hogy küldje el hitveséhez annak nővérét, a királynét, hátha ő el tudja téríteni szándékától. Az őt meglátogató királynőt azonban Migdomia térítette meg, éppen azt, aki el akarta tántorítani hitétől. A királyné annyi csodát látott, amiket az apostol művelt, hogy így szólt: „Istentől átkozottak azok, akik ennyi jel és cselekedet hatására sem hisznek.” Akkor az apostol röviden három dologra tanította hallgatóit, tudniillik, hogy szeressék az Egyházat, tiszteljék a papokat, és állhatatosan gyűljenek egybe Isten igéjének meghallgatására.
Miután a királyné visszatért, így szólt hozzá a király: „Miért maradtál el ily soká?” Ezt válaszolta: „Azt gondoltam, hogy Migdomiának elment az esze, ám ő a legbölcsebb. Elvezetett engem Isten apostolához, és megismertette velem az igazság útját. Nagyon ostobák, akik nem hisznek Krisztusban.” Ezután a királyné nem akart többé a királlyal hálni. A meglepett király így szólt rokonához: „Miközben vissza akartam szerezni a te asszonyodat, az enyémet veszítettem el, és az enyém még rosszabb hozzám, mint a tied tehozzád.” Akkor a király parancsot adott, hogy az apostolt megbilincselt kézzel vezessék elébe, és utasította, hogy adja vissza férjeiknek a feleségeket. Az apostol azonban három példával, tudniillik a király, a torony és a forrás példájával mutatta meg, hogy amíg a férjek ragaszkodnak tévelygésükhöz, az asszonyok ezt nem tehetik meg. Így folytatta: „Mivel király vagy, nem akarsz tisztátalan szolgálatot elfogadni, hanem tiszta szolgákat és szolgálóleányokat kívánsz. Mennyivel inkább el kell hinned, hogy az Isten a tiszta és szeplőtelen szolgálatot szereti. Miért hibáztatsz hát engem, ha azt prédikálom, hogy Isten azt szereti szolgáiban, amit te is a tieidben. Magas tornyot emeltem, és te azt mondod nekem, hogy romboljam le, amit építettem. Mélyen leástam a földbe, és kútforrást fakasztottam, és te azt mondod, hogy temessem be?”
Akkor a király megdühödve tüzes vaslapokat hozatott, és az apostolt mezítláb ráállította. Isteni beavatkozásra rögtön forrás tört fel, és lehűtötte. Akkor a király, rokona tanácsára, tüzes kemencébe vettette, amely úgy lehűlt, hogy az apostol másnap épen és egészségesen lépett ki belőle. Így szólt Carisius a királyhoz: „Kényszerítsd arra, hogy mutasson be áldozatot a napistennek, hogy így magára vonja Istene haragját, aki az előbbiekből megszabadította.” Miközben erre kényszerítik, így szól a királyhoz: „Te nemesebb vagy, mint tetteid. És mivel az igaz Istennel nem törődsz és képet imádsz, azt gondolod, hogy miként Carisius mondja, az én Istenem majd megharagszik rám, ha imádom a te istenedet. Pedig inkább a te istenedre fog megharagudni, azt fogja darabokra törni. Nos tehát imádom, s ha ez alatt, miközben én a te istenedet imádom, az én Istenem nem pusztítja el, áldozni is fogok neki. De ha igen, te higgy az én Istenemben! „Mire a király: „Úgy merészelsz velem beszélni, mint egyenrangúval?” Az apostol héberül megparancsolta a bálványban lévő démonnak, hogy amint térdet hajt a bálvány előtt, azt azon mód zúzza össze. Térdet hajtva tehát, így szólt az apostol: „Íme imádom, de nem a bálványt, íme imádom, de nem a fémet, íme imádom, de nem a szobrot, imádom azonban Uramat, Jézus Krisztust, akinek nevében megparancsolom neked, démon, aki ott rejtőzöl, hogy ezt a szobrot zúzd össze!” Az azonnal, mint a viasz, szétmállott. Akkor az összes pap felnyögött, a templom főpapja pedig kardot rántott, és átdöfte az apostolt, mondván: „Megbosszulom az istenemet ért jogtalanságokat!” A király és Carisius elmenekültek látván, hogy a nép meg akarja torolni az apostol halálát, és a főpapot elevenen meg akarják égetni.
A keresztények pedig fogták az apostol testét, s tisztességgel eltemették. Hosszú idő múltán, az Úr 230. esztendeje táján vitette át az akkor uralkodó Sándor császár a szírek kérésére az apostol testét Edessa városába, amely egykoron Rages, a médek városa volt. Abban a városban egyetlen eretnek, egyetlen zsidó, egyetlen pogány sem élhet, s a városnak egyetlen zsarnok sem árthat, miután a város Abgarus nevű királya kiérdemelte a Megváltó saját kezűleg írott levelét.* Valahányszor egy nép a város ellen vonult, egy megkeresztelt gyermek a városkapun állva felolvasta a levelet, és még aznap részben a Megváltó üzenete, részben Tamás apostol érdemei miatt az ellenség vagy elmenekült, vagy megbékélt. Isidorus a Szentek élete és halála című könyvében így ír az apostolról: „Tamás, Krisztus tanítványa hasonló a Megváltóhoz; a hallásra hitetlen, a látásra hívő. Hirdette az evangéliumot a pártusoknak, baktriaiaknak, médeknek, perzsáknak, a hirkániaiaknak, keletre menvén a pogányok legtávolabbi vidékeire is behatolt, s a prédikálást egészen a vértanúság elnyeréséig folytatta. Lándzsától átdöfve halt meg.” Eddig Isidorus. Az Aranyszájú azt is mondja, hogy mikor Tamás eljutott a három napkeleti bölcs földjére, akik hajdan Krisztus imádására jöttek, megkeresztelte és a keresztény hit támaszaivá tette őket.
fordította: Veszprémy László _________________________________________________
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Tamás hitetlen Tamás néven is emlegetett apostol, aki próbával akar meggyőződni Mesterének feltámadásáról (János 20, 26 – 29). Innen a hajdani magyar szólás: Szent Tamás szolgája vagyok,* vagyis akkor hiszem, ha látom. A hagyomány szerint pünkösd után Jézus külön is megjelent neki, és Indiába, a királyhoz küldötte, aki éppen ácsmestert keresett, mert palotát akart építeni. A király tiszttartója és Tamás csodálatosan egymásra talált. Ezért Tamást szívesen választották az ácsok, építészek védőszentül.
Regényes legendáját, indiai viselt dolgait részben az apokrifok alapján a Legenda Aurea adja elő. Ennek nyomán halad az Érdy-kódex is, amelyből nagy terjedelme miatt csak két mozzanatot ragadunk ki.* Az egyik az indiai király leányának és vőlegényének megáldása. A király tiszttartója Abanes és Tamás jutának egy városba, hol ott az király mennyegzőt szolgáltat vala ő leányának. Megkeáltatta vala, hogy minden ember, mind lakos, mind jövevény jelen lenne az mennyegzőn... és kéré az király Szent Tamás apostolt, hogy megáldaná az ő leányát és az vőlegényt. És megáldá őket. Annak utána, mikoron ágyasházokban elaludtanak vóna, mindketten igyenlő álmat látának: úgy mint egy szép öltözetbeli király őket megölelgetné, mondván: az én apostolom áldott meg titeket, hogy az erek életben részetek légyen. A régebbi évszázadokban, amikor a legendák világát még a nép is jobban ismerte, Tamás történetének e mozzanata föltétlenül hozzájárult ahhoz, hogy a fiatalság házasságszerzőként tisztelje. Erre még visszatérünk.
A legenda szerint Tamás térítette meg Indiában a napkeleti bölcseket, akik eddig a pogányságban éltek. Azt is elmondja még, hogy IV. Kallixtus idejében jöve az belsőindiai János pátriárka Rómában úr pápához. Elmondotta, hogy van ott egy város hatalmas kőfallal körülvéve, és az egész várast egy paradicsombeli folyóvíz folyja átal, kinek Fyson neve, ki nagy drágalátos köveket hajt ki parancsomból, kikkel az indiai ország nagy gazdag. És az várasban sem pogány, sem eretnek, sem hitetlen nem lakhatik. De mind az egész országban nagy hűséges keresztény népek lakoznak. Az várasnak azért kivüle vagyon egy hegyszakadás, kit nagy bőséges víz foly körül. Ott az hegyen vagyon dicsőséges Szent Tamás apostolnak egyháza nagy drágakövekből rakatván. Kiben az nagyoltáron vagyon egy szép ezüstből szerzett szekrény, és előtte egy arany lámpás, balzsamommal teljes, ki esztendőről-esztendőre meg nem alszik. Ott az szekrényben vagyon Szent Tamásnak szent teste fennállván, olyan épen, egészen, mintha ezen napon tették volna oda minden hervadatosság nélkül. De senki esztendég oda nem mehet, hanem mikoron az ő szent ünnepe napja eljő. Akkoron az víz elfogy, ő kerüle nyolcadnappal elétte és utána. És mind egy húsvét napjára hozjá készülvén, nagy isteni tisztességgel és félelemmel az városbeli pátriárka, érsekekkel, püspökökkel és papokkal mindenek előtte bemennek és ő utánok számtalan sok népek. És mikoron nagy tisztességgel a szent misét megmondják, és kommunikálni való szentséget szentelnek, annak utána a szent apostolnak testét kiveszik az szekrényből és egy püspeki aranyas székben helyheztetik az nagyoltár előtt.* És egy nagy aranyas paténán, avagy tálnyéron az kommunikáló szentséget eleiben viszik. És miként nagyhétben szokták tenni: egymásután minden ember eleibe járul nagy ájojtatossággal és isteni félelemmel, és mindenkinek neki adja az szentséget, mintha élne. Ha ki pedég tiszta gyónást nem tett vóna, avagy pogány vóna, avagy hitetlen és eretnek vóna, avagy ottan meg kell az ő gonoszságát jelenteni, avagy meg kell térni, avagy ottan meg kell halni. Ellyen csodadolgokat látván, koronkéd sok pogányok térnek ez szent hitre. Annak utána az szent apostolnak ő szent testét esmég az aranyas ezüst szekrényben helyhetik nagy tisztességgel, és nagy hálát adván az Úristennek és az szent apostolnak, ellyen isteni dolgokról, nagy eremmel ki mind házához mégyen. Annak utána az víz esmég ottan kerülveszi az hegyet, és senki esztendég oda nem mehet.
Ez a János pap országa: hitnek és költészetnek, legendának és népmesének látomása.
Középkori szárnyasoltárainkon Tamás rendesen a tizenkét apostol társaságában jelenik meg (Bártfa 1480, Esztergom, Keresztény Múzeum 1494, Pozsony, Szlovák Galéria 1470, Késmárk 1470, Ludrófalva (Ludrova, 1510), Turócbéla 1520), vagy Krisztus kínszenvedésének és feltámadásának eseményei között (Muzsna 1521, Nagyszeben 1510) tűnik föl. Oltára volt Körmöcbánya (1431) templomában, Gyulafehérvár (1446) és Győr (1520] székesegyházaiban.
Laskai Ozsvát följegyzése szerint a fehérvári bazilika ereklyéi között őrizték Szent Tamás ujját is.*
Mindezekből kitűnik, hogy Tamást a középkori magyar egyház mindig számon tartotta azonban névünnepének alkalmatlan kalendáriumi helye, a karácsony közelsége miatt, titulusaival igen ritkán találkozunk. Ezek közül legkiemelkedőbb a tiszteletére szentelt esztergomi, régiesen hegyfoki prépostság. Keletkezésének idejét nem ismerjük, de a XIII. században már virágzott.* Igen korai Szörcsök patrociniuma (1299),* Biharban Széplak (ma Berettyószéplak 1327).*
Ma élő dedikációk: Nárai (Szombathely mellett), Dunahidas (Bruck), Erdélyben Csíkszenttamás (Tomeşti), Székelyszenttamás (Tamaşu), a Szepességben Menguszfalva (Mengušovce).
Tamás máig igen kedvelt keresztnév, amelyből gazdag változatokban születtek családnevek is: Tamás, Tamási (eredetileg: Tamásé), Tankó, Toma, Tomka,* talán még Tima, Timaffy. Helyneveink közül őt idézi: Csíkszenttamás, Rábaszenttamás, Székelyszenttamás, Szenttamási (Arad), Szenttamás (Bácska), az elenyészett Kerekszenttamás (Fejér, Zámoly határában).*
Tamás a Gergely-féle naptárreform óta valóságosan az esztendő legrövidebb napja, a téli napfordulat csillagászati időpontja. Nem csoda, ha a Luca napi ősi hiedelmek részben Tamás napjára is átterjedtek.
A nap Körmenden a szerelmi varázslat alkalmas ideje. Az Alföldön társtalanul áll az a békéscsabai szokás, hogy Tamás napján a szlovák lányok vállukkal rázzák a sövényből font kerítést. Amerről kutyaugatást hallanak, onnan jön a kérőjük. Rázás közben ezt mondják: kerítés, kerítés megrázlak. Szent Tamás kérlek, szeretném tudni, hol fogok lakni. Szlovákul: Lesa, lesa, trasiern ta, Svaty Tomáš, prosím ta, Keela by som vedeti, S kym ja budem pri sobáší státi.*
Hasonló hagyomány a sárosi szlovák lánynépnél is él. Megemlítjük még, hogy a sövény András estéjén való megrázásának hagyománya hasonló szöveggel a keleti németség (Szudetavidék, Voigtland) előtt sem volt ismeretlen.*
Aki Göcsejben Tamás napján disznót öl, annak minden esztendőben kell ezen a napon valami háziállatot vágnia, mert különben Tamás öl, azaz a jószágokból valamelyik elpusztul. Szintén Göcsejben a Tamás napján vágott disznó háját benedekhagymával és lasztikom gyökerével összetörik: sokféle betegségnél használják.*
Szeged szomszédságában, Szőregen a napnak Disznóölő Tamás a régi neve. Az ekkor vágott disznónak Szent Tamás hája, tamási háj, tamásháj néven emlegetett háját a tápaiak, alsóvárosiak kelevényről tartják foganatosnak. Szögre akasztják, olykor öt-hat évig is eltartják. Ha valakinek kelése van, a hájnak egy darabját szétdörzsölik és a beteg testrészre kötik. A szomszédok is eljárnak az ilyen házhoz kölcsönkérni.
A Szent Tamás hájáról egyébként már a szegedi boszorkánypörökben is szó esik. 1731. Az kis fazekacskában pedig Szent Tamás hája volt és szentölt tömjén, istenfája s szentölt víz is volt benne, de igen kikeneködött belőle, azzal kente volt meg.*
A karácsonyi ételek Tamás napján való megszenteléséről karácsonynál szólunk.
szombat 24 december 2022 at 0000 - KARÁCSONYI ünnepkör
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Egyházi ünnepnapok
Mikor szombat 24 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
A karácsonyi ünnepkör
Karácsony a niceai zsinat határozata értelmében Jézus Krisztus földi születésének* emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe.
A Cornides-kódex karácsonyi prédikációja szerint* „előszer azért kell örülni, mert Isten emberré lett, hogy ember lenne Isten. Másodszor azért, hogy az Úr lött szolga, hogy a szolga lenne úrrá, és mennyországnak királya. Harmadszor azért, mert Isten mennyországból leszállott, hogy ember földről mennyekbe fölmenne. Negyedszer azért, hogy Isten lött embernek fia, hogy ember lenne Istennek fia. Ötödszer azért, mert az haláltalan Isten lett halálossá, hogy az halálos ember lenne haláltalanná. Hatodszer azért; mert az gazdag Isten lött szegénnyé, hogy szegény ember lenne gazdaggá.”
A kereszténység legelső századaiban az Egyház még Epiphania, azaz vízkereszt ünnepén az emberré vált Isten világra jövetelének misztériumát ülte meg. Az ariánusokkal szemben, akik tagadták Jézus istenségét, a zsinat éppen ezt; az emberré vált Istent akarta magasztalni. A napot nem véletlenül választották ki, ugyanis a Mithras-kultusz ekkor ünnepelte a Nap születésnapját (Natalis Solis invciti). Szent Maximinus trieri püspök, az ariánusok kemény ellenfele, egyik karácsonyi szentbeszédében azt mondja,* hogy Krisztusnak azért kellett pogány ünnepen megszületnie, hogy azok, akik a pogány babonában leledzenek, elpiruljanak. A történeti esemény, Jézus Krisztus születése azután fokozatosan háttérbe szorította az ünnep dogmatikai tartalmát, a megtestesülés titkát.
A karácsony liturgiája főleg a germánok megtérésével érzelmesebb, meghittebb vonásokkal gazdagodik, és szublimálja a téli napfordulat szakrális pogány hagyományait is. A keresztesháborúk Szentföld-élménye, Jézus szülőföldjének megismerése, gyermekkorának az apokrif hagyományokból való fölidézése, majd pedig a franciskánus mozgalom (Greccio) a karácsonyt liturgikus kötöttségeinek fellazításával devocionális-érzelmi irányba tereli. Nyomában azonban az ünnep népi hagyományvilága szinte számbevehetetlen gazdagsággal, színes európai és közte magyar változatokban teljesedik.
Újabban Kiss Lajos nyelvészünk foglalkozott a szláv jövevényszavaink legősibb rétegéhez tartozó karácsony történetével, jelentésével. Feltűnő, hogy e szóval csak a keleti szlovákok, máramarosi ruszinok, továbbá a huculok nevezik az ünnepet, más szláv népeknél a. božič, vagyis, ‚Istenfia’ járja. A kutatás sokáig úgy vélekedett, hogy a mi szavunk a román cracium átvétele, ez pedig a latin calationem, hívek összehívása hónap elején, amikor a pap tudtul adta a soron következő ünnepeket, vagy pedig a creationem Christi ieiunium összevonásából keletkezett.*
Valószínűbb azonban az a felfogás, amely szerint a karácsony végső elemzésben a szláv korčiti, ‚fordul, lép’ igenévi korčun, ‚átlépő’ származéka és a téli napfordulat kozmikus örömére, várakozására utal. A nappalok ettől az ünneptől kezdve hosszabbodnak, így vízkeresztkor már egy kakaslépéssel. E lépegetésnek Kiss Lajos* többek között gazdag horvát, cseh, lengyel, orosz szóláskincsét is fölsorolja. Magyar párhuzam szerint is karácsony után már egy kakaslépéssel megnyúlik a nap.
Csak utalunk rá, hogy a mi magyar nyelvhasználatunk a karácsony ünnepét a ritkább, ünnepélyesebb nagykarácsony szóval is illeti, főleg ha a kiskarácsony néven is emlegetett újév is belekerül a beszédbe, Közöttük, azaz két karácsony között, ormánsági reformátusok ajkán félhétön,* az erdélyi Mezőségen csonkahéten* moldvai csángóknál tekereshéten* számos szorongó, főleg dologtiltó hagyomány akad: Ennek az időszaknak, amely néha nálunk is, így Göcsejben számosnapok* néven vízkeresztig számítódik, német megfelelője a ZwöIften,* a szerbeknél pedig nekršteni dani, azaz kereszteletlen napok, mert a néphit szerint Jézust akkor még nem keresztelték meg. Ezért a nekršteni, vagyis kereszteletlenül meghalt gyerekekből vált gonosz démonok most különösen veszélyesek lehetnek az élőkre.* Nyilván ebbe az archaikus középkori képzetkörbe tartozik az a tápai hiedelem is, hogy az újszülötteket karácsony ünnepére nem szabad kereszteletlenül hagyni.
A karácsonyra született fiúgyermekeket a keleti egyházban Karácsony névre is keresztelték. Ennek a mi katolikus középkorunkban is vannak nyomai. Női névként Karácsuna alakban is fölbukkan.* A Karácsony, Karácson, és Karácsonyi családnév a Karácsony nevezetű, vagy karácsonyra született ősre emlékeztet: Karácsonyé, azazkarácsony szülötte, ajándéka. Egyébként a karácsonykor született gyermekről népünk úgy véli, hogy szép, boldog élete lesz.*
A szóból képzett helyneveink egy része nyilvánvalóan középkori patriciniumra, esetleg a bizánci egyház besugárzására, vagy hasonló nevű patrónusra enged következtetni: Karácsond (Heves, Abaúj), Karácsonmező (Kračunovce), Karácsonyfa (Zala), Tiszakarácsonyfa (Craciunesti),Karácsonyfalva (Craciuneşti), Alsókarácsonfalva (Craciuneul de jos), Felsőkarácsonfalva, régi nevén Oláhkarácsonfalva (Craciuneul de sus), Nyárádkarácson (Craciuneşti).
A betlehemi istálló, illetőleg a megtestesülés oltalmában bizakodik a Bethlen család, továbbá a Bethlen (Beclean, Fogaras, Szolnok–Doboka), Bethlenkeresztúr (Sieu Cristur) Bethlenkörtvélyes (Curtuiusul Becleanului), Bethlenegres (Agrişul Becleanului) továbbá a sok Bethlenpuszta szerte az országban, a hajdani Betlehem városrész Szegeden.
Néhány templomtitulussal is találkozunk, amelynek karácsony, illetőleg Jézus megtestesülése a patrociniuma. Ilyenek: Gemzse (1824, ma: Magyarok Nagyasszonya,) Kisselmec (Štiavniclca, 1781), Morvaszentjános (Sveté Jany), Keresztfalu (Kreutz, Križova Ves).
Ha már itt vagyunk, azt is megemlíthetjük, hogy nyilvánvalóan a karácsonyra született leánygyermek kapta a középkorban nálunk is annyira kedves Anasztázia,becéző alakjában Neste* nevet. Szent Anasztázia szüzet és vértanút ugyanis karácsony napján ünnepeli az egyház. A pásztorok miséjén emlékezik meg róla. A legendájától ihletett adventi népszokás még szóba kerül.
A karácsony szóhoz fűződő tréfás szójáték; ha nincs kalács a rácson, kár Ácson, másként: Arácson, Adácson a karácsony. A hozzáköltött magyarázat szerint e faluk hívei papjuknak a karácsonyi ünnepekre kalácsot ajánlottak föl, amelyet az áldoztatórácsra akasztottak. Egyik évben azonban rossz termés miatt az ajándékozás elmaradt, mire papjuk az ünnepi prédikációban ezt a verset olvasta volna a fejükre. Könnyelmű gazdasszonynál karácsonykor kalácsot, húshagyókor fánkot, húsvétkor is ha lehet, pünkösdkor bár kenyeret. Hangonyi változat szerint karácsonykor kalácsot, húsvétkor kenyeret, pünkösdkor ha lehet. Zemplénagárd: karácsonyra muszáj, húsvétra kell, pünkösdre ha jut.
Általánosan ismert szójárás arra, akit váratlan örömben, kellemes meglepetésben részesítenek: legyen neki is karácsonya. Régi szegediek ajkán: lögyön neki is gubás karácsonya. Ez vonatkozhat a finom karácsonyi mákosgubára, de új gubára, azaz szűrposztóból készült, karácsonyi ajándékba kapott új kabátra is. Ami még soká lesz: messze van mint karácsony. Másként: az lesz soká, meg karácsony. Ami igen kapós, soknak van rá egyszerre szüksége, arra öreg szegediek ezt mondták: kapós, mint karácsonykor a famozsár. A szólás a gazdasszony karácsonyi sürgésforgására emlékeztet, mert mozsár nem minden háznál volt, dió- máktöréshez kölcsön kellett a szomszédból kérni. A református Szamosháton késő karácsony után kántálni,* vagyis eső után köpönyeg.
A hajdani karácsonyi évkezdet magyarázza az ünnephez fűződő időjóslatokat.
A háromszéki székelyek tudni vélik,* hogy az új esztendő időjárása attól is függ, hogy a karácsony a hét melyik napjára esik. Ha vasárnapra, akkor jó tél, szeles nyár, mérsékelt tavasz lesz. Minden bőven terem, a jószág szapora lesz. Ha hétfőre esik: ködös tél, szeles tavasz várható. Sokan meghalnak, a jószág dögleni kezd. Ha keddre esik: hosszú tél lesz és nedves tavasz. Sok bor és gyümölcs terem, de sokan meghalnak. Ha szerdára esik: kemény, zúzmarás tél, szeles tavasz, nedves nyár és mértékletes ősz következik. Bőséges lesz a gabonatermés, szapora a jószág. Ha csütörtökre esik: kemény tél, szeles tavasz, száraz nyár jön. Terem mindenféle, de szűkösen. Ha péntekre esik: zűrzavaros tél, heves nyár jön. Uralkodik majd a szemfájás. A juh és más állatok nagyon pusztulnak. Ha szombatra esik: szép tél, szeles tavasz, kedvetlen nyár, nagy drágaság lesz.
Ha karácsony éjszakáján szép tiszta az idő, akkor Tápé népe szerint jó termés lesz. Ha délről fúj a szél, dögvészt jelent. Ha sok apró csillag ragyog az égen, akkor jó kukoricatermést várnak. A szőregiek szerint, ha éjféli mise idején az ég tiszta, akkor a szérű majd nem lesz tiszta, vagyis jó termés várható. Így tartja Kecskemét, Kocsérnépe is.
A karácsony ünnepi rendjében különböző korú, célzatú hagyományok ötvöződnek, amelyek jól fölismerhetők, de szétválasztani nehéz, de talán nem is szükséges őket. Nem rögződnek egyetlen naphoz, koronként és vidékenként változnak, bár Luca és karácsony estéjéhez, illetőleg vízkereszt ünnepéhez tapadnak leginkább.
A hagyományelemek főleg a téli napfordulathoz kapcsolódnak, és a vegetáció, emberi egészség és boldogulás érdekeit, a betegség és halál démonainak elriasztását szolgálják. Az év kezdetén mágikus és liturgikus cselekményekkel meg szeretnék ismerni, kipuhatolni, illetőleg befolyásolni az új esztendő fordulatait.
Erre az archaikus-mágikus alaprétegre rakódott a kereszténység misztikus-liturgikus világa, amely a Megtestesülés fölidézésével, továbbá könyörgéssel és magasztalással, böjttel és részben egyházi eredetű, részben népalkotta (paraliturgikus) szentelményekkel akarja szolgálni a hivő embert.
A bibliai teremtéstörténet, Mózes első könyve, így adja elő az ember teremtését, bűnbeesését s a megváltás ígéretét: alkata tehát az Úristen embert a föld agyagából, és orcájára lehellé az élet lehelletét és így lőn az ember élő lénnyé. Plántálta vele pedig az Úristen a gyönyörűség paradicsomát kezdettől, melybe helyezé az embert, akit alkotott vala. És nevele az Úristen a földből mindenféle, tekintetre szép és életre kellemes fát: az élet fáját is a paradicsom közepén, s a jó és gonosz tudásának fáját. Az Írás tehát beszél az élet fájáról is, meg a jó és gonosz tudás fájáról is, a kettő azonban a hívek tudatában, legendákban, hagyományvilágban sokszor összefolyik, és azonosul egymással.
És parancsolá Ádámnak, mondván: a paradicsomnak minden fájáról egyél, de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert amely nap arról eszel, balállal halsz meg.
Ezután következik Éva teremtése, majd a bűnbeesés, továbbá a megváltás ígérete, végül: és kiűzé Ádámot és helyeze a gyönyörűség paradicsoma elé kerubokat tüzes kétélű karddal, az élet fája útjának őrzésére.
A teremtéstörténetnek e nagyon is szűkszavú, szimbolikus előadása nem elégítette ki a hivő lélek érdeklődését. A teológiai értelmezés mellett már az Ószövetség korában megindul, majd a kereszténységben is folytatódik a legenda, illetőleg mondaképződés, hiszen itt az emberlétnek rejtélyéről és legnagyobb kérdéseiről, követelményeiről van szó.
Ősszüleinknek a Teleki–kódexben (1525) olvasható legendája* szerint halála előtt 930 éves korában Ádám egybehívta minden fiát, szám szerint tizenötezret. Megparancsolta Évának és legidősebb fiának, Sethnek, hogy menjenek a paradicsom kapuja elé és könyörögjenek az Úrnak; adjon nekik az élet fájából, melynek olaja Ádámnak könnyebbülést szerezne.
Szent Mihály arkangyal jelent meg nekik, és így szólt hozzájuk: mikoron beteljesödendnek ötezer esztendők, kétszázegy esztendő híján, ez világnak kezdetitül fogva, tehát akkoron Istennek Fia eljő a földre feltámasztani Ádámnak a te atyádnak testét: és egyéb halottaknak testeket. És Istennek fia megkörösztölködik a Jordánnak folyójában és mikoron kijövend a vízből, tahát a balzsamomfának olajával megkeni mend az benne hívőket: és lészön az olaj nemzettül fogván nemzetre ezöknek, kik víztül és Szentlélektül az örök életre újonnan születnek. És ő Istennek Fia beviszi a te atyádat a mennyei paradicsomba.
És tehát elméne az angyal paradicsomba és hoza őneki az jó és gonosz tudománynak fájából három levelű ágacskát és adá őneki, mondván: vidd a te atyádnak az ő testének megkönnyebülésére, menj el és siess, mert beteljesödött az ő életinek ideje.
Seth az ágat a Jordán vizébe ejti, de sikerül kimentenie.
Lőn, mikor Ádám megszűnt volna szólni, kibocsátá az ő lelkét és meghomályosodék a nap és a hold és a csillagok hét napokon. És Seth megcsókolá az ő atyjának testét, sírván ő rajta és mend az ő fiai megcsókolák az ő atyjoknak testét. Azért az oláhok innen vöttek eredetöt: hogy mikor temetnek, mend fejenként megcsókolják a halottat: tahát Úrnak angyala, Mihály arkangyal megjelenék és álla Ádámnak fejéhöz és mondá Sethnek: kelj föl és láss. És látá Seth Úrnak kezeit kiterjesztvén, tárván Ádámot és adá őtet Úr Mihály angyalnak mondván: legyön a te örizetöd alatt mend az esztendőkiglen, míglen terítöm az ő siralmát őrömre és akkor ül aznak helyébe, ki őtet megcsalta. És vevé Mihály arkangyal a gyolcsot és betakaró Ádámnak testét és ő fiáét, Ábelét és eltemeté őket Hebronnak völgyén és menének ő előttük mend az jószágos angyalok… És látván e dolgot Setb és más senki nem. Az ágat atyjának fejénél plántálta el, ahogyan Ádám kérte.
Sok időnek utána nagy fává nőtt. Salamon király palotája előtt egy folyóra pallót csináltak belőle. A napkeletről való királyné asszony, vagyis Sába királynője megjövendölte, hogy e fa a zsidóságnak minden országát elpusztítja. Salamon erre köveket hordatott a fára és megparancsolta, hogy süllyesszék a vízbe. Szándéka nem sikerült, az Úrnak angyala megakadályozta. Krisztust erre a fára feszítették. Ádámnak a fejére esett Megváltójának véréből. Éva is meghal. Gyermekei nagyon siratják. A halálára következő nyolcadik napon Mihály arkangyal tudtára adja Sethnek: Istennek embere, csak hat napig sirassátok halottaitokat. Az örök Úristen is mindeneket hat nap alatt teremtett. A hetedik napon megpihent, a nyolcadik pedig már a jövendő és örök boldogságnak napja, melybe mend a jók az ő Teremtőjökkel és ő Üdvözítőjükkel egyetembe testökkel és lelkökkel soha továbbá meg nem halnak de országolnak véghetetlen örökkön örökké. Amen.
A gazdag változatokban ugyancsak bővelkedő legendát természetesen a népköltészet is ismeri. Itt csak Varga Lajos népíró versezetére* utalunk, amely feltűnően egyezik a legendaidézet előadásával, azonban sok elemmel bővül: csodálatosképpen az ágból nem almafalevél, hanem cédrus hajtott. Lassan hatalmas cédruserdő sarjadt Ádám és Éva sírja körül. A legnagyobb éppen Ádáméból nőtt ki.
Noé fiaival ezt a fát döntötte ki. Ebből ácsolták a bárka hatalmas gerendáját. Megmentették Ádám csontjait is.
Haladt az idő. Amikor Salamon templomot akart építeni, a mesterek ráakadtak a gerendára. Egy bölcs megfejtette a fa eredetét. A király a gerenda feléből lépcsőt készíttetett, amelyen a papok a Frigyszekrényhez mentek. Még 120 templomi szék is jutott a maradékából. A gerenda másik feléből a Cedron patakon át gyaloghíd lett, hogy akik Betlehemből húsvétra Jeruzsálembe jönnek, ne kerüljenek nagyot.
Amikor Heródes poroszlói a Szentcsaládot üldözőbe vették, a híd elmerült velük.
A halálra ítélt Jézusnak keresztfát keresvén, egy halász jelent meg Annás főpap előtt, és azt javasolta, hogy a Sionhegy alján, Cedron patakában van egy hatalmas szál fa, azt kell kiemelni. Így is történt, Jézust erre feszítették.*
A világ teremtéséről, illetőleg az első emberpár létbe szólításáról főleg Szeged vidékén számos kozmogonikus monda járta.* Ezekre csak emlékeztetünk, mert a karácsony liturgiájával, népi hagyományvilágával nincs közvetlen összefüggésük.
Az Írás nem mondja meg, hogy a tudás fája milyen gyümölcsöt termett. Bibliai ősszüleink azonban mezítelenségüket fügefalevéllel takarták el: látá tehát az asszony, hogy a fa evésre jó és szemre szép, és tekintetre gyönyőrű. És vőn annak gyümölcséből és megevé. És ada férjének, ki szintén megevé, és mind a kettőnek megnyílának a szemei. És mikor észrevevék, hogy mezítelenek, füge faleveleket aggatának egybe és magoknak körülkötőket csinálának (Ter 3,6).
A zsidó és ókeresztény írásmagyarázók a tiltott fa gyümölcsének eleinte a fügét tartották. A fügefa ezért lett az ószövetségi prófétáknál az imádságnak és szemlélődésnek színhelye. Talmudi magyarázat szerint a tilalommal az Úr éppen a fa kiváltságos erejét hangsúlyozta. Hogy átok is terhelte, a szorongó tiszteletet csak fokozta.
A tudás fájával azonosított fügefa újszövetségi párhuzamát a szentatyák az evangéliumi terméketlen fügefában ismerték föl, amelyet Jézus megátkozott: látott az út mellett egy füge fát. Odament hozzá, de csak leveleket talált rajta. Erre így szólt: ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé (Mt 21, 18).
A fügefa az evangéliumokban még néhányszor felbukkan, mint az Ószövetség, Zsinagóga jelképe, a jeruzsálemi templom pusztulásának, egyúttal az Új Országnak, a megváltásnak bejelentése.*
A füge részben bibliai hatásra is a testi szerelemnek, asszonyi termékenységnek mediterrán szimbóluma.* Azt kell gondolnunk, hogy még említendő népies életfa-ábrázolásaink sajátos alakú gyümölcse nem mindig alma, nem is a föltételezett gránátalma, hanem stilizált füge.
Mint láttuk, az Írás a tudás tiltott fájától megkülönbözteti az élet fáját. A fa már az Ószövetségben, de archaikus pogány szakralizmus szerint is, a kozmikus életerőnek szimbóluma, megtestesülése, az istenség lakóhelye. Ott él a természeti népek ihletett hitvilágában (fakultusz, világfa), a magyarság mesekincsében (égbenyúló fa). Az összefüggések jellemzése itt nem lehet feladatunk.*
Ennek az archaikus világérzésnek áttétele, illetőleg szublimációja az arbor vitae,* vagyis Krisztusnak megváltást gyümölcsöző keresztfája, a már idézett legenda szerint a tudás paradicsomi fájának is eszmei sarjadéka. Ez a találó, olykor teológusoktól is szentesített azonosítás az egyszerű hívelv előtt világosabbá tette a bűnbeesés és megváltás kozmikus összefüggését.
Természetes, hogy az életfa ábrázolását a Physiologus, ez a misztikus középkori természetrajz is ihlette.* Az is érthető, hogy eleinte a templomkapu timpanonjára került, hogy a híveket szembetűnően emlékeztesse hitüknek egyik legnagyobb misztériumára.
Kaposy Veronika összeállította* románkori templomaink megmaradt életfáit.
Vízakna (Ocna Sibiului) timpanonján az Úr megváltó halálát, vagyis a sötétség hatalmán vett győzelmét jelképezi a pálmafa. Mélyen lehajló levelei alatt két oroszlán. Az egyiknek halfarka van, ez a szirének módjára kísértő gonosz. A másik rendes oroszlánalak, – ha Temesvári Pelbárt allegorikus magyarázatát* elfogadjuk – az üdvösség ajándékát és törvényeit idézi.
A veszprémi múzeum domborművén rózsatő, amelyet griffmadár őriz: a szimbólum Krisztus és a vértanúk kiontott piros vérére emlékeztet.
Magyarszentpál (Sinpaul) egyházában egyik oszlopfőn életfa, kétoldalán egy-egy hal látható. Ezek azonban aligha Krisztus-szimbólumok, inkább a híveket jelképezik.
Vurpod (Vurpar): háromlevelű életfa alatt egy-egy oroszlán. Egyiknek halfarka van, ez is a sátánt jelképezi, amely bűnre csábítja az embert.
A holcmányi (Hosman) oszlopfőn haltestű csuklyás démonok falják föl a híveket jelképező halakat. Az ördögként ábrázolt oroszlánok az életfára, Krisztus jelképére támadnak rá.
Visk református templomának északi falán a paradicsomi almafának XV. századból származó freskója.*
Mezőkeresztes református egyházának egyik tábláján (1728) Ádám és Éva a tudás fájával, hasonlóan Tancs (Tonciu 1676) református templomában is.*
Noszvaj XVII. századból származó kazettáin az életfa több fogalmazásban is föltűnik. Egyiken a fa ágai között madarak ülnek: üdvözült emberi lelkek a paradicsomban, mint a ravennai S. Apollinare in Classe híres szentély-mozaikján. Másik táblán az ősi Krisztus-jelkép: fa tetején a megholt fiókáit önnön vérével életrekeltő pelikán, mintegy a tudás fájának titokzatos termése.*
A szimbolikus jelentés sok kazettán már megkopott, és puszta dekorációként jelenik meg Abony, Mánd egyházaiban,* és bizonyára még más helyeken is.
Az arbor vitae jellegzetes, de már reális, kései barokk ábrázolása a Szeged alsóvárosi templom Pieta-oltára: a Fájdalmas Szűz szobra mögött az almával megrakott tudás fája, a rátekerőző kígyó szájában is alma. A fa hegyéből azonban fönt a magasságban a megváltó kereszt nő ki.*
Éppen csak emlékeztetünk az Ó és Újszövetség konkordánciáira, szimbolikus egyeztetéseire, amelyek egyfelől Ádám teremtésével, másfelől Jézus születésével kezdődnek. Ilyenek többek között a pécsi székesegyház románkori domborművei, az almakeréki templom gótikus freskói,* újraköltésben a szegedi Fogadalmi Templom neoromán főkapujának szárnyai. A barokk úrnapi körmenetek hasonló jellegű és célzatú prefigurációiról az ünnepnél szólunk.
Ádám és Éva, esetleg az őket idéző nap és hold szimbólumával, továbbá az élet paradicsomi termő fájával a házasság, emberség gyümölcsöző jelképeként, oltalmaként megjelenik népművészetünkben is. Legérettebb formában Kalotaszeg házainak homlokzatán,* de szakrális eredetű üvegképeken, cseréptányérokon, pásztorfaragásokon, felvidéki bírópálcán (1797), csallóközi halotti terítőn, szegedi mézesbábformán* is. Jelentésével, előzményeivel és összefüggéseivel sokszor már nincsenek is tisztában, amikor csupán az életfát vésik ládákra, kiskapukra, kapubálványokra, mángorlókra.
A bűnbeesés és megváltás, illetőleg a megtestesülés és kereszthalál dogmatikai összefüggését a barokk ikonográfia a Gyermek Jézus néhány sajátos, bár elég ritka ábrázolásával is szemlélteti. Ezeknek a délnémet barokkal való kapcsolata nem lehet vitás. Innen lírai, meghitt, olykor szentimentális jellegük.
Már a Legenda Aurea állítja, hogy a Háromkirályokat vezérlő csillagban a Kis Jézus kereszttel, fején pedig töviskoronával tűnt föl, mintegy utalva az Ecce Homoeljövendő nagypénteki királyságára.
Barokk ábrázolás az alvó Jézuska, mellette halálfej és a Kálvária kínzóeszközei (arma Christi). Friedrich Zoepfl mutat rá,* hogy a témát az alvó Eros reneszánsz ábrázolása ihlette, de hatott rá a memento mori eszmevilága is: nascendi morinur, magyar példaszóval aki született, annak halnia is kell. Szent Brigitta valamikor sokat olvasott látomása szerint Mária varr, mellette a Kis Jézus olvasgat, hátul pedig két angyal hozza a kínszenvedés eszközeit.
Nagynyárád plébánia épületének utcai fülkéjében látható barokk képen a Gyermek Jézus a názáreti műhelyben keresztet faragcsál. A jelenetet ponyvairodalmunk is megverseli. Egy szegedi családnál olyan biedermeier képet láttunk, amelyen a Kis Jézus – mintha máris a Kálváriára menne – vállán viszi a keresztet, kezében pedig egy kínzóeszközökkel megrakott kosarat. A mátraverebélyi kegytemplom szószékének ormán a Kis Jézus hatalmas kereszttel tűnik föl. Kemence templomi barokk képén a kígyó almával a szájában körülkússza a földgömböt, amelynek tetején azonban a Kis Jézus ott áll, kezében a keresztfával. A celldömölki apátsági templom kincstárában a Kis Jézus parasztbarokk fadomborműve; egyik kezében a szőlőt gyümölcsöző keresztfa, a másikban kehely. A témának apró szentképeken még sok változatával találkozunk.
A keresztfa kultuszáról és legendájának egyéb változatairól nagypénteknél és a Szentkereszt feltalálásának ünnepénél még bőven szólunk, ennyit azonban a karácsony eredeti liturgikus tartalmának és archaikus hagyományvilágának: jó és gonosz küzdelmének megértése végett előre el kellett mondanunk. Karácsony eredetileg hírül sem olyan idillikus, érzelmes ünnep, amilyenként az újkor devocionalizmusában, illetőleg a modern ember laicizálódott tudatában él. Ezt – mint látni fogjuk – a paradicsomjáték és betlehemezés hangulati különbsége is kifejezi.
A karácsony, illetőleg megtestesülés hazai ikonográfiája szinte áttekinthetetlen. Itt is hangsúlyoznunk kell, hogy a középkor szakrális művészete, a magyaroké is, igazi Biblia pauperum volt: az írástudatlan hívek tanítására, illetőleg épülésére szolgála. Megfestik számukra az üdvösségtörténetet, szimbolikus párhuzamot teremtenek az Ó és Újszövetség eseményei, így Ádám teremtése és az Új Ádám, Jézus Krisztus születése, a bűnbeesés és a megtestesülés között, hiszen maga Jézus tekinti ószövetségi előképének Jónást (Mt 12, 38–40), a mannahullást (Jn 6, 31–34), a rézkígyót (Jn 3, 14). Ő mondja az emmausi tanítványoknak: ó balgatagok és késedelmes szívűek mindazok elhívésére, miket a próféták szólottak. Nem ezeket kellett-e szenvedni a Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe? És elkezdvén Mózesen és mind a prófétákon, fejtegeté nekik mind, amit az írásokban felőle szóltanak (Lk 24, 25–27).
„Mi sem természetesebb tehát – írja* Gerecze Péter, a pécsi székesegyház érdemes monográfusa –, minthogy az apostolok, kivált Pál, a zsidó nemzet egész történetét jelképesen fogják föl. Az egyházatyák hirdetik, hogy a próféták és az Ószövetségnek minden írója, az ókori zsidó állam minden viszontagsága, minden törvénye, Izrael vallásának minden ceremóniája egyedül őrá, Krisztusra vonatkozik: őt hirdetik, őt jövendölik és őt jelképezik. Ádám őt, mint a szentek ősatyját, Ábel mint mártírt, Noé mint a világ megújítóját, Ábrahám az áldottat, Melkizedek a főpapot, Izsák az önkéntes véráldozatot, Jákob a választottak fejét, a testvéreitől eladott József a tanítványaitól elárult Mestert, Mózes a törvényhozót, Jób a szenvedőt, a próféták a gyűlöltet és üldözöttet, Dávid a diadalmast, a népek királyát, Salamon a békebírót és Isten földi egyházának fölszentelőjét ábrázolja …”
Ebben a felfogásban tehát a Jézus születéséről való megemlékezés nemcsak érzelmes idill, hanem fönséges ajándék, az ószövetségi ígéret teljesedése, a lét megújult értelmének ünneplése.
E világérzés legrégibb megmaradt hazai hírmondói a pécsi altemplom szimbolikus-liturgikus domborművei. Az ábrázolások az északi lejáratban kezdődtek és a déliben végződtek. A falakat jobbról négy, balról is négy, összesen nyolc fülke tagolja, valamennyiben az Úr szoboralakja.
Az első szobornak jobb keze, a másiknak mindkettő, a harmadiknak balja nyugszik a mellén. Az elsőnek lába alól fénysugarak törnek elő. Mondá az Úr: legyen világosság. És lőn világosság.
A másodikon vízhullám. A harmadikon a víz és szárazföld. Mondá még az Isten: legyen erősség a vizek kőzött és válassza el a vizeket… A vizek, melyek az ég alatt vannak, egy helyre és tűnjék ki a száraz. És így lőn. És nevezé Isten a szárazat földnek, és a vizek gyüleményét nevezé tengernek.
A negyediken leveles gyümölcsök, tekerőző kígyóval, az Úr kezében papírtekercs. És mondá: teremjen a föld zöldellő és maghozó füvet és gyümölcsöző fát, mely gyümölcsöt hozzon neme szerint… És terme a föld zöldellő és maghozó füvet neme szerint és gyümölcsöző fát… És látá Isten, hogy jó.
A másik oldal első fülkéjében a nap, az Úr kezében hold és csillag. Mondá még az Isten legyenek világítók az ég erősségén és válasszák el a napot és éjszakát. És legyenek jelül az időkre és napokra és esztendőkre, hogy világítsanak az ég erősségén és világítsák meg a földet.
A másodikban madarak, az Úr kezében hal. Mondá még az Isten: hozzanak, elé a vizek csúszómászó élőlényeket és szárnyasokat a föld felett, az ég erőssége alatt.
A harmadikban az Úr lábánál négylábú állat. Mondá még az Isten: hozzon elé a föld élőlényeket nemeik szerint, barmokat és csúszómászó állatokat és földi vadakat fajaik szerint.
A negyedikben emberi alak. És mondá: alkossunk embert a mi képűnkre és hasonlatosságunkra, ki uralkodjék a tenger halain és az égi madarakon és vadakon. És az egész földön és minden csúszómászó állaton, mely mozog a földön. És teremté Isten az embert az ő képére. Isten képére teremté őt. Férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá őket Isten és mondá: növekedjetek és sokasodjatok, és töltsétek be a földet… És láta Isten mindent, amit alkotott vala és igen jól valának…
Ezután következik a falakon az üdvösségtörténet fölidézése: 1. az Úr az anyagból formált embert ujjának érintésével életre hívja, 2. megalkotja Évát, 3. megparancsolja nekik, hogy a tudás fájáról ne egyenek, 4. az Úristen dicsősége fényében jobb kezét áldásra emeli, balja pedig a világot tartja, 5. bűnbeesés, 6. kiűzetés a paradicsomból, 7. Kain és Ábel áldozata, 8. a vízözön, Noé hálaáldozata, 9. Ábrahám Izsákot készül feláldozni, 10. Izsák megáldja Jákobot, 11. Józsefet eladják testvérei, 12. a fáraó üldözi Mózest, aki az izraelitákkal már átkelt a tengeren.
Az ajtó fölötti térséget Krisztus, az Utolsó Ítélet bírája foglalja el. Baljában az Élet Könyve, jobbjának két ujjával pedig áldást oszt.
Az üdvösségtörténet ábrázolása a másik oldalon tovább folytatódik. 1. Sámson megöli az oroszlánt, 2. egy szamár állkapcsával agyonver ezer filiszteust, 3. Delila levágja Sámson haját, 4. a megvakított Sámsont egy poroszló megkötözve elvonszolja, 5. egy ifjú vezeti, 6. egy fát gyökerestől kitép,*7. a filiszteusokat játékával mulattatja, 8. megrázza az oszlopot, mire az épület összedől és Sámsont a filiszteusokkal együtt agyonüti, 9. Gedeon a gyapjúval.
Ezután az Újszövetség következik: 10. Az angyali üdvözlet, 11. Mária látogatása, 12. Jézus születése, 13. a pásztorok imádása, 14. Csillag jelenti, hogy a Messiás megszületett, 15. A Háromkirályok, 16. Heródes előtt, 17. A Háromkirályok álma, 18. A betlehemi gyermekgyilkosság. Athalia királyné megöleti a király gyermekeit, 19. Menekülés Egyiptomba, 20. A tizenkét éves Jézus a templomban, 21. A kánai menyegző, 22. Az öt árpakenyérrel és két hallal való megvendégelés, 23. Jézus királyi bevonulása Jeruzsálembe, 24. Az Utolsó Vacsora, 25. Jézus elfogatása a gecemáni kertben, 26. Pilátus előtt, 27. Út a Golgotára.
Szintén az üdvösségtörténetet adják elő folyamatos képszalagokon a pécsi székesegyház neoromán freskói is. Ezeket már nem részletezzük.*
A Porta Speciosa, a középkori esztergomi székesegyháznak a XII. századból származó díszkapuja a XVIII. században került lebontásra. Még szerencse, hogy hűségesnek mondható képmásolat és leírás készült róla. Ebből kiderül, hogy a kapu ikonográfiája édestestvére a nyugati román székesegyházak imago mundi néven is emlegetett monumentális homlokzati díszítéseinek, amelyek az üdvösségtörténetet, Jézus megtestesülésének misztériumát szemléltetik. Mondanivalóját teljes egészében bercsényi Dezső kitűnő magyarázatai nyomán* adjuk itt elő.
A kapu mellett két fülkében azok a próféták foglaltak helyet, akik a Megváltó eljövetelét megjövendölték. Az ábrázolás Dániel prófétával kezdődik. Mondatszalagja: POST HEBDOMADAS SEXAGINTA DVOS OCCIDETUR CHRISTUS (Dán 9, 26). Magyarul: És hatvankét évhét után megöletik a Krisztus. A következő próféta Keresztelő János édesapja, Zakariás, akinek szövege Lukács evangéliumából való átvétel: BENEDICTUS DOMINUS DEUS IZRAEL, QUIA VISITAVIT ET FECIT REDEMPTIONEM PLEBIS SUAS (Lk 1, 68). Magyarul: Áldott legyen az Úr; Izrael Istene, mert meglátogatta és megváltotta népét. Izaiás prófétának csak a neve került a falra.
A másik oldalon Keresztelő Szent János: ECCE AGNUS DEI ECCE QUI TOLLIT PECCATA MUNDI, MISERERE NOBIS (Jn 1, 29), vagyis: Íme az Isten Báránya! Íme, aki elveszi a világ bűneit. Irgalmazz minékünk! Utána Ezekiel alakja, szalagján ECCE EGO APERIAM TVMVLOS VESTROS ET ADDVCAM IN VALLVM JOSAPHAT ET DISCEPTABO (Ez 37, 12): Íme én fölnyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket koporsóitokból én népem, és beviszlek Jozefát völgyébe. A harmadik, már elmosódott alak nyilván Jeremiás volt.
A jobboldali kapufélen Péter alakja. Szalagján: CHARISSIMI VIGILATE IN ORATIONIBVS QVIA ADVERSARIUS VESTER DIABOLVS TAMQVAM LEO RVGIENS CIRCVIT QVAERENS QVEM DEVORET (1Pét. 5, 8). Magyarul: Kedveseim; virrasszatok imádságban, mivel a ti ellenségtek a sátán, mint az ordító oroszlán, körüljár és keresi, hogy kit nyeljen el. Ezután János evangéliuma következik: FILII ECCE PVLSO… AD HOSTIVM VT CONGREGEMINI AD ME IN DIEM MAGNI DEI VT MANDVCATIS (Jelenések könyve 19, 17): Fiam, én zörgetek az ajtón… gyülekezzetek hozzám a nagy Isten napjára, lakomájára, vagyis az Utolsó Ítéletre. Legalul Adalbert, a székesegyház, illetőleg egyházmegye védőszentje. Felirata olvashatatlan.
A bal oldali kapufél Pál apostollal kezdődik, szalagja: SOLLICITI SITIS VT OMNI ORATIONE PETITIONES VESTRAE INNOTESCANT APVD DEVM (Filippiek 4, 6): Törekedjetek, hogy minden imádságotok és kérésetek meghallgatásra találjon Istennél. Utána Máté alakja. Felirata: MISI HABVNDAVERIT IVSTICIA VESTRA PLVS QVAM SCRIBARVM ET PHARISAEORVM NON INTRABTTIS IN REGNVM CAELORVM (Mt 5, 20): Ha csak nem múlja fölül a ti igazságtok az írástudókét és farizeusokét, nem mentek be a mennyek országába. Alul Miklós püspök, szalagjának szövege olvashatatlan.
Az Ószövetség megörökített prófétái megjövendölték Jézust, az evangélisták, illetőleg apostolok pedig megtestesüléséről tesznek tanúságot.
A szemöldök-gerenda alsó részét az angyalok kara foglalja el a zsoltárokból, illetve Izaiásból vett föliratokkal. A jobb sarokban QVIS EST ISTE REX GLORIAE. A másik oldalon QVIS EST ISTE QVI VENIT DE EDOM (Iz 63, 1). Magyarul: ki ő, a dicsőség királya. Ki az, ki Edomból jön Az első felirat mellett még egy másik: QVI TORCVLAR CALCAVIT SOLVS (Iz 63, 3): a szőlősajtót egyedül ő taposta.
Középen két, lábukkal egymás ellenében fekvő angyal, felirataikat a leíró Széless György a zsoltár szavai szerint egészíti ki: ATTOLITE PORTAS PRINCIPES VESTRAS. Magyarul: Nyissátok föl fejedelmek kapuitokat. A szemöldökgerenda külső oldalán az angyalok kara fölött vörösmárványos párkányon a következő felirat: PORTA PATET VITAE SPONSVS VOCAT INTRO VENITE. Magyarul: nyitva az élet kapuja, a vőlegény hív, lépjetek be.
A király és az érsek később még jellemzendő alakja között két angyal, kezében legyezőfélével ugyanegy tengely körül forgó kettős kereket mozgat. Felirata: ROTA IN MEDIO ROTE. Mellette az ANIMALIA szó. Az egymásba forgó kettős kerék Ezekiel látomásából került át a középkor művészetébe. A ROTA IN MEDIO ROTA a próféta látomása szerint: és látám és íme négy kerék a kerubok mellett. Egyik kerék egyik kerub mellett, a másik kerék a másik kerub mellett, A kerekek színe pedig olyannak látszott, mint a krizolitkő. (10, 9–10). Az ANIMALIA szót szintén Ezekielből érthetjük meg: és benne négy lelkes állat alakja és az ábrázat rajtuk emberéhez hasonlított. Négy orcája vala egynek-egynek, és négy szárnya egynek-egynek (Ez 1, 5, 6). Ezek az arcok az ember arca, az oroszlán arca, a tulok arca és a sas arca. Ismeretes, hogy a Jelenések Könyvében is János ezeket az arcokat látja, amelyek egyúttal ősi evangélista-szimbólumok is.
A timpanonban Szűz Mária István király és Szent Adalbert között jelenik meg. Az ölében a Kis Jézust tartó, királynőként trónoló Mária felé fordul Szent István és a következőket mondja: SUSCIPE VIRGO PIA, MEA REGNA REGENDA MARIA, vagyis: Kegyes Szűz Mária, fogadd oltalmadba kormányzásra váró országomat! Mária válasza: SUSCIPIO SERVANDA TUIS, SI JURA SACRORUM SUMMAT ADALBERTUS SICUT PETIS, azaz: El fogadom tieidnek gondozását, ha a szent dolgok jogait elfogadja Adalbert, amint kéred. Adalbert erre így válaszol: ANNUO VIRGO TUIS JUSSIS, AC EXEQUAR UT VIS, vagyis: meghajlok akaratod előtt óh Szent Szűz, és úgy cselekszem.
Az ábrázolásban az a feltűnő, hogy a Rex gloriae vagy a Maiestas Domini szinte előírt ikonográfiája helyett az esztergomi timpanonban Máriát látjuk a Kisdeddel, meg a hódoló István királlyal és Adalbert érsekkel: a Kisdeddel, akit a próféták megjövendöltek, az apostolok fölismertek, a magyarság pedig a szívébe fogadott.
Dercsényi; Czobor Béla és Éber László előző magyarázataival szemben úgy véli, hogy a kapu ikonográfiai fölépítése nincs közvetlen összefüggésben a szent Ágostonnak tulajdonított Sermo contra Paganos, Judeos et Arianos de Symbolo című művel, amelyet a zsolozsmában karácsony reggelén szoktak olvasni. Hazai ismeretével és ihletésével egyéb emlékek birtokában azonban továbbra is számolnunk kell.*
A megtestesülés és megváltás misztériumának későbbi ábrázolása a lőcsei Szent Jakab-templom egyik gótikus freskóciklusa. Ez voltaképpen a Hiszekegy, másként Symbolum Apostolorum illusztrációja, amely egyébként már koronázási palástunkon is megjelenik. Mindkettőnek ikonográfiai ihletője a már említett Sermo de Symbolo.
Sajnos, a rendelkezésünkre álló jelentősebb források: Divald, Schürer–Wiese és Radocsay dokumentációi éppen ezt az emléket nagyon mostohán, csak odavetve tárgyalják. Legtöbbet még Forster közöl.*
A sorozat első képén az Atya és Fiú tanácskozik az emberi nem megváltásán: Mondá az Úr az én uramnak, a Messiásnak: ülj az én jobbomra, míg ellenségeidet lábaid zsámolyává teszem.
szombat 24 december 2022 at 0000 - KARÁCSONY BÖJTJE
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Egyházi ünnepnapok
Mikor szombat 24 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Karácsony böjtje - december 24.
Karácsony böjtje (dec. 24), másként Ádám-Éva napja, két ünnepi mozzanatot foglal magában, amelyet az Egyház liturgikus körültekintéssel kapcsolt össze. Egyrészt bibliai ősszüleinknek, Ádámnak és Évának nevenapja, emlékezete: a karácsonyi misztériumjáték és ünnepi szimbolika forrása. Másfelől az Ószövetség megváltatlan világából, Ádám és Éva örökségéből az új Ádám fogadására, egyúttal a halott természet életre igézésére, a kezdődő új esztendőre, továbbá az emberi megújulásra való előkészület, vigília: archaikus emberi követelményei szerint, de szakrális-liturgikus értelemben is.
Ádám és Éva volt a szűcsök érsekújvári céhének védőszentje. Zászlajuk bibliai felírása (Ter 2,25): ISTEN ÁDÁMNAK ÉS ÉVÁNAK BŐRKÖNTÖST KÉSZÍTE. 1861. A mohácsi fazekasok céhmiséje Ádám és Éva napján, a céhpatrónusok ünnepén volt. Utána a céh új elöljáróit választották meg. Templomi zászlajukon (1906) is ősszüleinket látjuk a tudás fája alatt.* A szegedi fazekasok céhének pecsétjén (1719) és zászlaján (1824) a föld porából alkotott emberpárnak, Ádámnak és Évának képe látható. Baja címerében Ádám és Éva áll, mert szabadalmas mezővárosi rangra emeltetése karácsonyi ajándékul 1699. december 24-én történt.*
A nap, illetőleg este nevei: Rozsnyó vidékén, görögkatolikusoknál, evangélikus tirpákoknál,*debreceni kálvinistáknál karácsony víliája,váltakozva még vilin estéje, az istensegítsi székelyek ajkán karácsony szenvedeje, röviden szenvedeje, az andrásfalviakén szenvedejeeste, a bukovinai eredetű Székelykeve (Skorenovac) szóhasználatban szenvedeeste,* az északi csángóknál karácsony szenvedje,* a református Csúza baranyai faluban béved,*máshol Ormánságban bévődeste,* Bátán pedig bővedeste, egyes helyeken karácsony szombatja (még ha nem is erre a napra esik), Szakadát szebeni evangélikus magyar faluban ünnep szombatja.* Az erdélyi szászok ajkán Christsonnabend. Tanult köreinkben, továbbá Dunántúl a szenteste, a német heiliger Abend tükörszava járja. Katolikus délszlávjainknál kvatre post, Horvátzsidányban badnjak, a görögkeleti pomázi szerbeknél badnji dan,* a bánáti bolgároknál babinden.*
Karácsony böjtjén gondosan rendbeteszik, kitakarítják a házat, udvart, a jószág helyét is, hiszen vendéget várnak, a világra születő Kisdedet, de most fordulnak az új esztendőbe is. Mindennek a helyén, otthon kell lennie. A kikölcsönzött tárgyakat legalább erre a napra sokfelé hazakérik. Mint Tófej göcseji faluban mondják: nehogy „megboszorkányozzák”. Nem adnak, nem kérnek kölcsönt. Nem örülnek a látogatónak, csak a köszöntőket: pásztorokat, gyerekeket fogadják szívesen. Háromszékben a készülődést így jelentik:
Egész nap folyik az ünnepi előkészület: sütés-főzés, a karácsonyi asztal és az ajándékok elrendezése, a jószág ellátása, egyes vidékeken a hajlék „fölszentelése”. Ez utóbbiról külön is szólunk.
Áta sokácai a karácsonyi ünnepekre kimeszelték a szobát, lemosták a bútorokat, az ágyba friss szalmát tettek, a szalmazsák négy sarkába pedig a boszorkányok ellen fokhagymát, kést. A gyerekeket megfürösztötték, a felnőttek hajat mostak.*
Mint Manga János írja,* a palócoknál az ünnepre a haragosok is – legalább látszólag – kibékülnek, a szegényebb rokonoknak, a család állandó munkásainak természetbeli ajándékot küldtek. Ezek segítettek a gazda portáját rendbetenni. Régebben a gyónás, áldozás sem maradt el.
Sajátos hagyomány élt még a múlt században is Bajmóc (Bojnice) mezővárosban. Karácsony estéjén a család egyik tagja, nyilván az apa papnak öltözött, majd az asztalfővel szemben leült egy székre és a családtagjait gyóntatta: mindenkire ráolvasta az esztendő folyamán elkövetett hibáit, bűneit. Az este méltóságából következik, hogy ennek nem volt parodisztikus jellege.
A megújulást célzó karácsonyböjti, újévi, egyes helyeken tavaszi fürdés, mosakodás, tisztálkodás az évkezdet ősi kultikus hagyományaihoz tartozik. Régiségére, illetőleg szívósságára jellemző, hogy behatolt a középkor hazai liturgikus szokásrendjébe is, mert a Genezis (2,8-10), másfelől a Jelenések Könyve (22,1,2) szakrális értelmezést, utólagos igazolást adott neki.
Mózes első könyvében az idézett helyen ezt olvassuk: plántálta vala pedig az Úristen a gyönyörűség paradicsomát kezdettől, melybe helyezé az embert, akit alkotott vala. És nevele az Úristen a földből minden féle, tekintetre szép és ételre kellemes fát. Az élet fáját is a paradicsom közepén, s a jó és gonosz tudásának fáját. És folyóvíz megyen vala ki a gyönyörűség helyéről a paradicsom megöntözésére.
A Jelenések Könyvének látomása szerint Isten Báránya, vagyis a Betlehemi Kisded trónusából az üdvösség forrása ered. Hallgassuk meg János bizonyságát: az angyal megmutatá nekem az élet vizének folyóját, mely fényes vala, mint a kristály, s az Istennek és Báránynak királyi székéből fakada. Az ő utcájának közepén és a folyóvíznek mindkét felén az élet fája vala, tizenkét gyümölcsöt termő, minden hónapban meghozván gyümölcsét. És a fa levelei a népek egészségére valók.*
Temesvári Pelbárt szerint „Krisztus testében jött el, tehát az ő testi eljövetelének megfelelően testedet is nagy tisztaságban kell megtartanod és megőrizned. Mint ahogy nem akarsz a holnapi ünnepen fürdetlen testtel részt venni, annál inkább kell bűneid mocskát levetned magadról.”
Ez nömös sziletéséhöz uronknak – írja* a Debreczeni-kódex (1525) – kell készülnönk és magonkat megszentölnönk szent töredelmességvel, azaz szívönk szerint való bánattal, hogy ő szent felségének ellen vétköztönk. És igaz gyónással, bizony elégtétellel, mert ha a házat megsöpörjük a holnapi napnak tisztösségére és szennyes üngeinket megmosatjuk és még némelyek testöket is ma megförösztik, nagyval inkább a bínöknek szennyét le kell magonkról tisztítanonk.
Martonfalvy György debreceni kálvinista professzor az ünnepek méltó megünnepléséről szólva (1663) megrója, hogy némely emberek Karátson napján jeges vízben mosdanak.*
A szokásra utal* ez a kuruckorból ránkmaradt koledáló versezet (rythmus natalis ad deportandum auream aquam):
Szép szokás mindenben jó szokást tartani,
Régi atyáinknak nyomdokát követni,
Jó régi példákot előttünk hordozni,
Hogy úgy éljünk mint ők, arra ügyekezni.
És szép rendtartás vót úgy érzük köztük is,
Hogy vizet hordoztak ez éjszakán ők is,
Mely nem lött semmiből, mert példát egyet is
Hagytak, tisztaságra intettek minket is.
Hogy azért köztünk is ez régi jó szokás
Mindaddig fennálljon ez régi rendtartás,
Nemzetünkben bevött tiszta víz hordozás,
Evvel tisztaságra indít a mosódás.
Ez okon hozzuk be ez szép vizet mü is,
Amely bevött evvel ugyan aranyat is.
Cselekedtük azért nagy jó szívbül mü is,
Mosdgyék azért mindgyári tü Kegyelmetek is.
Inter lavandum (mosdás közben):
Amaz tisztaságban gyönyörködő Isten,
Tü Kegyelmetek minden bűnből szépen
Mossa s tisztítsa ki, hogy így jövendőben
Istennél lehessen Kegyelmetek mennyben.
Miképpen testedet im e testi vízzel
Megmosod, Úristen amaz lelki vízzel.
Mosson meg tégedet ő szent igéjivel,
Ruházzon fel téged az ő szent lelkivel.
Valedictio (búcsúzkodás)
A sötét éjszakát ki reátok hozta,
A jó Isten adjon a holnapi napra
Boldog felvirradást, karácsony napjára,
Tü kegyelmeteknek mindenikünk mondgya,
Adgyon Isten, adgya, szívünk ezt kívánja.
Az aranyvíz, aranyosvíz, életvíz, élet vize, szerencsevíz, szentvíz hagyományainkban nem más, mint karácsony, ritkábban Szilveszter, újév, vízkereszt estéjén, éjszakáján, hajnalán kútból, folyóból, esetleg forrásból frissiben merített víz. Szimbolikáját a középkori liturgia, majd az elnépiesedett szemlélet az élővizek megrekedt paradicsomi forrásával hozta kapcsolatba: a megszületett Jézus megnyitotta az ember számára, aki most megmerül, vagyis újjászületik benne. Legarchaikusabb formáit reformátusságunk őrizte meg.
A Szernye mocsár vidékének kálvinista népe nagyon megbecsülte a kutakat, hiszen a faluban kevésnek volt jó vize. Így Fornoson egyetlen kút volt a falun kívül. Odamentek a fonóban gyülekező lányok és legények éjféltájban, várva Jézus születését. A magukkal vitt, földíszített fenyőfát, koszorúkat a kútágashoz szögezték. Ezután gúzsvesszőt tekertek össze és az ágast odakötötték vele a kávához. Aki ezt éjfél után elsőnek föloldotta, az merítette az aranyvizet, amelyben Jézus fürdött meg. Ez a lány ment legelőször férjhez. Aki már elvitte, az keresett egy tövises gallyat és elreteszelte vele a kutat. Jelezte, hogy valaki már járt ott.
Máshol a fiatalok szintén a fonóban gyülekeztek, és a lányok puszpángból, borostyánból, virágból koszorút fontak, Ezt vitték ki a kútra, majd felkötötték az ágasra.
Tornyospálcán karácsony éjfelén viszik az eladó lányok a jó kútról az aranyvizet. Reggel abban mosdanak, hogy szépek legyenek. Isznak is belőle, hogy betegség ne érje őket.
Kissárréten azt tartják, hogy éjjel tizenegy órától éjfél után egy óráig aranyos víz folyik a Kőrösön. Ha az ember ebből itatja meg a jószágait, nem áll beléjük a nyavalya.*
Az őrségi Kercavidék protestánsai, hogy egészségesek legyenek, karácsony és újév reggelén olyan vizet isznak, amelyet éjfélkor merítettek a kútból. Kercaszomorfiatalsága a kutakra fenyőágat, szalagokat köt.*
Számos más református vidékünkön a hagyomány Szilveszter estéjére, éjszakájára került át.
Póka (Poca) marostordai falu fiatalsága Szilveszterkor muzsika és nótaszóval megkerüli a falu határát. Ilyenkor merítenek az útbaeső kutakból aranyosvizet. A határjárás hajnalban fejeződik be. Utána táncba mennek.
A kalotaszegi Nyárszó legényei Szilveszter estéjén valamelyik lányosháznál szórakoznak, majd éjfél előtt korsókkal kimennek a csurgóra, vagyis a forrásra. Amikor megszólal az újévet köszöntő éjféli harangszó, akkor a csurgó fölé tüzet raknak: fénye aranyosan tündöklik a vízen. A megmerített korsókkal végigdalolják a falut. A lányosházak ajtajánál újévi éneket énekelnek, majd köszöntőt mondanak. A gazda kaláccsal, pálinkával hálálja meg a legények figyelmét. Régebben az aranyosvizet hozó legényeknek a lányok négy-öt piros vagy kék gyöngyszemet fűztek a csuklójukra, ami talán a házasélet gyümölcsére, a gyermekáldásra emlékeztetett. Tudnivaló, hogy a lánygyermeknek piros, a fiúnak pedig kék a bölcsőszalagja.*
Petri eladólányai újév hajnalán mennek aranyosvízért. A legelső megy leghamarább férjhez. Aki már merített, a kutat polyvával szórja be, hogy a később jövő lány lássa, hogy már megelőzték.
Maroscsesztve (Cisteul de Mures) faluban a gazda merít Szilveszter éjszakáján, pontosan éjfélkor. Az aranyvíz egészségben tartja azt, aki ilyenkor iszik belőle.
Ormánság szintén Szilveszter estéjére került hagyománya szerint vízzel telt vödröt készítettek be a szobába. Újabb reggelén a ház földjére teknőt tettek. A vödörből szótalankezdetlen, tehát másra még nem használt vizet öntöttek némán bele. Tettek bele piros almát, ezüst pénzt. Ebben mosdott meg az egész háznép, hogy szép piros, serény legyen az új esztendőben.*
Ami a katolikusokat illeti, Déllő (Dileul) székely falucskában* az aranyvizet éjfélkor hozzák be a kútról. Mint mondják, azért ez a neve, mert ilyenkor fürösztötte meg Mária az ő Jézuskáját. Éjféli miséről hazajövet, a gazdasszony kicseréli a fehércsíkos piros abroszt, amelyen este a böjtös vacsorát ették. Tiszta fehéret terít föl helyette. Most már disznótoros ételek kerülnek az asztalra, majd a család az aranyvízből iszik.
Istensegíts egykori bukovinai székely faluban karácsony ünnepére virradva, a gazda a kútról behozta az aranyosvizet. Itteni hagyomány szerint Mária megfürösztvén az újszülött Jézuskát, éjfél után a kutakban aranyos lesz a víz. Annak jut, aki legelőször merít. Éhomra kell inni, megmosakodni belőle, mert így lesz egészséges, áldásos.
Hajdúdorog görögkatolikusai az éjfélkor merített aranyosvíznek gyógyító erőt tulajdonítanak.*
Apáfalván karácsony böjtjén a család tagjai a kútvödörből mosakodnak meg, éspedig kor szerint egymás után, hogy – mint mondogatják – egészségük olyan friss legyen, mint a kútban a víz.
Dány faluban, amikor az éjféli misére elsőt kondul a harangszó, akkor a család legidősebb férfitagja, vagy a menyecske frissen merített vizet visz be vödörben a szobába. Vetnek bele egy piros almát és egy ezüst pénzdarabot is. Ez a szerencsevíz. Így köszönti be: dicsértessék a Jézus Krisztus, szerencsés legyen a magok ünnepjük. Több jóval, kevesebb búval megérhessük Krisztus Urunk születése napját. Adjon az Isten bort, búzát, békességet, holtunk után örök üdvösséget!
A beköszöntés után a vízből isznak, reggel pedig megmosakodnak. Ilyenkor az almával végighúzogatják az arcot, Az almát mindig az veszi először a kezébe, aki a szerencsevizet behozta. Utána, életkor szerint a család minden tagja.
Ezután a vízből visszalöttyentenek a kútba, a többit a jószággal itatják meg. Az almából minden családtag eszik. A pénzt pásztoroknak, esetleg koldusnak adják. Vannak, akik a templomi perselybe vetik. Egyes családok nem költik el, megőrzik. Ősszel a vetőbúza közé teszik, utána pedig ők is a perselybe dobják.*
A bujákiak is az éjféli misére hívogató első harangszóra mosdanak meg.
Mihálygerge palócai a vigília estéjére megmosakodnak és tisztába öltöznek.*
Szanyi szokás szerint karácsony böjtjén az apró gyermekeket megfürösztik a kis Jézus viziben. A felnőttek sem mulasztanák el a lábmosást, amelyet valamikor a család legfiatalabb asszonytagja végzett. Lábat mosnak, megmosakodnak Őrség reformátusai, Csököly katolikusai is.
Búcsúszentlászlón éjféli mise előtt a kútról mosdóvizet készítenek be, almát is tesznek bele. Karácsony reggelén ebben mosdik meg a család. A jószág vödrébe most almát is aprítanak. Erről itatják az ünnepen.
Zalaszentbalázsi hiedelem szerint újév napján megvirágzik a víz, Aki először megy a kúthoz, elhozza a virágját. A család megmosdik benne.
Az aranyvíz képzetköre a boszorkánypörökben is felbukkan.
Győr, 1608: Kis Györgyné karácsony napján az kútra küldötte azon szolgát és arra tanétotta, hogy amikor visszajössz és kérdem tőled, mit hozol azt mondjad: földnek, mennynek és mindennek zsírját és hasznát.
Hódmezővásárhely, 1744: még özvegy voltam, karácsony első íjszakáján hajnal előtt a vizet meghoztam a tórul. És ha magamnak nem volt, mástul is felkértem hét máriásokat, és akkor hozott vizet falban töltvin a hét máriásokra, abban megmosdottam és gyermekeimet is megmosdattam. És abban az esztendőben semmi kártol nem féltem. A hetedik máriást pedig elváltván, férfinak igyekeztem adni, vagy pásztornak füzetísiben, vagy adósságban.*
Az aranyvíz a szomszédos népeknél sem ismeretlen. Amikor a szlovák leány hazatér az éjféli miséről, vizet megy meríteni. Közben ezt mondja: először víz, utána tűz! Ha ebben a vízben a család megmosakodik, egész éven át egészséges marad.*
Miske elmagyarosodott szlovák népe körében* a szokás úgy él, hogy a nagylány, ha nincs: a gazdasszony akkor hoz be a kútról egy vödör vizet, amikor az éjféli misére elsőt harangoznak. Beledobnak egy szép piros almát, amelyet foggal halásznak ki a vízből. A család minden tagja ezzel húzogatja meg az arcát, hogy így majd pirosak, egészségesek legyenek. Most az almát visszadobják a vízbe, de ostyamaradékot is vetnek bele. Ezzel meg a jószágot itatják meg, vigyázva, hogy az alma azért épségben maradjon egészen újévig.
A délszlávoknál a karácsony éjszakáján, még napkelte előtt merített víznek jakovna voda, vagyis hatalmas, erőt adó víz a neve. Merítés előtt valami ajándékot: gabonaszemet, almát, kalácsot, sót dobnak bele, és a maguk nyelvén így üdvözlik: jóreggelt kedves vizecske, boldog karácsonyt! A vízből tesznek a česnica, vagyis az ünnepi kalács tésztájába, mosnak vele, meghintik a méhkaptárt is.*
Pomáz szerbjeinél prva voda, vagyis a karácsony első napján először merített és a česnica készítéséhez szükséges víz behozatala a gazda feladata. Közte és a gazdasszony között szerbül ez a párbeszéd hangzik el: Krisztus született! Valóban megszületett! Mit hozol? Egészséget és örömet! Te is élj és maradj egészséges! A česnica készítése közben az asszony kimegy a kertbe és tésztás kézzel rázza meg a gyümölcsfákat. A česnicába ezüst pénzt rejtenek. Aki megtalálja, az új esztendőben szerencsés lesz. A pénzdarabot egyébként a boroskancsóba teszik és erről isznak egészen újév napjáig.*
A néphagyományban a víz mellett a tűz is tanúságot tesz mind a megszületett Kisded, mind pedig az idő új fordulata mellett.
A téli napfordulathoz kapcsolódó ősi mágikus cselekmények között a tüzet mint a világosság és meleg hordozóját, a Nap szimbólumát is kellő szertartással megtisztelik, hogy az új esztendőben árassza el áldással a családot.
A szokás Közép-Európában már csak csökevényekben, de a Balkán szlávjai, főleg szerb, sokác, bunyevác szomszédaink között a badnjak égetésében máig elevenen él.*
A badnjak ,tuskó', de átvitt értelemben ,karácsonyeste’ is, más néven veseljak ,örvendeztető', blažena palica ,üdvösségszerző pálca'. Eredetileg tölgyfa, amelyet a gazda karácsony böjtjén napkelte előtt vág ki sajátos szertartások mellett. Így kesztyűt húz, gabonaszemet szór a fára, levegőbe lő. Horvátországban, Boszniában, a Szerémségben egy fatuskó szolgál badnjak gyanánt.
Hozóját a családban örömmel fogadják. A gazdasszony kalácsot nyújt neki. Ezt a fa fölött töri ketté, majd megcsókolja és megeszi. A badnjak estig kint marad az ajtóban. Amikor az első csillag föltűnik, a gazda kesztyűs kézzel a jobb vállán behozza. Arra is ügyel, hogy a jobb lábával lépjen a ház küszöbére. A házbeliek égő gyertyával fogadják. Kölcsönös üdvözlés után a gazdasszony szitából magvat és diót szór rá. Ezután a gazda a tűzhöz lép és a badnjakot ráteszi. Sok helyen el is áldja, ilyenképpen: amennyi a szikra, annyi nyáj, pénz, gödölye, tyúkocska, nagyszervű búza, fiúgyerek, szürke disznó, fekete kecske, erő, egészség! Máshol szenteltvízzel hintik meg, tömjénnel megfüstölik, majd felköszöntik és borral meglocsolják. Vágott felét mézzel megkenik, minden ételből egy kanállal tesznek rá, a bor sem hiányzik róla.
A badnjak-égetésnek és a visszamaradó hamunak gyógyító, termékenyítő, bajelhárító erőt tulajdonítanak. Rászórják az emberre, jószágra, házra, kertre, földre. A fa maradékából kis kereszteket faragnak és a házra, földre tűzik. Mások ekerészeket készítenek belőle.
A badnjakról való első följegyzések a XIII. századból valók. Valvasor a XVII. században írja, hogy Isztriában a parasztok karácsony estéjén nagy fatönköt visznek haza és tűzbe vetik. Vacsora közben megkínálják és evésre biztatják. Bár a papok tiltják, szokásukhoz erősen ragaszkodnak, mert hitük szerint csak így lesz az új esztendőben szerencséjük. A kultusz a szabadtűzhellyel van összefüggésben és a kemence terjedésével lassan háttérbe szorul. Jellemző, hogy a Szerémségben már állítanak karácsonyfát, de azért a badnjak égetéséről sem mondanak le. A szokás eredete homályos, de szinte csak a régi római birodalom területén találkozunk vele és így valószínű, hogy klasszikus ókori előzményei vannak.
A tűzhely karácsonykor a délszlávoknál máig nagy tiszteletben részesül. Ilyenkor férfinak kell meggyújtania, tűzkővel gerjesztik, és áldozatul sót, ételt, pénzt szórnak rá, hogy a betegségtől megszabaduljanak. Dalmáciában a szabadban nagy tüzet raknak, ürüt sütnek, isznak, énekelnek, és ugrándoznak fölötte.
Hercegszántón a badnjakot, tuskót a századforduló táján kemencében égették el. Ezt a módosult hagyományt is halálra ítélte azonban a takaréktűzhely. Bátyán a polažaj éjféli mise után régebben a nyitott tűzhelyen verte a parazsat, miközben jókívánságokat hangoztatott, ilyenformán: jókor jött a Jézus születése! Legyen mindenünk bőven, rossz ne érjen bennünket! Legyen szerencsénk a jószághoz, mindenünk teremjen! Szalánta sokácai szerint karácsonykor egész éjjel égnie kell a tűznek. Mindig vigyáz rá valaki, még akkor is, ha már aludni térnek. Vastag fákat, tuskókat (badnjak) raknak rá, hogy szép lassan, tartósan égjen.
Pomáz szerb családjaiban vacsora alatt egyik fiatal férfi őrzi a tüzet és időnként borral locsolja meg. Ezért ajándék jár neki.
A hagyomány a középkori magyarság körében sem volt ismeretlen. Erről azonban már csak református vidékeinken élő, elszigetelődött töredékek tanúskodnak. Nagyszalontán este a cselédség még a századfordulón is fatuskót hozott a szobába, amelyet a gazda e szavakkal tett tűzbe: áldott legyen a Krisztus születísnapja! A gazdasszony meg szalmát hozott be, és annak egy részét a tuskóra tette. A másikat eltette, hogy majd kotlója alá rakja, mert csak ezen tudott jól költeni. A tuskó maradványát a következő karácsonyon égették el egészen. A gazda a kutyának a karácsonyi fatuskó kormával bekent kenyeret adott, hogy meg ne ártson neki más kutya marása.*
Csenger, Zilah (Zalau), Dés (Dej) vidékén élő hiedelem szerint karácsony estétől egészen az ünnep reggeléig nem szabad a tűznek kialudnia.*Kibéd székely faluban a hagyomány már Szilveszterre tolódott át, mint református népünknél annyi más karácsonyi hiedelem. Eszerint a tűzre egész éjszaka ügyelni kell, hogy ki ne aludjék, különben az új esztendőben a családfő meghal.*
A hagyomány katolikusainknál már csak nyomokban villan föl. Dávod magyarrá asszimilálódott bácskai faluban karácsony este jól meg kell rakni a tüzet, hogy reggelig égjen, mert a kis Jézus melegszik mellette.*
Nyilván a badnjak csökevénye a göcseji kotyoló, vagyis Lucát köszöntő fiúgyerekek kopott fadarabja, tuskója, amelyre szertartás közben ráülnek. A fának mágikus erőt tulajdonítanak. A Csertamelléken karácsony böjtjén ebéd előtt a család minden tagja részére egy-egy darab vágott fát támasztanak a tűzhely töltése mellé. Megjelölik, hogy melyik kié. Akiét étkezés után eldőlve találják, az a következő évben meghal. Ha egyik sem dől el, a családban mindenki életben marad.*Búcsúszentlászló régi hagyománya szerint Luca estéjén annyi tűzrevaló fát készítettek elő, hogy karácsonyestéig elegendő legyen: a tűznek folyamatosan kellett égnie e tizenkét nap alatt.
A tűz, illetőleg gyertya lángja és fénye is szimbolikus, sőt mágikus értelmet kap, különösen katolikus délszlávjainknál. Egész éjszaka világítania kell, ha mindenki elment is az éjféli misére. Bátyán régebben annyi gyertya égett a karácsonyi asztalon, ahány tagja van a családnak. Mások hármat gyújtanak. Ha füstje fölfelé száll: kedvesek vagyunk a Kisded előtt. Ha lefelé: bűnösök, akiknek életükön változtatniok kell. A közeli Drágszél magyar népe az asztalon égő gyertyát vacsora után a gabonás szakajtóba állítja. Bátmonostoron a gyertyát már a széna bevitelekor meggyújtják.*
Németprónán (Slovenské Pravno) a karácsonyi gyertyát, amely a vacsorán világított, elteszik, és nyilallás ellen fájós tagra kötik vagy csöppentik.*
Regöly jellemző, az ünnep fénymisztikáját idéző hagyománya szerint a század elején minden ember égő gyertyával a kezében ment az éjféli misére. A vasi Kőszegpaty, Kőszegszerdahely, Gencsapáti, Perenye, Csipkerek, Olaszfa, Salköveskút jórésze régebben filia lévén, éjféli misére a másik faluba, a plébániatemplomba jártak. Útközben a pásztorok ostort durrogattak, lövöldöztek, a legények pedig egész éven át gondosan félretett, elhasznált nyírfaseprűkből fáklyát készítettek, és rúdra, ágra tűzték.* A szokás eredeti boszorkányűző, rontás ellen védekező szándéka kétségtelen. Ezt az is bizonyítja, hogy visszafelé már nem volt kivilágítás.
Nyitranagykéren (Milanovce) a ház ablakába egész éjszakára égő gyertyát raknak.
A gyertyakultusz somogyvámosi profán elhajlása szerint az eladólánynak olyan gyertya fénye mellett kell az éjféli misére öltözködnie, amely menyasszonytáncnál már lakodalomban is világított.
A hagyomány liturgikus forrása: karácsony éjszakáján Betlehemben nagy fényesség támadt, új napfény született, az Úr dicsősége beragyogta a pásztorokat (Lk 2, 9), és az egész világot. Amint Gyergyóban éneklik:
Ebből érthető, hogy az éjféli miséről hazajövő tápai gazda, kezében az asztalon még mindig égő gyertyával, a világ most született világosságának jelképével kimegy az istállóba, hogy megnézze, megsimogassa a jószágot, és messzire űzze a leselkedő, károkozó gonoszt. A tápai lányok pedig szintén ezzel az égő gyertyával állanak ki a kapuba, hogy az evangéliumi okos szüzek példájára várják a vőlegényt. A szőregi gazda régebben karácsony éjszakáján tüzet gyújtott és átvezette rajta a lovát, hogy majd ne legyen ijedős. Amikor Valkonya hivő népe Bánokszentgyörgyről az éjféli miséről hazaérkezik, száraz gallyakat vagy szalmát gyújtva világít.*
Az ünnep legjellegzetesebb készületei közé tartozik a lakószoba, karácsonyi asztal szalmával való telehintése, illetőleg ennek jelképes, de szívósan élő maradványaként az asztal alá helyezett kosárban szalma, vetőmagvak, továbbá kultikus szándékkal rájuk helyezett házieszközök behordása. A hagyomány olykor már csak csökevényekben Európa-szerte ismeretes, illetőleg élt. Eredeti vegetációs célzata, az Adonis kertjének archaikus képzetkörével való összefüggése, mediterrán jellege kétségtelen.* Természetes tehát, hogy különböző fokozatokban inkább hazánk déli részein, a franciskánus műveltségű magyarok, sokacok, horvátok, bunyevácok, bánáti bolgárok, továbbá pravoszláv szerbek körében él.
A földre hintett szalma biblikus népi értelmezés szerint már a betlehemi istállót jelképezi. Általában úgy magyarázzák, hogy legyen a szálláskereső Máriának, Józsefnek és a szamárnak helye, ha útjukban betérnének a családhoz. A szalmának és a ráhelyezett holmiknak szentelményi erőt tulajdonítanak.
Martonfalvy György az ünnepek megüléséről már idézett beszédében még elmondja, hogy rosszul ünnepelnek az emberek, mert karácsony napján szalmával házaikat bétöltik, s azon, nem ágyokban feküsznek, mint a rácok és más némely keresztyén nevet viselők. Asztalaikat kaláccsal, mézzel, borral éjszakán az angyalok számára megrakják. Egész éjszaka tüzeiket bé nem takarják, barmaikat szénával tartják. Két karácsony közben nem fonnak, sütnek, kérőt nem adnak.
A szalma és a többi gazdasági holmi elkészítése a családfő feladata, sőt kötelessége. A kiszombori gazda hajadonfővel hozta a szobába. Amikor belépett, háromszor e szavakkal hajtott térdet: möggyűtt a Kis Jézus. Utána a családdal együtt elmondta a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Csak ezután tette a kosárra, magvakat is rakván rá. A tiszaszigetiek (ószentivániak) mindent födetlen fővel hordanak be a lakószobába.
A szegedi tájon egyébként az asztal alá szakajtóban búzát, szalmát, takarmányt tesznek, sokszor még só is kerül melléje. A szakajtó mellett sok helyen ott van a lószerszám is. Tetejére kerül a gazda kalapja, sapkája, jegykendő, istráng, sulyok, nagykés, olykor balta, mosogatóruha. Mindez – családonként hol az egyiknek, hol pedig a másiknak nagyobb foganatosságában bízván – később a fájós testrész, beteg jószág beborítására, meghúzogatására szolgált. Lúzsok ormánsági faluban a lovak békóit láncolták az asztal lábához, hogy ne lehessen ellopni őket.*Miskén hosszú rudallókötéllel kötözik meg. A hagyomány nyilván még másfelé is él. Eredeti célzata: a karácsonyi asztalhoz kapcsolódó szertartások és szándékok foganatosságát a gonosz ne rontsa meg. Kiskőrösön a katolikusok jégeső ellen azt a baltát dobják ki az udvarra, amely karácsonykor az asztal alatt volt.*
Az a szegedi népi hiedelem, hogy ezen az éjszakán az angyalok pihennek meg a szalmán, sőt magának a Kis Jézusnak is ez a fekvőhelye. Innen alsótanyai neve: Jézuska ágya, Ószentivánban Jézus ágya, Szatymazon Jézus jászla, Tápén karácsonyi jászol, Kiszomborban Jézuskafészök. Más magyarázat szerint a Jézuska szamara telepedik rá, és eszik a takarmányból. Ahol ezt a készületet elhagyják, oda a Kis Jézus nem tér be.
Már említettük, régebben az egész lakószobát telehintették szalmával, hogy annál hasonlatosabb legyen a betlehemi istállóhoz. Él a híre, hogy ilyenkor rajta is háltak. Az ajtót Szeged-Alsóvároson, Törökkanizsán kissé nyitva hagyják, hogy a Kis Jézus be tudjon jönni, ne találjon zárt ajtóra és zárt szívekre. Ez eredetileg még a karácsonyi halottkultusz maradványa. Az ünnepek után a szegedi tájon a szalmát csóvákban gyümölcsfákra kötőzték, Dombiratoson az istállóban a tehén jászla fölé akasztották jószágvész ellen.
Az ősi Báta faluban vetőmagvakat, szerszámot, zablát, kenyérsütéshez használatos kovászfát, keverőlapockát raktak az asztal alá. Nyitragerencsér (Hrnčiarovce) magyar faluban karácsony estéjén a gazda egy csomó, a tetőfedéshez előkészített és kice – Nyitranagykéren – bárányka – néven emlegetett rozsszalmával köszönt be a szobába összegyúlt családhoz
vasárnap 25 december 2022 at 0000 - KARÁCSONY NAPJA -a kis Jézus születésnapja
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Egyházi ünnepnapok Kapcsolat:level
Mikor vasárnap 25 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Karácsony napja
(december. 25)
az otthon és család bensőséges ünnepe. Régivágású öregék az ételeket már előző nap elkészítették, a tüzet is úgy megrakták még éjféli mise körül, hogy arra se legyen gondjuk. Öreg bukovinai székelyek egyenesen bűnnek tartották az e napon való főzést. Amíg volt parasztkemence, előre jól befűtötték. Ebben melegítették az ételeket is.
Litke palócai is karácsony napján csak annyit jártak, amíg a templomba mentek és hazajöttek. Aki ilyenkor járkált, annak mázsát, vagyis máktörő mozsarat kötöttek a hátára.*
Most az ünnep csendjében még külön kell fölidéznünk a Betlehemi Kisdednek részben a Prágai Kis Jézus kultuszában, részben ponyvairodalmunk legendáiban, ájtatosságaiban élő népi hagyományvilágát is.
A Prágai Kis Jézus (Milostné Pra¾ske Jezulatko) az osztrák-cseh barokk újjászületés egyik legjellegzetesebb ikonográfiai és kultikus szimbóluma. Számos templomunkban, családi otthonunkban máig látható és egész éven át a karácsony misztériumát, a gyermekség örömét idézi a hivő lélekben.
A szobrocskát Lobkowitz Polyxena kapta Spanyolországból nászajándékba, ő meg a nagy nyomorral küszködő prágai kármelita kolostornak adományozta (1628). A hagyomány szerint a szerzetesek ínsége egyszerre megszűnt, sőt ennek nyomán a kis szobor tisztelete a prágai nép körében is villámgyorsan elterjedt. Különlegesen Cyrill atya buzgólkodott még a XVII. században a terjesztésén. Imádságát a magyar ponyvairodalom szinte megszámlálhatatlan lenyomatban ismeri. A szobor hírnevére jellemző, hogy a hódító svédek tartogattak tőle. Ezért maga Gusztáv Adolf 30 dukátot ajándékozott neki, a kolostort pedig védelmébe vette.
A szobor történetét először a kultusz másik buzgó apostola, egy magyar rendtárs: Szent István királyról nevezett Imre atya írta meg (Pra-gerisches Gross und Klein, 1737). Az ő kezdeményezésére a kármelita provincia elhatározta, hogy a rend valamennyi, monarchiabeli kolostorában a prágai szobor eredetijéhez érintett másolatai kell nyilvános tiszteletre kiállítani (1739). Mária Terézia egy magahímezte köpenykét ajánlott föl a Jézuskának (1743). A szobor „ruhatára” páratlanul gazdag. A köpenykéket fogadalomból ajánlották föl.*
A kultusz hazánkban is gyökeret vert nemcsak a rendi templomokban, hanem más egyházakban is. Külön oltára van a székesfehérvári Kármelhegyi Boldogasszony-templomban (a XVIII. században kármeliták építették), a szombathelyi franciskánus templomban. Képét láttuk a csongrádi nagytemplomban. Fölírás: Máté János és Gyánti Mária kedves Béla fiuk emlékére Istennek áldozta. 1900. A kultusz fénykora a XVIII. század, azóta már inkább csak az asszonynép, gyermekek, apácák, illetőleg kármelita hatásra győri, angyalföldi kisemberek körében virágzik. A győri Kármel karácsonyra kilencedet szokott végezni a tiszteletére.
A Prágai Kis Jézus a világmindenség gyermeki Uraként királyi koronával a fején, királyi palástban, baljában a földgömböt jelképező aranyalmával, gyűrűs jobbjával pedig mellkeresztes főpapként, áldást osztva jelenik meg.
Az inkább csak hazai apácazárdákban tisztelt és apró szentképekről ismert salzburgi Loretokindl (XVII. század)* jobbjában nagy keresztet tart. Az ábrázolás egy még szóbakerülő apokrif történetből merített ihletést.
A betlehemi bazilika Kisded-szobrának átköltése, mása a római Ara Coeli-templomban tisztelt Bambino, amelyet egy franciskánus fráter a XVI. században a Gecemáné kertjének egy mohamedántól kivágott olajfájából faragott. Utána megmerítette a Jordán vizében, majd sok viszontagsággal Rómába hozta. A karácsonyi ünnepek, alatt a római gyermekek prédikálnak előtte, ágyban fekvő betegekhez viszik gyógyulás, vigasztalás végett, táviratban fordulnak hozzá segítségért.* Kultusza – tudomásunk szerint – hazánkban nem vert gyökeret, bár lehetséges, hogy harmadrendi közösségekben itt-ott tiszteletben részesült.
Amíg a Prágai és Salzburgi Kis Jézus, továbbá a római Bambino a barokk devocionális szellemére jellemző, addig egy középkori híres, magyar eredetű kultusz a megtestesülés karácsonyi misztériumát idézi.
Élt Magyarországon, állítólag IV. Béla idejében egy szentéletű pap, aki egyébként a királyné káplánja volt. Mint mondják, Istennek jámbor szolgája, 33 éven át megtartóztatta magát a hústól és keményen böjtölt, egyszer evett napjában. Imádságaiban állandóan azért könyörgött, hogy emberalakban láthassa Jézust. Egyszer éjszakai álmában megjelent Isten angyala és meghagyta neki, hogy készíttessen egy köntöst a Megváltó számára, mert könyörgése meghallgatásra talált, és a köntösre szüksége lesz a kis Jézusnak. A pap ugyanis inkább gyermekkorában, mint szenvedésében szerette volna szemlélni az Üdvözítőt. Ezért kék selyem köntöskét varratott, és mise idején az oltárra helyezte. Miután az átváltozás szavait elsuttogta és a kenyér Krisztus testévé lett: az ostya a kis Jézus látható testévé változott, és a köntösébe öltözött. A pap elragadtatásban mintegy három óra hosszáig gyönyörködött a kis Jézusban, addig, amíg a Kisded vissza nem ment a szentostya fogságába. A köntöske ottmaradt az oltáron. A királyné, aki szintén jelen volt ezen a csodálatos miseáldozaton, nem tudta mire vélni a hosszú késlekedést. A papot magához hívatta, aki némi vonakodás után elmesélte kiváltságos élményét. A királyné azonnal nagy tiszteletben részesítette és a királyi kincstárba vitette a szent köntöst.
Múlnak az évek. Egyszer Béla király nehéz helyzetében a német lovagrend nagymesterét hívta segítségül a pogányok ellen. Az ellenséget közös erővel le is győztek. A király szabad választást engedett kincseiből, de a nagymester egyedül a köntöskét kérte jutalmul. Béla király nem akart a köntöstől elválni, de háládatlannak sem szeretett volna látszani, ígéretét megszegni. Éppen ezért a köntös bal ujját levágta és ezt megtartotta magának, a többit, tehát a nagyobb részt, meg odaajándékozta. A nagymester szép ládikát készíttetett és egyik hű szolgájával elküldte húgának, aki Kölnben fehérapáca volt, de nem árulta el, hogy mi van benne. A nagymester közben meghalt, később húga is követte a sírba.
A szekrényke tálán örökre megőrizte volna titkát, ha a legenda szerint mintegy százötven év múlva, 1412 körül az Aachent járó magyar búcsúsok nem kérdezősködnek a szent ereklye után, amelyet tudomásuk szerint a Fehérapácák klastromában őriznek. Hosszas keresgélés után meg is találták a szekrényt, amely öt lakattal volt lezárva. A magyarok tehát igazat mondtak. Amikor felnyitották, ott volt a köntös, bal ujja is hiányzott, amelyet Béla király később leánya, Boldog Margit kolostorának ajándékozott. A magyarok azután is, amikor a hazai ereklye a török időkben eltűnt, hét évenként ismétlődő aacheni zarándoklataik során nagy áhítattal tisztelték a köntöskét. Gyertyát ajánlottak föl neki, amelyet bizonyos ünnepnapokon meggyújtottak a tiszteletére. A lecsorduló viaszt az apácák gondosan összegyűjtötték, és a legközelebbi zarándoklat alkalmával átadták a magyar búcsúsoknak, akik szentelményként hozták magukkal haza.*
A kölni köntöskét a XVIII. században még tisztelték,* későbbi kultuszát azonban elsöpörte a felvilágosodás szele. Nyoma veszett a magyar ereklyének is.
Baring modern angol regényíró műve a Krisztus köntöse. Magyar vonatkozásokban is gazdag, de a kölni köntöskével mégsem egyező legendája vagy előttünk ismeretlen hagyományból merít, vagy találó költői fikció.*
Mikszáth írja a Szent Péter esernyője egyik helyén: „csak a Krisztus ruháival történt meg a csoda, hogy együtt nőttek a gyermekkel. A kis palástka, melyet fiúcska korában viselt, ugyanaz volt, mely a Golgotára lépegető férfi-Krisztus tagjait födte.”*
vasárnap 25 december 2022 at 0000 - Szent Anasztázia
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor vasárnap 25 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Szent Anasztázia [december 25.]
Anasztázia (Anastasia) neve az ana, azaz ‚föl’ és a stasis, azaz ‚álló’ vagy ‚állapot’ szavakból ered, minthogy fölállt a bűnökből, és az erények felé emelkedett.
Anasztázia előkelő római család leánya volt, atyja Praetaxatus, tekintélyes pogány férfiú. Krisztus hitére anyja, a keresztény Fausta és Szent Chrysogonus oktatta.
Publiushoz adták feleségül, de ő gyengélkedést színlelve mindig távol tartotta magát a házasélettől. Mikor aztán tudomására jutott a férfinak, hogy felesége, egyetlen szolgálója kíséretében, ócska ruhában járja a keresztények börtöneit, és alamizsnát osztogat közöttük, olyan szigorú őrizet alá vetette, hogy még a táplálékot is megvonta tőle. Így akarta elpusztítani, hogy aztán hatalmas birtokaiba beleülve élhesse feslett életét. Anasztázia már azt hitte, hogy ott fog meghalni, s panaszos leveleket küldözgetett Chrysogonusnak, az pedig vigasztaló levelekkel válaszolt. Időközben férje meghalt, ő pedig kiszabadult börtönéből.
Volt három gyönyörű szolgálóleánya, három nővér: Agape, Chionia és Irene. Keresztények voltak, s nem engedelmeskedtek a prefektus utasításainak; erre az bezárta őket egy kamrába, ahol a konyhai edényeket tárolták. Szerelemre gyulladt irántuk, és bement, hogy buja vágyát kitöltse rajtuk. S miközben magán kívül őrjöngve azt hitte, hogy a szüzeket tapogatja, lábasokat, tálakat, fazekakat meg ilyesmit ölelgetett-csókolgatott. Jól kitöltötte ezzel a kedvét, s koromfeketén, éktelenül szétszaggatott ruhában jött ki onnan. Mikor szolgái, akik az ajtóban vártak rá, meglátták, hogy milyen állapotban van, azt gondolták, hogy gonosz szellem szállta meg. Nekiestek, ütötték-verték, majd elfutottak, és otthagyták magára. Elment a császárhoz, hogy panaszt tegyen, de egyesek megvesszőzték, mások szembeköpték, ismét mások sárral és porral hajigálták meg, azt gyanítván, hogy ártó szellemmé változott. Az ő szemei azonban elhomályosultak, hogy ne lássa a maga éktelenségét. Ezért aztán igencsak elcsodálkozott, amikor mindenki így kinevette, hiszen hozzászokott, hogy nagy köztiszteletnek örvend. Úgy látta, hogy ő is, meg a többiek is fehér ruhát viselnek. Végül mások világosították föl éktelenségéről. Arra vélte a dolgot, hogy a leányok bűbájos mesterkedése tette csúffá. Megparancsolta hát, hogy a szeme láttára vetkőztessék le őket, hogy legalább így megláthassa mezítelenségüket. A leányok ruhái azonban úgy hozzáragadtak a testükhöz, hogy semmiképpen nem lehetett lehúzni róluk. A prefektus ámult-bámult, és hortyogva mély álomba szédült. Hiába rázták, fölébreszteni nem tudták. A szüzek később elnyerték a vértanúk koszorúját.
Anasztáziát a császár átadta egy prefektus kezébe, hogy – ha sikerülne rávennie az áldozatbemutatásra – vegye feleségül. Mikor azonban a prefektus lakószobájába vezette, és át akarta ölelni, azon nyomban megvakult. Az istenek elé járult, szabadulást kérve. Azok ezt a választ adták neki: „Mivel megszomorítottad Szent Anasztáziát, a mi kezünkre kerültél; mostantól kezdve mindörökké velünk együtt kínzatol a pokolban.” Hazavezették, s szolgáinak karjai között végezte életét.
Akkor Anasztáziát egy másik prefektusnak adták át, hogy tartsa őrizet alatt. Ez a prefektus hallott arról, hogy Anasztázia mérhetetlen vagyonnal rendelkezik, ezért négyszemközt így szólt hozzá: „Anasztáziám, ha keresztény akarsz lenni, tedd meg, amit Urad megparancsolt. Hiszen ez az ő parancsa: »Mindaz, aki ellene nem mond mindeneknek, amiket bír, nem lehet az én tanítványom« (Lk 14,33). Add hát nekem mindenedet, s menj, amerre látsz – így leszel igazi keresztény.” A leány így válaszolt neki: „Az én Istenem parancsa; »Add el mind, amid vagyon, és add a szegényeknek!« (Lk 18,22; Mk 10,21) – nem pedig a gazdagoknak. Minthogy tehát te gazdag vagy, Isten parancsa ellen cselekednék, ha valamit is neked adnék.” Ekkor Anasztáziát kegyetlenül bebörtönözte és éheztette. Szent Teodóra azonban, aki akkor már elnyerte a vértanúk koszorúját, két hónapon át, égi eledellel táplálta. Végül kétszáz szűzzel együtt a Palmana-szigetekre vitték, ahová sokakat száműztek Krisztus nevéért. Néhány nap múlva azonban a prefektus mindannyiukat magához rendelte, és Anasztáziát karóhoz kötözve megégette, a többieket pedig a legkülönfélébb kínzásokkal pusztította el. Egyikük, akit Krisztusért már többször is nagy kincsektől fosztottak meg, ezt mondogatta: „Legalább Krisztusomat nem veszitek el tőlem.” Apollónia pedig egy kertben, nagy tisztelettel elhantolta Szent Anasztázia testét, s később templomot emeltek föléje.
Diocletianus alatt szenvedett vértanúságot, aki az Úr 287. esztendeje táján kezdett uralkodni.
fordította: Bárczi Ildikó
hétfő 26 december 2022 at 0000 - KARÁCSONY MÁSNAPJA - Protomártír Szent István napja
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Egyházi ünnepnapok Kapcsolat:level
Mikor hétfő 26 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Karácsony másnapja és Protomártír Szent István napja
István (dec. 26) az Egyház első vértanúja, akit úgy köveztek meg (Apostolok Cselekedetei 6,7). Diákonus volt: az apostolok segítsége, a szegények gondviselője. A győzelem jelével, pálmaággal, köntösében pedig kövekkel szokták ábrázolni. Az ünnep szokottabb neve karácsony másnapja.
István vértanú tisztelete ereklyéinek föltalálásával (415) kezd bontakozni. Testének megleletiről az Érdy-kódex* így emlékezik meg: vala Jeruzsálem tartományában egy Lucianus nevű pap jámbor. Mikoron egy péntek napon ágyában fekűnék, állapék meg előtte egy magas termetű, nagy szép vén ember, kinek vala vidám orcával hosszú szakálla, szép fejér palástja, szép aranyos fontos keresztek fejében. Lábabeli nadrága mind aranyas. Kezében szép aranyas vessző, kivel megütlentvén őtet mondá: imáran nyilván megjelöntöm a mi temetésűnket, mert igen utálatos helyen vannak. Menj el azért, mondjad meg Jeruzsálembeli János pispeknek, hogy tisztöletesb helyre vigye a mi testünket. Mondá Lucianus: Uram, ki vagy? Felele: én vagyok Gamáliel írástudó doktor, ki Pál apostolt feltartottam, és tanojtottam az törvényre. Ez én társom kedég, ki velem vagyon, Szent István, kit irigységben az hitetlen zsidó népek megkövezének, és én eltemetém ennen koporsómban. Az harmadunk Nikadémus unokám, kit Péter és János apostolok megkeresztölének, és sok háborúság, szenvedés után ennen házamnál múlék ki. Negyedik Abybas az én fiam, ki húsz esztendős korában énvelem vevé fel a szent keresztséget, és holtig szűzen marada meg. Azt megmondván Szent Gamáliel, elenyészék.
Lucialusnak Gamáliel még kétszer megjelenik, most már engedelmeskedik is a törvénytudónak. Így tehát nagy tisztösséggel azért belvivék az testöket Jeruzsálemben, és nagy isteni félelemmel tiszteletes helyre helyezteték. Ereklyéinek ezt a föltalálását az Egyház augusztus 3-án külön is megünnepli. Egy szepességi eredetű táblakép a Legenda Aurea nyomán ezt a jelenetet is ábrázolja.*
Jeruzsálemben egy gazdag konstantinápolyi polgár, Alexander és felesége Juliána kápolnát rakat István tiszteletére. A férfi meghal és a szent diakonus mellé temetik. Később az özvegy vissza akar térni hazájába és szeretné magával vinni férje földi maradványait is. A püspök a kérést teljesíti, de az asszony tévedésből István csontjait viszi magával. A tengeren a nekivadult ördögök nagy vihart támasztanak, de István megfélemlíti őket. Megérkezvén Konstantinápolyba, ereklyéi a róla elnevetett egyházban nagy tiszteletben részesülnek.
Rómában a Császár leányát ördög gyötri, aki elszólja magát, hogy rajta egyedül Istvánnak van hatalma. A püspök a szent ereklyék fejében Lőrincét kéri cserébe. Mikoron – folytatja a kódex – dicsőséges Szent Istvánnak szent testét Szent Lőrinc mártír levitának koporsójához vitték volna, íme szerelmes atyámfiai, csodálatus egyesség és tisztősség egymáshoz, mintha élő testben volnának, oly nagy atyafiúsággal fogadák egymást. És levita Szent Lőrinc mártír az ő nyugovó helyének felét engedé, hogy mellé férne levita Szent István protomartírnak, mint szerelmes atyafiának. Az görögök kedég, kik Szent Lőrinc testéért jöttenek vala Konstantinápolyból, akarván onnan elvinni, ottan holtelevenül mind lehullának. A pápa könyörgésére térnek magukhoz.
Ez a római legendarészlet érteti meg velünk, hogy Istvánt és Lőrincet a középkorban többször ábrázolják együttesen, így Csegöld (1494), Kassa (1440), Nagyekemező (Prostea Mare 1480), Szászbogács (Bogeschdorf, Bagaciu, 1518) szárnyasoltárain.* Később is: a szolnoki franciskánus templom Szent Antal oltárának őrálló barokk szobrai. Őket látjuk Tamási barokk templomának homlokzatán is.
Az ünnep, illetőleg szent európai hagyományvilágát legújabban Matthias Zender* és W. Hofman* foglalta össze. Rámutatnak arra, hogy István vértanú tisztelete éppen ereklyéinek föltalálásával a mediterrán világban kezd először kibontakozni. Templomok, városok védőszentjeként, vagy Mária és Péter mellett második patrónusként Galliában különösen népszerű.
A kultusz legfontosabb középeurópai tűzhelye Passau: István a székesegyház és egyházmegye védőszentje. Közvetlen hatását hirdeti a bécsi Stephansdom. Tisztelete eljut hazánkba is, hiszen a X. században részben a passaui egyházmegye missziós területe volt.
Géza fejedelem fiának az István keresztnevet választja, hogy uralkodói méltóságában és kötelességeiben akár a vértanúságig állhatatos legyen. Ezért szól az esztergomi székesegyháznak legelső dedikációja szintén István vértanúnak. Újabb nézet szerint az István nevet Sarolta, Vajk édesanyja választotta fiának. Az ő édesapja, Gyula ugyanis Bizáncban megkeresztelkedve, az István (Stephanos) nevet kapta. A név mindenképpen találó.* Legendai fogalmazásáról István király ünnepénél szólunk.
Sajátságos, hogy az István-patrocinium a koraközépkorban legelőször és elsősorban püspöki székvárosokban bukkan föl. A székesegyház általában a Megváltót, Máriát, Pétert, a keresztelőkápolna Keresztelő Szent Jánost, a püspök magánkápolnája, oratóriuma pedig István vértanút tiszteli védőszentül. Ez sokszor egyúttal a székesegyházi főesperesnek, István hierarchiabeli örökösének székhelye. Ehhez magyar részről hozzátehetjük, hogy Esztergomban a várfalak közelében, a Boldogasszony tiszteletére szentelt későbbi székesegyház szomszédságában állott a szent diakónus tiszteletére szentelt és már említett templom, amelyet még föltétlenül Géza fejedelem építtetett.* Romjai megérték a XIX. századot. A hagyomány szerint ebben keresztelték meg Szent Istvánt. A templom egyébként 1393-ban káptalani egyházzá, prépostsággá lett.* Emlékezetét őrzi az 1856-ban fölszentelt mai bazilika hajójának északi oldalkápolnája István vértanú tiszteletére.
Győr városának ősi soron István vértanú a védőszentje, címerében is egészen napjainkig benne volt. Ez a patrocinium nyilván szintén közvetlenül összefügg Passau kultikus kisugárzásával, illetőleg a protomártír tiszteletére szentelt plébániatemplommal, amely a Váralján, a vármegyeház helyén már a XI. században állott.* A templom a hódoltság alatt tönkrement, azonban a kultusz elevenségét, hatalmas helyi múltját mutatja, hogy a győri székesegyház déli hajóját, amely máig a plébániai istentisztelet céljait szolgálja, külön is István oltalmába ajánlották. Ennek monumentális külső kifejezése a hajó Maulbertsch ihletéséből, egyik tanítványától festett freskója is, amely István diákónussá szentelését és a főtanács előtt való beszédét, maga az oltárkép pedig vértanúhalálát ábrázolja.
Ugyancsak a székesegyház őrzi a szent diákónus ereklyéjét is.* A Győrújvárosi klasszicizáló templom főoltárán szobrát látjuk. Így az idők folyamán Győr bizonyult a magyar kereszténység hőskorát idéző István-kultusz leghűségesebb örökösének. Tudata azonban már az egyházmegyei papságban sem él.
A püspöki székváros és a szent vértanú szakrális-szimbolikus kapcsolatát tanúsítja Gyulafehérvár ágostonrendi remete kolostora (1290),* a csanádi székesegyház protomártír oltára,* továbbá Vetési Albert veszprémi püspök († 1486) remekbe készült vörös misemondó ruhája is, amelyre a Szűzanya, Magdolna, Keresztelő János és Pál apostol társaságában István alakja is rá van hímezve.* Megemlíthetjük, hogy a közeli Sóly elenyészett protomártír-patrociniumat* a legkorábbiak közé tartozik (1009) hazánkban.
Ismeretlen a Szent István vértanú tiszteletére szentelt somlóvásárhelyi plébániatemplom alapításának időpontja. Aligha tévedünk azonban, ha még István király egyházszervező tevékenységével, a főesperesi intézmény megteremtésével hozzuk kapcsolatba.
István-ereklyéje volt Csatár bencés apátsági templomának.*
Királyi alapítás és esztergomi joghatóság alá tartozott Váradhegyfok István vértanúnak szentelt premontrei prépostsága (1130) is. Ez volt a rend legelső hazai monostora. Istvánt nyilván állhatatosságáért, a jó ügyben való kitartásáért választották patrónusnak, itteni példaképnek.
István vértanú oltalmába ajánlották Kő (Szerém) bencés apátságát (1198), Pok premontrei prépostságát (1251)* is.
Szintén a protomártír tiszteletére szentelt kolostoruk és templomuk volt az ágostonrendi remetéknek Budán, a Szombatkapu, vagyis a későbbi Bécsikapu szomszédságában. 1411-ben már virágzik. A patrociniumot nyilván Buda székvárosjellege is magyarázza, A hódoltság után ismét megtelepedve Budán, 1707-ben a kultikus folytonosság hangsúlyozására választják új templomuk védőszentjéül István vértanút, de társpatrónusul most már István királyt is.* Barokk oltára van az Erzsébet-apácák budai templomának sekrestyéjében.
István vértanú legrégibb ismert hazai ábrázolása a Szent Lászlótól alapított somogyvári bencés apátság kőmaradványai között látható domborműtöredék,* amely a XI. század végéről származik, és a protomártír megkövezését örökíti meg. Ezt a jelenetet mutatja be egy három önálló alakból álló, népies ízű szoborcsoport (1500) is,* amely Kassa vidékéről került a Szépművészeti Múzeumba. Faszobrait őrzi még Busóc (Bu¹ovce 1520), Dovalló (Dovalovo 1520), Határhely (Hranièné 1400), Káposztafalva (Hrabu¹ice 1516), (Mo¹ovce 1518), Necpál (Necpaly 1500?), Szepestótfalu (Slovenská Ves 1500), Túrócrudnó (Rudno 1490).*
Szentünk középkori hazai tiszteletére emlékeztet még Kiszeben (Sabinov 1500) és Lőcse (három képből álló sorozat) szárnyasoltárain föltűnő alakja is.* Megkövezését Nagytótlak (Selo, XIV. század) falképén Rómer Flóris még látta.
István legmonumentálisabb hazai szentélyét, a későbarokk pápai plébániatemplomot Eszterházy Károly egri püspök mint Pápa örökös ura emelte, Fellner Jakab tervei szerint a szintén Istvánnak szentelt középkori templom (1467) helyén.*
A barokk nem aggályoskodott, amikor egy-egy régi templomtitulus megváltoztatásáról volt szó. Éppen Eszterházy a Tridentinum modern tettvágytól égő szellemiségének egyik legjellegzetesebb képviselője, szinte magyar megtestesülése volt.* Hogy mégis ragaszkodott a régi pápai patrociniumhoz, arra a családi kegyeletnél nyomósabb érzések is ösztönözték. Ezzel fejezte ki ugyanis nagyúri háláját a római S. Stefano Rotondo iránt. Ismeretes, hogy ez az ókeresztény bazilika sokáig nemzeti templomunk volt, és magyar pálosok éltek benne.* Később az a Collegium Germanico-Hungaricum örökölte, amelyben Károly püspök a tanulmányait végezte. Pappá is ebben a bazilikában szentelték (1748). Bár István vértanúnak a főpásztorok, székesegyházak védőszentjeként való tisztelete az idők folyamán elhalványodott, mégsem lehetetlen, hogy az egyéni áhítat mellett teljes tudatossággal választotta újra a hagyományokban is járatos, Róma-hűségében pedig rettenthetetlen Eszterházy ezt az archaikussá vált patrociniumot.
Károly püspök az új templom freskótémáinak kijelölésében gondol a Rotondo Freskóira is. Ezekről vázlatokat készíttet. Maulbertsch festi meg 1781-1873 közölt István diákopussá szentelésének és prédikációjának, továbbá zsinagóga elé hurcolásának hatalmas freskóit. Emlékeztetünk arra, hogy ezt a témát a művész Győrött is megörökítette. A főoltárkép megkövezési jelenete már nem az ő, hanem Maurer alkotása.*
Egyébként természetes, de Eszterházyra is jellemző, hogy a templom ikonográfiája – Istvánt nem számítva – teljesen a Tridentium világát tükrözi. A kor „divat” szentjei jelennek meg a mellékoltárokon: József, a dinasztia egyik patrónusa, Anna, Károly, a barokk főpásztor ideálja, az alapító védőszentje, továbbá a nemrég szentté avatott Nepomuki János.
István vértanút választotta mennyei pártfogójául a hajdúdorogi görögkatolikus magyar egyházmegye (1912). A patrocinium igen találó, mert egyszerre emlékeztet megszületésének kivételesen nehéz, hitvallói körülményeire, meg az első főpásztornak, Miklóssy Istvánnak védőszentjére is.
A titulus megválasztását a barokk időkben már nyilvánvalóan nem a protomártír kultuszhagyománya, hanem sokszor az építtető keresztneve szabta meg. A gyér előfordulást az is magyarázza, hogy István vértanú szakrális tekintélyét hazánkban mindinkább István király örökli. A szokottabb karácsony másnapja elnevezés is arra utal, hogy a protomártír tisztelete kissé hátraszorul, elhomályosodik, bár még máig ott él népünk tudatában is. Erre még visszatérünk.
Galgamácsán nem Aprószentek ünnepén, hanem már ezen a napon volt a legénybíró megválasztása a múlt században.*
Hofmann fejtegetései szerint kultuszának teljességében az Egyház legelső vértanúja eleinte a jó halál védőszentje volt. Tiszteletére sokfelé temetőkápolnát szentelnek. Miután úgy kövezték meg, patrónusa lett a kőmíveseknek, kőfaragóknak, parittyázóknak is. Mindezeknek hazai párhuzamairól nem tudunk.
Nem tudjuk már, hogy milyen megfontolásból tartott a debreceni szabócéh a középkor végén minden harmad hétnek előfordulásában misét* István vértanúnak a Szent András-templomban levő oltáránál. A barokk világban a protomártír volt a szegedi szűrszabók patrónusa is: Lehetséges, hogy azért, mert a céhújítás, vagyis a céhmester választása ezen a napon történt. Ez pedig misehallgatással, áldomásivással járt együtt.
hétfő 26 december 2022 at 0000 - Szent István első vértanú
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor hétfő 26 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Szent István első vértanú [december 26.]
Az István (Stephanus) név görög eredetű, latinul koronát, héberül normát jelent. István a vértanúk koronája volt, vagyis az első közülük az Újszövetségben, miként Ábel az Ószövetségben. Norma, azaz szabály és példa volt másoknak a Krisztusén való szenvedésben, a helyes cselekvésben, életvitelben és az ellenségén való imádkozásban. Avagy István annyit tesz, mint ‚buzgón szóló’ (strenue fans), ami megmutatkozik beszédében és az isteni ige világos hirdetésében. Avagy István annyi, mint ‚az idős asszonyokhoz buzgón szóló’ (strenue fans anus), azaz, aki buzgón, vagy dicséretesen tanítja és irányítja az idős asszonyokat, vagyis az özvegyeket, akiket az ő gondjaira bíztak az apostolok, s akik szó szerint idősek voltak. Korona tehát, mert az első vértanú volt, norma szenvedésének és helyes életvitelének példája által, buzgón szóló világos prédikációja által, s az idős asszonyokhoz buzgón szóló az özvegyek dicséretes tanítása által.
István a hét diákonus egyike volt, akiket az apostolok szolgálatra rendeltek. Növekedvén a tanítványok száma, a pogányok közül megtértek zúgolódni kezdtek a zsidók közül megtértek ellen, hogy özvegyeiket megvetik a mindennapi szolgálatban (ApCsel 6,1). A zúgolódás okát kétféleképpen értelmezhetjük: vagy, mert özvegyeiknek nem engedték meg, hogy részt vegyenek a szolgálatban, vagy mert a többieknél jobban megterhelték őket a mindennapi szolgálatban. Az apostolok ugyanis az özvegyekre bízták az asztal körüli szolgálatot, hogy ők maguk szabadabban foglalkozhassanak az igehirdetéssel. Az apostolok le akarták csillapítani az emiatt támadt zúgolódást, és a sokaságot egybehívták, mondván: „Nem méltó nékünk elhagynunk az Isten igéjét és az asztaloknál szolgálnunk” (uo. 6,2). A Glossza hozzáteszi: „Mert jobb a szellem étke, mint a test lakomája.” – „Válasszatok azért, atyámfiai, tiközületek hét jóhírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfiút, kiket erre a dologra rendeljünk” (uo. 6,3). A Glossza még hozzáteszi: hogy szolgáljanak, vagy a szolgálatot végzőket irányítsák. „Mi pedig az imádságban és az igének hirdetésében lészünk foglalatosak” (uo. 6,4). És tetszék a beszéd az egész sokaságnak, és kiválaszták a hét férfit (uo. 6,5), akik közül az első és legfőbb Szent István volt. Odavezették őket az apostolokhoz, akik rájuk tevék kezüket (uo. 6,6).
István pedig, aki telve volt malaszttal és erővel, csodákat és jeleket cselekszik vala a nép között (uo. 6,8). A zsidók ezt megirigyelték és arra törekedtek, hogy fölébe kerekedjenek és legyőzzék. Háromféleképpen szálltak vele szembe, tudniillik vitában, tanúk elővezetésével és kínzások alkalmazásával. Ő azonban a vitázókat legyőzte, a tanúkra rábizonyította hamisságukat, kínzói felett győzedelmeskedett. Harcaiban segítséget mindig az égtől kapott. Először megkapta a Szentlelket, hogy az eltöltse bölcsességgel. Másodszor angyali tekintetet, hogy azzal megfélemlítse a hamis tanúkat. Harmadszor Krisztus maga volt kész segíteni, hogy vértanúságában megerősítse. Az Apostolok Cselekedetei minden egyes küzdelménél három dologról szól: a harc vállalásáról, a segítségnyújtásról és a győzelem megszerzéséről. Röviden összefoglalva minderről meggyőződhetünk.
Mikor már Szent István sok csodát művelt és gyakran prédikált a nép előtt, a zsidók megirigyelvén rátámadtak, hogy vitában győzzék le. Felkelének pedig a libertinusok zsinagógájából, akiket vagy arról a vidékről, ahonnan származtak, vagy a szabadosokról, azaz a felszabadítottak fiairól neveztek így. Szabadosnak (libertini) ugyanis azoknak a felszabadítottaknak a fiait nevezik, akiket a szolgaságból szabadon bocsátottak és szabadsággal ajándékoztak meg. Így szolganemből valók voltak azok, akik elsőként helyezkedtek szembe a hittel; valamint a cireneiek zsinagógájából, Cirene városából, az alexandriaiakéból, és akik Ciliciából és Ázsiából valók és vetekednek vala Istvánnal (uo. 6,9). Lám, az első a harc. Aztán a győzelmet említi: nem állhattak vala ellene a bölcsességnek. Végül a segítséggel fejezi be: a Szentlélek, aki szól vala (uo. 6,10).
A zsidók belátván, hogy ilyen harcmodorral nem bírnak vele, ravaszul a második módszerhez folyamodtak, ahhoz tudniillik, hogy hamis tanúkkal győzzék le. Felbéreltek két hamis tanút, hogy négyszeres káromlással vádolják meg. Elővezették Istvánt a főtanácsba, s a hamis tanúk megvádolták az Isten, Mózes, a Törvény és a Szent Sátor vagy templom elleni négyszeres káromlással (uo. 6, 11–13). Íme a harc. Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézik vala, s olyannak látták orcáját, mint egy angyalét (uo. 6,15). Íme a segítség. Végül a második harc is győzelemmel zárul, mivel a hamis tanúkat minden állításukban megcáfolta. Szóla pedig a főpap: „Csakugyan így vannak ezek?” (uo. 7,1). Akkor Szent István a hamis tanúk mind a négy vádpontja alól tisztázta magát. Először az Isten-káromlás vádja alól, mondván: „Az Isten, aki szólott az atyáknak és prófétáknak, a dicsőség Istene volt (7,2).” Ezzel háromszorosan dicsérte az Istent, mivel szavait háromféleképpen lehet értelmezni: ő ugyanis a dicsőség Istene, azaz aki dicsőséget ad, mint Sámuel könyvében áll: „Ha valaki engem dicsőít, megdicsőítem őt” (1 Sám 2,30); avagy a dicsőség Istene, azaz akié a dicsőség, amint a Példabeszédek könyvében áll: „Nálam vagyon a gazdagság és dicsőség” (Péld 8,18); avagy a dicsőség Istene, azaz akit a teremtménytől dicsőség illet meg, amint a Timóteusnak írott levélben áll: „Az örökkévaló halhatatlan királynak pedig … tisztesség és dicsőség” (1 Tim 1,17). Háromszorosan dicséri tehát az Istent, tudniillik, hogy dicsőséges, dicsőítő és dicsőítendő.
Ezután a Mózessel szembeni káromlás vádja alól tisztázza magát, sokszorosan dicsérve őt, tudniillik buzgóságának heve miatt, ahogy megölt egy egyiptomit, aki megütött egy zsidót (ApCsel 7,24); csodái miatt, amelyeket Egyiptomban és a pusztában vitt végbe; és Isten barátsága miatt, hiszen többször is bizalmasan beszélgetett Istennel.
Ezután a törvény elleni káromlás vádja alól tisztázza magát, háromszor dicsérve azt, tudniillik Isten miatt, aki adta; ama nagy Mózes miatt, aki közvetítette, és célja miatt, mert örök életet ad.
Ezután a Szent Sátorral és a templommal szembeni káromlás vádja alól kezdte tisztázni magát, négy okból dicsérve azt, tudniillik, mert Isten megparancsolta, látomásban megmutatta, Mózes megalkotta és a frigyládát magába foglalta. A Szent Sátrat pedig a templom követte – mondotta. Így tehát Szent István, az ellene felhozott vád alól érveléssel tisztázta magát.
A zsidók látva, hogy sem az első, sem a második módon nem tudtak fölébe kerekedni, harmadszor is harcba bocsátkoztak, hogy legalább kínzással és gyötrelmekkel győzzék le. Mikor ezt Szent István látta, meg akarta tartani az Úrnak a felebarátok intésére vonatkozó parancsát, s három módon próbálta figyelmeztetni és visszatartani azokat ettől a nagy gonoszságtól, tudniillik megszégyenítéssel, megfélemlítéssel és szeretettel. Megszégyenítéssel kezdte, szemükre vetve szívük keménységét és a szentek megölését. „Ti kemény nyakúak – mondta – és körülmetéletlen szívűek, és fülűek! Ti mindenkor ellene álltatok a Szentléleknek, amiként atyáitok, úgy ti is. Hiszen melyik prófétát nem üldözték atyáitok? És megölték azokat, akik az Igaznak eljövetelét hirdették” (uo. 7,51–52). Ekkor – mint a Glossza mondja gonoszságuk három fokozatáról szólt. Az első, hogy szembeszálltak a Szentlélekkel, a második, hogy üldözték a prófétákat, a harmadik, hogy elfajuló gonoszságukban megölték őket. Homlokuk olyan lett, mint a parázna asszonyé, nem tudott elpirulni (Jer 3,3), így a megfogant gonoszságtól sem tágítottak. Hallván pedig ezeket, dúlnak-fúlnak vala szívükben; és fogukat csikorgatják vala rája (Ap Csel. 7,54). Másodszor megfélemlítéssel próbálta jobb útra téríteni őket, elmondva, hogy látá Jézust Istennek jobbja felől állani (uo. 7,55), mintegy készen arra, hogy segítségére siessen, és ellenségeit elítélje. Amikor ugyanis István, a Szentlélektől eltelve, föltekintvén az égre, látá Isten dicsőségét, megszólalt: „Íme, nyitva látom az egeket és az Emberfiát állani az Isten jobbja felől” (uo. 7,55–56).
István ugyan megszégyenítéssel és megfélemlítéssel jobb belátásra akarta téríteni őket, mégsem változtak meg, hanem még gonoszabbak lettek, mint annak előtte. Fennhangon kiáltván bedugták fülüket (uo. 7,57), hogy – miként a Glossza mondja – ne hallják az istenkáromlást. Egy akarattal reárohantak, és kivetvén őt a városon kívülre, megkövezték (uo. 7,57–58). Úgy vélték, hogy a Törvény szerint járnak el, mely előírja, hogy az istenkáromlót a táboron kívül kell megkövezni (Lev 24,14). És a két hamis tanú pedig, akiknek az első követ kellett rávetniük a törvény szerint: „a tanúk keze kezdje meg a kövezést stb.” (MTörv. 17,7) – levetették ruháikat egy ifjú lábához, kit Saulusnak hívnak vala, később pedig Pálnak (ApCsel 7,58), nehogy István érintésétől bemocskolódjanak, vagy hogy könnyebben megkövezhessék. Saulus, miközben a kövezők ruháit őrizte, hogy azok könnyebben mozogjanak, szinte maga is hajigálta kezükkel a követ.
Amikor azonban a szent a kövezőket ettől a gonoszságtól sem megszégyenítéssel, sem megfélemlítéssel nem tudta visszatartani, a harmadik módszerhez folyamodott, hogy legalább szeretettel fékezze meg őket. Vajon nem a legnagyobb szeretet volt-e, amit irántuk mutatott, amikor magáért és értük imádkozott? Magáért azért imádkozott, hogy szenvedése ne tartson sokáig, s miatta lelkük ne szenvedjen nagyobb kárt, érettük pedig azért imádkozott, hogy tettük ne minősüljön bűnnek.
Kövezék Istvánt, ki könyörögvén mondá: „Uram Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet!” Térdre esvén pedig fennhangon kiálta: „Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt (uo. 7,59–60), mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). És lám, mily csodálatos szeretet, hiszen magáért állva imádkozott, megkövezőiért pedig térdre ereszkedett, mintha inkább kívánta volna az értük, mint a magáért szóló imái meghallgatását. Érettük azért is inkább letérdelt – mint a Glossza mondja –, mert a nagyobb gonoszság a könyörgés hathatósabb gyógyszerét kívánta. A vértanú ebben is Krisztust követte, aki szenvedésében magáért imádkozván, így szólt: „Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), keresztre feszítőiért pedig így imádkozott: „Atyám bocsáss meg nekik stb.” (Lk 23,34). És ezt mondván, elaludt az Úrban (ApCsel 7,60). A Glossza szerint: szép kifelezés, hogy elaludt, nem pedig meghalt, mert meghozta a szeretet áldozatát, és a feltámadás reményében aludt el.
Ugyanazon évben kövezték meg Istvánt, amikor az Úr a mennybe ment, augusztus hó harmadik napjának reggelén. Szent Gamaliel és Nicodemus, akik a zsidók tanácsában mindig a keresztények pártját fogták, Gamaliel mezején temették el, és nagyon megsiratták (uo. 8,2). Jeruzsálemben nagy keresztényüldözés támadt (uo. 8,1), mert Szent István megölése után, aki egy volt vezetőik közül, a többieket is dühödten üldözni kezdték, olyannyira, hogy az apostolok kivételével, akik a többieknél bátrabbak voltak, mindnyájan elszélednek vala a zsidók tartományaiban (uo. 8, 1), az Úr parancsának megfelelően: „Mikor pedig üldöznek titeket az egyik városban, fussatok a másikba” (Mt 10,23).
Szent Ágoston, a kiváló egyháztanító azt mondja, hogy Szent István számtalan csodával ékeskedett, érdemei révén hét halottat feltámasztott, sokakat különböző betegségekből meggyógyított. Ezeken kívül egyéb említésre méltó csodáról is szól. Elmeséli, hogy a Szent István oltáráról levett virágokat a betegekre helyezték, s az oltáráról leemelt terítőket kórságokban szenvedőkre terítették, s azok meggyógyultak. Ugyanis, miként az Isten városa 22. könyvében mondja, az oltárról vett virágokat egy vak asszony szemére helyezték, s az rögtön visszanyerte szeme világát. Ugyanabban a könyvben mondja, hogy egy városi elöljáró, név szerint Martialis, pogány volt, és semmiképpen nem akart megtérni. Egyszer súlyosan megbetegedett, s buzgón hívő veje eljött Szent István egyházába, és az oltárról vett virágokat titkon apósa fejéhez helyezte. Az a virágokon aludt, és még virradat előtt felkiáltott, hogy küldjenek a püspökért. Mivel a püspök nem volt otthon, egy pap jött el hozzá, és amikor a beteg kijelentette, hogy hisz, az megkeresztelte. Amíg csak élt, minden imájába belefoglalta e szavakat; „Krisztus, vedd magadhoz az én lelkemet” (ApCsel 7,59), bár nem volt tudatában, hogy ezek Szent István utolsó szavai voltak.
Ugyanott elmond egy másik hasonló csodát is. Egy Petrónia nevű matróna, akit már régóta súlyos betegség gyötört, és a sok gyógyszer ellenére sem érezte a javulás jeleit, végül egy zsidóhoz fordult. Az egy ékköves gyűrűt adott neki, hogy kösse egy zsinórral közvetlenül a testére, és annak erejétől meggyógyul. De mikor kiderült, hogy semmit sem ér, az Első Vértanú egyházába sietett, és kitartóan könyörgött Szent Istvánhoz a gyógyulásért. Akkor hirtelen kioldódott a zsinór, a gyűrű lehullott a földre, sértetlen maradt, a matróna pedig azon nyomban tökéletesen egészségesnek érezte magát.
Ugyanott hasonló, de nem kevésbé rendkívüli csodáról szól. A kappadókiai Caesarea közelében élt egy nemes, megözvegyült matróna, akit tíz nemes gyermeke, hét fia és három leánya vett körül. Egy alkalommal, amikor anyjukat megsértik, az megátkozza őket. Anyjuk átkát az isteni bosszú azonnal beteljesíti, és mindannyiukat ugyanaz a félelmetes büntetés sújtja: minden egyes tagjuk borzalmasan remegni kezd. Ezért nagy fájdalmukban, és hogy kerüljék a polgárok tekintetét, elbujdostak. De bármerre mentek is, mindenütt magukra vonták a figyelmet. Közülük ketten, fivér és nővér, Pál és Palladia Hippóba érve elmesélték történetüket a hely püspökének, Ágostonnak. Húsvét előtt, két héten át, naponta felkeresték Szent István egyházát, és gyógyulásért könyörögtek. Húsvét napján, nagy tömeg jelenlétében, Pál átlépte a szentélyrekesztőt, és az oltár előtt, nagy hittel és tisztelettel a földre vetette magát, s míg a tömeg a dolog kimenetelét várta, ő gyógyultan emelkedett fel, és elmúlt testének remegése. Miután Ágostonhoz vezették, ő a nép elé állította, és megígérte nekik, hogy a következő napra megírja a gyógyulás történetét, s azt felolvassa. Miközben a püspök a néphez szólt, a fiú nővére, aki egész testében remegett, felállt és Szent István egyházának közepéből előrement, belépett a szentélybe, és ő is, mintegy álmából ébredve, gyógyultan emelkedett föl. Őt is a templom közepébe vezetik, és nagy hálát adnak mindkettejük gyógyulásáért Istennek és Szent Istvánnak. Orosius, Jeromostól Ágostonhoz visszatérve, elhozta Szent István néhány ereklyéjét. Az említett sok csoda ezek miatt történt.
Meg kell jegyeznünk, hogy Szent István nem ezen a napon szenvedett vértanúságot, hanem azon a napon, amelyen megtalálását ünnepeljük.* Azt mondják, hogy megtalálása pedig ezen a napon történt, de hogy miért cserélődtek fel az ünnepek, azt majd akkor mondjuk el, mikor a megtalálásáról lesz szó.* Most elégedjünk meg annyival, hogy az Egyház az Úr születése utáni három ünnepről két okból rendelkezett így. Először, hogy Krisztushoz, az Egyház vőlegényéhez és fejéhez társai mind közel legyenek. A megszületett Krisztus menyasszonyának, az Egyháznak vőlegénye, ezen a módon három társat vett maga mellé, akikről az Énekek énekében így szól: „Az én szerelmesem fehér és piros, ezerekből választatott” (Én 5,10). A fehér a kiváló hitvallóra, János evangélistára, a piros István első vértanúra, az ezerekből választatott pedig az aprószentek szűzi tömegére vonatkozik. Másodszor, hogy így az Egyház a vértanúk különböző nemeit rang szerint egybefoglalja, akiknek vértanúságát Krisztus születése okozta. A vértanúságnak három fajtája van: az első szándékban és tettben, a második csak szándékban, de tettben nem, a harmadik tettben, de nem szándékban. Az elsőre Szent István, a másodikra Szent János, a harmadikra az aprószentek szolgálnak például.
fordította: Veszprémy László
kedd 27 december 2022 at 0000 - Szent János apostol és evangélista
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Szentek és boldogok
Mikor kedd 27 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Szent János apostol és evangélista december 27.
János (Johannes) azt jelenti, ‚Isten kegyelme’, vagy ‚akiben kegyelem lakozik’, vagy ‚megajándékozott’, vagy ‚aki Istentől ajándékot kapott’. Ezekben négy kiváltságot ismerünk föl, melyeket János megkapott.
Az első Krisztus különleges szeretete. Krisztus ugyanis jobban szerette őt a többi apostolnál, és bensőséges szeretetének nagyobb mértékben jelét is adta. Ezért nevezik őt ‚Isten kegyelmének’, mivel kegyelte az Úr. Úgy tűnik, még Péternél is jobban szerette. A szeretet kétféle: az, ami a lélekben van, és annak jelzése. A szeretet jele szintén kettős: az egyik a bensőséges viszony kimutatása, a másik jótétemények szolgáltatásából áll. Ami az elsőt illeti, mindkettőt egyformán szerette. Ami a másodikat, inkább Jánost, ami a harmadikat, inkább Pétert szerette.
A második kiváltság a test romlatlansága, mivel szűzen választotta ki az Úr, s ezért nevezik így: ‚akiben kegyelem lakozik’. Benne lakozott ugyanis a szűzies tisztaság kegyelme, ezért is hívta el az Úr menyegzőjén, mikor éppen házasodni készült.
A harmadik a titkok kinyilatkoztatása. Ezért nevezik így: ‚megajándékozott’, mert őneki megadatott, hogy sok mélységes titkot ismerjen meg, mint az Ige istensége és a világ vége.
A negyedik Isten anyjának őrá bízása. Ezért nevezik így: ‚aki ajándékot kapott’. A legnagyobb ajándékot ugyanis akkor adta neki az Úr, amikor Isten anyját az őrizetére bízta.
Életét Miletus laodiceai püspök írta meg, amit Isidorus a Szent atyák születéséről, életéről és haláláról szóló művében kivonatolt.
János apostol és evangélista – akit az Úr szeretett és szűzen választott ki –, amikor Pünkösd után az apostolok szétoszoltak, Ázsiába ment, ahol sok egyházat alapított, Domitianus császár pedig – híréről értesülve – magához rendelte, és forró olajjal teli üstbe tétette a Porta Latina előtt, ő azonban sértetlenül jött ki belőle, minthogy a test romlandósága idegen volt tőle.* A császár látva, hogy így sem áll el az igehirdetéstől, Patmos szigetére száműzte, ahol magányában megírta a Jelenések könyvét. Ugyanazon évben a császárt megölik túlzott kegyetlensége miatt, a szenátus pedig minden intézkedését visszavonja. Így esett meg, hogy Szent János, akit jogtalanul hurcoltak el a szigetre, nagy tisztességgel tért vissza Ephesusba. Az egész nép elébe sietett és azt kiáltotta: „Áldott, aki az Úr nevében jő” (Jn 12,13).
Mikor aztán bement a városba, Drusianát, aki igen szerette őt, és nagyon várta a jövetelét, holtan vitték elébe. Szülei, az özvegyek, és az árvák azt mondták neki: „Szent János, íme, itt hozzuk Drusianát, aki mindig a te intelmeidet követve táplált bennünket, és oly nagyon vágyott jöveteledre, mondván: »Ó, bárcsak láthatnám Isten apostolát, mielőtt meghalok!«. Íme, te megjöttél, de ő nem láthatott meg téged.” Ekkor megparancsolta, hogy tegyék le a saroglyát, és oldozzák ki a holttestet, mondván: „Az én Uram, Jézus Krisztus támasszon fel téged, Drusiana, kelj fel, menj házadba, és készíts nekem ételt!” Ő pedig tüstént felkelt, és serényen igyekezett az apostol parancsát teljesíteni, mintha nem is a halálból, hanem csak álmából kelt volna fel.
Másnap pedig Craton, a filozófus a fórumra hívta a népet, hogy megmutassa, hogyan kell megvetni ezt a világot. Egy dúsgazdag testvérpárral ugyanis nagyon értékes drágaköveket vásároltatott, ami teljes örökségüket felemésztette, majd ezeket mindenki szeme láttára összetörette. Az apostol éppen arrafelé járt, és a filozófust magához szólította, s három érvvel cáfolta meg a világ ilyesfajta megvetését. Először, mivel az emberi száj dicséri, de az isteni bíráskodás elítéli. Másodszor, mivel evvel a megvetéssel a bűn nem orvosolható, s emiatt hiábavaló, miként azt a gyógyszert is hiábavalónak mondjuk, amellyel a betegséget eredménytelenül kezelik. Harmadszor az a világmegvetés érdemszerző, amelyik a javait szétosztja a szegények között, ahogy az Úr mondta az ifjúnak: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid vagyon, és add a szegényeknek” (Mt 19,21). Craton erre így válaszolt: „Ha valóban Isten a te mestered, és azt akarja, hogy a drágakövek árát a szegények közt osszák szét, tedd, hogy azok újra épek legyenek, hogy az ő dicsőségére cselekedd, amit én az emberi hírnévért cselekedtem.” Akkor Szent János a drágakövek darabjait kezébe összeszedve fohászkodott, és a kövek visszanyerték korábbi épségüket. A filozófus és a két ifjú pedig rögtön hitre ébredt, és a köveket eladva a kapott pénzt szétosztották a szegények között.
Ezeken kívül még két nemes ifjú – amazok példájára –, miután mindenüket eladták és szétosztották a szegények közt, követték az apostolt. Egy napon pedig, mikor drága öltözékekben látták szolgáikat pompázni, míg ők egy szál köpenyben nyomorogtak, nagyon elbúsultak. Mikor Szent János meglátta az arcukra kiült szomorúságot, gallyakat és köveket hordatott a tengerpartról, s arannyá és drágakövekké változtatta őket. Az apostol parancsára hét nap alatt végigjárták az összes aranyművest és ékszerészt, majd visszatérve azt jelentették, hogy azok megesküdtek, hogy még sohasem láttak ilyen tiszta aranyat és ilyen értékes drágaköveket. János erre így szólt hozzájuk: „Menjetek és vásároljátok vissza földjeiteket, amiket eladtatok, mivel elveszítettétek az égi kincseket. Virágozzatok, hogy elhervadjatok, legyetek gazdagok egy időre, hogy mindörökké kolduljatok.”
Akkor az apostol hosszabb beszédbe fogott a gazdagság ellen, rámutatva, hogy hat dolognak kell minket visszatartani a mértéktelen pénzvágytól. Az első az Írás, melyből felolvasta a dőzsölő gazdag történetét, akit Isten elvetett, és a szegény Lázárét, akit Isten kiválasztott (Lk 16,19–31). A második a természet, mivel az ember vagyon nélkül születik, s mezítelenül és vagyon nélkül hal meg. A harmadik a teremtett világ, mivel a nap, a hold, a csillagok, az eső és a levegő mindenki számára közös, és közösen élvezzük áldásaikat, így az emberek között is mindennek közösnek kell lennie. A negyedik a szerencse. Azt mondta ugyanis, hogy a kapzsi a pénz és az ördög szolgája lesz. A pénzé, mivel nem ő a vagyon ura, hanem a vagyon az ő ura; az ördögé, mivel a pénz szerelmese Mammon szolgája. Az ötödik a gond, mivel a pénz megszerzése éjjel-nappal gonddal és nyugtalansággal, őrzése pedig félelemmel jár. A hatodik a veszteség. Szent János rámutatott, hogy a gazdagság veszteséget okoz, amely egyrészt két rossz megszerzésében éri a kapzsit: az egyik rossz a jelenben van, ez a felfuvalkodottság, a másik rossz a jövőben van, ez az örök kárhozat. Másrészt két jónak az elvesztésében: az egyik a jelenben van, ez a kegyelem, a másik jó a jövőben, ez pedig az örök dicsőség.
Mikor Szent János így szónokolt a gazdagság ellen, íme, egy halott ifjút vittek elébe, aki harminc napja nősült meg. Odajővén tehát az anyja, az özvegye és mások, akik siratták, az apostol libaihoz borultak kérve, hogy őt is, miként Drusianát, támassza fel Isten nevében. Ezután elég sokáig sírt és imádkozott az apostol, s az ifjú egyszer csak feltámadt. János pedig megparancsolta neki, hogy beszélje el ennek a két tanítványnak, mekkora büntetésnek néznek elébe, és mily nagy dicsőséget veszítettek el. Ő pedig sokat mesélt a Paradicsom dicsőségéről, és a Pokol kínjairól, amiket látott, mondván: „Ó, nyomorultak, láttam, mennyire sírnak őrangyalaitok, és hogy örvendeznek az ördögök.” Majd elmondta nekik, hogy elvesztették az Örök Palotát, mely szikrázó drágakövekből készült, csodálatos ragyogást rejt magában, asztalai gazdag lakomáktól roskadoznak, gyönyörűségekkel teljes és örömtől zengő dicsérete örökké megmarad. A Pokolnak pedig nyolc kínját sorolta fel, amiket ezek a verssorok tartalmaznak:
Pondrók és a sötét, korbács, hideg és az örök tűz,
Gaztettek sokasága, a gyász, meg az ördögök arca.
Akkor az, akit feltámasztott és a két tanítvány az apostol lábához borulva kérte, hogy bocsánatot nyerhessenek. Az apostol így felelt nekik: „Harminc napig vezekeljetek és közben imádkozzatok, hogy a gallyak és kövek nyerjék vissza eredeti formájukat!” Mikor ez megtörtént, azt mondta nekik: „Menjetek és vigyétek vissza a gallyakat meg a köveket oda, ahonnan elhoztátok!” Mikor ezt megtették, s a gallyak meg a kövek visszanyerték eredeti formájukat, visszakapták valamennyi korábbi erényük kegyelmét.
Abban az időben, amikor Szent János Ázsia-szerte hirdette az igét, a bálványimádók lázadást szítva a nép között, Jánost Diana szentélyéhez vezették, arra kényszerítve őt, hogy mutasson be áldozatot. Ekkor János választás elé állította őket: vagy ők döntik le Krisztus templomát, Dianát hívva segítségül, és akkor áldoz a bálványnak – vagy ő dönti le Diana templomát Krisztus segítségül hívásával, s akkor ők hisznek Krisztusban. Mikor a nép nagyobbik része beleegyezett ebbe, és mindenki elhagyta a templomot, az apostol imádkozott, mire a szentélyből kő kövön nem maradt, Diana szobra pedig darabokra tört benne.
Aristodemus, a bálványok papja azonban olyan nagy lázadást szított a nép közt, hogy az egyik párt a másik ellen fegyvert ragadott. Az apostol így szólt hozzá: „Megteszem, amit csak akarsz, hogy megengesztelődj.” Az így válaszolt: „Ha azt akarod, hogy higgyek a te istenedben, mérget itatok veled, és ha semmi kárt nem tesz benned, ki fog derülni, hogy a te Urad az igazi Isten,” Mire az apostol: „Tégy úgy, ahogy mondtad.” Erre ő: „Az akarom, hogy előbb láss másokat meghalni, hogy jobban megrémülj!” Aristodemus pedig elment a proconsulhoz, és két halálra ítéltet kért tőle, majd mindenki szeme láttára mérget adott nekik. Rögtön ki is itták a mérget, és kilehelték lelküket. Akkor az apostol kezébe véve a méregpoharat, és a kereszt jelével magát megerősítve az összes mérget kiitta, de semmi baja nem esett, ezért valamennyien dicsérni kezdték az Istent. Aristodemus azonban így szólt: „Még mindig kételkedem, de ha a méregtől megholtakat feltámasztja, kételkedés nélkül, valóban hinni fogok.” Akkor az apostol odaadta neki köpönyegét. Erre a pap: „Miért adtad nekem a köpönyeget?” Mire az apostol: „Hogy így összezavarodva, elállj a hitetlenségtől.” Erre az: „Vajon a te köpenyed fog engem hívővé tenni?” Mire az apostol: „Menj, és tedd a halottak testére, mondván: »Krisztus apostola küldött engem hozzátok, hogy Krisztus nevében feltámadjatok.«” Mikor ezt megtette, azok nyomban feltámadtak. Ekkor az apostol a megtért papot és a proconsult egész rokonságával együtt Krisztus nevében megkeresztelte, ők pedig Szent János tiszteletére templomot emeltek.
Szent Kelemen említi – ahogyan az Egyháztörténet IV. könyvében található* –, hogy egyszer az apostol megtérített egy szép és daliás ifjút, majd mint sajátját rábízta egy püspökre. Egy idő után azonban az ifjú otthagyta a püspököt, és rablóvezér lett. Az apostol pedig visszatért a püspökhöz, és számon kérte rajta a rábízottat. Mikor az valami pénzösszegre gondolt, és igen elcsodálkozott, az apostol azt mondta neki: „Azt az ifjút kérem tőled számon, akit oly nagy bizalommal ajánlottam neked.” Mire ő: „Szent Atyám, ő lelkében meghalt, és ezen és ezen a hegyen tanyázik a rablókkal, akiknek ő a vezére.” Ezt hallván János megszaggatta ruháit, és fejét öklével verdesve így szólt: „Jó őrzőre hagytam testvérünk lelkét!” Majd nyomban lovat nyergeltetett, és elszántan a hegy felé vette útját. Amikor az ifjú megpillantotta, mélységes szégyenében tüstént lóra kapott és elmenekült. Az apostol azonban hajlott koráról is megfeledkezve megsarkantyúzza lovát, és a menekülő után kiált: „Ugyan miért futsz, drága fiam, atyád, a fegyvertelen agg elől? Ne félj, fiam, mert nekem számot kell adnom rólad Krisztusnak, és bizony mondom, szívesen halok meg érted, miként Krisztus is meghalt érettünk! Fordulj vissza, fiam, fordulj vissza, mert az Úr küldött engem! „Az, hallván e szavakat, megtörve visszatért, és keserves sírásra fakadt. Az apostol a lábaihoz borult, és kezét, mintha már megtisztult volna a vezekléstől, csókolgatni kezdte. Az apostol ezután böjtölt és imádkozott érte, mire az bocsánatot nyert; később püspökké szentelte az ifjút.
Ugyanezen Egyháztörténetben olvasható,* és megtalálható a János második leveléhez írott Glosszában is, hogy mikor János Ephesus mellett bement egy fürdőbe, hogy megmosakodjék, és meglátta itt az eretnek Cerinthust, rögtön kiszaladt, mondván: „Fussunk innen, nehogy ránk dőljön a fürdő, amelyben Cerinthus, az igazság ellensége fürdik!”
Amikor valaki Szent Jánoshoz egy élő fogolymadarat vitt – mint Cassianus mondja Gyűjteményében* –, tenyerébe véve megsimogatta. Egy ifjú látta ezt, és nevetve így szólt pajtásaihoz: „Nézzétek, ez az öreg úgy játszik ezzel a madárkával, mint egy gyermek.” Szent János kitalálva, hogy mit mondott az ifjú, magához szólította, és megkérdezte, hogy mit tart a kezében? Mikor az azt felelte, hogy egy íjat, az apostol azt kérdezte: „És mit csinálsz vele?” Mire az ifjú: „Madarakra és vadakra lövöldözünk.” Erre az apostol: „És hogyan?” Akkor az ifjú felajzotta íját és megfeszítve tartotta kezében. De minthogy az apostol nem szólt erre semmit, az ifjú leeresztette az íjat. Mire János: „Fiam, miért eresztetted le az íjat?” Erre az: „Mert ha sokáig tartjuk megfeszítve, kisebb erővel lövi ki a nyilakat.” Az apostol erre azt mondta: „Ugyanilyen a törékeny emberi természet, kevesebb ereje lesz az elmélkedéshez, ha mindig a merevséghez ragaszkodva, vonakodik néha-néha engedni törékenységének. Hiszen a sas is magasabban röpül a többi madárnál, és tisztábban látja a napot, mégis leereszkedik a mélybe, ha a szükség úgy kívánja. Ugyanígy az emberi lélek is, mikor kis időre felhagy az elmélkedéssel, új erőre kapva merészebben szárnyal az égiek felé.”
Szent János – Jeromos tanúsága szerint –, mikor késő agg korában Ephesusban tartózkodott, és tanítványai csak nagy üggyel-bajjal tudták karjukon elvinni a templomba, mivel többre már nem volt képes, valahányszor megálltak, ezt mondta: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Akkor a testvérek elcsodálkoztak, hogy mindig ugyanazt mondja, s megkérdezték tőle: „Mester, miért mondod mindig ugyanazt?” Ő pedig így válaszolt: „Mert ez az Úr parancsa, és ha csak ez az egy is megvalósul, az már elég.”
Helinandus* is említi, hogy Szent János apostol, midőn evangéliumának megírására készült, először böjtöt hirdetett és imájukat kérte, hogy méltóképpen írjon. Azt is mondják, hogy azon a félreeső helyen, ahová elvonult megírni az Isteni Tanítást, azért imádkozott, hogy e munka közben ne kelljen a szelek vagy eső bántalmait elviselnie. Úgy hírlik, hogy azon a helyen az elemek mind a mai napig tiszteletben tartják ezt a kívánságot. Így Helinandus.
Mikor 98 éves volt – és Isidorus szerint 67 év telt el az Úr kínszenvedésétől számítva –, megjelent neki tanítványaival az Úr, mondván: „Jer hozzám, kedvesem, mivel itt az ideje, hogy asztalomnál lakomázz testvéreiddel együtt.” Felkelt János, és elindult. Mire az Úr: „Vasárnap fogsz megtérni hozzám,” Mikor tehát eljött a vasárnap, az egész nép összegyűlt a templomban, melyet nevének tiszteletére emeltek. Ő pedig kakasszótól kezdve prédikált nekik, buzdítván őket, hogy legyenek állhatatosak a hitben, és buzgók Isten parancsaiban. Ezután négyszögletes gödröt ásatott az oltár mellett, a földet kihányatta a templomból, s a gödörbe leereszkedve kezét Isten felé tárva így szólt: „Meghívtál lakomádra, Uram Jézus Krisztus, íme már jövök, hálát adva, mert arra méltattál, hogy meghívj asztalodhoz, hiszen tudod, hogy egész szívemből vágyom rád.” Mikorra befejezte imáját, akkora fény ragyogott fel körülötte, hogy senki sem tekinthetett reá. Amikor a fényesség eloszlott, a gödör, ímé, megtelik mannával, mely mind a mai napig újra terem ezen a helyen, olyannyira, hogy a gödör mélyén, mint valami forrásból, apró homokszemek gyanánt buzog fel.
Szent Edmund, Anglia királya senkitől sem tagadott meg semmit, ha azt Szent János nevében kérte. Így esett meg, hogy kamarása távollétében egy zarándok Szent János nevében alamizsnáért alkalmatlankodott a királynál. A király egy értékes gyűrűt adott neki, mivel semmi más nem akadt a keze ügyébe. Jó néhány nap elmúltával azonban a zarándok egy angol katonának, aki a tenger túlsó partján állomásozott, odaadta a gyűrűt azzal, hogy vigye el azt a királynak e szavak kíséretében: „Az, akinek és aki iránt érzett szeretetedből ezt a gyűrűt adtad, visszaküldi neked.” Ebből világosan kitűnik, hogy Szent János jelent meg neki zarándok képében.
Isidorus írja A Szent Atyák születéséről, életéről és haláláról című művében: „Szent János az erdei fák ágait arannyá, a tengerparti köveket drágakövekké változtatta, a drágakövek darabkáinak előbbi alakját visszaadta, szavával az özvegyet feltámasztotta, az ifjú újjáéledt testét, visszaköltözvén belé a lélek, helyreállította, s felhajtván a halálos mérget, elkerülte a veszedelmet, s akik ugyanebben meghaltak, azoknak visszaadta éltüket.” Így Isidorus.
fordította: Grüll Tibor __________________________________
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
János apostol és evangélista, a Jelenések Könyvének profétája, az európai, benne a hazai szakrális néphagyománynak egyik legtiszteltebb és egyik legihletőbb hatású, szinte mithoszi alakja. Szellemének merészségét a sas-szimbólum jelképezi:
Volat avis sine meta
Quo nec Vates, nec Propheta.
Evolavit altius.
Tam implenda, quam impleta
Nunquam vidit tot secreta
Purus homo purius.
Preuss az európai János-tradíciót kutatva,* teljes joggal állapíthatja meg, hogy János „nem görög metafizikus, hanem apostol, aki evangéliumát mint mesterének hűséges tanúja, írta meg. Láttuk az Ő dicsőségét – írja az elején. Amit mi láttunk és hallottunk, azt hirdetjük Nektek – így kezdődik első levele. Jánosé a nagy szó: Isten a szeretet. A Krisztus-alak, amely János evangéliumából előtűnik, semmiesetre sem fénykép, hanem portré, éppen ezért nem puszta nyersanyag, hanem fölmutatott élet, nem tudósítás, hanem bizonyság.” Éppen ebben van Jánosnak páratlan, de egészében még Preuss után is feltárásra váró hatása a homo divinans európai világára: alkotó személyiség és kollektív néphagyomány szakadatlan sugalmazásaira, dialektikus hullámzására.
Pázmány Péter egyik prédikációjában* Jánost hasonlóképpen királyi sasként magasztalja:
A saskeselyű minden madárnál feljebb repül, mindennél fényesebben lát. Mikor ezért emberi látásának célján felül mégyen, ott lebeg a tiszta égen, Szemeit a napsugarára fordítja, és amiben egyebek szeme megvakulna, abban gyönyörködik. Ha földre tekint és prédát talál, mint a mennykő alárohan. Ilyen saskeselyű Szent János. Mert evangéliumának kezdetén isteni fényességig emelkedik, ott szemléli az Igét, mely kezdetben az Atyánál való. És mint mennydörgés vagy mennykő az embert álmélkodó rettegésbe ejti, mikor az Isten Fiának öröktől fogva való fényességét kimutatja. De megtekintvén a Szűz méhében fogantatott Igét, nézd mily sebesen a földre száll, az Igének megtestesülését magyarázván. Ez ama csodálatos saskeselyű, kiről Ezekiel próféta írja, hogy igen nagy volt, szentségre és bölcsességre nézve... Ez a nagy sas a mennyei hegyek magasságában nevelkedett, cédrusok völgyét földre hozta. Mert ha a többi evangelista a Krisztus emberségének héját magyarázta, Szent János hirdette és ismerte Krisztus istenségét, mely mint a fának völgye (= veleje, sűrűje) nem látszik első tekintetben.
Ez mai szent napnak evangéliomában – írja* a Legenda Aurea átköltésével az Érdy-kódex – Anyaszentegyház emléközik dicsőséges Szent János evangélistáról, Krisztus Jézusnak fölötte szerelmes tanojtványáról, kinek az édes Üdvezejtő az végvacsorán minden isteni titkát megjelenté: elmúltakról, jelenvalókról és jevendőkről. Prófétává tevé, ő szent halálában részessé tevé, szent szüléjének oltalmul hagyá, és kimúlásakoron halálnak kénja nélkül az erek dicsőségben vivé. Bódogságos Szent Péter apostol... es magának jeles barátul választotta vala. Annak okáért nagy sokakban szószólóul es választotta vala őtet Krisztusnál, mert mindent nem mer vala Péter Krisztustul megkérdeni... Mikoron azért hallotta vóna Pétert, hogy meg kellene őneki feszülni, kévánja vala megtudni Krisztustul az ő szerelmes barátjának es dicsőséges halálát. Annak okáért mondá: uram, ez én barátom, mit leszen szenvedendő? Felele Jézus Péternek és mondá: ígyen akarom őtet megmaradni, azaz nem akarom, hogy olyan mártíromságot szenvedjen, mint ti, de kén nélkül akarom, hogy kimúljék ez világból.
Ez ellyen kegyelmes malasztosságot kedég az tebbi között érdemle János, doktoroknak mondása szerént. Ez négy jeles okokért:
Elészer az ő szeplételen tisztaságos szűzességért, kit Szent Jeronimosnak mondása szerént az mennyegzőből hívá el őtet Krisztus az apostolságra, és nem hagyá házasságnak törvényében leletni. Sokan kedég tévölögnek benne, ki lett légyen az ő jegyese, hogy semmi emléközet nincsen írásban róla. Mondják, hogy Mária Magdaléna volt, de azt nem kell hinni, mert mikoron Mária Magdaléna keráli nemből volt, János kedég egy szegény halász fia. Sem tisztesség, sem nemzetség nem adta vóna, hogy ők egybeférkőztek vóna, de miképpen Szent Albert pispek és Ludolfos szent atya mondja: az ő jegyesének Anachita volt neve és tiszta szüzességben megmaradott holtig, és az Szűz Máriának szolgáló leánya volt, míg élt.
Másodokáért kiváltképpen való malaszttal szerette vala Krisztus Jánost az ő gyenge ifjúságának okáért, és ifjúságában hagyta vala ez világot és ő atyját, anyját, és minden jószágát, Krisztus Jézust követvén...
Harmadokáért, mert jóllehet szegény szüléktől vóna János, de maga az ő anyjáról nagy nemből vala. Az ő anyja, Mária, asszonyunk Máriának húga vala azon atyául, anyátul... Annak okáért es fölötte szereti vala őtet az áldott Úr Jézus Krisztus, mint rokonságát, és illik vala, hogy jeles malaszttal ékesejtené meg az ő szerelmes öccsét...
Negyedokáért érdemle János kiváltképpen való malasztot Krisztustul, mert tebb jókat es hagya el János ez világon, honnem mint az tebb tanojtványok. Illik vala azért, hogy tebb érdemet es venne.
Urunk Jézus Krisztusnak kiváltképpen való szent malasztját értették lenni Szent Jánoshoz, mikoron sokképpen való veszedelemtül megtartá. Elészer, mikoron Ázsiában prédikállana, Domitianus császár forró kád olajban vetteté, Szent János kedég kijeve belőle minden sérelem nélkül. Annak utána számkiveté Pathmos nevő szigetben, holott látásáról való szent könyvet író. Azonközben Domitianos császárt az ő kegyetlenségéért Isten az világon kivévén és uraságából levetvén, Szent János az számkivetésből minden békességgel meghozatnék Efezomban. Eleiben kelvén azért az várasbeli népek, azt mondják vala: áldott, ki jött Urunk nevében. És azon bemenetivel Drusianát, ki kimúlt vala az világból, feltámasztá Úrnak nevében...
Annak utána, mikoron meg es Ázsiában prédikállana, az bálványisten papi fejedelmi azt megbosszúlván, megfogák Szent Jánost, és kezdék vinni Diana istenasszonynak templomához, hogy áldoznék az bálványnak. Kiknek mondá Szent János: ha az ti istenteknek nevével Krisztusnak egyházát eltörhetitek, hát kész vagyok áldozni. Avagy ha Krisztusnak nevében az templomot eltörhetem, hát higyjetek az Krisztusban.
Mikoron az köznép neki engedett vóna, Szent János imádságot tévén ottan az egész templom fondamentomából elesék. Azt látván Aristodemos nevű papi fejedelem, nagy háborúságot indojta az nép között. És látván azt Szent János, mondá: óh Aristodemos, mit akarsz, hogy tegyek. Ottan felele: ha azt akarod, hogy higyjek az Jézusban, ime mérget adok innod... Ha semmi veszedelmet nem szenvedendesz, ottan tudom, hogy bizony Isten az te istened. Mondá Szent János: tedd meg. Mondá őneki: egyebeknek adom először, kik mikoron el nem szenvedhetendik, te es inkább megrettenj tőle. Kére azért két halálra való embereket az bírótul, és mikoron nekik megadta vóna inniok, ottan meg ketten meghalának. Szent János es kezében véve az pohárt és szent keresztnek jegyét vetvén őreá, ottan megivá, és semmi sérelmet nem szenvede. Ottan azért mindnyájan Úristent kezdék dicsérni. Monda esmég Aristodemus papi fejedelem: méges egy kétség vagyon énbennem. Ha ezeket feltámasztandod, kik az méreg miatt meghalának, hát bizonnyal hiszem. Ottan Szent János adá neki az ő kentesét, mondván: menj el, vesd a megholtakra, mondván: Krisztusnak apostola bocsátott engemet tihozzátok, hogy Úrjézusnak nevében támadjatok fel. És mind azt tette volna, ottan feltámadának...
Mikoron azért Szent János evangélista és Krisztusnak szerelmes apostola jutott volna egy héján száz esztendőre, immáran közel ő halálához, írván Úrnak szenvedése után hatvanhét esztendőben, jelenék neki ennen maga az édes Jézus Krisztus, és mondá őneki: ...vasárnap én hozjám jösz. Mikoron az vasárnap eljött volna, híre lén benne az köznépnek, és mind hozjá győlének. És tyúkszótul (hajnaltól) fogva nagy erősen prédikálván őnekik, hogy megmaradnának a szent keresztyén hitben, és Krisztusnak parancsolatit megtartanák szegetetlen, mert azoké vóna az mennyország. Annak utána vasárnap megáldá az népet Úrnak nevében, és az nagyoltár előtt egy koporsót ásata, az földet kihozdatván az Egyházból. És leszállván az veremben, ezenképpen imádkozék, keze fölemelvén: vagyok hivattatván az te lakadalmadra én édes uram, Jézus Krisztus...
És ottan fényes ked (köd) befogá az koporsót, és mikoron elszállott vóna róla az fényes ked, semmit nem, csak mennyei mannát lelének az koporsóban. Ennen magát kedég Krisztus felvivé mennyeknek szent országába.
Georg Schreiber kutatásaiból tudjuk,* hogy bizonyos, még tárgyalandó előzmények után János evangélista szerteágazó tiszteletének terjesztésében a premontreieknek volt legnagyobb részük és érdemük. A Szent Norberttól alapított rend (1120) sajátos körülményei következtében főleg a közép-európai népek, így a magyarok, csehek, lengyelek, poroszok pasztorációjából, olykor kolonizációjából is kiveszi a maga részét. A középkor végére leginkább a premontreiektől ihletett európai tájakon János evangélista tisztelete kiteljesedik. Ágai, sarjadékai: a Szent János áldása(calix Joannis sacer, Johanniswein, Johannisminne, Minnetrunk),* továbbá evangéliuma kezdő szavainak tisztelete.
János áldások és imádságok szószólója, templomok és oltármesterségek patrónusa, céhek védőszentje. Az Utolsó Vacsorán és a passióban való teljes szerepénél fogva mintegy a népi, devocionális jámborság megalapítója és benne az emberiség képviselője. Most mindezeket elsősorban hazai vonatkozásban egyenként is szemügyre vesszük.
János evangélista tiszteletének egyik legsajátosabb fejleménye és megnyilatkozása a Szent János áldása, vagyis a borral való köszöntés, eláldás, áldomás, amely Hedwig Schommer legújabb kutatásai szerint* már a XI. században felbukkan. Egyik korabeli Liber benedictionum írja: pax nostris annis solidetur amore Johannis, vino dat ex rore laticum deus eius amore. A XII. században már a lovagi udvarokban búcsúzkodásnál, csatába indulás előtt isszák. Itatták halálraítéltekkel is.*
Az előzmények és összefüggések megértése érdekében már most tudnunk kell, hogy a középkorban a szentek ünnepén bent a templomban ittak a hívek a tiszteletükre. Ez bizonyára a pogány libatio maradványa, keresztény mása. Az Egyház ugyanis bölcs mérséklettel arra buzdította híveit – miután a szokást nem tudta kiírtani – hogy most már ne a pogány istenekre, hanem in nomine Sanctorum et Angelorum emeljék poharukat. Ezért magát a bort is megáldotta. A bort a pap a misében Krisztus vérévé változtatja át, illő dolog tehát, hogy illedelmesen fogyasszák.
Az áldomásból hamarosan, még a gótika elején szentelmény lett, amely az egyházi év liturgiájába is belekerült, János evangélista napjához rögződött. Az Egyház ezzel is ellensúlyozni kívánta a germánoknak a téli napfordulat idején tartott tobzódó mulatságait, amelyeket lappangva tovább is megültek.
A szokás igazolásául hivatkoztak az egyik evangéliumi helyre, ahol Jézus többek között ezt mondja Jánoséknak: meg tudjátok-e inni a poharat, melyet én inni fogok? (Máté 20, 22) Ezért szerepel János attributumaként sokszor a kehely. A szeretett tanítvány legendáját előadva, már elmondottuk, hogy Aristodemos pogány főpap előtt a borral milyen csodát tett.
A szokás, vagyis a János nevenapján történő borszentelés főleg premontrei közvetítéssel hazánkban is meghonosodott. Egyik XV. századbeli esztergomi Obsequiale-ban már előfordul: benedictio vini seu amoris Sancti Johannis tertio die post Domini nativitatem.*Vagyis: a bornak, vagyis Szent János szerelmének megáldása a karácsony utáni harmadik napon. A pécsi misekönyvben (1499): benedictio amoris Sancti Johannis.* Egy 1545. évből való okleveles adat szerint: poculum Sancti Johannis, quod lingua vernacula áldomás vocatur.* Magyarul: Szent János pohara, amelynek magyarul áldomás a neve. A pannonhalmi főapátságban már régi időktől fogva megáldották e napon az új bort és ettől fogva kezdték rendesen inni.*
A győri múzeum őrzi a püspöki pince egyik XVIII. századbeli hordóvégét, amelyre János evangélista van domborműszerűen ráfaragva. A soproni múzeum fenékdeszkáján János, kezében a mérgezett borral telt kehellyel: kígyó bújik ki belőle.* A hozzá tartozó hordónak nyilván különleges borát megszentelhették és szentelményként ihatták. Az is lehetséges, hogy az ábrázolással magát a pincét ajánlották János oltalmába.
A János napi borszentelés szigetszerűen az ország több részén, mégis inkább a borvidékeken máig él.
A mi ismereteink szerint népi szentelményként a boszorkánypörök idején, Girót falu tanúvallomásai között bukkan föl először. 1729. Mindaddég nem szólhatott, még a Szent János borát nem vette szájába.*
Göcsejben hordóba öntik. Itatják tévelyedett emberrel, gyerekkel is. Ha a marhát megrontották, a bort vízzel vegyítik s a beteg jószág hátát kereszt alakjában locsolják.* Kiskanizsán a szentelt borral kimennek a hegyre és minden hordóba öntenek belőle.*Nemessándorháza szőlőművesei e szavakkal öntik a hordóba: Szent János áldása maradjon benne ebben a drága borban, hogy meg ne ártson a Jézust dicsérőknek!
A református csökölyiek katolikus szomszédjaiktól szentelt bort kérnek, ha a fejük fáj.
Bágyogon, Rábaszováton a szentelt borból nem isznak. A vetőmagot szokták vele kereszt alakjában meghinteni.*Rábagyarmaton is szentjánosbor kerül a vetőbúzába.* A Szent János bora a vasi Vásárosmiskén tisztes házi orvosság. Csornán fülfájásról foganatos.*Petőházán a tehén fájós tőgyét húzogatják meg vele.
A burgenlandi határvidéken a szentelt bort oltalmazó célzattal a boroshordókba öntik, de azért is, hogy jövőre is jó bortermés legyen. Vasvörösvár (Rothenturm) népe ájulás és fejfájás ellen a fejet dörzsöli vele. Komját (Kameten) szőlősgazdái mind el szoktak menni a szentelésre. Otthon, mikor körüljár a családban a szentelt bor, ezt mondogatják: Heiliger Johannessegen, bleiben alle Teufel hinterwegen. A mosoni Lajtakáta (Gattendorf) faluban nemcsak a családtagok isznak a szentelt borból, hanem a jószágnak is adnak, sőt a kútba is öntenek belőle, hogy a víz ne okozzon betegséget.*Bóly németjei a megszentelt borral kimennek a pincébe és minden hordóba öntenek belőle.* A szentelés Elekfrank eredetű németsége körében is járja.
Ha már a németségnél vagyunk, az alföldi bortermelő Hajós szintén így ünnepel: a hazahozott szentelt borból nyakfájás ellen minden család iszik egy kortyot. Öntenek belőle a kútba, a marha itató vályújába is. Budaörsön mindenki három kortyot iszik belőle. Közben német tájszólásban efféléket mondanak: Szent János áldása maradj velünk és áldj meg bennünket! Öntenek a pincebeli boroshordókba, néha a kútba is.*
A dunaszentmiklósi német gazda a szentelt borral meghinti szőlejének négy sarkát is.*
A bánáti német gazdasszony az újév napján sütött kalácsba János napján szentelt bort is dagasztott, hogy a családot az új esztendőben jártában-keltében minden baj elkerülje.*
Lesencenémetfalu, Rezi, Pölöskefő zalai magyar helységekben karácsony este egy üveg bort az asztalra tesznek, de nem isznak belőle. Ez az angyalok bora. Ezt viszik el János napján a templomba megszenteltetni. Utána a család minden tagja húz egy kortyot belőle, majd orvosságul teszik el. Különösen fülfájásról tartják itt is foganatosnak. Hasonlókeppen a baranyai Hosszúhetény öregei is.
A szőlőtermő Gyöngyöspatán a hazahozott szentelt borból isznak, majd a hordókba csöpögtetnek belőle. Hangony, Szentsimon falukban a jánosbor néven emlegetett szentelt borral beteget szoktak itatni, de meg szokták vele hinteni a házat, beteg ágyát, ágyalját is. A közeli Lucskán ebéd után a családfő mindenkinek tölt belőle, hogy Szent János áldása szentelje meg őket.
Óbecsén János napján bort, fonott kalácsot, almát szenteltetnek a templomban. Mint látni fogjuk, ez egészen archaikus hagyomány. Bácska több helyén a szentelt bort fül- vagy fogfájásról tartják foganatosnak.* Így tartják Hercegszántó öreg sokacai is. A horvátok között is ez a hiedelem.*
Tápiógyörgyén is van borszentelés. Tréfásan azt is szokták mondogatni, hogy aki ezen a napon elmegy a kocsma mellett és nem tér be inni, az Szent János átkába esik.
A szentelt borral a kesztölci gazda még aznap meghintette a szőlőjét. Ha messzire esett, az időjárás sem kedvezett, akkor abban az irányban végezte a szentelést.
A borszenteléssel olykor almaszentelés is párosul. Nagyécsfaluban a karácsonyesti asztalra tett almát a borral együtt elviszik szenteltetni: torokfájás orvossága. A szentelt almából egy darabkát a jószág vályújába tesznek és betegség ellen erről itatják meg. Így cselekszik a szabadkai tanyavilág bunyevác népe is. Nyilván ilyen megfontolásokból sarjadt a privigyei szlovákok almaszentelése* is, az ünnepen. Főleg fogfájásról tartják foganatosnak. Az alma- és borszentelést Miske elmagyarosodott, szlovák eredetű népe is ismeri.*Kelebián a karácsony böjtjén kútba vetett almának jánosalma a neve. Most az evangélista ünnepén kiveszik és annyi részre vágják, ahány tagja van a családnak. Ha majd olyan helyre vetődik közülük valaki, ahol nem talál ivóvízre, gondoljon azokra, akikkel együtt evett, akkor elmúlik a szomja.
Amikor a göcseji ember a pinceajtót évközben a hegyen bezárja, a kulccsal keresztet vet rá és ezt mondja: Szent János áldása maradjon a hajlékon is, meg az elmenőkön is! Így köszönnek el pincéjüktől Nemessándorháza szőlősgazdái is: Szent János áldása maradjon ezen a hajlékon úgy, mint az elmenőn!
A középkorban ezzel a szentelt borral kínálták meg azokat, akik útra keltek, háborúba, messze földre indultak, búcsúzkodtak, hogy Szent János áldása az út veszélyeitől és kísértéseitől oltalmazza meg őket. Ezért itattak a haldoklóval, halálraítélttel is szentelt bort, aki olyan tartományba készült, ahonnan nem tért meg még utazó. A megmaradt szentelt bort azután a halotti torban itták meg a halott emlékezetére, lelkének üdvösségére. Így itattak Zalaszentbalázson még a közelmúltban is a haldoklóval jánosbort, hogy Szent János áldása kísérje az Úr elé.
Nyilvánvalóan középkori, idetartozó régiség az a Lábnik moldvai csángó faluban élő hagyomány,* hogy az asztalvetés néven emlegetett halotti torban először a megboldogult számára öntenek bort, éspedig az anyaföldre: Isten csináljon részt ennek a megholt hűvnek minden cseppecskékből! Keresztnevet is belefoglalják a könyörgésbe.
Szent János áldásának másik sajátos középkori fejleménye volt, hogy menyegzőn, esketés idején is sor került a bornak és nyilván a lakodalmi kalácsnak is János nevében való megáldására. A pap a középkori liturgiában e szavakkal nyújtotta a kelyhet a közös életútra induló mátkapárnak: bibe amorem Sancti Johannis! Ezzel emlékeztette őket, hogy most már János izzó szeretetével kell egymást szeretniök. Ernyey József további adatai szerint az osztrákok, főleg a stájerek menyegzői szertartásaiban fennmaradt az a szokás, hogy az új pár Szent János poharával (Weinhansel) kezdi a lakomát, mégpedig János napján megszentelt borral. Ez a hagyomány Tarany szlovén eredetű népénél is él. A csehek és lengyelek János ünnepén a bor mellett kalácsot is szoktak szenteltetni. Ennek nyomai a középkori kalocsai rituáléban is felbukkannak.
A laikussá vált néphagyományból visszakövetkeztetve, a szentelés tehát a hazai esküvő Tridentinum előtti liturgiájából sem hiányzott. Nyomaival, sőt magával az eleven gyakorlattal is magyarságszerte találkozunk. Jellemző, hogy leginkább éppen azokon a tájakon, ahol a praetridentinus jámborság legtovább élt.
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Egyházi ünnepnapok
Mikor szerda 28 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Aprószentek (december 28.) a betlehemi gyermekgyilkosság emlékünnepe.
Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, nagy haragra gerjedt és Betlehemben meg annak egész környékén megöletett minden fiúgyermeket a kétévestől lefelé, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően, Akkor beteljesedett, amit Jeremiás próféta jövendőlt: kiáltás hangzik Rómában, hangos sírás és jajgatás Ráchel siratja fiait és vigasztalódni nem akar, mert nincsenek többé (Máté 2, 16-18).*
Aprószentek napját legkésőbb a XI. századtól kezdve az alszerpapok és a templomi gyermekkórusok tagjai is megünnepelték. Ez már a vigilián, a vesperas után megtörtént, magán az ünnepen pedig körmenetük volt, élén a tőlük erre a napra megválasztott gyermekpüspökkel (episcopus puerorum), akinek most joga volt a felnőtteket vizsgáztatni és jutalmazni, büntetni.
A szertartást Hartvik győri püspök XI. századbeli Agendája* is tartalmazza: vesperas után az összesereglett gyermekek közül kettő a pulpitusra lép és ezt az antifonát énekli: Sinite parvulos venire, azaz: Engedjétek a kisdedeket hozzám jönni… Erre a többiek is csatlakoznak a kórushoz, énekelvén: Centum quadraginta quatuor milia… vagyis: Száznegyvennégyezren… Ez az officium infantum a gyermekek ünnepélyes körmenete, végén pedig megáldása volt.
Az egész tréfás-komoly szertartás a XIII. század táján Miklós napjára tevődött át.* Az Aprószentek egyrészt a betlehemezésnek számos helyi változatába kerülnek bele, másfelől a Heródes-játék kialakulását segítik elő. Mindezekről a megfelelő helyen bővebben is szólunk.
Az ünnepet misekönyveink kezdettől számontartják. Antifónáit dallamostul a XII. századbeli Codex Albensis is megörökíti.*
Aprószentek-oltára volt (1485) Orosztony falunak.*
Az Aprószentek számát jámbor túlzással, de a Jelenések könyvére támaszkodva már a középkor, de a mai játékos néphagyomány is száznegyvennégy-ezerre becsüli. A Winkler-kódex* egyik Mária-énekében olvassuk:
Az aprószent mártírok Erodes Askalonitától ölettenek meg… A három szent királyok eljutának Jeruzsálemben és kezdék a városba kérdöznie, hol volna az újonnan sziletött király. Kit meghallván az Erodes, igen megszomorodék rajta. Félvén azon, hogyha királyi nemből a zsidóknak királya sziletött volna, felnövén, őtet mint idegönt országából kivernéje. Kezdé azért a három szent királyokat erre kérnie, hogy ha megleli a sziletött királyt, neki es megmondják, hogy ő es tisztölhesse, és megajándékozza. Kit maga immár meggondolt vala elveszteni.
Mikoron a sziletött gyermök uronkat meglelték és imádván megajándékozták volna a három szent királyok, más úton térének az ő országokba, angyalnak jelöntéséből. Minek okáért Erodes vélvén, hogy a királyok megcsalatkozván a csillagnak látásából szégyönlötték volna hozzája kérésöket, megcsendesödék lölkébe és nem keresleté oszton a sziletött királyt.
De meghallván a pásztoroknak dolgát, hogy mely nagy fényösséggel jelönt volna nekik az angyal és hogy imádták volna a születött királyt, kit a három királyok keresnek vala, és melyeket a szent Simeon próféta és a szent Anna asszony magasztalt vala. Igen megijede, s ottan megérté, hogy a három királyok őtet megcsalták volna.
Ottan tanácsot kezde a Betlehembe való gyermököknek halálokról tartania, hogy akit meg nem tudhatott vala, azokkal egyetömben elveszthetnéje. De miért semmi tanács nincsen az Úristennek híre nélkül, ezönközben immár szent József asszonyunk Máriával Úr angyalának jelöntéséből a gyermök Jézussal Egyiptomba futott vala és ott lakozék hét esztendeig, míg e gonosz Erodes kimúlék ez világból.
Mihelyön uronk Jézussal Egyiptomba leropolim nevű városba jutának, azonnal mind egész Egyiptomba a bálvány istenök elkövettetvén, lehúllának. Ott a városnak kívüle egy fa vagyon, mind ezideiglen, mely persidisnek neveztetik. Kinek ha levelét vagy gyümölcsét, vagy héját valamely kórnak (betegnek) nyakára kötik, ottan meggyógyul vele. E fa, hogy asszonyunk Mária, uronk Jézussal Erodes előtt a városba megjön vala, asszonyonknak s uronknak mind földig lehajolva, tisztölé. S mikoron azért gondolkodnéjék Erodes a betlehemi gyermököknek levágatásáról, a császár Rómába hívá, hogy az ő fiainak, kik bevádolták vala, meg felelne. Amikoron a Tarson városnak határán mene, megtudá, hogy a városnak hajóin költenek volna által a három szent királyok, melyeket annak előtte ezör esztendőnél többel megprófétált vala Dávid… Jeruzsálembe térvén, a betlehemi gyermököket két esztendősöktől fogva csak egy napi gyermökiglen is mind levágatá… Makrobius mondja… miképpen az Apokalipsisben vagyon, száznegyvennégyezör ártatlan gyermököt ölettetött meg uronk Jézusért Erodes…
Aprószentek napjához fűződő, országszerte ismeretes és aprószentekezés, vesszőzés, mustárolás, korbácsolás és más neveken emlegetett szokás, amelynek liturgikus gyökereit Radó Polikárp tárta föl.* A jászai premontrei prépostság egyik XIV. századból származó kéziratában olvasható a benedictio virgarum. Egy szintén premontrei, XV. századi kézirat szövege:
Domine Jhesu Christe Filii Dei vive bene + dicere et sancti + ficare digneris virgas istas sicut benedixisti tres virgas Moysi prophetae tui in terra Egypti sic et istas virgas bene + dicere et sancti + ficare digneris tua benedictione coelesti, ut quicunque ex tuis famulis ab istis virgis signati fuerint, tua benedictione repleantur, Per Christum dominum nostrum Amen.
Ismeretes még egy 1528-ból származó változat is, ezzel a hozzátétellel: Erodes iratus accidit multos pueros in Betlehem Judae in civitate David, David, David. Et sic assignantur. Nyilván a Dávid szó ismétlésekor történt a vesszőzés.
Ezzel szemben Temesvári Pelbárt már keményen megrója a szokást.* A protestáns Szkhárosi Horváth András is teljes elítélésben részesíti (1544):
A korbácsolás az újesztendei szerencskívánásnak archaikus fajtája. A zöld ág az élet ősi szimbóluma. Egyfelől a betegség szellemét akarják vele távozásra kényszeríteni, másrészt pedig nem más, mint analógiás varázslat. Célja nőknél a termékenység, gyermekeknél a növekedés elősegítése: amint a fának is évről évre új hajtásai vannak, éppen úgy gyarapodjanak a megvesszőzöttek is.
A szokás a római Lupercalia-ünnepek hasonló eljárásában gyökerezik, de valamilyen formában minden primitív népnél megtalálható. Aprószentek napjához bizonyára azért rögződött, mert a betlehemi gyermekgyilkosságban is eleven a verés képzete.
A verés, vesszőzés mágikus-liturgikus világából hazánkban és Európában egyaránt színes népszokások sarjadtak, amelyek játékosságukban is sokat megőriztek a hagyomány archaikus, komoly célzataiból.* Bemutatásuk, felsorolásuk eltérítene bennünket könyvünk szándékaitól, de az egyházi összefüggések miatt szemelvényesen mégis idéznünk kell belőlük.
A szokás egyező célzat, hasonló vonások ellenére is természetesen vidékenként sok jellegzetességet mutat.
Az archaikus, biblikus szellemű Székelyföldön a múlt században beköszöntőül* az evangéliumi esemény tekintélyére és példájára hivatkoznak:
Föltetszett a csillag üdvösség Urának,
Az emberi nemzet dicső királyának,
Amely csillag után három szent királyok
Nagy fáradság után Betlehembe jutának.
Az egek királyát dicsérék s imádák,
Dicső ajándékkal őtet magasztalák,
Amelyet Heródes le is fejeztetett,
Száznegyvennégyezer ártatlant megölettetett,
Hogy azzal királyi trónját megmentse,
Lelkünknek királyát le fejeztethesse,
De mindjárt az angyal Józsefnek jelente,
És azt parancsolá, hogy Jézust felvegye,
Máriával együtt Egyiptomba vigye,
Hogy azzal Heródes dühét elkerülje.
Mi is számosabban szent tiszteletére
Kövessük példáját örök emlékére:
Kívánom magukkal, számos esztendőkkel.
Szintén Csíkban szép meggy-, nyír-, fűz- vagy más ágakból font és piros szalaggal átkötött vesszőkkel történt a szertartás. A négy-hat tagból álló társaság beköszöntője így szólt:
Örvendetes nagy nap Krisztus születése,
Melyben Szent István életét végzette,
Szent János pediglen példáját követte,
Mi is elindulánk Heródes nyomdokán,
Akarván követni, de nem fegyverekkel,
Hanem szép termő ágakkal szenteljük ünnepét.
A végén még ezt mondják: egy kis tormát hoztunk, ha megengednék, hogy elosztogathassuk. Értik rajta a vesszőiket. A háziak felelete: elfogadjuk tormájukat, ha nagyon erős nem lenne.*
A hagyomány leggazdagabb változatokban, színes szintézisben talán a Szigetközben virágzott, megőrizve, fölidézve a legénycéhek hajdani világát is.*
A csallóközi Szentmihályfán (Michal na Ostrove) Aprószentek napján a legények vesszőből jó erős korbácsokat fonnak és a végére csomót kötnek. A nap reggelén a templomajtótól a falu közepéig sorfalat állanak. Főleg a fiatalokat vesszőzik meg, és a javakorbelieket. Az öregeket nem bántják. Vesszőzés közben vigasztalásul ezt mondogatják: egészséggel, üdvösséggel, több jóval, kevesebb rosszal. Keléses ne legyen a helye.
A budaőrsi németek körében is virágzott a vesszőzés (Aufkhindln). Korán reggel, amikor a gyerekek még aludtak, az apjuk vagy édesanyjuk, esetleg a szomszédasszony a borbálaággal vagy az ünnep előtti pénteken vágott gyümölcsfavesszővel megveregették a lábukat, efféle szavakkal: friss légy, egészséges légy, ne bántson a veszett kutya! Valamikor a jószág vesszőzéséről sem feledkeztek meg.*
Torbágyon a pásztor karácsonykor körülhordozott vesszőcsomójából kihúzott ágakkal járnak a gyerekek házról házra: ezekkel korbácsolnak.
A vesszőzésnek más módja a mustármag kérése, osztogatása. Az egész szegedi nagytájon, így Alsóvároson, Tápén, Algyőn, Újkígyóson, Törökkanizsán az édesanya gyanútlan gyerekét el szokta küldeni a szomszédba, rokonokhoz mustármagot kérni. Itt nyírfavesszővel, bottal, esetleg nyújtófával megverték őket, hogy gilvásak ne legyenek. Utána ajándékkal engesztelték meg.
Székelyföldön, Csíkszentgyörgyön (Ciuc-Singeorgiu) a vesszőzők e szavakkal állítanak be: egy kis mustármagot hoztam, el szabad-e hinteni?* Székelykocsárdon a mustármagért küldött gyereket az ágy alá bújtatták, hogy onnan hozza ki. Nem talált semmit. Előbújva, szalaggal átkötött nyírfaseprő fogadta, megverték vele. Végül almát, diót kapott engesztelésül. A mustármagozás nyilván még sokfelé ismeretes.
Nem kétséges, hogy a szokásnak ezt a változatát a mustármagról szóló evangéliumi példázat (Mt 13, 31) ihlette: az Isten országa hasonlatos a mustármaghoz, amely kisebb ugyan minden magnál, mégis hatalmas fává nő, és az ég madarai raknak rajta fészket. A gyermek is növekedésében hasonlítson a mustármaghoz, hiszen arra hivatott, hogy vele is teljesedjék Isten országa.
csütörtök 29 december 2022 at 0000 - Canterbury Becket Szent Tamás
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor csütörtök 29 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Canterbury Szent Tamás
december 29.
Tamás mélységet, kettőst vagy szétvágottat jelent. Mélységet, azaz mélyen megalázkodót, hiszen vezeklőinget viselt és a szegények lábát szokta mosni; kettőst példamutatása miatt, mert két módon tűnt ki: szóban és tettben; szétvágottat vértanúsága miatt.
Amikor Canterbury Tamás az angol király udvarában időzött, és úgy látta, hogy ott a vallással össze nem férő dolgok történnek, elhagyta az udvart és a canterburyi érsekre bízta magát, aki archidiákonussá szentelte. Mégis, a püspök személyes kérésére átvette a királyi kancelláriát, hogy bölcsességével megakadályozza az Egyház ellen fenekedők támadásait. A király annyira megkedvelte, hogy az érsek halála után őt szánta az érseki méltóságra. Noha sokáig vonakodott, végül engedelmességből mégis vállára vette a terhet. Hirtelen más, tökéletes emberré változott, és testét vezeklőruhával és böjttel gyötörte. Nemcsak vezeklőinget hordott, hanem egészen térdig érő szőrnadrágot is viselt, és szentségét oly finoman titkolta, hogy a tekintély szigorát mindig megőrizve felsőruházatának választékosságával és használati tárgyainak pompájával eleget tett a közízlésnek. Mindennap térden állva megmosta tizenhárom szegény ember lábát, és jóllakatva, fejenként négy ezüsttel bocsátotta el őket.
A király pedig saját akaratára és az Egyház megrövidítésére próbálta rávenni őt, azt kívánva, hogy a szokásjogokat, amelyekkel elődei az Egyház szabadságát korlátozták, hasonló módon ő is erősítse meg. Amikor ezt megtagadta, kihívta maga ellen a király és a főemberek haragját. Egy alkalommal a király úgy megszorongatta öt és más püspököket, hogy halálos ítélettel is fenyegetőzött, ő pedig magas rangú férfiaktól csalárdul rászedve, szóban beleegyezett a király akaratába. Látva azonban, hogy emiatt veszély fenyegeti a lelkeket, nemsokára kemény vezekléssel kezdte magát gyötörni és felhagyott az oltárszolgálattal, amíg csak ki nem érdemelte, hogy a pápa visszahelyezze tisztébe. Kéri végül a király, hogy amit szóban kijelentett, írásban is erősítse meg. Bátran szembeszegült vele, és a keresztet magasra emelve távozott az udvarból, miközben a gazok ezt kiabálták utána: „Fogjátok meg a tolvajt! Akasszátok föl az árulót!” És íme, két magas rangú, hűséges főnemes sírva jön hozzá, és esküvel erősíti, hogy sok főúr összeesküdött a halálára.
Az Isten embere tehát inkább az Egyházat, mint magát féltve francia földre menekült. Sensban Sándor pápa fogadta, és a pontignyi kolostorba ajánlotta be. Amikor a király Rómába menesztett, hogy pápai követeket hívasson, akik lezárják ezt az ügyet, teljes elutasításra talált, ezért még inkább megharagudott az érsekre. Az érseket és övéit mindenüktől megfosztotta, és egész nemzetségét száműzetéssel sújtotta, állapotukra, nemükre, rangjukra vagy korukra való tekintet nélkül. Az érsek viszont mindennap imádkozott a királyért és Angliáén. Azt a kinyilatkoztatást kapta, hogy vissza fog térni saját egyházához, és a vértanúság pálmájával Krisztushoz költözik. Száműzetésének hetedik évében haza is térhetett, és mindenki tisztelettel fogadta.
Vértanúsága előtt néhány nappal egy ifjú, aki már kilehelte lelkét, de nemsokára csodálatos módon újra életre kelt, azt mesélte, hogy egészen a legfőbb szentek rendjéig vezették, és az apostolok között egy üres széket látott. Amikor megkérdezte, hogy kié az a szék, egy angyal azt felelte, hogy valamely nagy angol főpapnak őrzik.
Egy papot, aki a Szent Szűz tiszteletére naponta misézett, bevádoltak az érseknél. Ő megidézte, s járatlansága és tudatlansága miatt hivatalából fölfüggesztette. Amikor pedig Szent Tamásnak meg kellett varrnia vezeklőingét és az ágya alá rejtette, amíg időt nem talál rá, Szűz Mária megjelent a pap előtt, és így szólt hozzá: „Menj az érsekhez, és mondd neki, hogy az, akinek szerelméért miséztél, az ő vezeklőingét, mely itt és itt van, összevarrta, és a vörös sörtét, amellyel varrt, otthagyta. Ő küld téged hozzá, hogy a tilalom alól oldjon föl.” Tamás, ahogy ezt meghallotta, és mindent úgy talált, elámult, és a tilalmat föloldva megparancsolta a papnak, hogy mindezt tartsa titokban.
Megvédte, mint azelőtt, az egyházi jogokat, s nem engedett a királynak sem erőszakra, sem könyörgésre. Mivel egyáltalán nem lehetett megtörni, íme, jönnek a király fegyveres katonái, s kiáltozva kérdezik, hol az érsek. Ő pedig elébük sietett, és így szólt: „Itt vagyok. Mit akartok?” Mire azok: „Azért jöttünk, hogy megöljünk. Ütött az utolsó órád!” Mire ő ezt felelte: „Kész vagyok Istenért, az igazságért és az Egyház szabadságáért meghalni. Ha tehát engem kerestek, a Mindenható Isten nevében és átok terhe alatt megtiltom, hogy emezek közül bárkihez egy ujjal is nyúljatok, és Istenre, Szűz Máriára, az összes szentre és Szent Dénesre bízom az egyház ügyét és magamat.” Amint befejezi, a gazok karddal esnek tisztelendő fejének, annak szent koronáját kettévágják, hogy agyveleje az egyház kövezetére loccsan, és a vértanú az Úrhoz tér az Úr 1174. esztendejében.
Amikor a klerikusok a rekviembe kezdtek és a halotti misét mondták érte, egyszer csak – úgy mondják – angyali karok szakítják félbe az éneket, s kezdik a vértanú miséjét: Laetabitur iustus in Domino (Örvendezik az igaz az Úrban, Zsolt 63,11), mire belépnek a klerikusok is és kísérik őket. Így fordítja jóra a dolgokat a Fenséges jobbja, hogy a gyászének magasztalássá lesz, s hogy akiért halotti könyörgésekbe kezdtek, nemsokára a mártírok himnuszával ünneplik. Valóban szent és az Úr dicsőséges mártírja az, akit az angyalok ekkora tisztelettel fogadtak, és a szent vértanúk kórusába vezettek. Az Egyházért és az egyházban, szent helyen és szent időben, papok és istenfélők karjában halt meg, ez mutatja az ő szentségét és az üldözők kegyetlenségét.
Ezen felül sok más csodát is tett szentje által az Úr, hiszen az érdemei miatt vakok látásukat, süketek hallásukat, sánták járásukat, halottak életüket nyerték vissza. Továbbá a víz, amelyben a vérével befröcskölt ruhákat kimosták, sokakat meggyógyított. Egy angol hölgy bujaságból más színű szemeket kívánt magának és szebb akart lenni, s efelől fogadalmat téve mezítláb felkereste Szent Tamás sírját. Miután a földre borulva imádkozott, fölkelt, és teljesen vaknak találta magát, mire tüstént bűnbánóan kérlelni kezdte Szent Tamást, hogy most már ne más színűt, hanem legalább saját szemét adja vissza, amit végül nagy keservesen sikerült kiérdemelnie.
Egy csaló pedig Szent Tamás szenteltvize helyett egy kis edényben egyszerű vízzel kínálta lakomázó urát, aki így szólt hozzá: „Ha sohasem loptál tőlem semmit, Szent Tamás engedelmével idenyújthatod a vizet, ha azonban bűnös vagy, a víz nyomban tűnjék el.” Az beleegyezett, hiszen tudta, hogy az edényt az imént töltötte meg. Csodálatos dolog! Az edényt mindjárt kinyitották és üresen találták, így kapva csaláson a szolgát, akinek bűnössége nyilvánvalóan bebizonyosodott.
Egy bölcs és beszélni tudó madár, amikor karvaly vette üldözőbe, elkezdte kiabálni, ahogy tanulta: „Szent Tamás, segíts!” Mire a karvaly rögtön holtan hullott le, és a madár megmenekült.
Egy ember, akit Szent Tamás nagyon szeretett, súlyosan megbetegedett, elment Tamás sírjához és gyógyulásért könyörgött. Kívánsága teljesült, de amikor egészségesen hazatért, arra gondolt, hogy teste gyógyulásának talán a lelke látta kárát. Ismét felkereste a sírt, és kéne, hogy ha lelke kárt szenvedett volna, nyomban térjen vissza a betegség. Rögtön vissza is tért, mint azelőtt.
Gyilkosait pedig szörnyű isteni bosszú sújtotta: egyesek fogaikkal darabokra szaggatták saját ujjaikat, másokból genny folyt; ezek megbénultak, azok megőrültek: nyomorúságosan pusztult el mind.
fordította: Vassányi Miklós ___________________________________
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
December 29.
Tamás, ismert nevén Becket Tamás (1118–1170), II. Henrik angol király lordkancellárja és bizalmasa, majd Canterbury érseke. A világfi lordkancellár egyházi méltóságában megváltoztatta életét: szőrimögnek szünetlen való viselésével és böjtőkkel gyötri vala magát... de kívül egyebeknek módjok szerént jár vala.* A pápa és a király között kitört viszályban az Egyház jogainak törhetetlen harcosa. A király tudtával négy nemesúr Canterbury székesegyházában az oltár előtt rátámadott és levágta a fejét. A pápa már három év múlva szentté avatta. Henrik megalázkodva volt kénytelen a sírjához zarándokolni, amely a középkor egyik híres angol búcsújáró helye lett.
El kell még mondanunk, hogy VIII. Henrik hatalmi tébolyában 1538. április 24-re forma szerint törvény elé idézte Tamást, hogy adjon számot viselt dolgairól. Miután ez elmaradt, a király lefolytatta ellene az előírt bírói eljárást, majd lázadás és felségárulás címén halálra ítéltette. Ennek végrehajtásául elrendelte ereklyéinek megégetését, a sírján lévő drágaságok, ékszerek elkobzását, és mindennemű emlékének, képmásának megsemmisítését.*
Legendája már a XIII. század folyamán ismeretes volt hazánkban. Árpádházi Szent Margitnak is kedves olvasmányai közé tartozott: esmég megvigasztaltaték ez szent szűz, mikoron Szent Tamás mártírról, kantuáriai érsekről igen sok csudákat hallott volna. Miképpen a Szent Tamás nyakátul fogva bokáig keménységes ciliciomot viselt volna – és miképpen asszonyonk, Mária (Mária királyné) varrotta volna neki (lányának, Margitnak) ciliciomot – miképpen meg vagyon írván Szent Tamásnak életibe.* Azért Szent Margit asszony ezeket hallván, igen megerősétteték vala és vígan szenvedi vala az ciliciomnak gyötrelmét.
Becket Tamás ismerte Magyarország korabeli állapotait, Lukács esztergomi érsek a pápai jogok, egyházi érdekek védelmében az ő eszmei fegyvertársa. Amikor Tamást az egyház szentté avatta, Lukács Esztergomban prépostságot alapított a tiszteletére, éppen a patrociniumról később elnevezett Szenttamás-hegyen. Itt állott a mai Kálvária-kápolna, és Lépcső utca legmagasabb részén a középkor folyamán a Szent Tamás mártír tiszteletére rendelt társaskáptalan, amely a török harcok idején enyészett el.
A középkorban mintegy 16 hazai falu viselte Szent Tamás nevét. Ebből már nem tudjuk megállapítani, hogy hány patrocinium illette belőlük a vértanú angol prímást. Borszörcsök középkori templomát biztosan az ő tiszteletére szentelték.*
Ünnepét már a Pray-kódex kalendáriuma számontartja, de későbbi misekönyveinkből sem hiányzik. Hazai ikonográfiai nyomára nem bukkantunk.
A kései hazai néphagyományban csak naptári ihletésre tűnik elő. A szőregi lányok Szerelmes Tamás néven emlegetik: aki a napján böjtöl, megálmodja, ki veszi el. Előbb tükröt kell azonban a feje alá tenni. Itt nyilvánvalóan évkezdő, inkább András, Luca, karácsony estéjéhez kapcsolódó hagyomány áttételéről van szó.
szombat 31 december 2022 at 0000 - Szent Szilveszter
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor szombat 31 december 2022 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Szent Szilveszter
december 31.
A Szilveszter (Silvester) név a sile, azaz ‚fény’ és a ‚föld’ (terra) szavakból ered, mintegy ‚a föld, vagyis az Egyház fénye’, azé a földé, melyben jó föld módján megvan a jó cselekvés kövérsége, az alázatosság feketesége és az ájtatosság édessége – e háromban ismerszik meg a jó föld, mint Palladius írja. Vagy Szilveszter az ‚erdő’ (silva) és a ‚vivő’ (trahens) szavakból ered, mintegy ‚aki az erdei, azaz bárdolatlan és durva embereket a hitre viszi’. Vagy miként a Glossariumban olvassuk: Szilveszter annyi, mint ‚zöldellő, földmíves, árnyas, ligetes’. Zöldellő volt a mennyeiek szemlélésében, földmíves önmaga művelésében, árnyas, mert minden gerjedelmét lehűtötte, ligetes, mert isten a menny fái közé ültette.
Legendáját Caesariai Eusebius állította össze, és Szent Gelasius a hetven püspök zsinatán elrendelte, hogy az egész kereszténység olvassa, mint írva áll a Decretumban.*
Szilveszter édesanyját Iustának (‚igaz’) hívták, s valóban igaz is volt. Cyrinus pap nevelte a hitben, s különösképp a vendégszeretet erényét gyakorolta. Egyszer egy Timóteus nevű jámbor keresztényt látott vendégül, akit a keresztényüldözés miatt mindenki messze került. Ez a Timóteus egy év múlva elnyerte a vértanúság pálmáját, miután állhatatosan prédikálta a Krisztus hitét. Tarquinius bíró abban a hiszemben, hogy Timóteus dúsgazdag ember volt, halálos fenyegetésekkel követelni kezdte Szilvesztertől a hátrahagyott vagyont.
Mikor pedig megtudta, hogy Timóteusnak semmi ilyesféle vagyona nem volt, megparancsolta, hogy Szilveszter mutasson be áldozatot a bálványisteneknek, különben másnap válogatott kínzásoknak néz elébe. Mire Szilveszter: „Ostoba! Még ma éjjel meghalsz, és örök kínok várnak rád, s ha akarod, ha nem, belátod, hogy mi az igaz Istent tiszteljük.” Szilvesztert börtönbe zárják, Tarquinius pedig vendégségbe megy. Lakomázás közben egy halszálka megakad a torkán, úgyhogy se kiköhögni, se lenyelni nem tudja. Éjfélidőn nagy gyászban viszik a sírba, Szilveszter pedig kiszabadul a börtönből sokak nagy örömére, mert nemcsak a keresztények, hanem a pogányok is csodás szeretettel vonzódtak hozzá. Angyali volt ábrázata, ragyogó a szólása, tiszta a teste, szent minden tette; nagy volt adott tanácsában, katolikus a hit tanításában, tűrve tűrt a szegénységben, túláradt a szeretetben.
Mikor Melchiades, Róma városának püspöke elhunyt, az egész nép egyhangúlag Szilvesztert választotta meg pápává, bár ő minden erejével ellene szegült e választásnak.
Az árvák, özvegyek és szegények nevét egy anyakönyvbe vezettette, és minden szükségessel ellátta őket. A szerdát, a pénteket és a szombatot böjti napnak nyilvánította, a csütörtököt pedig a vasárnaphoz hasonló ünnepnappá tette. A görög keresztények azt vetették ellene, hogy inkább a szombatot, semmint a csütörtököt kellene így ünnepelni. Mire ő azt válaszolta, hogy az lehetetlen, mert ez az apostoli hagyomány, s mert szombaton az Úr temetésére emlékezünk. Erre azok: „Elég egyszer egy évben, a temetés szombatján böjtöt tartani!” Szilveszter így válaszolt: „Amiképpen minden vasárnap a feltámadás dicsőségével ékes, azonképpen minden szombat az Úr temetésével dicsőséges.” Belenyugodtak a szombatba, de a csütörtököt hevesen vitatták, mondván, hogy nem kell a keresztény ünnepek közé sorolni. Szilveszter azonban különösen e három dologban mutatta meg a nap méltóságát: e napon ment az Úr a mennybe; testének és vérének szentségét e napon rendelte; az Egyház a szent olajat mindig e napon szentelte. Végül valamennyien belenyugodtak az érvelésbe.
Míg Constantinus üldözte a keresztényeket, Szilveszter eltávozott a Városból, s papságával együtt egy hegyen húzódott meg. A keresztényüldöző zsarnokot gyógyíthatatlan bélpoklossággal sújtotta az Úr. A bálványpapok tanácsára háromezer gyermeket vezettek elő, hogy megöljék őket, és friss, meleg vérükben fürdőzzék. Amint kifelé hajtatott arra a helyre, ahol a fürdőt kellett volna elkészíteni, az édesanyák kibontott hajjal, keservesen jajveszékelve futottak elébe. Constantinus könnyekre fakadva megállította a kocsit, és fölegyenesedve így szólt:
„Hallgassatok ide, kíséretem, bajtársaim, te egész nép! A római nép méltósága a kegyesség forrásából születik, s ez azt a törvényt hozta, hogy fővesztéssel bűnhődik, aki háborúban gyermeket öl. Mekkora kegyetlenség hát saját fiainkkal megtenni azt, amit másoknak megtiltunk? Mit ér a barbárok feletti győzelem, ha a kegyetlenség maga alá gyűr minket? Idegen népeken győzni a hadinép segít, vétken, bűnön győzedelmeskedni – erkölcsi erényeken múlik. A csatákban amazoknál vagyunk erősebbek, ebben a harcban önmagunk erőit múljuk felül. Aki ebben a harcban alulmarad, legyőzetvén győz, ám a győztes a győzelem után legyőzetik, mert a kegyességnek fölébe kerekedik a kegyetlenség. Hadd győzzön ebben az összecsapásban a kegyesség! Valójában akkor győzzük le minden ellenfelünket, ha egyes-egyedül a kegyességben győzünk. Azzal bizonyíthatjuk, hogy mindenki ura vagyunk, ha a kegyesség szolgáinak mutatkozunk. Jobb, ha meghalok, és ezek az ártatlanok életben maradnak, mint ha pusztulásuk árán szerzem vissza kegyetlen életemet. Még csak nem is biztos, hogy visszaszerzem, de az biztos, hogy kegyetlen, ha így szerzem vissza.”
Visszaadta hát anyjuknak a gyermekeket, és tömérdek ajándékot s megszámlálhatatlan sok kocsit hozatott nekik. Az anyák, akik sírva jöttek, nagy örömmel tértek otthonukba. A császár is visszatért palotájába.
Másnap éjjel megjelent neki Szent Péter és Pál, ezt mondván: „Mivel visszaborzadtál az ártatlan vér kiontásától, elküldött hozzád az Úr Jézus Krisztus, hogy tanácsot adjunk, mi módon szerezheted vissza egészségedet. Küldess Szilveszter püspökért, aki Siraptis hegyén rejtőzik, ő majd megmutatja neked azt a tavat, amibe háromszor alámerülve tökéletesen meggyógyulsz betegségedből. Gyógyulásodat azzal viszonozd Krisztusnak, hogy lerombolod a bálványok templomait, helyreállítod Krisztus szentegyházait, végül te magad is követője leszel.”
Fölserkent a császár, s azonnal katonákat küldetett Szilveszterhez. Amikor Szilveszter meglátta őket, azt hitte, mindjárt a vértanúság pálmájára szólítják. Istennek ajánlotta lelkét, társait buzdította, majd félelem nélkül állt Constantinus elé. A császár felállt és azt mondta: „Örvendünk, hogy megjöttél!” Miután Szilveszter viszonozta a köszönést, a császár rendre elmesélte neki álombeli látomását. Tudakolta, ki lehet az a két isten, aki megjelent neki. A pápa azt felelte, hogy azok Krisztus apostolai, nem istenek. Ekkor az uralkodó parancsára Szilveszter előhozatta az apostolok képmásait. Csak rájuk pillantott a császár, máris fölkiáltott, hogy ezek voltak, akik megjelentek neki. A császár ezután Szilveszter hittanulója lett, aki egyheti böjtöt rótt rá, és kinyittatta a börtönök kapuit.
Mikor Constantinus a keresztvízbe lépett, csodálatos fény tündöklött fel, s megtisztultan lépett ki onnan. Mint elmondta, látta Krisztust. Kereszténysége első napján törvénybe adta, hogy Róma városában úgy tiszteljék Krisztust, mint az igazi Istent. Másnap elrendelte, hogy aki Krisztust káromolja, bűnhődjék. Harmadnap, hogy aki egy keresztény ellen jogtalanságot követ el, javainak felétől fosszák meg. A negyedik napon, hogy amiként a császár a Római Birodalom ura, akképpen a római pápa minden püspök feje legyen. Az ötödik napon meghagyta, hogy aki a szentegyházakba menekül, mentesüljön minden bántalmazástól. A hatodikon, hogy senki ne merészeljen püspöke engedélye nélkül templomot építeni a városfalon belül. Hetednap, hogy a királyi birtokok tizedjövedelmét templomépítésre fordítsák. Nyolcadnap a császár Szent Péter egyházához járult, és keservesen vádolta magát vétkei miatt, majd kapát ragadott, és ő vágott elsőként a földbe a majdani bazilika megalapozására. Sőt tizenkét kosár földet is kihordott saját vállán az árokból.
Heléna, Constantinus édesanyja, Bethániában szerzett tudomást fia megtéréséről. Levelében dicsérte, hogy ellene mondott a bálványképeknek, de keményen meg is dorgálta, hogy a zsidók Istene helyett a megfeszített Emberistent imádja. Visszaírt neki a császár, hogy hozza magával a zsidó tanítómestereket, ő meg elővezeti a keresztény tanítókat, s majd a nyilvános vitán kiderül az igazság. Szent Heléna magával vitt száznegyvenegy tudós zsidót, köztük tizenkettőt, akik bölcsességben és ékesszólásban mind közül kiragyogtak.
Összegyűltek hát, Szilveszter a papjaival s a mondott zsidók, hogy a császár előtt vitatkozzanak. Közös megegyezésre két igen bölcs és kipróbált pogányt, Cratont és Zenophilust állították döntőbírónak. Nekik kellett ítéletet hozniuk. Jóllehet pogányok voltak, de igaz és megbízható emberek. Megegyeztek egymás közt, hogy amíg az egyik áll és beszél, a másik nem szólal meg.
A tizenkét zsidó közül az első, név szerint Abiathar kezdte, mondván: „Mivel ezek három Istenről beszélnek, Atyáról, Fiúról és Szentlélekről, nyilvánvaló, hogy a Törvény ellenében cselekszenek, mely így szól: »Lássátok, hogy én egyedül vagyok, és nincs énkívülem más Isten« (MTörv 32,39). Továbbá azt mondják, hogy Krisztus azért Isten, mert sok jelet tett. A mi Törvényünkben is sokan voltak, akik számtalan csodát tettek, mégsem merészelték soha az Istenség nevét bitorolni, mint ez, akit ezek imádnak.” Szilveszter válaszolt: „Mi egy Istent imádunk, de azt mondjuk, nem oly magányos, hogy ne örvendhetne Fiának. A ti könyveitekből is ki tudjuk mutatni az isteni személyek hármasságát. Atyának azt mondjuk, akiről a próféta ezt írja: »Ő segítségül hív engem: én Atyám vagy te, stb.« (Zsolt 88,27). Fiúnak azt, akiről ugyanő mondja: »Én fiam vagy te, én ma szültelek téged« (Zsolt 2,7). Szentléleknek azt, akiről szintén a Zsoltáros: »Az Úr igéje alkotta az egeket, és szájának lelke minden seregüket« (Zsolt 32,6). Abban is, hogy így szólt: »Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra« (Ter 1,26), egyértelműen megmutatta a személyek többességét és az istenség egységét. Jóllehet ugyanis három személy, de mégis egy az Isten, amit egy érzékletes példával némileg bizonyíthatunk.” Fogta a császár bíborpalástját, és három redőt hajtott rá, mondván: „Íme, látjátok a három redőt.” Majd kisimította, mondván: „Nos, látjátok, hogy három a redő, de egy a szövet. Így a három személy is egy Isten. Ami pedig azt illeti, hogy csodái alapján még senkit nem kell Istennek hinni, mert sok más is tett csodákat, mégsem mondták magukat isteneknek, mint Krisztus – nos ő éppen ezzel akarta bizonyítani, hogy Isten. Hiszen Isten sohasem tűrte, hogy akik gőgösen fölkeltek ellene, keservesen meg ne bűnhődjenek, ami kiderül Dáthán, Abiron és mások esetéből is. Nem hazudhatott s mondhatta magát Istennek, ha nem lett volna az, mivel semmiféle büntetés nem érte, miután Istennek nyilvánította magát, sőt csodatévő erő kísérte.
Akkor a döntőbírák így szóltak: „Nyilvánvaló, hogy Abiathar alul maradt Szilveszterrel szemben, mert a józanész is azt tanítja, hogy ha nem lett volna Isten, csak Istennek mondta volna magát, nem tudta volna a halottakat föltámasztani.”
Abiathar visszavonult, és másodjára egy Jónás nevezetű mester lépett a küzdőtérre: „Ábrahámot maga az Isten metélte körül, s megigazult; és Ábrahám fiai is mind a körülmetélés által igazultak meg. Aki tehát nincs körülmetélve, nem igazulhat meg.” Erre Szilveszter: „Nyilvánvaló, hogy Ábrahám már a körülmetélés előtt tetszett az Istennek, aki barátjának nevezte. Tehát nem a körülmetélés szerettette meg, hanem hite és igaz volta tette Isten előtt kedvessé. Így hát nem a megszentelődés, hanem a megkülönböztetés miatt kapta a körülmetélést.”
Ez is alulmaradt, s helyére a harmadik, Godofiás lépett: „Mi módon lehetett a ti Krisztusotok Isten, mikor ti magatok állítjátok, hogy megszületett, megkísértetett, elárultatott, lemezteleníttetett, epét ivott, megkötöztetett, eltemettetett? Mindez nem történhet meg Istennel.” Mire Szilveszter: „A ti könyveitekből megmutatjuk, hogy mindez előre megmondatott Krisztusról. Születéséről ezt írja Ézsajás: »Íme, egy szűz méhében fogan és fiat szül stb.« (Iz 7,14). Megkísértéséről Zakariás: »Láttam Jézust, a főpapot, amint az Úr angyala előtt állott, jobbján pedig a Sátán állott, hogy ellenkednék vele (Zak 3,1). Elárultatásáról a Zsoltáros: »Ki kenyeremet eszi vala, felemelte sarkát ellenem« (Zsolt 40,10). Lemeztelenítéséről ugyanő: »Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek« (Zsolt 21,19). Az epével való megitatásról: »És epét adtak nékem eledelül, és szomjúságomban ecettel itattak engem« (Zsolt 68,22). Megkötözéséről Ezsdrás: »Megkötöztetek engem, nem mint atyátokat, aki kivezeteti benneteket Egyiptomból; kiáltoztatok ellenem az ítélőszék előtt; a fára függesztve megaláztatok; elárultatok engem« (?). Eltemettetéséről Jeremiás: »Sírjában életre kelnek a holtak«(?).” Godoliás erre nem tudott mit válaszolni, mire a bírák visszavonulásra ítélték.
Előlépett a negyedik, Annás, és így szólt: „Ezek másokról szólnak, ez a Szilveszter meg azt állítja, hogy az ő Krisztusára vonatkozó jövendölések. Csak az maradt el, hogy bizonyítsa, valóban az ő Krisztusára vonatkoznak.” Erre Szilveszter: „Tudsz-e másról, akit szűz fogant, akit epével itattak, tövissel koronáztak, aki keresztre feszíttetett, meghalt és eltemettetett, feltámadt halottaiból és felment a mennyekbe?” Constantinus hozzátette: „Ha nem tud más ilyet, el kell ismernie, hogy alul maradt.” Mivel nem tudott, félreállították.
Előállt az ötödik, Doeth, s így szólt: „Ha Dávid magvából született Krisztus, és megszentelődött, mint mondjátok, akkor nem kellett volna megkeresztelkednie, hogy még egyszer megszentelődjék.” Erre Szilveszter: „Amiképpen a körülmetélkedés Krisztus körülmetélkedésében véget ért, azonképpen a mi keresztségünk Krisztus keresztségében a megszentelődés kezdetét jelentette. Nem azért keresztelkedett meg, hogy megszentelődjék, hanem hogy megszenteljen.” Doeth csak hallgatott, mire Constantinus azt mondja: „Nem hallgatna, ha meg tudná cáfolni.”
Ekkor Chusi, a hatodik azt mondta: „Azt szeretnénk, ha ez a Szilveszter kifejtené nekünk a szűztől való születés okait.” Mire Szilveszter: „A föld, melyből Ádám formáltatott, romlatlan volt és szűz, mert még soha nem nyílt meg, hogy embervért igyék, sem nem vette az átkot, hogy tövist teremjen, sem nem temetkezett őbelé halott ember, sem a kígyó nem kapta meg, hogy egyék belőle. Az új Ádámnak szűztől, Máriától kellett hát születnie, hogy miként a kígyó legyőzte a szűz szülöttét, úgy a Szűztől született győzze le őt. S aki Ádám felett győzött az Édenkertben, ugyanaz lett az Úr kísértője a pusztában, hogy aki legyőzte Ádámot, mert evett, azt legyőzze az Úr, mert böjtölt.”
A hatodik is legyőzetvén, Benjámin, a hetedik szólott: „Hogyan lehet a ti Krisztusotok Isten Fia, ha az Ördög úgy megkísérthette, hogy éhségében majdnem kenyeret csinált a kövekből, másszor a Templom ormára vitetett, hol meg arra akarta rávenni az Ördög, hogy imádja őt?” Mire Szilveszter: „Ha az Ördög győzött, mert Ádám hallgatott rá és evett, nyilvánvaló, hogy azáltal kellett legyőzni, hogy Krisztus megvetette a Sátán szavát és böjtölt. Hittel valljuk, hogy nem isteni, hanem emberi mivoltában kísértetett meg. S azért kísértetett meg háromféleképpen, hogy elűzzön tőlünk minden kísértést, és példát adjon a győzelemre. Ha ugyanis az ember győz az önmegtartóztatás erényével, gyakran megkísérti az emberi dicsvágy, és az emberi dicsvágyat követi az uralom- és hatalomvágy. Krisztus azért győzött ezekben, hogy példát adjon nekünk a győzelemre.”
Ez is alul maradt, mire folytatta a nyolcadik, név szerint Aroel, mondván: „Nyilvánvaló, hogy Isten teljesen tökéletes, és semmiben nem szűkölködik. Mi szükség volt arra, hogy Krisztus megszülessék? Azután miért hívod Igének? De az is nyilvánvaló, hogy mielőtt Fia lett volna, nem lehetett Istent Atyának hívni. Ha tehát azután Krisztus Atyjának mondták, változó volt, s nem állandó.” Erre Szilveszter: „A Fiú az idő kezdete előtt született az Atyától, hogy megteremtse, amik nem léteztek; és az időben született, hogy helyreállítsa, ami elveszett. Puszta igéjével is helyreállíthatta volna, de ha nem lett volna ember, szenvedésével nem válthatott volna meg, mert istenségében nem volt alkalmas a szenvedésre. Nem tökéletlenség, de tökéletesség volt, hogy istenségében nem szenvedhetett. Továbbá, hogy Isten Fiának neve az Ige, kiderül abból, amit a Próféta mond: »Az én szívem jó igétől árad« (Zsolt 44,2). Isten mindig Atya volt, mert mindig létezett az ő Fia, a Fiú pedig az ő Igéje, bölcsessége és ereje. Az Atyában mindig benne volt az Ige eszerint: »Az én szívem jó igétől árad«. Mindig benne volt a bölcsesség eszerint: »Én a Fölségesnek szájából származtam, elsőszülött vagyok minden teremtés előtt.« (Sir 24,5). Ereje eszerint: »A halmok előtt születtem, még a vizek kutai ki nem fakadtak« (Péld 8, 25; 24). Mivel tehát az Atya soha nem létezett Igéje, bölcsessége és ereje nélkül, mi módon gondolod, hogy csak idővel kapta ezt a nevet?”
Ez is alul maradt. Így szólt a kilencedik, Jubal: „Nyilvánvaló, hogy Isten nem kárhoztatja, nem is tiltja meg a házasságot. Miért tagadjátok hát, hogy házasságból született, akit tiszteltek? Hacsak nem, úgymond, be akarjátok feketíteni a házasságot! Aztán meg mi módon kísértetik, aki hatalmas, mi módon szenved, aki maga az erő, hal meg, aki az élet? Végül arra kényszerülsz, hogy két Fiúról beszélj: az egyiket az Atya nemzette, a második a Szűztől született. Az is hogyan lehetséges, hogy az ember, akit magára vett, szenved, de semmi sérelem nem éri azt, aki magára vette?” Mire Szilveszter: „Mi nem azért mondjuk, hogy Krisztus a Szűztől született, hogy elítéljük a házasságot, hanem mert elfogadjuk a szűzi születés ésszerű okát. Állításunkkal nem feketítjük be a házasságot, sőt felékesítjük, mert a Szűz, aki Krisztust világra hozta, házasságból született. Krisztus pedig azért kísértetett meg, hogy az Ördög minden kísértését legyőzze, s hogy minden szenvedést legyőzzön; azért halt meg, hogy a halál uralmát leigázza, Istennek pedig egy Fia van Krisztusban, s ahogyan valósággal láthatatlan az Isten Fia, úgy látható Krisztus. Ami tehát Isten, láthatatlan, ami ember, látható.
Egy példával megmutatom, hogy a magára vett ember szenvedett annak szenvedése nélkül, aki magára vette. Hogy ennek a bíbornak a példájával éljünk: egyszerű gyapjú volt, majd a gyapjút átitatta a vér, és bíborszínűvé vált. Mikor ujjaink közé vesszük és fonallá sodorjuk, mit sodrunk? Azt-e, ami a királyi méltóság színe, vagy azt, ami a gyapjú volt, mielőtt bíbor lett? A gyapjú az embert példázza, a bíborszín pedig az Istent, aki ott volt a szenvedésben, midőn a kereszten szenvedett, de egyáltalán nem volt alávetve a szenvedésnek.”
Thara, a tizedik mester közbeszólt: „Nem tetszik nekem ez a példa, mert a színt is sodorjuk a gyapjúval együtt.” A többiek mind ellene mondtak, mire Szilveszter így válaszolt: „Végy hát egy másik példát! A fát körülragyogja a napfény. Mikor kivágják, ő szenvedi el a csapásokat, a napfény azonban a fa kivágása ellenére sértetlen marad. Így a szenvedő emberben a istenség semmi szenvedésnek nem volt alávetve.”
Sileon, a tizenegyedik folytatta: „Ha a te Krisztusodról ennyit jövendöltek a próféták, meg akarnánk tudni, mi volt megcsúfolásának és szenvedésének oka.” Mire Szilveszter: „Éhezett Krisztus, hogy minket tápláljon; szomjúhozott, hogy kiaszottságunkban éltető italt adjon; megkísértetett, hogy a kísértéstől megmentsen; elfogatott, hogy az ördögök fogságából kiszabadítson; megcsúfoltatott, hogy az ördögök megcsúfolásától megmentsen; megkötöztetett, hogy a megkötözöttség és az átok gúzsából kioldozzon; megaláztatott, hogy felmagasztaljon; kifosztatott, hogy a bűnbeesés mezítelenségét a megbocsátás ruhájával takarja el; töviskoronát vett föl, hogy visszaadja nekünk a paradicsom elvesztett virágait; fára függesztették, hogy a fán fogant bűnös kívánságot megátkozza; epével és ecettel itatták, hogy az embert bevezesse a tejjel-mézzel folyó földre és megnyissa nekünk a mézzel bugyogó forrásokat; fölvette a halandóságot, hogy nekünk ajándékozza halhatatlanságát; eltemettetett, hogy a szentek temetését megáldja; föltámadott, hogy a halottaknak életet adjon, fölment a mennybe, hogy feltárja a menny kapuját, ül az Istennek jobbján, hogy a hívők könyörgéseit meghallgassa.”
Mikor Szilveszter befejezte, mind a császár, mind pedig a bírók és a zsidók egyetemben magasztalták beszédét. Méltatlankodva állt elő a tizenkettedik mester, Zambri, és erősen felindulva mondta: „Csodálkozom, hogy ti, bölcs bírák, hisztek a cifra beszédnek, s azt gondoljátok, hogy Isten mindenhatóságát emberi okoskodás bizonyíthatja. Hagyjuk már a szavakat, lássuk a tényeket! Ostoba, aki keresztre feszítettet imád, mikor én ismerem a mindenható Isten nevét, melynek hatalmas erejét a sziklák sem állják, s melyet egy teremtmény sem hallgathat. Hogy ti magatok is megítélhessétek, igazat mondok-e, vezessetek ide nekem egy vad bikát, s ha a fülébe súgom ezt a nevet, a bika szörnyethal.” Mire Szilveszter: „Te vajon hogy tanultad meg ezt a nevet, ha nem hallottad?” „Nem tartozik rád ez a hittitok, mert a zsidók ellensége vagy!” – válaszolta Zambri.
Elővezettek egy vad bikát, alig tudja száz bivalyerős ember odavonszolni, ám mikor Zambri egy szót a fülébe súgott, a bika nagyot bőgött, szeme kifordult, és azon mód kimúlt. A zsidók mind fölkiáltottak és szidalmazták Szilvesztert. Mire Szilveszter: „Nem Isten nevét mondta ki, hanem a Gonoszét. Az én Istenem, Jézus Krisztus nemcsak halállal sújthat élőket, hanem holtakat is életre kelt. Ölni és életet nem adni? Tudják ezt az oroszlánok, a kígyók meg a többi vadállatok is. Ha azért azt akarja, hogy elhiggyem: nem Ördög neve volt, mondja újra, és keltse életre, amit elpusztított. Mert Istentől írva vagyon: »Lássátok, hogy én egyedül vagyok, és nincs énkívülem más Isten, én ölök és elevenítek« (MTörv 32,39). Ha tehát nem képes rá, kétségkívül ördög nevét mondta ki, aki megölheti az élőt, de holtat nem tud életre kelteni.” A bírók sürgetik Zambrit, hogy rajta, támassza föl a bikát. Mire azt mondja: „Támassza föl Szilveszter a galileai Jézus nevében, s mind hiszünk. Mert ha szárnya lenne és röpülne, akkor se lenne képes megtenni.”
A zsidók egytől egyig megígérik, hogy ha föltámasztja a bikát, hisznek. Akkor Szilveszter imádkozni kezdett, és a bika füléhez hajolva mondta: „Te, átoknak és halálnak neve, távozz a mi Urunk Jézus Krisztus parancsára, akinek nevében mondom neked: Bika, kelj föl, és kezes jószág gyanánt menj vissza a csordához!” A bika rögtön talpra ugrott, és szelíden elballagott. Ekkor a királynő, a zsidók, a bírók és a többiek is mind megtértek.
Néhány nap múlva azonban a bálványok papjai a császár elé járultak, mondván: „Szentséges császár, egy sárkány lakozik egy barlangban, mióta a Krisztus hitére tértél. Nap mint nap háromszáznál is több embert megöl a leheletével.” Constantinus megtanácskozta a dolgot Szilveszterrel, aki így válaszolt neki: „Én Krisztus erejével megakadályozom, hogy bárkinek is ártson,” A papok megígérik, hogy ha megteszi, hinni fognak. Szilveszter imádkozni kezdett, s megjelent neki Szent Péter, mondván: „Bátran ereszkedj le a sárkányhoz két papoddal együtt, s mikor odaérsz hozzá, így szólítsd meg: »A mi Urunk Jézus Krisztus, aki a Szűztől született, megfeszíttetett, föltámadott és ül az Atyának jobbján, eljövend ítélni eleveneket és holtakat, te, Sátán, ebben a barlangban várd, amíg eljön!« Aztán egy fonallal bekötöd a száját, és egy gyűrűvel, amire kereszt van vésve, lepecsételed. Ennek végeztével épen és sértetlenül feljöttök, és megeszitek a kenyeret, amit néktek előkészítek!”
Százötvenkét lépcsőn ereszkedtek le a barlangba, s két lámpást vittek magukkal. Akkor elmondta a sárkánynak az említett szavakat, és sziszegő, süvöltő száját a parancs szerint bekötötte. Amikor már fölfelé kapaszkodott, két varázslóba botlott, akik titokban követték őket, hogy saját szemükkel lássák, valóban leszálltak-e a sárkányig. A sárkány bűzétől már halálukon voltak. Ezeket is épen-egészségesen vitte magával Szilveszter, s végtelen sokasággal együtt rögtön megtértek, amivel kettős haláltól menekedett meg a római nép: az ördög tiszteletétől és a sárkány mérgétől.
Mikor aztán közeledett Szilveszter végórája, három dologban intette a papságot: tudniillik hogy őrizzék meg az egymás iránti szeretetet, szentegyházaikat gonddal kormányozzák, s a nyájat a farkasok harapásaitól oltalmazzák. Ezek után boldogan szenderült el az Úrban, az Úr 320. esztendeje táján.
fordította: Déri Balázs
___________________________________________
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Szilveszter Szent Szilveszter pápa (314–335) ünnepe. Legendáját az Érdy-kódex adja elő. Hazai patrociniuma, ábrázolása – nyilvánvalóan a két karácsony közelének kultikus-liturgikus gazdagsága miatt – nem ismeretes. Mohácsi sokác neve stati badnjak.
A naphoz, főleg estéjéhez, éjszakájához különösen református vidékeken számos olyan évkezdő hagyomány fűződik, amelyeket a katolikusok inkább karácsony böjtjén idéznek föl. Így magyarózdi hiedelem szerint a jószágok emberi nyelven most szólalnak meg. Ruhának nem szabad kötélen kiterítve száradnia, különben fel fogja magát akasztani valamelyik családtag. Evés, ivás, mulatozás sem volt. Mindenki iparkodott a templomba, az otthon maradt öregek pedig a tűzre vigyáztak, hogy ki ne aludjék.*
Ennek nyilvánvaló oka, hogy a XVII. században a polgári év kezdete Gyümölcsoltó Boldogasszonyról, illetőleg karácsonyról hivatalosan és végérvényesen január első napjához rögződött. Ezt az elkülönülést talán a protestáns pasztoráció is tudatosította.
Szilveszter a polgári év utolsó napja, az új esztendőnek pedig vigíliája. Régi hódmezővásárhelyi találós kérdés:
Az óév-temetés az előbbiek értelmében protestáns tájakon virágzik leginkább. Szendrey Zsigmond úgy találja,*hogy a szokás Erdélyből húzódott fel a Szilágyságon és Szatmár megyén át egészen Beregig. Óév estéjén éjfélkor a legények és a fiatal gazdák a kivilágított templomtoronyba mennek. Meghúzzák a harangokat, templomi énekeket, zsoltárt énekelnek. A családok a templom körül gyülekeznek. Kénos faluban éneklés közben a pap beszédet is szokott mondani, majd hazakísérik, megköszönvén fáradozását.
Mezőpanit (Panetul de Campie) református magyar népének temetőjárása az új esztendő beállta előtt, vagyis az éjszakai harangszó előtt történik. Ilyenkor mindazok kimennek a temetőbe, akiknek az elmúlt esztendőben halottjuk volt. Meghívják ismerőseiket is, akikkel zsoltárokat és más énekeket énekeltetnek a sír fölött. Utána a gyászolók hajlékában vendégség: kalács és bor kerül az asztalra. Ha a harang megszólal, az egész falu a templom elé megy, ahol ünnepélyes harangzúgás mellett az óesztendőt siratják el. Eléneklik a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű éneket. A kivilágított toronyból a gyerekek csillagszórókat dobálnak. A zsoltár végeztével a tiszteletes hálaadó beszédet mond, majd áldásért, lelkierőért könyörög az új esztendőben.*Magyarózd legényei, fiatal házasemberei éjfélkor a templomtoronyban első harangszóra az óévet búcsúztatják, másodikra pedig az új esztendőt köszöntik, közben énekelnek is.* E hagyományok archaikus gonoszűző célzata kétségtelen.
A katolikusok koraesti hálaadó istentiszteletének, a pap népmozgalmi beszámolójának, Istensegíts székelyeinek ajkán végvecsernye, Ecsegen óvecsernye,* Tápén bérösök vecsörnyéje a neve, mert ilyenkor gyülekeztek a templom előtt azok a béresek, akik a következő évre gazdát kerestek. A fogadás is itt történt.
Tápén Szilveszter napján kitolókása, vagyis keményre főzött köleskása került az asztalra.
Szilveszter estéjének, éjszakájának profán hagyományairól, mulatságairól nem szólunk. Mégis idézzük azt az éjféli tréfás-komoly búcsúztatót,* amely a múlt században a szegedi céhvilágban járta:
csütörtök 01 december 2022 at 0000 - Eligius Noyon püspöke (†660 táján)