csütörtök 01 január 2026 at 0000 - ISTEN ANYJA, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Egyházi ünnepnapok Kapcsolat:level
Mikor csütörtök 01 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
ISTEN ANYJA, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA Január 1.
A Boldogságos Szűz -- akit nyelvünk nem egyszerűen szentnek, hanem Szentségesnek mond -- a legnagyobb a szentek között, mert neki adatott az a kegyelem, hogy anyja lett a megtestesült Igének. Míg a szentek az Úr Krisztus teljességéből merítik az állapotukhoz szükséges kegyelmeket, addig a Boldogságos Szűz ugyanebből a Forrásból megkapott minden kegyelmet, amit teremtmény egyáltalán kaphat: ő a ,,kegyelemmel teljes''. Szűz anyasága öröktől fogva ott volt Isten megváltó tervében, s amikor elérkezett az idők teljessége, megtörtént az, ami a természet rendjében sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő: anya lett a szűz és fia született: Jézus, a mi Megváltónk.
Az Egyház tanításában négy dogma szól Isten Anyjáról, azaz aki üdvözülni akar, annak ezt a négy alapigazságot el kell fogadnia Máriáról:
1. Mária Theotokosz, mondják a görögök, Mater Dei, mondják a latinok, Isten Anyja, mondjuk magyarul a dogmát, amit az efezusi zsinat 431-ben fogalmazott meg. Minden, amit Máriáról hiszünk és hirdetünk, e misztériumban gyökerezik. Ezt ünnepeljük ma, január elsején.
2. Mária szűzen foganta és szülte Szent Fiát, szüzessége örökre megmaradt. Már az apostoli hitvallás mondja: ,,Születék szűz Máriától''.
3. Mária szeplőtelenül fogantatott, azaz az eredeti bűn nem érintette őt. E dogmát 1854-ben hirdette ki IX. Pius pápa. Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe december 8-a.
4. Halála után Mária fölvitetett a mennybe, anélkül, hogy teste romlást látott volna. 1950-ben hirdette ki ennek dogmáját XII. Pius pápa. Ünnepe Nagyboldogasszony napja, augusztus 15-e.
Így az Egyház egyetlen más szentről sem beszél. Mindezzel együtt Mária, a Boldogságos Szűz valóságos ember, akinek története, sorsa, életrajza, élete van. Élete, amely teljesen Istenből ered, Őérte van, és Őbenne van.
A Ószövetségi Szentírásban jövendölések hangzottak el a Megváltó anyjáról:
-- Kígyótipró asszony lesz:
A bűnbeesés után a kígyó vereségét jelzi előre az isteni szó: ,,Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka köze. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba'' (Ter 3,15). -- Ez a kígyótipró asszony Mária.
-- Szűz anya lesz:
Ácház király kapta a jövendölést, ami a szabadulás jele: ,,Íme, anya lesz a szűz és fia születik, és Emmánuelnek fogják hívni''(Iz 7,14-- 16). -- Mária ez a szűz anya, akinek fiában Velünk az Isten (ez az Emmanuel szó jelentése).
-- Betlehemben fogja szülni a fiát:
,,És te, efratai Betlehem, kicsiny vagy ugyan Júda fejedelmei között, mégis belőled származik nekem az, aki uralkodni fog Izrael fölött. Származása az ősidőkre, a régmúlt időkre megy vissza. Ezért elhagyja őket az Úr, míg nem szül az, akinek szülnie kell, és testvéréhez, Izrael fiaihoz vissza nem tér a maradék'' (Mik 5,1--5). - - Mária az a Szűz, akinek Betlehemben kell majd világra hoznia Őt, akinek származása, mert Isten Fia, az örökkévalóságból való.
-- A Megváltó anyja egy lesz az Úr szegényei közül:
A Messiás országa ugyanis a kicsinyeké, a szegényeké lesz, akik nem hadakozással, hanem engedelmes szolgálatukkal nyerik el részüket ebben az országban (vö. Szof 3,12; Zsolt 149). Mária, a Messiás édesanyja, ,,az Úr szolgáló leánya'' az első a kicsinyek között, akinek alázatos szolgálata megnyitotta az utat a megváltás előtt.
-- Ujjongani fog a boldogságtól:
Jövendölések szólnak Sion leányának, Jeruzsálem leányának boldogságáról, ami abból fakad, hogy benne lakik az Úr (vö. Szof 3,14- -15; Mik 4,8,10; Jer 31,22). Ez a Szűz anyaságában vált valóra, akit ezért mond boldognak minden nemzedék, s hívjuk így mi is: Boldogságos!
A Újszövetségi Szentírás a következőket mondja el:
Születését és gyermekkorát csak apokrif források mondják el. Az evangéliumokban először élete nagy fordulópontján tűnik fel a názáreti szűz, kinek neve Mária.
Az első, akit Máriának, héberül Mirjamnak hívnak az Ószövetségben, Mózes nővére. Később kedvelt női név, Mária kortársai közül is sokan viselték. A név jelentést hordoz, de ma már nehéz pontosan meghatározni, mert közel 60 lehetőség kínálkozik. A legvalószínűbb jelentések a következők:
Mária = szép (a héber márá = kövér szóból. Keleten, pl. az araboknál a női szépség egyik feltétele);
Mária = lázadás (a héber máráh szóból, Mária a Sátán ellenlábasa);
Mária = keserves (a héber márar = keserű, fájdalmas szóból);
Mária = Istentől szeretett (az egyiptomi mri = szeretett és a héber iam = Isten szavakból) -- Ez nemcsak nyelvészeti szempontból valószínű, hanem teológiailag is a legszebb és legtalálóbb neve annak, akit Isten a leginkább szeret a teremtmények közül, mert a legszebb, s épp ezért a legszebb.
Az evangélium tanúsága szerint Mária jegyese volt már a Dávid házából való Józsefnek, amikor Isten elküldte hozzá Gábor angyalt a Megtestesülés örömhírével.
Az angyali üdvözlet után Mária sietve útra kelt, hogy meglátogassa Erzsébetet. Három hónapig maradt ott, majd visszatért Názáretbe.
József az álmában kapott angyali intés szerint magához vette őt, majd hamarosan útra keltek Betlehembe, hogy a népszámlálás császári parancsa szerint a származási helyükön írják össze őket. Miközben ott tartózkodtak, beteltek Mária napjai és megszülte a Fiút. Így teljesedett az Úr szava: a Megváltó Betlehemben, Dávid városában született.
Nyolc nap múlva körülmetélték a Gyermeket és miként Mária is, József is hallotta az angyaltól, Jézusnak nevezték el.
Amikor Jézus hat hetes lett, a törvény előírása szerint fölvitték Jeruzsálembe, ahol Mária a tisztulásáért, József az elsőszülött fiú megváltásáért áldozatot ajánlott fel. Mária ekkor hallotta Simeon ajkáról a jövendölést Fiáról és a maga sorsáról.
Az Úr megmutatta az ő üdvösségét, nemcsak a pásztoroknak, nemcsak Simeonnak és Annának, hanem a pogányságot képviselő napkeleti bölcseknek is, akik az ég jeleit figyelve látták meg a csillagot, mely elvezette őket Betlehembe, a házba, ahol megtalálták Máriát és a Gyermeket. E látogatás következménye lett a betlehemi gyermekgyilkosság, amelyben Heródes megölette a 2 év alatti fiúgyermekeket Betlehemben és környékén (lásd december 28-án, Aprószentek ünnepén).
Józsefet azonban az Úr angyala időben figyelmeztette: ,,Fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba...''
Mikor pedig Heródes meghalt, a Szentcsalád visszaköltözött, de nem Betlehemben, hanem Názáretben telepedtek meg. Amikor Jézus 12 éves lett, szülei fölvitték magukkal Jeruzsálembe, ahol a Gyermek elveszett. Hosszasan keresték, mert nem tudták, hogy Jézus ,,Atyja dolgaiban van'', végül megtalálták a templomban. Hazatért Máriával és Józseffel Názáretbe és engedelmes volt nekik.
Ezután eltelt közel 20 év imádságban, munkában, s közben Jézus felnőtt. József halála után Mária Jézussal együtt leköltözött Kafarnaumba, s egy ideig úgy ismerték őket mint a názáreti ácsot és özvegy anyját. Amikor pedig Jézus 30 éves lett, s elhangzott az Úr szava János felett, aki hirdetni kezdte a bűnbánat keresztségét (lásd június 24-én), Jézus elbúcsúzott Máriától és megkezdte nyilvános működését. Az evangélisták, amikor nyilvánvalóan Jézus Krisztusról írnak, Mária jelenlétét is tapasztalják és érzékeltetik:
-- Mária ott van az első csodánál: a kánai menyegzőn;
-- az emberek tudnak róla: ,,Boldog a méh.....'';
-- a háttérben kíséri Jézust: ,,...anyád és rokonaid beszélni akarnak veled...'';
-- ott van a kereszt alatt, ahol az Egyháznak is anyja lett;
-- ott van a pünkösd várásában;
-- ő a Napba öltözött asszony (Jel 12), kinek mennybevétele a bűn és a halál fölötti győzelem teljessége (lásd augusztus 15-én).
A Szentséges Szűz Mária mindezen kiváltságával és nagyszerűségével példaképünk és reménységünk. Példaképünk a hitben, reménységünk abban, hogy ami vele történt, az velünk is -- az Egyházzal és az Egyház minden tagjával -- megtörténik: részünk lehet a bűn és a halál fölötti teljes győzelemben.
A 2. században írt apokrif Jakab-ősevangélium elbeszéli Jézus Krisztus mindenek fölött dicsőséges anyjának, a szent Istenszülő Máriának születését Joachim és Anna történetétől a betlehemi gyermekgyilkosságig:
Izrael tizenkét törzsének történeteiben olvashatunk Joákimról, a szerfölött gazdag emberről, aki adományait mindig megkettőzve ajánlotta fel, mondván: ,,Ez, a vagyonomból való egyik rész legyen az egész nép javára, a másik rész pedig bűneim bocsánatára az Úré, hogy ő irgalmas legyen hozzám.'' Mikor elérkezett az Úr nagy napja, és Izrael fiai fölajánlották adományaikat, akkor útjába állt Ruben ezen szavakkal: ,,Nem szabad teneked elsőként fölajánlani adományaidat, mert nem támasztottál magvat Izraelben.'' Erre nagyon elszomorodott Joákim, számba vette az egész nép tizenkét törzsét, mondván: ,,Végignéztem Izrael tizenkét törzsét, ...vajon én vagyok-e egyedül aki nem támasztott magvat Izraelben.'' Mikor utánanézett, úgy találta, hogy minden igaz támasztott magvat Izraelben, és akkor megemlékezett Ábrahámról, az ősatyáról, hogy csak a végső nap adta neki Isten gyermekét, Izsákot. Akkor igen elszomorodott Joákim, és nem is mutatkozott asszonya előtt, hanem a pusztába ment, és ott verte le a sátrát, negyven nappalon és negyven éjszakán keresztül böjtölt; ezt mondogatta magában: ,,Sem ételt, sem italt nem veszek magamhoz mindaddig, amíg reám nem tekint az Úr, az én Istenem, az imádság lesz számomra az étel és az ital''.
Felesége, Anna pedig kétszeres siránkozással siránkozott, és kétszeres jajgatással jajgatott, mondván: ,,Siratom én az özvegységemet, és siratom én a terméketlenségemet''. Mikor elérkezett az Úr nagy napja, így szólt hozzá Judith, a szolgálóleánya: ,,Ugyan meddig alázod meg így a lelkedet? Íme, elérkezett az Úr nagy napja, nem szabad most szomorkodnod, hanem fogd ezt a fejfedőt, amit még úrnőm adott nekem szolgálatomért, de nem szabad énnekem felkötnöm, mivel én csak szolgáló vagyok, ezt pedig királynőnek ékességére készítették.'' Anna ezt felelte rá: ,,Vidd el tőlem, ezt én nem teszem meg, az Úr igen megalázott engemet, hátha gonosz szándékkal adta neked valaki, te pedig jöttél, hogy bűnödbe belevonj engemet is.'' Judith így válaszolt: ,,Mit követtem én el ellened, hogy az Úr bezárta méhedet (1Sám 1,8), hogy ne hozzál gyümölcsöt Izraelben?'' Erre Anna igen elszomorodott, gyászruhát öltött magára, megmosta fejét, majd nászruhába öltözött, és kilenc óra tájban lement a kertbe sétálgatni. Kiszemelt egy babérfát, leült alája, az Uralkodóhoz könyörgött ilyen szavakkal: ,,Atyáink Istene, könyörülj meg rajtam, hallgasd meg könyörgéseimet, ahogy megáldottad Sárának méhét, és megadtad neki a fiát, Izsákot.''
Szemeit az ég felé emelte, és a babérfán látott egy verébfészket, mire igen elszomorodott és így szólt magában: ,,Jaj nékem, ki nemzett meg engemet? és melyik anyaméh nevelt, hogy magtalannak születtem Izrael fiai előtt, gyűlöletessé lettem, és kigúnyolnak engem az Úr templomában. Jaj nekem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem lettem én olyan, mint az ég madarai, mert még az ég madarainak is vannak fiókái előtted, Uram. Jaj nekem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem lettem én olyan, mint a föld vadjai, mert a föld vadjainak is vannak kölykei előtted, Uram. Jaj nékem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem vagyok én olyan, mint a vizekben élők, mert a vizekben élőknek vannak szülöttei előtted, Uram. Jaj nékem, mihez is lettem én hasonlóvá? Nem vagyok én olyan, mint ez a föld, mert ez a föld ,,megadja a gyümölcsét a maga idejében'' és áldást mond néked, Uram.'' (vö. Zsolt 1,3)
És íme, az Úr angyala megállt előtte és így szólt hozzá (vö. Lk 2,9): ,,Anna! Anna! Az Úr meghallgatta könyörgéseidet, fogansz majd és szülni fogsz (vö. Lk 1,13), és beszélni fognak majd magvadról az egész földkerekségen.'' Mire Anna így válaszolt: ,,Ahogyan él az Úr (vö. Jud 8,19) az én Istenem, hogyha én szülni fogok akár a férfi, akár az asszony nemből valót, ajándékul ajánlom fel én őt az Úrnak, az én Istenemnek, és legyen az Úr szolgája életének minden napján.'' (vö. 1Kir 1,11). És íme odajött hozzá két angyal és azt mondották: ,,Íme, Joákim, a férjed, nyájával érkezik hozzád.'' Az Úr angyala ugyanis leszállt Joákimhoz és így szólt hozzá: ,,Joákim, Joákim! Az Úr, az Isten meghallgatta könyörgésedet (vö. Lk 1,13), most hagyd el ezt a helyet! Íme, asszonyod, Anna foganni fog méhében'' (vö. Lk 1,31).
Akkor elment Joákim, magához intette pásztorait ezen szavakkal: ,,Hozzatok ide nekem tíz szeplőtelen és hibátlan bárányt, ezek az én Uramé lesznek, és hozzatok ide tizenkét kövér borjút, ezek pedig a papságé és a főtanácsé lesznek, és száz kecskegidát is, ami pedig az egész népé lesz.'' És íme Joákim jött is nyájaival, Anna kint állt a kapuban és amint meglátta a közeledő Joákimot, elébe futott, a nyakába borult (vö. Lk 15,20), és így szólt: ,,Most már tudom, hogy az Úr, az Isten szerfölött irgalmas hozzám, mert, íme özvegy voltam és már többé nem leszek az, magtalan voltam és foganok méhemben. És Joákim az első napot pihenéssel töltötte házában.
Másnap felajánlotta az adományait és ezt mondotta magában: ,,Ha az Úr, az Isten irgalmat gyakorol felettem, a főpap (homlok) lemezét láthatóvá teszi előttem.'' Amint felajánlotta Joákim az ajándékokat, és meglátta a főpap homloklemezét, ahogy ő fölment az illatáldozati oltárhoz, és nem látott bűnt magában. És így szólt Joákim: ,,Most már tudom, hogy az Úr irgalmasságot gyakorolt velem és elengedte minden bűnömet.'' Majd lement az Úr templomából megigazultan, és visszatért otthonába (vö. Lk 10,14). Akkor beteltek Anna hónapjai és a kilencedik hónapban szült. Így szólt a bábához: ,,Mit szültem?'' Az így válaszolt: ,,Leányt.'' Lelke igen megörvendezett ezen a napon, és pólyába csavarta őt. Majd letöltötte Anna tisztulásának napjait, táplálta gyermekét, és a Mária nevet adta neki.
Nap-nap után egyre növekedett a kisleány, hathónapos korában anyja letette a földre, hogy próbáljon felállni. Utána már hét széket is körbejárt és úgy tért vissza anyja ölébe. Akkor Anna magához szorította és ezt mondta: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, nem ezen a földön fogsz járkálni, mert fölviszlek tégedet az Úr templomába.'' Fekhelyét szentté tette, semmiféle közönséges vagy tisztátalan nem mehetett oda, és szeplőtelen zsidó lányokat választott ki, akik társalkodói voltak.
Amikor a kisleány egy esztendős lett, Joákim nagy lakomát rendezett, meghívta rá a papokat, az írástudókat, a vének tanácsát és Izrael egész népét. Joákim odavitte leányát a papokhoz, és azok megáldották őt ilyenféleképpen: ,,Atyáinknak Istene áldja meg ezt a kisleányt és adjon neki örökké megmaradó nevet minden nemzedéken át.'' Az egész nép ráfelelte: ,,Úgy legyen, úgy legyen, Amen.'' Majd odavitte őt a főpapokhoz is. Azok is megáldották ezen szavakkal: ,,A magasságok Istene tekintsen le erre a leánykára, áldja meg őt legfőbb áldásával, amelynél már nincsen nagyobb.''
Akkor magához vette őt anyja fekhelyének szentségében, és megszoptatta, majd Anna dicsőítő éneket mondott az Úrnak: ,,Éneket énekelek az Úrnak az én Istenemnek, mert reám tekintett és elvette tőlem ellenségeim gyalázatát. Igazságosságának gyümölcsét adta nekem az Úr, egyedülálló és nagyszerű színe előtt. Ki adja hírül Ruben fiainak, hogy Anna gyermeket szoptat? Halljátok hát, halljátok hát, Izrael tizenkét törzse, hogy Anna immár gyermeket szoptat.'' Majd elaltatta őt szentségének fekhelyén, kiment és szolgált nekik. Amikor vége lett a lakomának, mindannyian örvendezve eltávoztak, és dicsőítették Izrael Istenét.
Így múltak el a hónapok a kisleány felett. Amikor a leányka kétesztendős lett, Joákim így szólt Annához: ,,Felviszem őt az Úr templomába, hogy ígéretünket teljesítsük, nehogy az Úr elforduljon tőlünk, és így ajándékunk elveszítse tetszését előtte.'' Anna így válaszolt: ,,Várjuk meg a harmadik esztendőt, hogy ott már ne sírjon apja és anyja után.'' Mire Joákim ezt mondotta: ,,Várjuk meg.''
Amikor három esztendőssé lett a leányka, így szólt Joákim: ,,Hívjátok össze a zsidók szeplőtlen leányait, fogjanak mécsest a kezükbe, gyújtsák meg, nehogy a kisleány hátrafelé nézzen, nehogy szíve elraboltasson az Úr templomából!'' Mindent ennek megfelelően tettek, amíg az Úr templomát el nem érék. Ott a pap fogadta őt, megcsókolta, áldást mondott reá, és így szólt: ,,Az Úr minden nemzedéken át naggyá teszi nevedet, feletted az utolsó napokban láthatóvá teszi az Úr Izrael fiai számára szabadulását.''
Az áldozati oltár harmadik lépcsőjére ültette le Máriát, az Úr az Isten kegyelmét árasztotta föléje, ő pedig ujjongva táncolt, és szerette őt Izrael egész háza.
Szülei akkor hazatértek, ámulattal eltelve áldották az uralkodó Istent, hogy leánykájuk nem kívánkozott vissza. Mária olyan volt ott a templomban, mint egy örvendező gerlice, táplálékát az angyalok kezéből kapta.
Amikor (Mária) tizenkét esztendőssé lett, a papok tanácsot tartottak, mondván: ,,Mit tegyünk vele, hogy ne szennyezze be az Úr szentélyét? Erre azt mondták a főpapnak: ,,Te, aki az Úr oltára előtt állsz, menj be, imádkozzál és könyörögjél érette az Úrhoz; amit kinyilatkoztat nekünk az Úr, aszerint fogunk eljárni.
Akkor bement a főpap a szentek szentjébe és magával vitte a tizenkét csengőt, és imádkozott érette. Íme az Úr angyala ott állott és így szólt hozzá: ,,Zakariás, Zakariás, menjél ki, és hívjad egybe a nép özvegyembereit, fogjanak azok egy-egy ágat, és akinél az Úr jelet ad, annak legyen ő asszonya.''
Elmentek tehát a hírnökök Júdea minden egyes vidékére, megfújták az Úr harsonáit, mire mindenki összesereglett.
Akkor József ledobta a szekercét, és eljött erre az összehívásra. Ahogy összegyűltek, odajárultak a főpap elé és átvették az ágaikat. Amikor mindegyikük átvette a faágakat, bementek a templomba és ott imádkoztak. Befejezve az imádságot megfogták az ágakat, kimentek, egybevetették azokat, de semmiféle jelet nem láttak azokon.
Az utolsó ágat József kapta meg, és íme egy galamb repült le az ágról és megállt József fején. Akkor a főpap így szólt Józsefhez: ,,Neked jutott osztályrészül, hogy átvedd megőrizetre az Úrnak szentelt szüzet.'' Erre József így válaszolt: ,,Fiaim vannak és már öreg vagyok, ő pedig fiatal, ne legyek én a nevetség tárgya Izrael fiai között.'' Mire ezt mondta a főpap Józsefnek: ,,Féld az Urat a te Istenedet, emlékezzél meg arról, hogy mit tett az Isten Lábánnal, Abironnal és Kórével, a föld megnyílt alattuk és elnyelte őket, mivel ezek ellenkeztek vele. Most töltsön el tégedet is a félelem, József, nehogy ez megtörténjen a te házaddal is.''
Akkor félelem fogta el Józsefet, magához vette Máriát, hogy őrizze őt. Ezt mondta József Máriának: ,,Íme megkaptalak tégedet az Úr templomából, de most magadra hagylak saját házamban, elmegyek, folytatom az építkezést, és majd eljövök tehozzád, az Úr oltalmazzon tégedet.''
Abban az időben tanácskozást tartottak a papok ezen szavakkal: ,,Csináltassunk egy új kárpitot az Úr templomába.'' Akkor így szólt a főpap: ,,Hívjátok ide hozzám Dávid nemzetségéből a szeplőtelen szüzeket.'' Szolgái eltávoztak azok keresésére és találtak is hét szüzet. Akkor újra eszébe jutott a főpapnak a gyermek Mária, ki Dávid nemzetségéből való, és Istennek szentelt érintetlen; elküldötte szolgáit, hogy hozzák magukkal.
Összehívta őket az Úr templomában, és így szólt a főpap: ,,Sorsoljátok ki magatok között nekem, hogy ki legyen az, aki egybeszövi az aranyat, a tiszta gyapjút, a bisszuszt, a selymet, a jácintkéket, a skarlátot és az igazi bíbort.'' A sorsvetés Máriának juttatta az igazi bíbort és a skarlátot, ő pedig fogta és hazavitte azokat. Abban az időben némult meg Zakariás, helyébe Sámuelt állították mindaddig, amíg Zakariás újra beszélni nem kezdett. Mária pedig fogta a skarlátot, és megfonta azt.
Abban az időben történt, Mária fogta a vödröt, kiment, hogy vízzel megmerítse, és íme egy hang szólott hozzá: ,,Üdvözlégy kegyelemmel teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között''. Körülnézett erre jobbra és balra, hogy honnan is jöhet ez a hang; összerezzent, majd bement a házba és letette a vödröt, vette bíborát, leült trónszékére és font.
Íme az Úr angyala ott állt előtte és így szólt: ,,Ne félj Mária, kegyelmet találtál a mindenség Ura előtt, és igéjéből foganni fogsz.'' Ahogy ezt hallotta, kételkedni kezdett magában, ilyenképpen: ,,Ha én az élő Istentől fogok foganni, úgy szülök mint a többi asszony?'' Az Úr angyala így válaszolt: ,,Nem úgy, Mária! Az Úr ereje árnyékoz be téged, ezért aki tőled születik, szent, a Magasságbeli fiának fogják mondani. A Jézus nevet add neki, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.'' Mária erre így válaszolt: ,,Íme, az Úr szolgáló leánya, ki előtte áll, legyen nekem a te igéd szerint!''
Amikor Mária elkészült a bíborral és a skarláttal, elment a főpaphoz. A főpap megáldotta őt és így szólt: ,,Mária, naggyá tette nevedet az Úr, az Isten és áldott leszel a föld minden nemzedékében.'' Erre öröm fogta el Máriát, elment Erzsébethez, a rokonához. Kopogtatott az ajtón. Amint ezt Erzsébet meghallotta, ledobta a skarlátot, az ajtóhoz futott kinyitotta, meglátta Máriát, áldotta és így szólt: ,,Honnan van az nékem, hogy az én Uramnak anyja jön el hozzám! Íme az, aki bennem van, felujjongott és magasztalt tégedet.'' Mária pedig elhallgatta azokat a misztériumokat, amelyeket neki elmondott Gábriel főangyal, majd föltekintett az égre és így szólt: ,,Ki vagyok én, Uram, hogy minden nemzedék áldani fog engemet?'' Akkor három hónapot ott töltött Erzsébetnél.
Napról napra növekedett méhében a gyermek, így Máriát félelem szállta meg, ezért hazament a maga házába, és elrejtezkedett Izrael fiainak szemei elől (vö. Lk 1,56). Tizenhat esztendős volt akkor, amikor ezek a misztériumok történtek vele.
Amikor eltelt már hat hónap, íme, hazajött József az építkezéséből, bement házába és megtalálta így, kigömbölyödve Máriát. Arcát verte, levetette magát a földre egy zsákdarabra, keserves sírásra fakadt ilyen szavakkal: ,,Milyen arccal állhatok meg Uram, az én Istenem előtt? Mit is kérhetnék én ezzel a leánnyal kapcsolatban? Mint szüzet kaptam meg őt Uramnak, az én Istenemnek templomából, és nem vigyáztam reá! Kivetette ki hálóját reám? Ki tette ezt a gyalázatot házamban, hogy beszennyezte a szüzet? Vagy talán velem is megismétlődött Ádám esete? Amint a dicsőítés órájában ugyanis eljött a kígyó, egyedül találta Évát és becsapta őt; így történt ez velem is!''
Akkor fölkelt József a zsákdarabról, magához szólította Máriát és így szólt hozzá: ,,Bemocskoltad magad az Isten előtt, miért tetted ezt? Elhagytad az Urat, a te Istenedet? Mi vitte gyalázatra lelkedet, ki a szentek szentjében is megfordultál és az angyalok kezéből kaptad táplálékod?''
Mária keserves sírásra fakadt, azt mondogatta, hogy ,,tiszta vagyok én'', és hogy ,,férfit nem ismerek''. Erre azt mondta neki József: ,,Honnan van hát ez a méhedben ?'' Mire ő így szólt: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, nem tudom, honnan van ez nékem.''
Erre Józsefet igen nagy félelem fogta el, ott hagyta Máriát és azon gondolkodott, hogy mit is tegyen vele. Ilyenképpen szólt József: ,,Ha titokban tartom bűnét, olyannak találnának, mint aki az Úr törvénye ellen hadakozik; ha pedig fölfedem azt Izrael fiai előtt, félek, mert valami angyali dolog is lehet az, mi benne van, így ártatlan vér kiszolgáltatójának találtatom a halál ítéletében. Mit tegyek hát vele ? Titokban bocsájtom el őt magamtól.''
És így érte őt az éjszaka. És íme, az Úr angyala álmában megjelent előtte és így szólt: ,,Ne félj a leányka miatt, mert ami benne van, az a Szentlélektől való. Fiút fog szülni és a Jézus nevet adja néki, ő fogja megszabadítani népét bűneitől''. Akkor fölkelt József álmából, dicsőítette Izrael Istenét, aki ekkora kegyelmet adott neki, és ezután is vigyázott Máriára.
Akkor eljött hozzá Annás, az írástudó és így szólt hozzá: ,,Miért van az, hogy nem látunk tégedet összejöveteleinken?'' Mire azt válaszolta neki: ,,Igen elfáradtam az utazásban, és kipihentem magamat az első napon.'' Akkor ez megfordult és látta a kigömbölyödött Máriát. Erre elrohant a főpaphoz és mondta neki: ,,József, aki mellett te annyira kiállsz, nagy törvényszegést követett el!'' Erre így szólt a főpap: ,,Mi lenne az?'' Mire ő: ,,Beszennyezte azt a szüzet, akit az Úr templomából kapott, elhagyta a vele való házasságkötést, és nem hozta nyilvánosságra Izrael fiai között. ,,A főpap így válaszolt neki: ,,Ezt tette József?'' Mire Annás, az írástudó: ,,Küldd oda a szolgádat, és a szüzet kigömbölyödve fogod találni!'' A szolgák elmentek, és mindent úgy találtak, ahogy ez mondotta, és elvezették Józseffel Máriát, hogy ítélkezzenek felette.
Így szólt hozzá a főpap: ,,Mária, mit tettél? Miért alacsonyítottad le lelkedet, és mivel sértetted meg az Urat, a te Istenedet? Te, aki bent jártál a szentek szentjében és aki az angyalok kezéből kaptad táplálékodat, aki hallgattad a himnuszokat és ott táncoltál az ő színe előtt; miért tetted meg ezt?'' Az pedig keserves sírásra fakadt és így szólt: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, úgy vagyok én tiszta ő előtte, és férfit nem ismerek.''
Akkor így szólt a főpap Józsefhez: ,,Miért tetted ezt?'' Mire József így felelt: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, úgy én tiszta vagyok őtőle.'' A főpap így szólt: ,,Ne hazudjál, hanem mondd meg az igazat. Elhagytad a vele való házasságkötést, nem hoztad nyilvánosságra Izrael fiai között, nem hajtottad fejedet a Hatalmas keze alá, hogy ő megáldja magvadat.'' Erre József csak hallgatott.
Akkor így szólt a főpap: ,,Add vissza azt a szüzet, kit az Úr templomából kaptál.'' Mire József igen elszomorodott. A főpap így folytatta: ,,Megitatlak titeket az Úr megpróbáló vizével, és nyilvánosságra jutnak bűneitek a ti szemeitek előtt is''. (A hűtlenséggel vádolt asszonyt ugyanis istenítélet jelleggel megitatták az 'átokhozó vízzel', ami, ha az asszony bűnös volt, vesztét okozta, ha ártatlan volt, nem ártott neki [vö. Szám 5,11--31]. Most a főpap először Józsefen tesz próbát.)
Akkor fogta a főpap, megitatta, elküldte őt a dombra, de az épségben tért vissza. Megitatta utána Máriát, őt is elküldte a dombra, de ő is épségben tért vissza. Így csodálkozott az egész nép, hogy belőlük semmi bűn sem került a nyilvánosságra.
Ezek után így szólt a főpap: ,,Ha az Úr nem mutatta meg bűneiteket, akkor én sem ítéllek el titeket'' -- és elbocsájtotta őket. Akkor magához vette József Máriát, hazament vele örvendezve, és dicsőítette Izrael Istenét.''
Parancs érkezett Augustus királytól, hogy a júdeai Betlehemben mindenkit írjanak össze. Akkor, így szólt József: ,,Én összeiratom a fiaimat, de ezzel a leánykával mit tegyek? Hogyan is irassam fel? Az én asszonyom ő? -- ezért szégyenkezhetek; vagy mint leányomat? De Izrael minden fia tudja, hogy nem az én leányom. Azon a napon majd minden úgy lesz, ahogyan az Úr akarja.''
Ezek után odavezette szamarát, felültette rá Máriát, az egyik fia vezette az állatot, József pedig utána lépegetett. Mikor három mérföldet megtettek József megfordult és látta Máriát, hogy igen szomorú, mire így szólt magában: ,,Mi lehet az, ami őt így megzavarta?'' Majd ismét hátrafordult József, de ekkor már nevetni látta őt. Akkor így szólt hozzá: ,,Mária, mi van veled? Előbb, hogy rád néztem, nevettél, azelőtt pedig sírtál még?''
Akkor ezt mondta Mária Józsefnek: ,,Azért, mert két népet láttam szemeim előtt, az egyik sírt és szomorkodott, a másik pedig örvendezett és ujjongott.''
Mikor útjuk felére értek, ezt mondta neki Mária: ,,Vegyél le engemet a szamárról, mert az, aki bennem van, figyelmeztetett, hogy érkezni fog.'' Akkor az levette őt a szamárról, és így szólt hozzá: ,,Hova vigyelek tégedet, hogy rejtve maradjon szégyened? Pusztaság ez a hely.''
Találtak ott egy barlangot, bementek, fiait odaállította Mária mellé, majd elment zsidó bábaasszonyokat keresni Betlehem környékére.
Én József, körüljártamban (és nem jártam körül) föltekintettem az égre, és valami csodálatosat láttam ott. Ahogy fölnéztem az ég boltozatára, láttam az ég pólusát ahogy ott megállt, és az égi madarak mozdulatlanok voltak ottan; majd lenéztem a földre, láttam, hogy egy kád feküdt ottan. A munkások fölemelték, kezük a kádon volt; akik ettek, mintha nem is ettek volna, akik fölemelték, mintha nem is vitték volna, akik a szájukhoz nyúltak, mintha nem is nyúltak volna oda, hanem minden szem fölnézett az égre, a bárányok nem mozdultak, egy helyben megálltak, kinyújtotta a pásztor a kezét, hogy botjával rájuk verjen, de keze a magasban maradt; föltekintettem a sebesen rohanó folyó fölé, láttam ott a juhok szájait felette, és nem ittak, hanem mindegyik megállt.
Akkor egy asszony jött oda a hegytetőről, és így szólott hozzám: ,,Ember, hová igyekszel?'' Mire én így válaszoltam: ,,Héber bábát keresek.'' Erre ő így folytatta: ,,Izraelből való vagy?'' ,,Igen'', válaszoltam. Erre ő: ,,Ki az, aki most ott a barlangban szül?'' Ezt válaszoltam neki: ,,A jegyesem ő.'' Ő pedig így folytatta: ,,Nem a feleséged?''' Én meg ezt válaszoltam erre: ,,Mária ő, aki az Úr templomában járt, sorsvetés folytán adták asszonyul nékem, de nem az asszonyom ő, és mégis fogant a Szentlélektől.'' Mindezek után ezt mondotta neki a bába: ,,És ez igaz?'' Mire ezt válaszolta József: ,,Jöjj és lásd!''
Akkor elment vele a bábaasszony. Megálltak a barlang mellett és látták, hogy fényes felhő árnyékolja be a barlangot. Így szólt a bába: ,,Ujjongás töltötte be ma az én lelkemet, mert szemeim látták ezt a nagy dicsőséget, hogy megszületett Izrael megváltója''. Akkor a felhő elvonult a barlangtól, hatalmas fényesség áradt szét a barlangban, oly mértékben, hogy a szem nem bírta elviselni. Kevéssel utána megszűnt ez a fényesség, amíg a gyermek meg nem jelent, meg nem született, és amíg nem fogadta el anyjának, Máriának emlőjét. Akkor a bába ezen szavakban kitörvén felkiáltott: ,,Nagy a mai nap előttem, mert megláthattam ezt az új, csodálatos látomást.''
Ezek után a bába kijött a barlangból, és éppen szembe találkozott vele Szalómé. Így szólott hozzá: ,,Szalómé, Szalómé! Új, csodálatos látványt mondok el tenéked! Egy szűz szült anélkül, hogy leányságát elveszítette volna.'' Mire így kiáltott fel Szalómé: ,,Ahogyan él az Úr, az én Istenem, ha nem teszem oda ujjamat, és nem vizsgálhatom meg természetét, nem hiszem el, hogy egy szűz szült.''
Akkor a bába bement Máriához és így szólott hozzá: ,,Készítsd elő magadat! Nem kis valaki érkezett hozzád megvizsgálásodra.'' Ezek után Szalómé ujját természetébe tette, majd hangosan felkiáltott: ,,Jaj nékem e bűnöm miatt, jaj nékem e bűnöm miatt, megkísértettem az élő Istent, és íme a kezem tűzlángokban elszakadt éntőlem.''
Majd térdet hajtott az Úr előtt és így szólt: ,,Atyáinknak Istene, emlékezzél meg arról, hogy Ábrahámnak magva vagyok, Izsáké és Jákobé, ne tegyél engemet Izrael előtt intő példává, hanem adjál át inkább engemet a rászorulóknak, hiszen a te nevedben végeztem gyógyításaimat, jutalmam is tetőled nyertem én.'' Íme, az Úr angyala ott állott mellette és így szólt: ,,Szalómé, Szalómé! Az Úr meghallgatott téged, tedd oda kezedet a gyermekre, fogjad meg őt, ez majd szabadulásodra és örömödre fog szolgálni.''
Akkor Szalómé odament hozzá megfogta őt ezen szavakkal: ,,Hódolok előtted, mert Izrael nagy királyának születtél.'' Íme, azon nyomban meggyógyult Szalómé, és megigazulva távozott a barlangból.
És íme, egy hang hallatszott: ,,Szalómé, Szalómé! Ne mondjad el ezt a dicsőséges dolgot senkinek egészen addig, amíg ez a gyermek nem megy föl Jeruzsálembe.''
Akkor József nekikészülődött, hogy elmenjen Júdeába. Nagy zavargás támadott ugyanis a júdeai Betlehemben, mivel mágusok jöttek ezen szavakkal: ,,Hol született meg a zsidók királya? Mert láttuk csillagát napkeleten és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.''
Meghallván ezt Heródes, zavarba jött, és elküldötte szolgáit a mágusokhoz, de ugyanúgy a főpapokhoz is, hogy kérdezzék ki azokat: ,,Mi van megírva Krisztusról, hol kell neki megszületnie?''
Azok ezt a választ adták neki: ,,A júdeai Betlehemben, mert így van ez megírva.'' Akkor magához hívatta a mágusokat és ezt mondta nekik: ,,Miféle jelet láttatok a Király megszületésekor?'' A mágusok ezt válaszolták: ,,Láttuk a csillagát, mely minden másnál ragyogóbb volt, úgy ragyogott az a többi csillag között, hogy ezeknek fényességét még látni sem lehetett. Ebből mi tudtuk, hogy Izraelnek megszületett a király, és eljöttünk hogy leboruljunk előtte.''
Ahogy eltávoztak a mágusok, íme megpillantották azt a csillagot, mely napkeleten vezette őket és megállt a barlang felett. Akkor a mágusok meglátták a gyermeket anyjával, Máriával együtt. Útitáskáikból elővették ajándékaikat, aranyat, tömjént és mirhát. Mindezek után figyelmeztette őket az angyal, ne menjenek Júdeába, hanem más úton térjenek vissza hazájukba.
Amikor Heródesnek tudomására jutott, hogy rászedték őt a mágusok, haragjában gyilkosokat küldött, meghagyván nekik: ,,A kétesztendős és ennél fiatalabb csecsemőket öljétek meg.'' Mikor Mária meghallotta, hogy a gyermekek pusztulására törnek, félelmében fogta gyermekét, pólyába csavarta és az ökrök jászolába fektette.
Hasonlóan Erzsébet, mikor meghallotta, hogy Jánost is keresik, fogta őt, fölment a hegyre, onnan körülnézett, hogy hová is rejthetné el, de nem volt ott semmiféle rejtekhely. Akkor nagy hangon eképpen sóhajtott fel Erzsébet: ,,Istennek szent hegye, fogadd magadba az anyát gyermekével együtt!'' Erzsébet ugyanis nem tudott fölmenni a hegytetőre. Abban a pillanatban kettényílt a hegy, és elnyelte őket. Nagy fényesség ragyogott rájuk, mert az Úr angyala ott állt mellettük, és oltalmazta őket.
Heródes pedig János keresésére indult. Elküldötte szolgáit Zakariáshoz ezzel az üzenettel: ,,Hová rejtetted el a fiadat?'' Az pedig így válaszolt neki: ,,Én szent szolgálatomat végeztem, az Úr templomában voltam, így nem is tudom, hogy hol van a fiam.''
Erre elmentek a szolgák és hírül vitték Heródesnek a történteket. Heródes haragra lobbant és így szólt: ,,Az ő fia fog majd uralkodni Izraelben.'' Majd visszaküldte szolgáit ezen üzenettel: ,,Mondd meg az igazat, hol van a fiad? Tudhatnád, hogy véred az én kezemben van!'' Akkor elmentek a szolgák és mindezt elmondták neki. Mire így szólt Zakariás: ,,Az Isten tanúságtevője vagyok, ondtsad csak véremet, de lelkemet magához fogadja az Úr, mert ártatlan vért fogsz kiontani a templom előkapujában.'' Majd erőszakoskodás közepette megölték őt. És Izrael fiai nem tudták, hogy meggyilkolták.
Amikor a papok egybegyűltek egymás köszöntésének órájában a szokásnak megfelelően, hiányzott nékik Zakariásnak áldása. Ott álltak a papok imádságban és az Úr dicsőítésében, vártak Zakariás köszöntésére. Várakozásuk alatt félelem szállta meg mindnyájukat, majd egyikük bement a templomépületbe, és az oltárnál meglátta annak kiontott vérét, miközben égi hang hallatszott: ,,Zakariást megölték, vére mindaddig nem lesz eltörölhető, amíg el nem érkezik az, ki igazságot szolgáltat neki.'' Ahogy a pap meghallotta ezeket a szavakat, félelem szállt belé, kiment és elmondotta a papoknak. Azok bemerészkedtek a templomépületbe, és mindent ennek megfelelően láttak; a templom díszei pedig jajgattak, kárpitjai meghasadtak felülről egészen aljukig. Testét nem találták ott, de kiontott vérét megtalálták kővé váltan. Félelemmel eltelve mentek ki onnan, és hírül adták az egész népnek Zakariás meggyilkolását. A nép minden törzsének tudomására jutott, megsiratták, három nap és három éjszakán át gyászolták őt.
Három nap múltával tanácsot tartottak a papok, hogy kit állítsanak Zakariás helyébe. A sorsvetés Simeonra esett, ő volt az, aki a Szentlélektől azt az ígéretet kapta, hogy nem látja meg a halált mindaddig, amíg testben nem látja meg Krisztust. Én, Jakab, jegyeztem le ezeket az eseményeket. Abban az időben, mikor meghalt Heródes, zavargás támadt Jeruzsálemben, ezért én kimentem a pusztába, és mindaddig ott maradtam, ameddig a zavargás tartott; dicsőítettem az Istent, aki kegyelmet és bölcsességet adott nekem, hogy ezen eseményeket leírhassam. Kegyelme velünk marad, de ott lesz mindazokkal, akik félik a mi Urunkat, Jézus Krisztust, akinek dicsőség örökkön örökké. Amen.''
Istenünk, ki a boldogságos Szűz Mária szűz anyasága által adtad az örök üdvösséget az emberi nemnek, kérünk, engedd, hogy érezhessük annak közbenjárását, aki által eljött hozzánk az élet Szerzője, a mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Amen.
csütörtök 01 január 2026 at 0000 - ÚJÉV
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Egyházi ünnepnapok Kapcsolat:level
Mikor csütörtök 01 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Január 1. - Újév
Újév (jan. 1.) vagy kiskarácsony Krisztus körülmetélésének ünnepe. A Müncheni-kódex naptárában: Úrnak környekezete napja, az Érdy-, Lányi-kódexben kiskarácsony, Bornemissza Péter és Telegdi Miklós prédikációiban Úr körülmetélkedése.
A pogány Rómában az évkezdetet Janus tiszteletére kicsapongásokkal ülték meg, ennek helyére rendelte az Egyház a circumcisio ünnepét. Már a rómaiak is e napon jót kívántak egymásnak az új esztendőre, amelyet ajándékkal (strena) viszonoztak.
Az újévet már a XIII. századi magyarországi oklevelek is így emlegetik: strenarum dies, előestéjét: vigilia strenarum. Városaink e napon tartoztak a királynak ajándékot (strenuales) adni.* Hogy az ajándékozás különben általános lehetett, igazolja Galeotti, a híres humanista is: Kalendis Januariis, in circumcisione Christi consueverunt Hungari strenam dare, hoc est donum, pro bono omine incipientis anni. Majd elmondja, hogy a királynak ki-ki mestersége szerszámait mutatja be: a síposok a sípot, a kürtösök a tárogatót, a hárfások a hárfát, a szakácsok a fazekat és abárló villákat, mások egyéb, mesterségökhöz tartozó szerszámokat hoznak. A király néhány aranyat lökött a fazékba, és a sípba, tárogatóba, és a többi holmiba külön ajándékot dobott… Ekkor Galeottihoz fordult a király, mondván: miért nem tárod ki te is szerszámaidat az újévi ajándék elé? Lám ez fazekat, amaz billikomot, némelyek dobot, és a pincemesterek kupákat, a lovászok vakarót, a szabók tűt és ollót; a csizmadiák dikicset meg árat nyújtván elé, megkapták járandóságukat…
A hagyomány Erdélyben századunkat is megérte. A Teleki grófok kendilónai (Luna de Jos) uradalmában újév napján mindazok eljöttek köszönteni, akik ott dolgoztak. Szólt a kovácsok kezében az üllő és kalapács, a kocsisok kezében pattogott az ostor és mindenki a maga mesterségét buzgalommal színlelte. A boldog újév kívánásának e hagyományos megnyilatkozásáért az uraság pénzajándékot osztott szét.*
Az újévi köszöntések eredeti jellege már pusztulófélben van ugyan, mégis két mozzanatot elég ölesen elkülöníthetünk bennük: az egyik az ostorral, kolomppal való zajütés, amely a ház népéről, jószágairól akarja a gonosz lelket elriasztani. Ez a jókívánásnak negatív módja: a baj elhárítása. Utána legtöbbször a szóval, verssel kifejezett, vallásos vonatkozásokkal színezett szerencsekívánat következik, amely a szó mágikus erejébe vetett hitben gyökerezik, eredetileg tehát nem volt puszta udvariassági szólam, mint manapság.
Napjainkra – mint annyi más régiséget – az újévi köszöntést is inkább csak a gyermekek világa őrizte meg.*Pécsvárad német gyerekei keresztszüleiket mennek felköszönteni.
Az újévi köszöntésnek jellegzetes középkori módja maradt fönn egyik XVII. századi, érdeme szerint még nem méltányolt kéziratban,* amely középkori Physiologus-hagyományokat tükröz.*
Strena, újesztendőbélé ajándék. In Christo Dei et Mariae Virginis Unigenito salutem, cuiuslibet anni novi et praesentis. Ingressum, progressum, egressum felix, felicius, felicissimum praecor.
I. A magyarországi koronás királyurunk ő felségének ajándékozom amaz rettenetes erős oroszlánt, a több fene bestiáknak mintegy hatalmas királyát, és ama nagy sebességgel magasan felröpülő saskeselyűt, az aërben röpöső több madaraknak királyát.
II. A felséges koronás királyurunk után lévő gubernátoroknak, fejedelmeknek, méltóságos uraknak, kapitányoknak, hadnagyoknak, magistratusoknak és bíráknak, egyszóval minden tisztben, hivatalban és méltóságban helyheztetett becsületes őrálló uraiméknak ajándékozom ama serényen magány vigyázó darut.
III. A szántóvető köz- és parasztrendnek ajándékozom ama munkás hangyalt.
IV. A kereskedőknek ajándékozom a méhecskét.
V. A lelkipásztorokat megajándékozom az érckígyóval.
VI. Az Isten igéjét hallgatóknak ajándékozom a szelíd juhot.
VII. Az atyáknak s anyáknak ajándékozom az ő csirkéit nevelő tyúkot.
VIII. A fiaknak és a leányoknak ajándékozom az ő anyjok szavára serényen futó csirkéket.
IX. Az házas férfiaknak és asszonyoknak ajándékozom az halcion-madarat.*
X. Az ifjaknak ajándékozom a sólymot, aki kedves madár, de ritka és nehezen fogattatik meg.
XI. Az szűz leányoknak ajándékozom az unicornist.
XII. Az özvegy asszonyoknak ajándékozom a köserves özvegy gerlicét.
XIII. Az árváknak ajándékozom a fülemülét.
XIV. A gazdáknak ajándékozom a pálmafát.
XV. A gazdasszonynak ajándékozom a tekenyős békát.
XVI. A szolgáknak és szolgálóknak ajándékozom az ébren aluvó nyulat.
XVII. Az Isten igéjét hallgatóknak és penitenciatartóknak ajándékozom a koronát.
XVIII. A nem munkálkodónak ajándékatom a ptücsköt.
XIX. Az Isten igéjét nem hallgatóknak ajándékozom az hitvány szúnyogot.
A felsorolt állatok szimbolikus jelentését részletesebben nem elemezzük. Csak jelezzük, hogy az oroszlán és sas a fönséget, a daru a becsületet és éberséget, az érckígyó Krisztust, a halcion vagy jégmadár a házastársi hűséget, a sólyom a kísértések elkerülését, az unicornis, azaz egyszarvú az örök vőlegényt, Jézust, a gerlice az özvegyi tisztaságot és bánkódást, a korona pedig a mennyei jutalmat jelenti. A hangya, méh, juh, tyúk és csirke, nyúl, tücsök, szúnyog szimbóluma nem szorul magyarázatra. A fülemüle, pálmafa, teknősbéka jelentése más összefüggések híján nem világos, de talán a vigasztalásra, gyarapodásra és türelemre következtethetünk.
A hazai Physiologus-hagyomány különben még a XVIII. században, Padányi Bíró Márton újévi prédikációiban is fölcsillan.
Márton püspök az egyházi méltóságoknak, minden papi rendeknek új esztendőbéli ajándékul adja Izrael serege Főhadi vezérjének Josuénak, a Moyses imádságának erejével meg-élesíttetett kardját (Exod. 27. V. 13.),
a főtiszteknek Judás Makkabeus kardját (2. Mach. 15. v. 16.),
a nemeseknek Dávid (I. Reg. 21. v. 8.) és Apollonius (I. Mach. 3. v. 10.) kardját,
a közrendeknek, zsoldoskatonáknak Jonatán szolgájának és fegyverhordozójának kardját (I. Reg. 14.),
az egész magyar nemzetnek, amelyet az Úr a Paradicsom úttyának a kapujának őrizetével helyheztetett”.
Másik újévi prédikációjában az elöljáróknak, cselédes gazdáknak, gazdasszonyoknak az ostoros Jézust, a gazdagoknak az irgalmas Jézust, a koldusoknak, szűkölködőknek pedig a szegény Jézust ajánlja.
A hejgetés, hégetés, másként urálás az újévköszöntésnek sajátos, a regöléssel, illetőleg egyes farsangi játékokkal rokon moldvai csángó megnyilatkozása.
Szilveszter estéjén és újév hajnalán a falu ostort durrogtató legényei házról házra járják. Mi itt nem közöljük a játék teljes menetét, csak a Luizikalagor faluban följegyzett egyik, általunk kissé átírt, de meg nem változtatott szövegét emeljük ki Kallós Zoltán gyűjtéséből.*
Jóestét kívánunk a házigazdának és a gazdasszonyának, együtt minden családjának. Jelen szavainknak küs üdőt adjanak. Jó testvéreink erőst szépen kérjük, tessék meghallgassák. Rebegő nyelvünköt a szárnyára eresztjük, előbb szemeinket égre terjesztjük. Újat várunk, áldást a szép társaságra, annak pedig minden ő tagjára. És kis ostorokval nagyan pakkantsatok és a szájatokból vígan áldjátok. Hahó!…
Nocsak jó testvérem, ide hallgassanak, jobbra is, balra is mostan távozzanak. Szántani és vetni mostan elindultunk, eketalyigához ökrököt is fogtunk. És a kis ostorokval nagyan pakkantsatok és a szájatokból vígan áldjátok. Haból…
Mikor szántani kezdtünk, akkor azt felelte a gazda: segíts meg Úristen ez mai napra. És mikor elvégzettük szántani, az ökröket kifogtuk, hogy nyugudjanak meg. A gazda elvette a búzát és kezdte vetni. Mikor elvégzette vetni, azt felelte: Úristen vedd le rólunk a nagy haragodat és adj szép áldást mezeinkre. Szenteld meg mezeinket egy szép csendes esővel. És a kis ostorokval nagyan pakkantsatok és a szájatokból vígan áldjátok. Hahó!…
Elment a gazda, s kihozott az istállóból egy szép fehér lovat. Felkötött két-három harangot reá. Odahozta az ajtó eleibe. A gazdasszony kihozott egy szép cifra lepedőt és felvette a ló hátára és szépen elkészíték a lovat. A gazda felült a lóra és elment, járja meg a búzát. Mikor odaért a darabhoz, leszállott a ló hátáról, megkerülte a darabot, kitépett egy marokval. A búza erőst szép volt és meg volt érve. És a kis ostorokval nagyan pakkantsatok és a szájatokból vígan áldjátok. Hahó!
A gazda azt felelte: Úristen, honnan érdemlettük, hogy olyan szép búzát rendeltél nekünk. Felült a lóra, és hazaindult. De addig a gazdasszony itthon megmosta szépen az asztalt és kitette a ház közepire. Várta haza a gazdát a búzával. Mikor a gazda hazaérkezett, bétette a lovat az istállóba. Béjött a házba, letette a búzát az asztalra. Ulyan szép volt a búza, hogy a ház megvilágosodott. És a kis ostorokval nagyan pukkantsatok és a szájatokból vígan áldjátok. Hahó!…
Azt felelte a gazdasszony a gazdának: a búza erőst szép és meg van érve. Kell keresnünk újra tizenkét napszámosat és menjünk aratni. Elment a gazda és keresett tizenkét napszámosat. Hazajött és mondja a gazdasszonyának: és kaptam tizenkét napszámosat. Regvel eljöttek a napszámosak. Elvette a gazda és elvitte a darabhoz. És a kis ostorokval nagyan pakkantsatok és a szájatokból vígan áldjátok. Hahó!
Mikor odaértek a darabhoz, rendbe álltak. Kezükbe vették a sarlókat és keresztet vettek. Azt felelték: segíts meg Úristen ez mái napra! És aratni kezdtek. Marokba tették és markokból kévéket sántak, s kévékből feleket. És kicsépelték, és törökbuzát őrelni készítettünk. És a kis ostorokval nagyan pakkantsatok, és a szájatokból vígan áldjátok. Hahó!
Már búzagabona legyen elégséges, leszen mindenkinek… Védettek legyenek minden betegségtől, és a kis ostorokval nagyan pakkantsatok és a szájatokból vígan áldjátok. Hahó!
Jó testvéreim, könyörögjünk az Úristen előtt, hogy vegye le rólunk a nagyharagját, hogy legyen vélünk az új esztendőben. Kérjünk áldást tőle a mezeinkre. Őrizze meg mezeinket a kőesőtől. Adjon magiknak egészséget, hogy tudjanak munkálni. Jó testvérem, mikor eljövünk a jövetelőbe, kapjunk egészségesen, szerencsével, békességvel, víg örömvel és áldásval. És a kis ostorokval nagyan pakkantsatok és a szájatokból vígan áldjátok. Hahó!
Az archaikus szokás az új esztendőben a föld termésére, mezei munkára, család életére égi áldást, bőséget akar igézni, éppen ezért a hejgetőknek jutalom jár.
A hagyomány csökevényes formában a Székelyföldön, Déllő (Dileul) falucskában sem ismeretlen. Újév napján egész délelőtt jöttek a házhoz a búzahintezők:
Ez az új esztendő nagy bőségben folyjon,
Szomorúság a házukra ne szálljon,
Hanem a jó Isten sok jókkal megáldja,
Égi harmatjával házát virágozza,
Jézus neve dicsértessék!
Búza helyett árpát hintettek, mert csak ennek voltak bővében.*
A zabhintés ott van Gyergyócsomafalva, (Ciumani), Gyergyóalfalu (Joseni), Gyergyóremete (Remetea) Székelyvécke (Vetca), Tekerőpatak (Valea Strimba) újévi hagyományai között is: fiúgyerekek házról házra járva köszöntőt mondanak, miközben zabot hintenek szét.*
Múlt századbeli följegyzés szerint* az erdélyi szászok újévi ajándékba két tál szép almát és körtét vittek a papjuknak. Ennek das grüne Jahr volt a neve. Köszöntőjük: der liebe Gott im Himmel wolle dem Herr Vater (Pfarrer) seinen Aus und Eingang, seinen Kornbaum und Weinstock aucb in den neuen Jahr segnen.
Endrődi hagyomány szerint az a gyümölcsfa bőven fog teremni, amelyet újév napján felköszöntenek.
Itt sem volt célunk az ünnep teljes hagyományvilágának bemutatása, most is csak a szakrális ihletésű és célzatú mozzanatokat akartuk kiemelni.*
péntek 02 január 2026 at 0000 - Nazianzi Szent Gergely
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor péntek 02 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
NAZIANZI SZENT GERGELY Január 2.
*Arianz, 329/330. +Arianz, 389/390.
Az Egyház együtt emlegeti és együtt ünnepli barátjával, Vazullal. Ahhoz hasonlóan ő is előkelő kappadókiai családból származott: apja egy zsidó keresztény szektához tartozott, anyja, Nonna, buzgó keresztény volt. Gergely hangja felforrósodott, ha róla beszélt. Nonna hatására az apa megtért, sőt püspök lett Nazianzban, egy vidéki kisvárosban, amelynek ma a romjai is alig találhatók. A szülőknek hosszú időn át nem volt gyermekük. Amikor elsőszülöttük, Gergely megszületett, nagy öröm köszöntött házukba. A hálás anya Istennek ajánlotta föl gyermekét. A fiú finom és érzékeny lelkű volt. Úgy érezte, hogy Isten szavának ,,zamata édesebb a méznél''.
Anélkül, hogy vallásos neveltetésével ellenkezett volna, megismerkedett a kereszténység előtti, antik kultúra kincseivel. Később megvallotta, hogy ,,már akkor lángolóan szerette az irodalmat, amikor még álla sem pelyhedzett''. E vonzalmát megőrizte egész életén át, és ezzel Egyházát összebékítette az antik költészettel és műveltséggel.
Korának leghíresebb iskoláiba járt: a kappadókiai Cézáreában, ahol Vazullal barátságot kötött, a palesztinai Cézáreában, Alexandriában és végül Athénben. Amikor utoljára hajózott Görögországba, útja veszélyesre fordult. Nagy aggodalom fogta el, mivel még nem volt megkeresztelve. Most maga is megújította anyja ígéretét, hogy életét Istennek szenteli.
Gergely szívesen diákoskodott. Később gyakran beszélt diákéveinek élményeiről, a tanulás örömeiről és diáktársainak csínytevéseiről. A tudomány mindig jobban vonzotta, mint a gyakorlati élet. Szerette a filozófiát, a nyelvet mint a kifejezés eszközét, és a költészetet, amely különösen közel állt szívéhez. Ezt írta: ,,Zabolátlan nyelvemet pogány tanokon műveltem és a keresztény tanítás által nemesítettem.'' Athénben hosszabb ideig maradt, mint barátja, még szónoklattani tanszéket is kínáltak neki.
Miután visszatért Kappadókiába, rétorként jó hírnévre tett szert. ,,Barátaimnak táncoltam'', így jellemezte némi öngúnnyal ezt az idejét vallomásaiban, amelyeknek ezt a címet adta: Életem költeménye. Született szónok volt, amellett nagy segítségére volt tanultsága, érzékeny lelkülete és lelkesedni tudása.
Mély lelkisége megóvta attól, hogy a szavak felszínes csengése kielégítse. A szemlélődő és a tevékeny élet vonzása között hányódott. Ez a belső kettősség természetének egyik vonása volt. Egész életén át küzdött e feszültség föloldásáért. A magányban való élet, amelyet a filozófia és a lelki szemlélődés tesz tartalmassá, rendkívül vonzotta: ,,Semmit sem találok csodálatosabbnak, mint érzékeinket elnémítani, és tőlük távol, a testtől és a világtól elszakadva, magunkba szállni és párbeszédet folytatni Istennel, túl a látható dolgokon.''
Szülei unszolásának azonban nem akart ellenszegülni, ezért végül is Nazianzban telepedett le. Itt vette föl a keresztséget apja kezéből, aki már igen koros volt és alig tudta ellátni püspöki hivatalát. Szükségét érezte annak, hogy fiatal erőre támaszkodjék, s az egyházközösség is ezt kívánta. Így azután édesapja pappá szentelte Gergelyt. Ő azonban nehezen fogadta el e kényszerhelyzetet, melyet később ,,zsarnokságként'' emlegetett. Elmenekült otthonról és Vazulnál keresett menedéket. Barátja lelket öntött belé, s így néhány hónap múlva hazatért.
Apja ettől fogva számíthatott támogatására. Érzékeny, finom lénye mérséklő hatást fejtett ki akkor, amikor a teológiai viták és harcok széthullással fenyegették az egységet és a békét.
Érzékenysége mélységes felebaráti szeretettel társult. Ez képessé tette volna, hogy az Egyház érdekében olyan működést fejtsen ki, amely a tettek nagy embereihez is méltó volna. Több tehetség rejtőzött benne, mint maga is vélte.
Közben Vazul Cézárea püspöke lett és új püspöki székhelyet alapított Szaszimában. Figyelmen kívül hagyva emberi sajátságait, Gergelyt küldte oda püspöknek, aki nem ellenkezett. Püspökké is szentelték, de sohasem foglalta el székét, mert vonakodott ,,a cézáreai püspök malacait és tyúkjait'' őrizni, amint bizonyos éllel megjegyezte. Ismét meneküléssel vonta ki magát a felelősség alól, és barátját sem kímélte meg a kritikáktól.
Magányban keresett menedéket, majd nemsokára hazatért Nazianzba, hogy apja mellett lehessen -- aki közel száz éves korában, 374-ben meghalt --, attól azonban vonakodott, hogy utódja legyen apjának. Még ugyanabban az évben elhunyt édesanyja is, ezért Szeleukeiába vonult vissza, hogy az aszkézisnek és a szemlélődésnek éljen. De itt sem volt boldogabb, mint másutt. Széleskörű levelezésben keresett vigasztalódást, mert nem tudott emberi kapcsolatok nélkül élni. Vazul halála után ő lett a feje a niceai hitvalláshoz hű egyházközségeknek.
Gyors egymásutánban veszítette el szüleit és barátját. Személyes vonatkozásban magányosabb lett, mint bármikor. Búskomorság vett erőt rajta: ,,Csak egyetlen kivezető úton találhatnám meg szenvedéseim végét, és ez a halál. De a másvilág is rémít, ha evilág tapasztalatai alapján kell ítéletet alkotnom róla.''
Ekkor azonban új lendületet adott életének a történelem fordulása. Valens császár, aki az ariánusok pártján állt, elesett a gótok ellen vívott harcban. Az új császár, Theodósziusz a niceai hitvallást követte. Eljött a pillanat, hogy az Egyház állapota jobbra fordulhasson. Gergely méltónak mutatkozott a helyzethez. Konstantinápolynak, a kelet-római birodalom fővárosának templomai mind ariánus kézen voltak. A fővárosban megmaradt hívek kicsiny közössége Gergelyhez fordult. Ezúttal is panaszkodott ugyan, hogy kényszerítik, mégis elfogadta a konstantinápolyi püspöki tisztséget.
Konstantinápolyban siralmas állapotok fogadták. A katolikusoknak egyetlen templomuk maradt, ezért Gergely kénytelen volt híveit a magánkápolnájában összegyűjteni. Megjelenése nem volt mutatós, de ahhoz értett, hogy buzgóságával, szavának erejével és kedves lényével megnyerje a népet. Öt nagy, ún. Teológiai beszédet mondott ezekben az időkben, és azok a lehető legjobb hatást fejtették ki.
Új nehézségek támadtak azonban, amikor föltűnt mellette Maximosz, ez a közönséges kalandor. Gergely gyanútlanul fogadta, pedig tulajdonképpen az arianizmus fő fészke, Alexandria küldte. El is követett mindent, hogy Gergelyt eltávolíttassa a Feltámadás- templomból, és magát választassa meg a helyébe. Hatalmas botránnyá dagadt az eset, de a nép és a császár Gergely mellett állt. A 381. évi zsinat hivatalosan is konstatinápolyi püspökké nevezte ki Gergelyt.
Életében először fogadott el hivatalt ellenkezés nélkül. A zsinat alatt meghalt Meletiosz antiochiai püspök. Utódjának megválasztása során azonban Gergely intézkedései nem mindig voltak szerencsések. Ellenzéke támadt, amely ott ártott neki, ahol csak tudott. Megvádolták, hogy törvényellenesen járt el, amikor a szaszimai püspökséget a konstantinápolyira cserélte. Gergely nem értett a taktikázáshoz, ezért nem tudott kellően védekezni. Ismét fölmentését kérte, és meg is kapta.
A zsinattól méltóságteljes beszédben vett búcsút. Gergely lelkén hosszú ideig nem gyógyuló sebet ejtett a zsinat: ,,Ostobák és fecsegők gyülekezete, akik csak károgni tudnak, mint egy varjúraj''. Mielőtt elhagyta a fővárost, végrendelkezett. Minden vagyonát a nazianzi katolikus egyházközségnek hagyta a szegények gyámolítására. Ugyanúgy, mint elhunyt barátja, Vazul, mindig gondoskodott az élet mostoháiról és a szerencsétlenekről, támogatta és védelmezte őket.
Rövid ideig ismét Nazianzban segédkezett, azután visszavonult Arianzba, s ott filozófiával, költészettel foglalkozott és terjedelmes levelezést folytatott. Itt írta meg élete költeményét. Ma is ebből ismerjük érzékeny és szorongásokkal teli egyéniségét. Jeromos szerint 389-ben vagy 390-ben halt meg.
Ékesszólásánál is jobban megragad minket szívének finom érzékenysége. Írásai azt mutatják, hogy bensője csupa megrendültség, csupa finom remegés. S ha személyiségét vizsgáljuk, nem állhatunk meg a művésznél és a költőnél, hanem föl kell fedeznünk benne a misztikust is, aki Istent keresi szünet nélkül.
Mert Gergely egész életén át Istent kereste. Szorongásait és kereséseit híven leírta: ,,Mim van nekem? Mi vagyok én? Mivé leszek? - - Minderről semmit sem tudok. Mondd, nem halál-e az élet, és a halál nem élet lesz-e egykor, ellentétben azzal, amit gondolsz?'' Ez a tizennegyedik költemény tele van azzal az égő vággyal, hogy közelebb kerüljön Istenhez, és megtalálja benne ,,szíve sebének'' gyógyulását. Lelkének legbensőbb titkát tárja föl itt a költészet.
A ,,teológus'' nevet elsősorban az isteni misztérium iránti érzékével érdemelte ki. A történelem azért tulajdonította neki a Himnusz istenhez szerzőségét, mert jól tükrözi Istenhez törekvő vágyakozását:
,,Te vagy mindeneknek túlján,
más névvel hogyan illesselek?
Milyen ének tudna megénekelni?
Nincs szó, amely kimondhatna.
Mely szellem tudna megérteni?
Nincs értelem, amely fölfoghatna...
Minden lény vágya, minden teremtmény sóhaja
tehozzád igyekszik.
Hozzád imádkozik minden, ami van,
és a csend himnuszát
hozzád küldi minden létező,
amely olvasni tudja teremtésed könyvét.''
Abban az időben, amikor a krisztológiai harcok Jézus Krisztus istensége és embersége körül folytak, Gergely ingadozás nélkül azt a hitet fogadta el, amely Jézus személyében egyszerre vallja az isteni és az emberi természetet. Izzó Krisztus-tiszteletével Clairveaux-i Bernát előfutára volt. Gergely költeményei egyaránt tanúskodnak a szorongásról, amely életére nehezült, de arról is, hogy nagy lelke mily szakadatlanul kereste Istent és a békét:
,,Tégy erőssé, Krisztus,
szolgád halálosan fáradt.
Hallgat a hangom, mely Téged énekelt.
Ezt elviselni hogyan tudod?
Adj erőt és ne hagyd el szolgád.
Szeretnék újra egészséges lenni,
Téged dicsérni és néped megtisztítani.
Erősségem, kérlek, többé el ne hagyj.
Elárultalak bár a viharban,
szeretnék hozzád találni újra.''
A bizánci egyház január 25-én, a halála napján ünnepli. A római naptárba 1500 körül vették fel az ünnepét, május 9-re, amelyet egy 9. századi martirológium tévesen Gergely égi születésnapjaként közölt. 1969-ben áthelyezték az ünnepét január másodikára.
Ez az ékesszóló és mélygondolkodású szent, akit ,,a teológus'' és ,,a keresztény Démoszthenész'' névvel illettek, az írók és a költők védőszentje.
Egy elbeszélés szerint zsenge gyermekkorában egy álmot látott, amely mélyen beleivódott lelkébe. Két fehérruhás nőalak jelent meg előtte. Az egyiknek fátyol takarta az arcát. Karjukba vették és megcsókolták Gergelyt. Amikor csodálkozva nevüket kérdezte, az egyik azt mondta, hogy őt Szüzességnek hívják, a másik pedig Bölcsességnek nevezte magát. Elmondták még, hogy kísérői Krisztusnak és mindazoknak, akik a tisztaságnak szentelik magukat, hogy Isten hívását követve éljenek. Ez a csodás látomás mélyen a gyermek szívébe vésődött. Ettől fogva élete végéig szűzi tisztaságban élt és minden erejével a bölcsességet szolgálta.
Megrendítőek azok a szavak, amelyekkel ez az alázatos püspök búcsút vett népétől, amikor látta, hogy ellenségei makacsul kétségbe vonják megválasztásának jogszerűségét: ,,Ha megválasztásom ekkora nyugtalanságot kavar, akkor Jónás prófétával azt mondom: »Fogjatok és dobjatok a tengerbe«, hogy elcsituljon a vihar, bár azt nem én támasztottam. Sosem kívántam püspök lenni, és ha az vagyok, az az én akaratom ellenére történt. Szívesen visszamegyek magányomba, hogy Isten egyháza nyugalmat leljen. Csak azt kérem tőletek, hogy utódomul erényes férfit válasszatok, aki majd buzgón védi a hitet.''
Azután elbúcsúzott szeretett konstantinápolyi templomainak klerikusaitól és híveitől. Mindenki könnyezett, amikor e szavakkal végezte beszédét: ,,Gyermekeim, őrizzétek meg a hit rátok bízott kincsét, és emlékezzetek rá, hogy többször is »megköveztek«, mert az igaz hitet plántáltam szívetekbe.''
Istenünk, ki Nazianzi Szent Gergelyt és Nagy Szent Vazult azért adtad Egyházadnak, hogy példájuk és tanításuk világosságul szolgáljon, kérünk, engedd, hogy igazságodat alázatosan megtanuljuk és hűséges szeretetben tettekre is váltsuk!
péntek 02 január 2026 at 0000 - JÉZUS NEVENAPJA
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Egyházi ünnepnapok
Mikor péntek 02 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM I.
Január 2. - Jézus nevenapja
Jézus nevenapja, más liturgikus hagyomány szerint az újév és vízkereszt közé eső vasárnap* A magyar református egyház újév napján ünnepli.
Ismeretes, hogy a régimódi katolikus magyar nép legkedvesebb archaikus köszönési módja: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké amen.Figyelemre méltó, hogy ez a köszönési formula nyugati és déli katolikus országokban nem általános, inkább csak Közép-Európában.
Régi katolikus parasztok, ha munkába fogtak, útra indultak, Jézus nevével fohászkodtak.
Jézus nevének tisztelete Szent Pál intelmében gyökerezik: Jézus nevére minden térd meghajoljon, a mennyeieké, a földieké és a földalattiaké(Fil 2, 10). Ennek az apostoli tanácsnak csökevénye, hogy sok jámbor katolikus Jézus nevének hallatára még a fejét is meghajtja.
A középkorban kezd a szentnév liturgikus tisztelete bontakozni. Igazában a franciskanizmus virágoztatja föl. Szent Ferenc végrendeletében meghagyja, hogy még azokat a papírdarabkákat is össze kell gyűjteni és tiszteletben tartani, amelyeken Jézus neve olvasható. Ennek a mágikus-misztikus névtiszteletnek új lendületet ad a XV. században megújuló obszerváns mozgalom, amelynek egyik vezéralakja, Sienai Szent Bernardin a tiszteletnek új formáját találja ki. Prédikációi végén táblát mutat föl, amelyen Jézus nevének görögbetűs rövidítését lehetett látni: YHS. Ebből később a Yhesus Hominum Salvator (= Jézus az emberek Megváltója) jelentést olvasták ki.
A tisztelet legkorábbi, XIV. századbeli hazai nyoma a Gyulafehérvári Glosszák első, emlékeztető versezete, amely Jézus nevét magasztaló beszédnek szolgál vázlatul:
Jézus nevének fölidézésével, ábrázolásával és tiszteletével az obszerváns mozgalom az Egyházat fenyegető veszedelmeket (huszitizmus, bogomilizmus, török) akarja megszégyeníteni, mintegy egzorcizálni. A középkor végén miséje is született.*
Az obszerváncia másik vezéralakja, Kapisztrán Szent János 1453-ban Boroszlóban Invocabit vasárnapján mondott beszédében az ördög kísértése ellen egyik eszköznek Jézus nevének segítségül hívását (invocatio nominis Christi) tartja. Egy másik beszédében meg azt mondja, hogy a Lucifer és Mihály arkangyal közti harcban a hadi jelszó Jézus volt, és a zászlón az ő neve ragyogott. Mikor Lucifer erről gondolkodott: székemet északra teszem, és hasonló leszek a Magasságbelihez, Istennek fia így szólt Mihályhoz: vedd zászlódat, és szállj harcba vele, és ezt kiáltsd: Jézus, Jézus, Jézus! És a zászlón Jézus neve volt fölírva. Mihály engedelmeskedett, és Lucifer követőivel együtt abban a pillanatban a pokolba húllott.
Kapisztrán a Jézus-monogramot ráfesteti azokra a zászlókra, amelyek alatt Nándorfehérvárnál (1456) a török ellen harcolnak. Ismeretes az is, hogy az egykorú leírások szerint a Hunyadi- és Kapisztrán-vezérelte sereg ajkán Jézus nevével győzi le a törököket.*
Régi hagyománya volt a magyar református igehirdetésnek, hogy Lukács evangéliuma (II, 21) – nevezték az ő nevét Jézusnak – alapján az újév első napján tartott prédikációt rendesen Jézus nevének szentelte. Ilyenkor kiterjeszkedtek a szokásos nevek értelmének fejtegetésére is, és híveiknek tanácsot adtak a helyes névadást illetően. Szegedi Kis István egyik tanításában e napon az. izraeliták körülmetélkedéséről és a keresztények keresztségéről szólván,* a keresztnevek értelmét és jelentését magyarázta. Beszéde közben fölhozta az Ursula nevet is, ami nyelvünkön nőstény medvét jelent. Ezt hallván egy hasonnevű asszony, Furia Albert szeszélyes felesége, fúriaként hagyta el Isten házát, és otthon elpanaszolta urának, hogy az ő nevéből a pap csúfot űzött. Nyilván csak az ő lealacsonyítása miatt szólt így. Követelte, hogy a rajta esett csúfságot torolják meg.
*
A Dicsértessék a Jézus Krisztus formula franciskánus előzményekből, egy franciskánus pápa, V. Sixtus jóváhagyásával bontakozott ki.
A kultusz később sajátos barokk formában, biblikus invokációkban is jelentkezik: litánia a Fiúistenhez, mely a Jézusnak különb-különb féle titulusait hozza elé a Szentírásból:
Testté lett Ige (János I).
Malaszttal és igazsággal teljes Ige (János I).
Az Úrnak Igéje (32. zsoltár).
Úristen, ki által mindenek lettek (János I).
Izraelnek áldott Ura és Istene (Lukács I).
Istennek egyetlen egy Fia (János III).
Istennek szerelmes Fia (Lukács III).
Üdvözítő Úr Krisztus (Lukács II).
Nagy és Fölségesnek Fia (Lukács I).
Az élő Istennek fia (Máté 16).
Emmánuel, azaz velünk az Isten (Máté I).
Egyetlen egy Fiú, ki az Atya kebelében vagy (János I).
Istennek egy Fia, kiben kedve tölt az Atyának (Máté III).
Az Úrnak mindenható Beszéde (Bölcsesség 18).
Öröktől fogva elrendeltetett Bölcsesség (Példabeszédek 8).
Áldott, ki az Úr nevében jött (Lukács XIX).
Az Úrnak karja (Izaiás 53).
A mi Istenünktől származott üdvösség (Izaiás 52).
A láthatatlan Istennek képe (Kolossz. I).
Jézus, kinek oly név adatott, ki mindenekfölött való (Fil. II).
Jézus, ki mindeneket a Te erődnek Igéje által hordozol (Zsidók I).
Jézus, az Isten teremtett állatinak kezdete (Jelenések 3).
Jézus a sok atyafiak között elsőszülött (Kolossz. I).
Jézus, mindenek örököse (Róma 8).
Jézus, a mezők virágja és gyöngyvirágja (Zsidók I).
Jézus az Úrnak igaz magva (Énekek éneke 2).
Jézus a nemzetségek várása (Izaiás 4).
Jézus, ki csudálatos, tanácsadó és erős Isten vagy (Izaiás 9).
Jézus, az Úrnak angyala (33, zsoltár).
Jézus, a testamentomnak angyala (Malachiás 3).
Jézus, a földön láttatott és az emberekkel társalkodó Isten (Baruch 3).
Jézus, Ábrahámnak magva (Calaták 3).
Jézus, Jákobtól föltetszett csillag (Num 14).
Jézus, a Júda nemzetségéből való oroszlán (Jelenés 5).
Jézus, Jessének gyökere (Izaiás 11).
Jézus, Dávidnak fia (Máté I).
Jézus, embernek fia (János XIX).
Názáretbéli Jézus (János XIX).
Jézus, az asszonyállattól környülvétetett férfi (Jeremiás 31).
Jézus, a Boldogságos Szűztől született Szent (Lukács I).
Jézus, a Boldogságos Szűz Máriának elsőszülött fia (Máté I).
Jézus, a Boldogságos Szűz méhének gyümölcse (Lukács I).
Jézus, a názáretbéli József fia (János I).
Jézus, a földből származott Igazság (84. zsoltár).
Jézus, akinek nevében minden térd meghajol, a mennyeieké, a földieké, és a föld alatt valóké (Fil II).
Jézus, akiben minden bölcsességnek és tudománynak kincsei el vannak rejtve (Kolossz 2).
Jézus, aki által mindenek lettek, és aki nélkül semmi sem lett (János I).
Jézus, akiben minden istenségnek teljessége lakozik (Kolossz. 2).
Jézus, Melkizedek rendén való főpap (109. zsoltár).
Jézus, szent, ártatlan, tiszta, a bűnösöktől elválasztott főpap és az egeknél följebb való (Zsidók 9).
Jézus, nagy főpap, ki az eget által hatottad (Zsidók 4).
Szelíd és alázatos szívű Jézus (Máté 11).
Ezerek közül kiválasztott vőlegény (Énekek 5).
Jézus, az Anyaszentegyház tagjainak feje (Kolossz I).
Jézus, minden fejedelemségnek és hatalmasságnak feje (Kolossz 2).
Jézus, jó pásztor, ki a Te lelkedet a te juhaidért adtad (János X).
Jézus, a mi lelkünknek pásztora és püspöke (Péter I, 3).
Jézus, szenteknek szeme (Dániel 9).
Jézus, a pásztorok fejedelme (Péter 1, 5).
Jézus, hív és igaz bizonyság (Jelenések 3).
Jézus, nagy próféta (Lukács VII).
Jézus, próféta, Férfi, az Isten és mind nép előtt cselekedettel és beszéddel hatalmas (Lukács XXIX).
Jézus, bizonnyal próféta, ki e világra eljövendő (János VI).
Jézus, minden nemzetektől kívántatott Messiás (János IV).
Jézus, ki a szegényeknek jó hírt mondani, a töredelmes szívűeket meggyógyítani és a foglyoknak bocsánatot prédikálni küldettél (Izaiás 61).
Jézus, ki megkenettettél az Úrtól és Szentlélektől (ApCsel 13).
Jézus, ki az Istentől az igazságnak olajával mások fölött megkenettél (44. zsoltár).
Jézus, ki gyönyörűséges vagy az emberek fiai fölött (44, zsoltár).
Jézus, ki az egész földön nagy király vagy (46. zsoltár).
Jézus, a zsidók királya (Máté II).
Jézus, Izraelnek királya (János I).
Jézus, ki a földi királyokat fellyül haladod (88. zsoltár).
Jézus, ki törvényadó urunk vagy (Izaiás 53).
Jézus, az Istentől elválasztott és megtiszteltetett Kőszál (Péter I, 1).
Jézus, az építőktől megvettetett és a szeglet fejévé tétetett Kőszál (117. zsoltár).
Jézus, a hegyről kéz nélkül elvágattatott Kő (Dániel 2).
Jézus, Sionban helyheztetett, fölséges szeglet és elválasztatott drágakő (Efezus 2).
Jézus, ki Izraelben sokaknak veszedelmére és sokaknak feltámadására tétettél (Péter I, 2).
Jézus, a világnak fényessége (Lukács II).
Jézus, igaz világosság, ki e világra jövő embereket megvilágosítod (János VIII).
Jézus, hajnali fényes Csillag (János I).
Jézus, Igazságnak Napja (Jelenések 12).
Jézus, aki Út, Igazság és Élet vagy (Malachiás 4).
Jézus, ki igaz szőlőtő vagy és mi szőlővesszőid vagyunk (János XIV).
Jézus, Dávidnak kulcsa (János XV).
Jézus, a juhoknak Ajtaja (Jelenések 3).
Jézus, az Isten testamentomának Szekrénye (János XX).
Jézus, elrejtett Manna (Jelenések 11).
Jézus, az égből leszállott, élő és igaz Kenyér (János VI).
Jézus, életnek és értelemnek kenyere (Eccli.25).
Jézus, a világnak életet adó Isten kenyere (János VI).
Jézus, mi mindennapi kenyerünk (Máté VI).
Jézus, az emberek szívét erősítő kenyér (10. zsoltár).
Jézus, kövér kenyér, ki gyönyörűséget adsz a királyoknak (Genezis 49).
Jézus, az Istentől származott Mester (János IV).
Jézus, a földi királyok fejedelme (Jelenések 1).
Jézus, békesség Istene és Fejedelme (Tessz I, 5).
Jézus, mi békességünk, ki kettőt eggyé tettél (Efezus 2.)
Jézus, mi Mesterünk és Urunk (János XIII).
Jézus, uraknak ura és királyoknak királya (Jelenések 17).
Jézus, fájdalomnak Férfia, a nyavalyákat viselvén (Izaiás 53).
Jézus, aki bizonnyal a mi nyavalyáinkat viselte (Izaiás 53).
Jézus, akinek sebeitől meggyógyultunk (Izaiás 53).
Jézus, aki minket szerettél és megmostál a mi bűneinkből a Te véreddel (Jelenések 1).
Jézus, akire rakta az Isten mindnyájunk gonoszságit. (Izaiás 53).
Jézus, aki mint a bárány, halálra vitettél (ApCsel 8).
Jézus, aki mint a bárány, az ő nyírői előtt megnémultál (Izaiás 53).
Jézus, makula nélkül való Bárány (Exodus 1).
Jézus, világ kezdetétől fogva megölettetett bárány (Jelenések 5).
Jézus, aki megsebesíttettél a mi gonoszságunkért és megtörettél a mi vétkeinkért (Izaiás 53).
Jézus, aki népedet az ő vétkeitől megszabadítottad (Máté XI).
Jézus, aki Fejedelmünk és Üdvözítőnk (ApCsel 2).
Jézus, a nemzeteknek az Istentől küldött Üdvözítő (ApCsel 28).
Jézus, a mi bűneinkért való engesztelő (János I, 2).
Jézus, aki minékünk az Istentől bölcsességünk, igazságunk, megszentelésünk és váltságunk lettél (Kor I, 1).
Jézus, a mi vallásunknak Apostola és Főpapja (Zsidók 3).
Jézus, ki nem az igazaknak, hanem a bűnösöknek hívására jöttél (Máté IX).
Jézus, ki az elveszteket keresni és üdvözíteni jöttél (Lukács XIX).
Jézus, aki érettünk szent Lelkedet letetted (János I, 3).
Jézus, aki véreddel szerzetted az Anyaszentegyházat (ApCsel 20).
Jézus, aki szolgálatra jöttél (Máté XX).
Jézus, aki a keresztnek haláláig engedelmes lettél (Timót I, 2).
Jézus, ki az Isten és emberek között közbenjáró Ember, Jézus Krisztus vagy
Jézus, az új testamentomnak közbenjárója (Zsidók 8).
Jézus, a Hitnek kezdője és véghezvivője (Zsidók 12).
Jézus, aki minket a következendő haragból kivettél (Tessz. I, 10).
Jézus, én Uram és én Istenem (János XX).
Jézus, erős Úr és hatalmas a harcon. (23. zsoltár).
Jézus, seregeknek Ura (Zakariás 2).
Jézus, a holtaknak első szülötte (Jelenések 1).
Jézus, feltámadásunk és életünk (János XI).
Jézus, aki megholtál volt és élsz (Jelenések 2).
Jézus, aki eladattál a mi gonoszságainkért és feltámadtál a mi megigazulásunkért (Róma 4).
Jézus, aki minket az Atyaistennek országivá és papjaivá tettél (Jelenések 1).
Jézus, ki feláldoztattál, mert magad akartad (Izaiás 53).
Jézus, ki Húsvétunk (Kor I, 5).
Jézus, akinél vagyon a halálnak és pokolnak kulcsa (Máté 28).
Jézus, aki minden egek fölébe mentél (Efezus 4).
Jézus, ki a magasságban a Méltóságnak jobb kezénél ülsz (Zsidók I).
Jézus, mi szószólónk az Atyánál (János I, 2).
Jézus, ki által járulunk az Atyához (Efezus 2).
Jézus, aki nagy, valál és jövendő vagy (Jelenések 1).
Jézus, ki mindenekben fejedelemséget tartasz (Kol 1).
Jézus, ki örökkön élsz (Jelenések 1).
Jézus, a következendő időnek atyja (Izaiás 9).
Jézus, a szent városnak Temploma és égő Lámpása (Jelenések 21).
Jézus Krisztus, mi békességünk, ki kettőt eggyé tettél (Efezus 2).
Jézus, mi reménységünk (Timót I, 1).
Jézus, dicsőségnek királya (23. zsoltár).
Jézus, az örökkévaló világosságnak fényessége (Bölcs 7).
Jézus, dicsőségnek fényessége és az Isten állatjának Képe (Zsidók 1).
Jézus, az isteni méltóságnak makula nélkül való tüköre (Bölcs 7).
Jézus, életnek Fája (Jelenések 2).
Jézus, életnek Világossága (János VIII),
Jézus, életnek Kútfeje (35. zsoltár).
Jézus, életnek Adója (ApCsel 3).
Jézus Alpha és Omega (Jelenések 1).
Jézus, Kezdet és Végezet (Jelenések 18).
Jézus, Első és Utolsó (Jelenések 12).
Énekelt imádság a következő, amelyre valamikor, de még századunk elején is szintén szegedi halotti virrasztásokon, torokon, lefekvés előtt a családban sor került:
Dicsértessék Jézus este lefektünkben,
Dicsértessék Jézus este fölkeltünkben,
Dicsértessék Jézus jártunkban-keltünkben.
Légyen szánkban és szívünkben Jézus Krisztus neve
Mindörökké, amen.
Ha Jézus nevenapján hideg van, lendvavásárhelyi régi hiedelem szerint az állatok megszólalnak. Hallani is őket.
Alsósebes (Nižny Sebeš, 1652) és Jászberény (1692) franciskánus templomának Jézus neve a titulusa. Hasonlóképpen Székelyudvarhelyközépkori kápolnájának, az esztergomi Ipolyszakállas (Ipelsky Sokolec), a veszprémi Orczi, az egri Tiszanagyfalu (1932), Bóta (1938) és a szatmári Francsika, Halmi (Halmeu) templomának is.
A szegedi tanyák népe egymás között máig dicsértessékkel köszön. A környező tájakon még a múlt század második felében is úgy tartották, hogy a szögedi főd, vagyis a szegedi ember vármegyéket benépesítő hazája mindaddig tart, ott van, ahol még az idegennek is így köszönnek: Dicsértessék a Jézus!
A szegedi tájon, Bácska, Bánát több helyén Jézus nevenapján fogadták a cselédeket, hogy az eredeti megfontolás szerint Jézus nevében és áldásával történjék majd a szolgálat. A szegődni akarók ilyenkor, amennyire csak telt tőlük, legjobb ruhájukba öltöztek, úgy mentek a templomba. Nagymise után volt a szegődés, óbecsei nevén bitangvásár.
A szegedi tájon tréfásan Jézus nevenapja néven emlegetik az alkalmazottak havi fizetési napját.
szombat 03 január 2026 at 0000 - Szent Genovéva
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:szentkoronaorszaga
Mikor szombat 03 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor
ÜNNEPI KALENDÁRIUM I.
Szent Genovéva
Január 3.
Genovéva, Párizs védőszentje (422–502), népének vigasztalója, a meroving Jeanne d'Arc* a hún kalandozások idején. Ünnepét, ha néhány nappal később is, néhány középkori misekönyvünk számontartja.
Hazai tiszteletének egyetlen művészeti emléke Malompatak (Mlynica), nyilván Thurzó Margittól alapított és Antiochiai Szent Margitnak szentelt főoltárának (1515) egyik táblaképe. Megfestését azonban alighanem névegyezésnek köszönheti: egy másik Genovéva, brabanti királyné volt egyik legkedveltebb épületes európai népkönyv hősnője. Mondája a XV. században bukkan föl, és terjed el először értesültebb főúri körökben, így a kép tanúsága szerint a Thurzó-családban, de csak a barokk idők óta válik hazánkban is a legszélesebb társadalmi körökben kedveltté.
A Genovéva-legenda és népkönyv történetéről, hazai sorsáról György Lajos adott hasznos áttekintést.* Ebből megtudjuk, hogy a Rajna-vidéken, Maria-Laach közelében magányosan áll egy Frauenkirche: Máriának szentelt magányos, mezei kápolna, egyúttal búcsújáró hely, amely még a román korban épült. Ehhez kapcsolódott a Genovéva-monda, valószínűleg egyik XV. században élt Maria-Laach-i bencés szerzetes szerzeménye. Kialakításában, az asszonyi erények megdicsőítésében egyebek között a mi Szent Erzsébetünk legendája, továbbá Voltér és Grizeldisz széphistóriája is közrejátszott. Innen a kápolna másik, Genovevakirche elnevezése. Kétségtelen, hogy a párizsi Szent Genovéva kultusz a Maria-Laach-i monostorban abban az időben, a rajnai nép körében még később is virágzott. Ez magyarázza, hogy szerzetesünk a népszerű szent nevét választotta hősnője számára. Egyébként hitvesi hűségéért, béketűréséért a néphagyomány őt is kanonizálta, szentként tisztelte. A Martyrologium Romanumtermészetesen nem ismeri el.
Genovéva őrgrófnét szintén szentként emlegeti Nádasi János magyar jezsuita Annus coelestis (1648), továbbá Eszterházy Pál már magyarul a Mennyei Korona című művében (1696):
Genofeva a brabantiai hercegnek leánya vólt és Sifridusnak, római birodalom palatinusának felesége. Ki mikor a Szentföldnek oltalmára a pogányság ellen hadaival indulna, a feleségét egy Golo nevű derék vitéz emberre bízta.
Golo leveleket formált a Sifridus halálárul, hogy Genofevát házasságtörésben ejthesse. Sokat is munkálkodott annak megcsalásában, de az istenfélő asszonyt haszontalan ámította. Azonban az ura megjővén, az istenfélő asszonyt a házasságtörésrül hamisan bévádolta.
Elhitte ezt a Genofeva férje, és az ártatlan asszonyt arra itillette, hogy fiastul a vízben vettessék. Meg is parancsolta szolgáinak, hogy azt végbevigyék.
De a szolgák könyörületességtül viseltetvén, az ártatlan asszonyt fiacskájával együtt az erdőben szabadon bocsájtották és az urának otthon holt nevét költötték. Ebben az erdőben Genoféva hat esztendeig élt. Étele gyükerekbül, itala vízbül állott. A fiacskájához minden nap egy nőstény szarvas járt, mely megszoptatta.
Hat esztendő és három holnap elfolyt, hogy ez az istenfélő asszony ebben az erdőben lakott és füvekkel tápláltatott, mely üdőközben a férje éppen vízkereszt napján a vadászat közben reátalált és bizonyos jelekbül megismérte.
Megkövetvén feleségét, visszavitte mind fiastul és a Genoféva kérésére azon a helyen templomot építtetett a Boldogságos Szűz tisztességére, és annak képét az első oltárra tétette, amely sok csudákkal tündöklött.
Golo pedig istentelen fogása és hamis találmánya miatt négy tudatlan tulkokhoz négy részre kötöztetett és négy részre szaggattatott, amelyekért dicsértessék az Istennek szent Anyja mindörökké.
A hazai Genovéva-népkönyvek mégsem a középkori német, legendává színesedett hagyományból, illetőleg Eszterházy Pál előadásából erednek. Végső forrásuk egy francia jezsuita, Ceriziers könyve (1634), amely fordításokban villámgyorsan ismeretessé válik Európában. Hazánkban talán a kapucinus Cochem Márton (†1712) népies ízű német fordítása közvetíti. Az első ismert magyar nyelvű, Kassán megjelent átdolgozás Láng Ádám munkája: Genovéva. Hajdankori szép és érzékeny Történet, minden jó érzésű Emberek, különösen pedig Anyák és Gyermekek számára Iratott (1824). Ennek azonban már nyilván voltak előzményei. Megjelent Csíksomlyón is (1842), ami a székely meseváltozatok forrása lehetett. A népkönyv hazai sorsáról, hatásáról; népmesei fejleményeiről* könyvünk keretében már nem szólhatunk.
Az érzékeny történetet hamarosan felkarolja az európai drámairodalom, iskolai, főleg jezsuita, latin nyelvű színjátszás is. Hazánkban: Buda (1756), Gyulafehérvár(1764), Eperjes (Genoveva a Sigefrido in venatione reperta 1767).* Hazai német előadások: Pest-Buda (Genoveva, Pfalzgräfin am Rhein, 1809, 1815, 1835, 1842), Sopron (1835). Jósika Miklós Nyitrán is látta a darabot német vándorszínészek előadásában.
Jánoshegy (Johannesberg) és Turcsek (Turz) német népi bányász színjátékai között a Genofevaspiel még századunk elején is szerepel.*
Láng Ádám a történetet magyar játékszínre is átdolgozta: Genovéva, az Asszonyi virtus tükre. Históriai érzékeny rajzolat. Előadásra került: Pest (1831), Debrecen(1831), Veszprém (1832), Kolozsvár (1841).
Genovéva népszerűségére jellemző, hogy föltűnik a bábjáték európai világában, így hazánkban is. Eszterházy Miklós eszterházi bábszínpadán előadásra került Genovefens ersten, zweiten, dritten und vierten Teil. Zenét Haydn szerzett hozzá.
Még csak annyit említünk meg, hogy a jászok és a temesközi magyarság körében a Genovéva keresztnév ritkásan előfordul. Ez részben a népkönyv hatása, részben pedig a brabanti őrgrófné asszonyi sorsának, viszontagságainak tisztelete. Sovány, szikár asszonyt jellemző vasi szólás: sovány, mint Genovéva, aki annyi esztendőn át tengődött az erdők mélyében.
hétfő 05 január 2026 at 0000 - Oszlopos Szent Simeon
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor hétfő 05 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
OSZLOPOS SZENT SIMEON szerzetes
Január 5.
*Szisz, Nikopolisz mellett, 390 körül. +Antióchia mellett, 459. A korai idők szíriai szerzetesei életmódjukkal és aszketikus gyakorlataikkal megdöbbentik az utókort. Közöttük alakult ki a remeteségnek az a szinte hihetetlen formája, hogy a remete nem barlangba vagy kunyhóba húzódott vissza, hanem oszlop tetejére költözött. Ezt úgy kell elképzelnünk, hogy 3--5--10 méter magas kőoszlop tetejére feltettek egy nagy kőlapot, ezt korláttal vették körül, s a remete ott fenn imádkozott, vezekelt, böjtölt. Élelmezéséről létra segítségével a körülötte megtelepedett tanítványok gondoskodtak. A kortársak között is sokan idegenkedtek ettől az életformától, ezért mondta Szent Simeon kortársa, Theodorétosz ciruszi püspök: ,,Meggyőződésem, hogy ez az oszlopon állás nem Isten szándéka nélkül történt. Azért intem a gáncsoskodókat, hogy zabolázzák meg nyelvüket és ne fecsegjenek vakmerően. Gondolják meg, hogy Isten már többször cselekedett így, hogy a lomhábbakon segítsen.''
A nyugati egyházban egy kísérletről tud a hagyomány: Trier közelében állított magának ilyen oszlopot egy remete, de a püspök megtiltotta és leromboltatta az oszlopot.
Az itt következő életrajz olvasásakor bennünk is felmerül, hogy túlzás, amit olvasunk. Simeont azonban a kortársak ,,a földkerekség legnagyobb csodájaként'' tartották számon.
A 4. század vége felé született Szíria és Kilikia határán egy jelentéktelen faluban. Úgy látszik, hogy szülei nem voltak szegény emberek, de a fiuk mégsem kapott alaposabb képzést. Ifjúságát inkább a mezőn töltötte juhokat legeltetve. Simeonnal is az történt, ami oly sok szerzetessel: egy napon a templomban meghallotta az Úr szavát, és mindenkorra megváltoztatta az életét.
A Hegyi beszéd szavai voltak ezek, amelyekkel az Úr boldogoknak magasztalja a ,,sírókat'' és a ,,tiszta szívűeket''. E szavak és egy álom hatására a fiatalember sürgető hívást érzett az imádságra közeli szomszédságának aszkétái körében, és elmagyaráztatta velük magának a szerzetesi élet alapjait, ahogy akkoriban -- mindenekelőtt Szíriában -- értették. Kemény, csaknem vad élet volt ez; ma erőszakoltnak és sok részletében természetellenesnek tűnik számunkra, mert úgy látszik, mintha a külső aszkézist tartották volna fontosabbnak. Nem lehet azonban fel nem ismerni, hogy az istenszeretet nagy belső heve lelkesítette ezeket az embereket.
Simeon két év múlva elhagyta első tanítóit, akiknél a szerzetesi élet alapelvei mellett megismerte a zsoltárkönyvet és a Szentírást, majd belépett a szíriai Antióchia közelében lévő teledai kolostorba. Itt az aszkézis még sokkal szigorúbb volt, mint amelyhez addig hozzászokott. Tíz évig gyakorolta ott magát lankadatlan buzgósággal az alázatosságban és a türelemben. Egyre fokozott vezeklései először csodálatot keltettek, majd kiváltották szerzetestársai nemtetszését. Elöljárójának közbe kellett lépnie, de mivel semmit sem ért el nála, végül el kellett bocsátania. Közvetlen alkalmat nyújtott erre egy esemény, amelyet a hagyomány különös szeretettel beszél el: Simeon egy durva kötelet olyan szorosan csavart csupasz teste köré, hogy mélyen bevágott a húsába. Rájöttek titkára, mert a ruháján átszivárgó vér elárulta, és erőszakkal eltávolították róla a kötelet. Amikor ezért kiutasították a kolostorból, öt nap múlva félholtan találták -- de még mindig zsoltárokat énekelve a kolostor közelében egy kiszáradt ciszternában.
Ezután Simeon Tellneszinbe indult, egy nem messze lévő faluba; ama hegy lábánál feküdt, amelyen később az oszlopa állt. Remeteként akart itt élni. Bezárkózott egy parányi kunyhóba, és mivel éppen a nagyböjt közeledett, az Úrhoz, Mózeshez és Illéshez hasonlóan 40 napig étel és ital nélkül akart maradni. Mivel a pap, akitől tanácsot kért, lebeszélte erről az ,,öngyilkossági kísérletről'', készségesen odakészített erre az időre kenyeret és vizet; a 40 nap elteltével azonban mindkettőt érintetlenül találták, a remete pedig kunyhója földjén feküdt ájultan. Attól kezdve haláláig megtartotta a húsvét előtti 40 napos böjtöt, sőt még meg is nehezítette ezt a gyakorlatot.
Három évet töltött a kunyhójában, s ezalatt számos tanítvány gyűlt köréje. Ekkor felment a hegyre, s egy ajándékba kapott földdarabot bekerített, önmagát pedig lánccal egy súlyos kőhöz kovácsoltatta. Később eltávolíttatta a láncot, de ott maradt a legszűkebb területen tetőzet nélkül, a szabad ég alatt. Következő lépésként egy oszlopra állt. Ez eleinte csak alacsony volt, de egyre magasabb oszlopokra cserélte. Közülük a legutolsó, vélhetően mintegy 20 méter magas oszlopon, amelyen két négyzetméternél nem lehetett több hely, húsz évet töltött állva, méghozzá hosszú ideig mindkét lábát úgy odaerősítve, hogy nem is tudta mozgatni őket. Összesen mintegy negyven évet tölthetett az oszlopokon.
Idővel pontos napirendet állított össze magának. Az éjszaka beköszöntétől a kilencedik óráig (tehát a következő nap délutánjáig) imádságba merült; a kilencedik órától pedig az embereknek szentelte magát, akik odasereglettek, hogy lássák, hallják, kikérjék a tanácsát, megvallják a bűneiket vagy fogyatkozásaikra gyógyulást keressenek. Érkeztek hozzá Szíriából, Arábiából, Perzsiából, Ibériából, Rómából, Itáliából, Hispániából és Galliából egyaránt. Betegséget, éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a fagyot, esőt, szelet és zivatart, a kíváncsiskodók és segítséget keresők ezreinek tolongását a vezeklő zokszó nélkül viselte el napról napra, évről évre, míg csak imádsága közepette a halál meg nem váltotta kínjaitól. Temetése egy császár diadalmenetéhez hasonlított. Tetteinek és szenvedéseinek helyén csakhamar zarándokhely létesült, amelynek romjai még ma is láthatók.
Mint valami lepecsételt könyv, olyan számunkra Simeon élete, mégis teljes nyilvánosságában játszódott le az akkori civilizált világ országainak számtalan embere előtt. Mi ösztönözhette ilyenféle látszólag értelmetlen aszkézisre? És ha azt hitte, hogy Isten tetszését leli a természet ilyen erőszakos leigázásában, miért állt egy oszlopra, amely mindenki számára láthatóvá tette? Nem kellett volna-e inkább alázatosan a rejtettséget keresnie? A sok kérdés ellenére csodálatot kelt ennek az embernek a lelki ereje, mögötte pedig olyan erő érezhető, amelyet természetes módon nem lehet megmagyarázni. Maga Simeon arról az álomról beszélt, amelyet ,,megtérése'' kezdetén vallott be. Akkor ugyanis miközben -- még félig gyermekként -- a nyolc boldogság szavain tűnődött, azt álmodta, hogy ki kell ásnia egy épület alapjait. Eközben egy titokzatos hang egyre arra késztette, hogy ásson mélyebbre, és ne fáradjon bele. Csak amikor ez az alap már rendkívül mély lett, kapta azt az utasítást, hogy most már hozzákezdhet az építéshez. A rendkívül mély alapon a jelképek nyelvén kétségtelenül az alázatosságot kell érteni. És valóban: a szentség ismertetőjelei közül ezt a legcsalhatatlanabbat Simeonban magas fokon lehet megtalálni. Mindenki másnál bűnösebbnek tartotta magát, és nem vetett meg senkit, aki felkereste. Elérhető volt mindenki számára, szelíd és szeretetre méltó mindenki iránt; az osztályrészévé vált csodálatot egyedül az általa működő Istenre tudta áthárítani. Életét egyértelműen Isten megbízásának tekintette, s olyan módon valósította ezt meg, hogy nyomát sem találni benső bizonytalanságnak, vagy hivatása valódiságában való kételkedésnek. Az oszlopos szentnek nagy jelentősége volt a maga korában. Úgy állt az oszlopán, mint messzire világító fény, amely sokak útmutatója és Krisztushoz vezetője lett. Bizonyára sokan szenzációvágyból keresték fel, de jól ki tudta használni az általa előidézett bűvöletet: prédikált, intett, korholt, vigasztalt, gyógyított, jövendölt, beleavatkozott a teológiai vitákba, megtérített számtalan arabot és pogányt, hitehagyottakat és langyosakat vezetett vissza az Egyházba, a szava pedig eljutott császárokhoz és királyokhoz, papokhoz és püspökökhöz, gazdagokhoz és koldusokhoz egyaránt.
Emellett napjának csak egy csekély töredékét szentelte külső ügyeknek. Az éjszakát és a nap nagyobb részét egyedül Istennek tartotta fenn. Ekkor áramolhatott belé az az erő, amely hallatlan kínjai közepette is rendíthetetlenül tartotta fenn. Hiábavaló, ha ezt az életet ,,igazolni'' akarjuk; belső titka rejtve marad számunkra. Jelentősége azonban kora súlyosan megpróbált Egyháza számára felbecsülhetetlen; szeretete és segítő jósága kiárad minden testi és lelki nyomorúságban sínylődő emberre, és Istennek égő, mélységesen misztikus megtapasztalásában úgy áll még ma is előttünk, mint felfoghatatlan, utánozhatatlan ,,jel'', amely hirdeti, hogy mire képes az az ember, aki elfelejti önmagát, mert Isten szeretete hatalmasodott el benne.
kedd 06 január 2026 at 0000 - A Szent Korona hazahozatala
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Nemzeti ünnep- és emléknapok Kapcsolat:level
Mikor kedd 06 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
A Szent Koronát a második világháború végén csempészte ki a koronaőrség Magyarországról, hogy az ereklye ne kerülhessen az oroszok kezébe. 1945 május másodikán adták át egy amerikai ezredesnek az ausztriai Eggelsberg közelében, majd később évtizedekig az Egyesült Államokban, Fort Knoxban őrizték.
1977. november 4-én az USA bejelenti: visszaadják Magyarországnak a Szent Koronát.
Az amerikai közvélemény felháborodik, a magyar emigráció és a republikánus ellenzék tiltakozik. Az átadás egyik legkényesebb Carter-i feltétele: Kádár ne legyen jelen a ceremónián.
Jimmy Carter 1978-ban döntött az ereklye visszaadásáról.
A „Magyar Népköztársaság” nevében végül Apró Antal, az Országgyűlés elnöke mond beszédet, Kádár nincs jelen.
kedd 06 január 2026 at 0000 - VÍZKERESZT
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Egyházi ünnepnapok
Mikor kedd 06 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Vízkereszt
Vízkereszt (jan. 6.), ősi egyházi nevén Epiphania, a Teleki-kódex fordítása szerint Úr kijelenése, görögkatolikusaink ajkán úrjelenés, ismét másként Háromkirályok: Gáspár, Menyhárt, Boldizsár napja, az Egyháznak egyik legrégibb ünnepe.*
Vízkereszt napja – fejtegeti* Bod Péter – Boldogasszony havának hatodik napjára esik, amely napot a rómaiak szenteltek az Augustus császár tisztességére. A keresztyének pedig a magok vallásokra alkalmaztatták és nagy szorgalmatossággal szokták vólt megszentelni. Micsoda nevei vóltanak ennek az innepnek?
Mondották ezt epifániának, megjelenésnek innepének, mert ezen a napon jelent meg az új csillag a bölcseknek. Melyre nézve nevezték a régiek festum luminarium, világosságok innepének is. Mert a bölcsek megjelentek Jéruzsálemben, mert a Krisztus is ezen a napon megkeresztelkedvén, hivataljáhaz fogott, és kijelentette ki légyen: arra nézve is mondatott teofániának, Isten megjelenésének. Mert a lakodalmazó házban a vizet borrá változtatta, és a maga hatalmát kimutatta, ezért nevezték ezt a napot bethfániának, háznál való megjelenésnek. Kiváltképpen, mivel a Krisztus testben megjelent, szentelték ezt a napot az egyiptomi és más napkeleti eklézsiák a Krisztus születésének emlékezetére is. Későre is hajlottanak arra a napkeleti eklézsiák, hogy karácson havának XXV. napját szenteljék a Krisztus megtestesülésének emlékezetére.
Vízkeresztnek nevezték a magyarok. Miért? Egyáltaljában a Krisztus vízzel való megkereszteltetésének emlékezetére. A görög eklézsia ezen a napon a Krisztus megkereszteltetését emlegeti, melyre nézve vizet szentel, beléütvén háromszor a keresztet, azt hintezi az emberekre és tartja orvosságnak. Az égyiptomi keresztyének pedig azon a napon megferedtek, annak emlékezetére, hogy a Krisztus azon napon keresztelkedett meg a Jordánba: a folyóvizekbe mártották gyermekeiket, azokból edényeikbe merítettek, bizonyos cérémóniával megszentelték, házaikban mint orvosságot, úgy tartották.
Bölcsek innepeknek, festum Magorum vagy festum Trium Regum, három királyok innepeknek, akik napkeletről Jéruzsálembe jöttenek vala a csillag vezérlése után és Betlehemben megtalálván a Krisztust, ott tisztelték.
Ezen a Vízkereszt napján, még mikor legelsőbben keresztyénekké lettenek a magyarok s elegyesleg voltak a pogányokkal, úgy rendelték a magyar fejedelmek, hogy a pap minden ember házához elmenjen a kereszttel, valami áldást mondjon, s akkor kitanulja, ki a keresztyén, és ezért a fáradságáért adjon valami alamizsnát.
Bod Péter korának liturgiatörténeti ismereteihez képest, találóan jellemzi vízkereszt ünnepének történeti alakulását és összetevőit.*
Kétségtelen, hogy a magyar vízkereszt éppen a keleti egyház liturgikus évkezdő hatását tükrözi. Már a Hartvik győri püspök számára írt Agenda pontificalis tartalmazza: ut mos est Graecorum, vagyis amint a keleti egyházban szokásos. Ezt a formát a rítusok kongregációja később eltiltotta, illetőleg jellegtelen szöveggel helyettesítette, amelyben már csak a Háromkirályokról van szó.
Az ünnepi vízszentelés egyébként a középkor utolsó századaiban a nyugati egyházban is elterjedt: A víz mellett ezen a napon szentelték régen a tömjént is. E kettős szentelésből fejlődött ki, de most már a Háromkirályok nevében az emberi hajlékok megszentelése és megfüstölése is vízkereszt nyolcadán. Némelyek szerint a tömjénezés is a görög egyház hatása. E szentelések formulái már a mi középkori szertartáskönyveinkben is előfordulnak.*
Vegyük először szemügyre a Vízkereszt-dedikáció hazai sorsát.
A kultusz hajdani virágzását az ikonográfiai emlékek nagy száma is tanúsítja, a régi Magyarország területén azonban mégis igen kevés az Epiphania-, illetőleg a Háromkirályok-patrocínium. Okát részben az ünnepek karácsonyi torlódásában, részben pedig a téli időszakban kereshetjük.
A szakkutatás előtt ismeretes a német bányászoknak a középkor végén felbukkanó Háromkirály-tisztelete.* Aligha kérdéses, hogy a Breznóbánya (Brezno) melletti, hajdanában Zólyomlipcse várához tartozó Garampéteri (Predajná) XV. századbeli filiális templomának dedikációja, továbbá Vihnye (Eisenbach, Vyhne) bányászfalunak egyik, Háromkirályok nevét viselő tárnája ennek a kultusznak emléke. Lehetséges, hogy a közeli Osztroluka (Ostrá Luka) patrociniumát is a foglalkozás magyarázza. Az sem lehet vitás, hogy Körmöcbánya egykori német bányászfaluinak: Jánoshegy (Johannisberg, Piargy), Kékellő (Blaufuss, Krohule), továbbá Dobsina, Késmárk, Nyitrabánya (Kriegerhai, Handlová) Háromkirályok-, illetőleg Heródes-játéka az ünnepre való emlékezés mellett, eredeti szándék szerint a három szent bányászpatrónus megtisztelése volt. E játékok a falusi legénybíróságok, legénycéhek előadásában még századunk elején is színrekerültek.* Minderről különben nagyobb történeti összefüggésben még szót ejtünk.
A Burgenlandhoz tartozó Udvard (Gross-Mutschen) patrocíniuma nyilván még a középkori, Kölnből szertesugárzó német kultuszt közvetlenül idézi.* Ezt kell mondanunk Pozsony (Szent Márton-templom 1414), Körmöcbánya (Kremnica 1456), Győr (1486), továbbá Buda (Nagyboldogasszony-templom XV. század első fele, Ellenbeck János budai polgár alapítása),* majd Sopron középkori három Háromkirályok-oltáráról (Szent Mihály-, Boldogasszony-templom, Szent György-kápolna),* majd a Szent György-templom nekik szentelt barokk kápolnájáról is. Oltáruk volt Nagyváradon (1524) is.
Bodrogszög (Klín nad Bodrogom) magyar falu középkori titulusához nyilván a leleszi premontrei prépostság révén jutott. Egyedülálló a görögkatolikus Nyírcsászár patrocíniuma (XV. század, nyilván a XVIII. században került a görög egyházkezére).
A török után németekkel újra népesített Bakonynána (1750, később Szent Anna), Ráckeve (1777, később: Keresztelő Szent János),*Tass (1822, filia), Környe(1865, filia) faluk hosszú útra vállalkozó, keleti új hazába települő lakossága a vándorok napkeleti patrónusainak, a Morgenland királyainak oltalma alá helyezi magát, miközben – már részben el is magyarosodva – német szülőföldjének szakrális hagyományait is őrzi tovább.
A kassai egyházmegyéhez tartozó Rokitó (Rokitov, 1806) településtörténetét nem ismerjük, és így Háromkirályok-titulusának hátteréhez nem tudunk hozzászólni.
Mint mondottuk, a középkori hazai Háromkirály-ábrázolások a kevés patricínium ellenére is; a kultusz egyetemes magyarországi virágzását tanúsítják. Tiszteletükben két szakaszt ismerhetünk föl. Az első román időszak alkotásai liturgikus, szinte dogmatikus jellegűek, és alighanem megelőzik Köln hatását, illetőleg ihletését, amelyről később még bővebben is megemlékezünk. Ennek az archaikus periódusnak kiemelkedő ikonográfiai emléke a pécsi altemplom lejáratának európai rangú dombormű-ciklusa (XII. század). Jelentős a gyulafehérvári székesegyház külső falán elhelyezett Háromkirályok-dombormű is (XIII. század), amelynek külföldi analógiákból következtetve gonoszűző rendeltetése volt.*
A második szakaszt már a gótikus jámborság devocionális világa, a szertesugárzó kölni kultusz hatalmas hódítása jellemzi. Kedveltetéséből, népszerűsítéséből Aachent járó búcsúsaink, céhességünk, német városaink egyaránt részt kérnek.
A liturgikus és dévocionalis kifejezés közötti átmenetet legszemléletesebben talán freskóink tükrözik: átvonulnak az egész magyar katolikus középkoron. Kezdődnek a XI. században (!) Vizsoly falképeivel, és csak a reformációval szakadnak meg. A megtestesülés misztériumát megjelenítő ciklus képsorozatok később már önálló, szinte öncélú ábrázolássá válnak. Tekintsük meg őket:
Abrudbánya (Abrud, önállá kora?), Almakerék, (Malamcrav, a megtestesülés képciklusában, XIV. század), Berethalom (Biertan, önálló, XV. század), Beszterce (Bistrita, önálló, XIV. század), Boroskrakó (Cricau, 1300), Déva (önálló, XVI. század), Etrefalva (Turicky, önálló, XV. század). Gerény (Horiany, ciklus, XIV, század), Haraszt (Charast; ciklus; XIV. század?), Hizsnyó (Chyzné pri Revuci, önálló, XIV. század), Karaszkó (Kraskovo, XIV. század vége),* Keresztfalu (Križová Ves, a megtestesülés képciklusában, 1400), Kőszeg (XV. század), Martonháza (Ochtiná, a Jézus élete-ciklusban, 1380), Nagydisznód (Heltau, Cisnadie, XIV. század), Nagylibercse (Luberec, megtestesülés-sorozatban, XIV. század), Nagyszombat (székesegyház, önálló, XV. század), Őraljaboldogfalva (Santa Mária Orlea, XIV. század), Podolin (Pudlein, Podolinec, Jézus élete, XIV. század), Prislop (megtestesülés, XVI. század), Rimabrézó (Rimavské Brezovo, XIV. század), Sopronbánfalva (XV. század), Szentsimon (1423), Velemér (XIV. század), Vizsoly (XI, és XIV. század), Zeykfalva (Streiu, XIV. század), Zsigra (Schigra, Žehra, XIV. század).*
A kőszegi Szent Jakab-templom középkori freskójának felső részén ábrázolt Háromkirályok a városka hódolatát helyi környezetbe helyezve ábrázolják a betlehemi Kisded előtt.* Sajnos, már aligha dönthető el, hogy itt a kölni, illetve aacheni búcsújárás kultikus emlékéről, valami kőszegi fogadalom megörökítéséről, vagy egyszerűen csak jámborsági divat kifejezéséről van-e szó.
A Háromkirályok részben már említett oltárai: Sopron (az egyiknek Laistel Gáspár az alapítója), Pozsony (1414), Körmöcbánya (1456), Szepeshely (1470), Győr (1486), Pozsonyszentgyörgy (1514), Nagyvárad (1524).* Znióváralja (Kláštor, Kühhorn) premontrei temploma Corpus Christi-kápolnájának (1520) társpatrónusai voltak a Háromkirályok meg a Tízezer Vitéz. Lehetséges, hogy ezeket az oltárokat aacheni búcsúsközösségek alapították, amelyek – mint majd meglátjuk – a Háromkirályok kölni ereklyéi előtt is ájtatoskodtak. Egy másik részük nyilván céhes alapítás. Barokk oltárképükkel találkozunk a győri székesegyházban, az aranyos-maróti, jászberényi és szentendrei* plébániatemplomban, a kolozsvári Szent Mihály-templomban (1747). Ezek nyilván a templom, illetőleg helység középkori képeit, oltárdedikációit pótolják.
A soproni* és eperjesi takácsok leginkább német ajkú mestereiből álló céhének a középkor végén a három szent király volt a védőszentje.* A XVIII. században az aradi magyarszűcsök* tisztelték őket pártfogóul, nyilván azzal a megfontolással, hogy hosszú téli útjukra jó melegen kellett öltözniök.
A Háromkirályok archaikus magyar kultuszának, egyben a moldvai csángók anyanyelvi liturgiájának jellegzetes bizonysága az a zsolozsma, amelyet 1700 táján Forrófalván (Faraoany) egy kéziratos énekeskönyvbe jegyeztek be. Domokos Pál Péter közlése nyomán* egyelőre csak himnuszait ismerjük. A matutinum kezdete:
Midőn boldog Szűz Mária
Szent Fiát szülő világra,
Ég mutatott új csillagra,
Mely napkeletben ragyaga.
A Háromkirályok legendájának első ismert magyar nyelvű följegyzései a XVI. század elejéről származnak. A Legenda Aurea nyomán a Debreczeni-kódex* így emlékezik meg róluk:
A három szent királyoknak, Gáspár, Boldizsár és Menyhár vala nevök, kik Uronk Jézushoz jővén, imádák őtet tizenharmad napi gyermökkorában. E nömös szent királyok napkelet felé való Persidának tartományából támadának, mely Belső-indiának neveztetik és Sábaországnak, miért a Sába nevű folyóvíz általfolyja az országot. Ezök közül a Gáspár király mikoron Uronk Jézushoz jövének, hatvan esztendős vala, Boltozsár negyven, a Melkior kegyig húsz esztendős. Ezek mind hárman nagy természettudó bölcsek vala. Az ég forgásának tudományába igen esmeretet vettek, s a Bálám prófétának, ki bálványimádó papjok vala a pogányoknak, maradéki valának. Mely Bálám imezt prófétálta vala az ő nemzetséginek: Jákob pátriárkától csillag támad, és vessző támad Izraeltől és megveri e vessző Moábnak hercegit. E jövendőmondást e pogány prófétával az Úristen idvezítenkről mondatá, jóllehet ő maga sem érté: ki a zsidó nemből vala támadandó, és az ördögöknek hatalmokat megtörendő. E királyok ezt érték rajta, hogy mikoron e vessző azt a hatalmas királyi földet és mennyet birnája. Szilettetik, tahát új csillag jelönék az égön. Minek okáért a Bálám fiai, Aranyszájú Szent János mondja, tizenkettőt választának közülük, s ha valamelyik meghal vala annak fiát állatják vala helyében. Ezök mindön esztendőbe hárman-hárman egy hónapnak utána szerrel-szerrel fölmennek vala a nagy magas Vittorialis nevű hegyre és ott lakván harmadnapég nagy szenvedetösségben megmosódnak vala…s imádják vala ennek utána az Úristent, kérvén őtet, hogy a csillagot, kiről szólt vóna az ő atyjok, a Bálám megmutatnája nekiök. Mikoron azért karácsony napjának éjjelén vigyáznának, az újonnan teremtött csillag megjelönék nekik. S miképpen vízkereszt napján megmondaték, a zsidóknak születött királyt megjelönték, és voná az ő kévánságokat arra hogy hozzája mennének és imádnáják e felségös, nagy királt. Kik mikoron a parancsolatot beteljesítötték vóna, más úton térének meg országokban, angyali jelönetből. Kik jóllehet elhagyván a pogányságot, azután Uronk Jézusnak hívei lőnek, de maga a víznek keresztségét fel nem vették vala, míg a Szent Tamás apostol az Idvezíténknek hitét ott nem prédikálja. Mely szent apostol, mihelyt őket a hitnek ágazatira megtanítá, és megkörösztölé, meghagyván mindenik a királyságot, ő prédikátortársi lőnek. Kik azon országba kimúlván Úrban, vitettenek az Isten országába. Kiknek testöket a Nagy Konstantinos császár Indiából hozattatá Konstancinápolyba, s időjártába a Szent Eustorgius pispök Mediolanonba hozá. Onnan az Úristen akarattyából nagy Kolonnnyában.* Ott nyugosznak mastan egész testökben a jó Isten tisztösségére, ki áldott legyen mindörökké. Amen.
A Gesta Romanorum Háromkirályokról szóló példázata* a keresztény embernek szól:
A dániai király nagy indulattal volt azokhoz a három Királyokhoz, kik Jéruzsálemben keresték Idvezítőnket, ajándékot hozván. Midőn azért azon király Koloniába ment volna nagy készülettel, aholott azoknak a királyoknak testek, tartatik, három koronát készíttetett és vitt ugyanazoknak tisztességekre. Annak felette hatezer gira ezüstnél, alamizsnában többet osztogatott el, keresztyénségének akarván jelét hagyni azon a földön.
Visszamenvén házához, álmot lát. Mintha a három Király nagy fényességben menne eleibe koronázott fejekkel és mindeniktől külön-külön szózatot hall. Mond az első: szerencsésen jöttél, de nagyobb szerencsét találsz házadnál. A másiktól illyen szót hall: sokat osztogattál, de több adatik néked. A harmadiktól azt hallja: édes atyámfia, jó bizonyságot töttél hitedről, azért harminchárom esztendő múlva velünk uralkodol mennyországban. Az első egy nagy edényt ád kezébe, teli arannyal, mondván: vegyed a bölcsességnek kincsét, hogy a te népedet igazságban hordozzad, mert a király becsületi a jó ítélettől függ. A másik egy kötés mirhát ád néki, mondván: végyed a penitenciának mirháját, mellyel a testi ösztönöket meggyőzzed, mert az érdemel királyságot, aki zabolán hordozza a természetet. A harmadik temjént ád néki, mondván: végyed az ájétatosságnak temjénjét, és kegyelmességnek illatját, mellyel a szegényeket táplálod. Mert valamint a harmat a virágokat újítja, úgy éleszti a királyi kegyelmesség a fogyatkozott szíveket.
Midőn azért e nagy látáson álmélkodnék a király, felserken és émette is maga mellett találja az ajándékokat. És időre mindenek bételjesedtek rajta, a mennyei boldog királyságra menvén át e földi birodalomból.
A hozzáfűzött magyarázat kifejti, hogy a király nem más, mint a jó keresztény ember, aki tartozik, három koronát készíteni a királyok Királyának, úgymint az Atya, Fiú, Szentlélek Istennek. Az Atyaistennek tartozik a tisztesség koronájával… Második korona légyen a reménység koronája, melyet kell helyheztetnünk az Úr Jézus halálának érdemében… Harmadszor tartozunk a szeretetnek koronájával a Szentlélek Istennek, ki által az isteni szeretetben megmaradhatunk örökké.
Ha e három koronát igaz szeretettel bémutatjuk, mink is szép ajándékokat vészünk a Szentháromságtól. Az Atyától a jószágos cselekedeteknek kincsét… A Fiútól a pénitenciatartásnak mirháját és ajándékját vesszük… A Szentlélektől az ájétatosságnak temjénjét vesszök, aki az ő erejével és ajándékjával csudálatos buzgóságra és kimondhatatlan fohászkodásokra gerjeszti föl lelkünket.
Idézett régi szövegeinkből is kitűnik, hogy a Háromkirályok tiszteletének az Újszövetség, illetőleg a liturgia mellett Köln (Colonia) városa a fő forrása.*Természetes tehát, hogy a mi magyarországi kultuszunk is bőségesen merített belőle. Merített pedig az Aachenfahrt, vagyis az Aachenbe hét évenként ismétlődő búcsújárás révén, amelyen évszázadokon át egészen II. József tiltó rendelkezéséig magyarországi zarándokközösségek is megfordultak. Útjukban Köln városát sem kerülték el. Helyi mondaszerű kölni hagyomány szerint ínség idején fogadalmat tettek a Háromkirályok tiszteletére. Zarándokaink nemzetiség szerint lehettek hazánkba vándorolt vallonok és németek ivadékai, de természetesen magyarok is.
Búcsúsaink Kölnben hat hétig tartózkodtak, maga a város látta őket vendégül. Rendesen május második felében érkeztek ide. Később csak június elseje után eresztették be őket a Hahnentor nevezetű kapun, ahol tolmácsok és kórházi emberek ellenőrizték őket, van-e útlevelük, és nem hurcolnak-e be valami járványos betegséget. Amikor minden vizsgálat megtörtént, a magyarok imádkozva és énekelve bevonultak a székesegyházba. Huszonnégy férfi kivált közülük és előre sietett, hogy a nagyharangot ünnepélyesen megkondítsa.
Legnagyobb, búcsúval járó tiszteletben a Háromkirályok ereklyéje részesült, amelynek 62 fontos gyertyát ajánlottak föl. Imádságaik egy Prágában őrzött kódexből kiadásra várnak. Egyéb, már szorosan nem a Háromkirályok kultuszához tartozó részleteket, tiszteletadásokat a magyar búcsújárásról készülő munkánkban mutatunk be. Ott szólunk majd a magyar búcsúsok híres táncáról is, amelyet a rajnavidéki németek mindig nagy érdeklődéssel vártak, és ugyancsak megbámultak.*
Bibliai utazásukból, de a kölni búcsújárásból is érthető, hogy a három napkeleti király; Gáspár, Menyhért, Boldizsár egyfelől az utasok, útonjárók, vándorok, zarándokok,* másfelől pedig a vendégfogadósok patrónusa lett.
A vendégfogadók, szállodák hajdani neve, cégére, címere is szerte az európai katolikus világban e három, részben szerecsennek tartott szent vándorra emlékeztetett: Három Király, Három Szerecsen, Három Korona,* majd a képzet fokozódó elhalványulásával Szerecsen, Korona, Magyar Korona, Magyar Király, sőt Angol Királynő. Szegeden is volt a múlt század elején Három Korona nevezetű fogadó. Az utcát is cégéréről nevezték el: Háromkorona utca. Ez az árvíz (1879) után a jellegtelen Korona utcává szürkült. Ugyanekkor volt Szegeden, de másik helyen Három Király vendéglő is. Három Szerecsen kávéház volt még a századunk elején is Esztergomban. Napjainkban a mátrai papi üdülő Stella nevének megváltozása is mintha e hagyomány tudatában történt volna.
Nevüket az útra indulók valamikor a térdükre kötötték, fáradtság ellen, talizmánul.* Akik hosszú útra készültek, a középkorban misét (missa de tribus regibus) végeztettek, ezenkívül érmet viseltek a tiszteletükre. A gyakorlat eleven lehetett, hiszen a hitújító Szkhárosi Horvát András nem megy el korholó szó nélkül mellette:
A hagyomány évszázadokon át szívósan élt népünk köreiben is. „Induljunk hát csak el – mondja* ennek ismeretében Tömörkény István, egyébként fogadósok ivadéka – Gáspár, Menyhért, Boldizsár nevében, kik szintén elindultak és jó sokáig utaztak, míg célhoz értek.”
Népi utókorában ebbe az összefüggésbe tartozik, vagyis a jó utazást, szerencsés járást-kelést, boldog megérkezést szolgálja, oltalmazza egy Háromkirályok napjára rendelt régi szentelmény is, amelyet a hazai egyházi gyakorlatból nyilvánvalóan a jozefinizmus száműzött.
A szegedi tájon még ma is élő, bár hanyatló szokás, hogy esküvőre menet a menyasszony, olykor a vőlegény cipőjébe, illetve csizmájába régi Szűz Mária képével díszített régi ezüst pénzt, máriahúszast tesznek, hogy ha rontásba lépnének, ne foghasson rajtuk. Egyébként is igen sokan hordanak, különösen az öregebb nemzedék ilyen máriahúszast a zsebükben, ami különben a családban vándorolni szokott nemzedékről nemzedékre.
Azt hisszük, nem tévedünk, amikor ezt az ezüst mária-húszast egy régi, még a XVIII. században is virágzó szentelménnyel hozzuk kapcsolatba. Háromkirályok napjának a víz- és krétaszentelés mellett még volt egy sajátos, hajdan contra obsessos daemoniacos vagyis boszorkánynyomás ellen alkalmazott* szentelménye, ami régi liturgikus művekben így szerepel: benedictio in Festo Trium Regium trium munerum pretiosorum. Ilyenkor szentelték az aranyat, tömjént és mirhát. Az arany helyett azonban a szegények ezüstpénzt is szentelhettek. Kegyelemközlő hatásait egyik hazai liturgikus könyvünk, a Fasciculus Triplex* így jellemzi: 1. Repellit languorem corporis, 2. Cum humili, & contrito corde portatur, conducit ad animae, & corporis salutem. 3. Sicut Aurum est a natura purum, durum, & splendidum; sic benedictum Aurum, cor purificat, facit ardens, & Spiritu Sancto plenum. 4. In memoriam revocat aureum Regnum Christi Domini, & nostram aeternam auream coronam.
A megszentelt ezüstpénz természetesen nagy becsben állott a család tagjai előtt és karizmatikus jellegét megtartotta akkor is, amikor a szentelmény az egyházi gyakorlatból kiveszett. Sajátságos, bár érthető, hogy általában nem lehet helyettesíteni más, esetleg szintén Máriát ábrázoló későbbi pénzdarabbal. Miután már kevés van belőlük, a sándorfalvi menyasszony cipőjébe kényszerűségből ezüst ötforintost tesznek.
Egy régi, közkedvelt, ponyvairodalmunkban is megtalálható reggeli imádságban* a hivő lélek magát és egész napját, napjának járását-kelését, ügyeit, dolgait a Háromkirályok oltalmába ajánlja:
Én fölkelek a mai nap az Atyának + és Fiúnak + és Szentlélek Úristennek + nevében, akiknek nevében, akiknek nevében én megkeresztelkedtem. Ezek őrizzék meg az én véremet, testemet, lelkemet és életemet, amelyet énnekem maga az Úr Jézus Krisztus, Istennek szent Fia adott. Én áldott akarok lenni a Jézusnak + Máriának + és Józsefnek + szent nevében. A szent három királyok: Gáspár + Menyhárt + és Boldizsár + legyenek az én útaimban vezérlőim. Az ég legyen az én oltalmam és a föld az én bátorságom. E hat szent személy legyen mindenkor énvelem, és vezérlőim minden én dolgaimban, hogy énnekem semmi gonosz ne ártson, hanem mindenkor Atyaisten + Fiúisten + és Szentlélek Úristen + Gáspár + Menyhárt + Boldizsár + legyetek énvelem minden dolgaimban, utazásaimban és veszteglésemben, akár legyek én vízen, akár földön. Ezek oltalmazzanak meg engemet az ő erős karjukkal: az Atyaistennek ajánlom magamat, a Fiúistennek adom magamat és a Szentlélek Úristennek ajándékozom magamat. Az áldott Szent-háromság legyen én fölöttem, Jézus, Mária és József legyenek én előttem, Gáspár, Menyhárt és Boldizsár legyenek hátam mögött most és mindörökké, míglen bemegyek az örökkévaló örömbe és boldogságba, amelyre segéljen engem az Úr Jézus Krisztus, Amen…
Jézus, Mária és József legyenek én előttem, Gáspár, Menyhárt és Boldizsár legyenek hátam mögött, most és mindörökké. Amen.
Nagyon valószínű, hogy e fordításnak tetsző imádság más népeknél, más nyelveken sem ismeretlen, a kérdést azonban kellő előmunkálatok, illetőleg források hiányában nem tudjuk eldönteni.
A három szent királyok rózsafüzére Orosz István jászladányi búcsúvezető szentember jámbor leleményének látszik: az olvasó 3 szem és 3 tizedből áll.
Hiszekegy, Dicsőség, Miatyánk. Az üdvözlet:
Üdvözlünk titeket kisded Jézusnak kedves vendégei, Gáspár, Menyhárt és Boldizsár, kik a királyi palotát elhagyva, messze távolban felkerestétek a kisded Jézust, a betlehemi istállóban felleltétek, aranyat, temjént, mirhát ajándékoztatok neki.
Nép: Imádkozzatok értünk bűnösökért Jézusnál, most és halálunk óráján. Amen.
Orosz István kéziratából, sajnos, nem tűnik ki, vajon búcsúsok imádkozták-e, hogy zarándokútjukat a Háromkirályok is oltalmazzák. Ez azonban föltételezhető.
Jellemző patosfai hiedelem szerint* azokat, akik egész életükön át megböjtölik az ünnep vigiliáját, haláluk óráján a Háromkirályok nem hagyják el, hanem Jézushoz vezérlik őket.
A hiedelem a mohácsi sokácok körében mondai előadásban ismeretes. Egy házaspár magában élt, messze kint az erdőben. Az ember jó halálért mindig a Háromkirályokhoz imádkozott, az asszony azonban kicsúfolta őket. Amikor az ember meghalt, felesége egyedül virrasztotta. Úgy éjfél felé észrevette, hogy három ember lép be a szobába. A szenteltvíztartónál álltak meg. Éjfélkor a halott tiszteletadásból fölemelte a fejét, mire az első látogató megintette az ujjával. A halott visszafeküdt. Majd másodszor felült, akkor meg a második vendég intett neki. Harmadszorra már fölállott. A harmadik ember is intett, hogy csak nyugodtan feküdjék vissza. Éppen éjfél volt, amikor a három ember odafordult az asszonyhoz: mi vagyunk a Háromkirályok. Az uradért jöttünk, mert mindig imádkozott hozzánk. Egyedül féltél volna, ha az urad fölkel és látatlanul követ bennünket. Ezután elmentek, az ember lelkét is magukkal vitték.
Zalaszentbalázs öregasszonyai emlékeznek, hogy régebben imádkoztak a Háromkirályokhoz, hogy majd kísérjék el őket utolsó nagy útjukon.
Privigye (Prievidza) szlovákjai kalácsot hagynak az asztalon Háromkirályok ünnepén. Ez szintén a halottkultuszt idézi.*
Régi középkori érem fölírása: SANCTI TRES REGES GASPAR MELCHIOR BATHASAR: ORATE PRO NOBIS NUNC ET IN HORA MORTIS NOSTRAE.*
A Háromkirályok voltak a nyavalyatörősök patrónusai is, amint egy középkori versezet mondja:
Gaspar fert myrrham, tus Melchior, Balthasar aurum
E patronátusnak hazánkban nincs följegyzett nyoma.
Bekerültek Csólyospálos szegedi eredetű népének egyik mágikus elajánlásába is: új hód, új király, Háromkirályok: vótatok-e Krisztus születésin? Vótunk. Fájt-e a fogatok? Nem. Adja a jó Isten, az enyüm se fájjon!
A földeáki hívek templomi alamizsnájukat, pénzadományaikat vízkereszt ünnepén nem a perselybe dobják, hanem az oltárra állított Betlehemre teszik, követve a Háromkirályok ajándékozását.
A szegedi tájhoz tartozó Ószentiván (Tiszasziget) népének ajkán egyik csillagképnek Háromszentkirály a neve.
A Háromkirályok nevével számos családnevünk is összefügg:
Gáspár, Gaska, Gaskó, Gazsó.
Menyhért, Menyhárt, Mencs, Mense, Mengyi, Menyő.
Boldizsár; Boltizár, Baltazár, Bódi, Bódis, Boldis, esetleg még Bónis, Bóna, Borúzs.*
Az ünnep liturgiájának archaikus középkori világát meggyőző erővel idézi a győri Stella, amely egyúttal a román műveltség hazánkban való korai térhódításának is méltó bizonysága.* A fiatal magyar kereszténységet Nyugat, főleg Franciaország és a Rajnavidék liturgikus közösségébe kapcsolja ez a Tractus Stellae,* azaz csillagjáték, amelyet a XI. század végén Hartvik püspök idejében a győri székesegyházban adtak elő. Ez a műfaj legkeletibb megjelenése Európában.
Amíg a nyugati szövegvariánsok a Háromkirályok hódolatát nagymise közben, a papság és hívek felajánló körmenetében jelenítik meg, Győrben sajátos módon már hajnalban sor kerül rá: ad matutinum post nonum responsorium fiat tractus stellae. Ezen nemcsak az egyháziak, hanem a világi hívek is biztosan részt vettek. Utána nálunk is nyilvánvalóan a hódolat és felajánlás következett.
A mi győri játékunk négy jelenetből áll: a csillag föltűnése, Heródes cselvetése, a csillag újabb feljövetele, és hódolat a jászolban fekvő Kisded előtt.
Ez a liturgikus hódolat később, a középkor folyamán – legalább Franciaországban – egyrészt királyi kiváltsággá, másfelől pedig a templomból kiszorulva, rekordációs közvetítéssel népszokássá vált… Az átalakulás középkori állomásait, fokozatait csak kevéssé ismerjük. Egyes kutatók szerint nincs is közöttük közvetlen kapcsolat. A szokásról még később szó esik.
A Tractus Stellae liturgikus szelleme és a nemzeti nyelvű szövegek devocionális világa közötti átmenetet képviseli mindenesetre Janus Pannonius 1450 tájáról származó költeménye: in Epiphaniam,* amely Kardos Tibor fejtegetése szerint élőkép, illetőleg bábjáték magyarázatául szolgált. Deákok adták elő rekordálás, vagyis az ünnepről való játékos megemlékezés közben, esetleg a királyi asztalnál is. Eredetileg templomi használatra készülhetett, mert hűségesen ragaszkodik a vízkereszti zsolozsma menetéhez.
Mielőtt a játék további sorsát követnénk, röviden utalunk arra, hogy az ünnepélyes fölvonulás a későbbi évszázadokban is felbukkan, de most már nem liturgikus megnyilatkozás, hanem inkább ünnepi reprezentáció. Így a barokk theatrum sacrum világát, káprázatát idézi az a hódolat, amelyet – nyilván hazai előzmények és párhuzamok mintájára – a Moldvában működő magyar jezsuiták rendeztek* 1647-ben vízkereszt napján a vajda tiszteletére, akit Bandinus püspök, a moldvai katolikus magyarság apostoli vizitátora üdvözölt.
A menet a parókiáról indult el. Tizenkét angyalnak öltöztetett gyermek előzte meg a papok karát, valamint a háromkoronás király, akik az ünnep titkát idézték. A fából faragott napot és holdat két szép arcú gyermek így vitte: az aranyruhás nap fényes sugarakat szórt, amitől a gyermek homloka és ábrázata rózsaszínben tűnt föl. Így üdvözölte a fejedelmet. Éppen így ragyogott az ezüst hold teljes képe is, melyet koszorú gyanánt fényes kis felhők körítettek, amitől a gyermek homloka és arca egészen festőivé vált, és így gyönyörködtette a fejedelmet és főembereit. A két gyermek pajzsokat tartott a fejedelem és az ország címerével a fejedelmi trón előtt, az udvari emberek jelenlétében. A nap és a hold a Szűz anyának szolgált. Az ő képét tartották: a nap kelet felé, a hold nyugat felé mozgott, táncszerű mozgással. A Szűzanya a kisded Jézust megmutatta a bölcseknek, képe fölött pedig Fényes csillag forgott.
A menet közeledtére a fejedelem fölkelt a trónról és födetlen fővel várta áldásunkat, imádságunkat, a szentelt vízzel való meghintést, majd pedig a keresztet megcsókolta…
Ez a szakrális reprezentáció, felvonulás, az iskoladráma világától is ihletve, később a vízkereszti házszentelésbe szívódott, majd egészen elnépiesedett.
A Jézus Társaság sárospataki kollégiumának 1664. évi följegyzései között olvassuk: sokakat megmozgatott a látványos processzió, amely vízkereszt napján a házak megszentelésére indult. Angyalok jártak elöl, utána a díszbe öltözött három király, akik magyar rigmusokkal az ünnepeket magyarázták (vernaculis rythmis rem explicantibus). Az 1667. évi följegyzés még egyéb mozzanatokat is említ: processio fit cum clero, choro tubis, tympanis, tribus Regibus Angelis et Pastoribus, omnibus sibinde recitantibus versus Hungaricos. A kezdemény nyilván hagyománnyá erősödött, mert az 1695. évi bejegyzésekben is olvasunk róla: Stella duce tres Reges personati atque Pastores patrio sermone producti fuere.*
A kolozsvári jezsuita kollégium évkönyvei szerint* a XVIII. század legelején három ifjút megkoronáztak és felöltöztettek, hogy a napkeleti királyok személyét képviseljék. Ezek a magyarok között magyar versekkel, más nyelvűeknél pedig deákul üdvözölték és imádták az újszülött Királyt egy kép előtt, amely Jézus születését és a pásztorok imádását ábrázolta. A három ifjú hármas ajándékkal: arannyal, tömjénnel és mirrhával is megtisztelte a képet. Közben a pap a házak szentelését végezte. E jámbor látványosság megtekintésére az utcákon és házakban nagy számú nép csődült össze, katolikusok és protestánsok egyaránt.
Ezzel szemben a házszentelést végző, térítő célzattal megjelenő pécsi jezsuita plébánost a városban élő görögkeleti szerbek igen barátságtalanul fogadták: kiszaladtak hajlékukból vagy elrejtőztek. Kijelentették, hogy inkább levetik ruhájukat, ha meghintés éri.*
A népszokásként, ünnepi játékként élő, de napjainkban már halódó háromkirályjárás első hazai, anyanyelvi említése a XVI. századból származik. Héderváry Lőrinc egyik levelében (1540) ezt írja: Osztán az csillagéneket, ha meg vagyon kegyelmednek, küldd alá. Ha több énekeket szerezhetsz, azért is légy érte, mert jó gyermekem vagyon itt egy. Jó szava vagyon, kit ha meg nem oltalmazhatok, felküldöm kegyelmednek.*
A szokást a protestáns puritanizmus elítéli. A kassai városi tanács a csillaggal való farsangolást már meg is bélyegzi. A csillaggaljárók, farsangosok 1617-ből való följegyzés szerint éjjel mezítelen karddal járnak, farsangolnak, csillaggal járnak, sőt még az asszonyi állatok is éjjel farsangolnak, férfiúi ruhában öltözvén. A tilalom hiábavaló volt, mert 1633-ban megismétlik: Ezidőn újra bátorságosan majmoskodnak vele. Mivel pedig mi édes Idvezítőnknek születését nevetséges játékra és részegségre fordítják, mostantul (oltva ennek utána soha ne legyen. Az ki cselekszi, Istentül várja haragját fejére, mert afféle komédia azokat illeti, akik mégis az pápai setétségben vadnak; vagyis római katolikusok.*
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor csütörtök 08 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Szent Erhard
Január 8.
Erhard talán Bonifác térítőtársa, Regensburg püspöke (700 táján). A jószágnak egyik délnémet védőszentje, de szokták pestis ellen is segítségül hívni.*
Középkori misekönyveink számontartják, de tiszteletének csak néhány egykorú nyomával találkozunk: a pozsonyi Szent Lőrinc-templom Erhard-oltárával (1441).* Nyilván szintén középkori a patrociniuma Újrétfalu (Wiesfleck) templomának a mai Burgenlandban.*
A barokk időkben, főleg a XVIII. században meginduló német bevándorlás során Erhard céhpatrónusként bukkan föl. Így a tatai* és szegedi cipészek céhe, amely sokáig őrizte német jellegét, őt választotta védőszentül. A szegedi mesterek 1836-ból való céhzászlaja már a szakma lassú magyarosodását tanúsítja, hiszen nyelvünkön olvasható az egyik oldalán: SZENT ERHARD PÜSPÖK KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK! Maga a püspök minden különösebb jelvény, utalás nélkül látható rajta. Ugyanakkor azonban megjelenik már mellette a helyi magyar hagyomány győzelmes képviselője, István király is, aki egyébként a szegedi színmagyar csizmadiák régi patrónusa volt.
szerda 14 január 2026 at 0000 - Szent Hilarius
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Szentek és boldogok
Mikor szerda 14 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Válogatta, az utószót, a jegyzeteket és a mutatókat készítette Madas Edit Fordította Bárczi Ildikó [et al.]
Január 14. - Szent Hilarius
Hilarius annyi, mint ‚vidám’ (hilaris), mert Isten szolgálatában igen vidám volt, avagy annyi, mint alarius, a magas (altos) és az erény (ares) szavakból, mivel kimagasló volt a tudományban és erényes volt életében. Vagy Hilarius neve a hyléből jön, ami annyi, mint ‚ősanyag’, mely homályos volt, miként műveiben is nagy homály és mélység figyelhető meg.
Hilarius, Poitiers püspöke Aquitánia vidékéről származott, és mint ragyogó hajnalcsillag fényeskedett a csillagok között. Eredetileg volt felesége és leánya, de világi öltözékében szerzetesi életet élt, s végül korban és tudományban előrehaladván püspökké választották. Amikor tehát Szent Hilarius nemcsak városát, hanem egész Franciaországot védelmezte az eretnekek ellen, két, eretnekségtől megrontott püspök sugalmazására a császár, maga is az eretnekek támogatója, Eusebius vercelli püspökkel együtt száműzetésbe küldette. Végül amikor már az ariánus eretnekség mindenütt felütötte a fejét, a császár engedélyt adott, hogy a püspökök mindnyájan egybegyűljenek, és a hit igazságáról vitatkozzanak. Miután Szent Hilarius megérkezett, az említett püspökök követelésére kénytelen volt visszatérni Poitiersbe, mivel nem viselhették el ékesszólását.
Útközben Gallinaria szigetéhez ért, amely tele volt kígyókkal. Partra szállt, s puszta tekintetével az összes kígyót elűzte. A sziget közepén levert egy karót, és megtiltotta, hogy annál tovább merészkedjenek, mintha csak a sziget e része nem is szárazföld, hanem tenger lenne.
Amikor már Poitiers-ben volt, egy csecsemőt, aki keresztség nélkül halt meg, imádságával életre keltett. Sokáig feküdt leborulva a porban, majd egyszerre keltek fel: az öreg imádságaiból, a csecsemő a halálból.
Amikor leánya, Apia férjhez akart menni, Hilarius hosszasan oktatgatta és megerősítette a szent szüzesség szándékában. Eltökéltnek látta ugyan leányát, de attól való félelmében, hogy egyszer meginog, kitartóan kérlelte az Urat, hogy vegye magához, és ne hagyja tovább élni. Így is történt. Leánya néhány nap múlva az Úrhoz költözött, s ő saját kezével temette el. Ezt látva Szent Apia anyja is kérlelte a püspököt, hogy neki is járja ki azt, amit leányának. Az meg is tette, és imádságával előreküldte a mennyországba.
Abban az időben az eretnekek hitszegésétől megrontott Leó pápa zsinatot hívott egybe, ahol a meghívottak között, hívatlanul Hilarius is megjelent. A pápa ennek hallatára megtiltotta, hogy bárki is felálljon, és helyet adjon neki. Midőn Hilarius belépett, így szólott hozzá a pápa: „Te vagy Hilarius, a gall kakas?”* Mire ő: „Nem vagyok gall kakas, hanem galliai, azaz nem Galliában születtem, de galliai püspök vagyok.” Erre a pápa: „Ha te a galliai Hilarius vagy, én Leó, a római szék apostola és bírája.” Mire Hilarius: „Bár Leó (oroszlán) vagy, de nem a Júda törzséből való, és jóllehet ítélsz, de nem a Felséges trónusán ülsz.” Ekkor a pápa méltatlankodva felemelkedett s így szólt: „Várj egy keveset, amíg visszajövök, és megadom neked, amit érdemelsz.” Mire Hilarius: „Ha nem térsz vissza, ki fog helyetted választ adni nekem?” Erre a pápa: „Rögtön visszatérek, és gőgödet meg fogom törni.” Miután kiment a dolgát végezni, vérhas támadta meg, és belei kifolyván nyomorultul bevégezte életét. Közben Hilarius látva, hogy senki sem áll föl neki, türelmesen a földre kuporodott, mondván: „Az Úré a föld” (Zsolt 23,1). A föld, ahol ült, isteni intésre megmozdult, és a többi püspök székének magasságáig emelkedett. Mikor bejelentették a pápa szánalmas halálát, Hilarius felállt, a püspököket a katolikus hitben megerősítette, és megerősítve küldte vissza őket.
Leó pápa halálának ez a csodája azonban kétséget ébreszt, először is mert az Egyháztörténetben és a Háromrészes Egyháztörténetben semmit sem találunk róla. Másodszor, mert ilyen nevű pápáról ez időből a történetírás sem tud, harmadszor, mert Jeromos mondja: „A szent római Egyház mindig szeplőtelen volt, és a jövőben is az marad minden eretnekségtől.” Persze mondhatjuk, hagy élt akkor egy ilyen nevű pápa, de nem a kánonoknak megfelelően választották meg, hanem zsarnoki módon tolták az élre, vagy talán Liberius pápát, aki az eretnek Constantinusnak kedvezett, hívhatták más néven Leónak.
Végül, miután Szent Hilarius sok csodát művelt, legyengülten halálát érezte közeledni, magához hívatta Leontius papot, akit nagyon kedvelt, és arra utasította, hogy beesteledvén menjen ki, és ha valamit hall, jelentse neki. Az teljesítvén a parancsot, visszatérve csak a zajongó város hangjairól számolt be. És amikor mellette tovább virrasztott a halálát várva, Hilarius éjfélkor ismét megparancsolta, hogy menjen ki, és amit hall, mondja el neki, a fekvő betegnek. Miután az elmondta, hogy semmit sem hallott, rövidesen nagy fényesség közeledett hozzá, amit az említett pap nem tudott elviselni, majd miközben a fény lassan távolodott, maga Hilarius is az Úrhoz költözött. Constantinus alatt, az Úr 340. éve táján élt. A szent ünnepe Vízkereszt nyolcadán van.
Egyszer két kereskedőnek volt egy közös viasztömbje, s az egyik a másik akarata ellenére felajánlotta azt Szent Hilarius oltárára. A tömb rögtön kettévált, az egyik fele a szenté lett, a másik pedig a vonakodónak maradt meg.
fordította: Veszprémy László
szerda 14 január 2026 at 0000 - Szent Félix
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Szentek és boldogok
Mikor szerda 14 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Válogatta, az utószót, a jegyzeteket és a mutatókat készítette Madas Edit Fordította Bárczi Ildikó [et al.]
Január 14. - Szent Félix
Félix megkülönböztető neve in pincis. Ezt vagy a helyről kapta, ahol nyugszik, vagy az árakról, amikkel halálra kínozták: a pinca ugyanis ‚ár’.
Azt mondják, hogy Félix tanító volt, és nagyon szigorúan bánt a gyerekekkel. A pogányok elfogták, és amikor nyíltan megvallotta Krisztust, azon gyerekek kezére adták, akiket tanított. Azok íróvesszőikkel és áraikkal megölték. Úgy tűnik, az Egyház inkább azt tartja, hogy Félix nem vértanú, hanem hitvalló volt.
Ha egy bálványisten elé vezették, hogy áldozzék neki, Félix rálehelt, s az menten leomlott.
Egy másik legendában olvasható, hogy Maximus nolai püspök a keresztényüldözés elől menekült, s az éhségtől és a hidegtől elgyötörve földre rogyott. Egy angyal odaküldte hozzá Félixet. Nem volt mit enni adnia, de meglátta, hogy egy közeli tőkén szőlőfürt lóg. Bort préselt a fürtből Maximus szájába, majd vállára vette és magával vitte. Maximus halála után Félixet választották meg püspöknek.
Később, midőn egyszer prédikált, egy pribék kereste. Félix egy kis résen át egy falomladékban rejtőzött el. Isten akaratából a rést a pókok rögtön beszőtték sűrű hálóval. Amikor ezt meglátták a pribékek, azt gondolták, hogy ott ugyan senki nincs, és odébbálltak. Innen egy másik helyre ment Félix, ahol egy özvegyasszony három hónapon át táplálta, de orcáját egyszer sem látta.
Amikor végre békesség lett, visszatért saját egyházába, és ott békében elnyugodott. A város mellett temették el, azon a helyen, melyet Pincisnek neveznek.
Félixnek volt egy azonos nevű fivére. Amikor arra kényszerítették, hogy a bálványisteneket imádja, így szólt: „Ellenségei vagytok ti a saját isteneiteknek? Ha odavezettek hozzájuk, rájuk fúvok, miként a bátyám, s leomlanak.”
Szent Félixnek volt egy kertje. Egyszer el akarták lopni a veteményét, de a tolvajok azt gondolván, hogy lopnak, egész éjjel serényen művelték a kertet. Reggel aztán Szent Félix köszöntötte őket, azok pedig megvallván vétküket, hazatértek.
Amikor jöttek a pogányok, hogy elfogják Félixet, nagy fájdalom állt a kezükbe. Jajgatni kezdtek, mire Félix azt mondta nekik: „Mondjátok azt, hogy Krisztus az Isten, s rögtön elhagy benneteket a fájdalom!” Mihelyt ezt mondták, meggyógyultak.
Egy bálványpap elment Félixhez, mondván: „Uram, mihelyt az én istenem meglátott téged, rögtön futásnak eredt. Amikor megkérdeztem: »Miért futsz?« Azt mondta: »Félix erényeit nem tudom elviselni.« Ha pedig az én istenem így fél tőled, mennyivel inkább kell nekem félnem téged.” Miután Félix kitanította a hitben, megkeresztelkedett.
Egyszer Félix így szólt azokhoz, akik Apollónak áldoztak: „Ha Apollo valóban Isten, mondja meg nekem, mit tartok a kezemben!” Egy cédula volt a kezében, melyre az Úr imája volt felírva. Mivel az nem válaszolt, a pogányok megtértek.
Végül, mikor egyszer misét mondott, s a népet békében elbocsátotta, a padozatra borult, hogy imádkozzék, s megtért az Úrhoz.
fordította: Madas Edit
csütörtök 15 január 2026 at 0000 - Remete Szent Pál
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor csütörtök 15 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Remete Szent Pál
[január 10. vagy 15.]*
Pál, az első remete, Jeromosnak, életrajzírójának tanúsága szerint, Decius tomboló keresztényüldözésekor vonult a pusztába, és ott egy barlangban hatvan esztendőn keresztül maradt teljes ismeretlenségben. Ez a Decius az a Gallienus lehetett, akinek kettős neve volt, s aki 266-ban kezdett uralkodni. Szent Pál tehát a pusztába menekült, látva, hogy a császár mennyiféle kínzással sújtja a keresztényeket.
Elfogtak ekkoriban két keresztény ifjút is, egyiküket tetőtől talpig bekenték mézzel és kitették a tűző napra, hogy csípéseikkel a legyek és fullánkjaikkal a lódarazsak halálra gyötörjék. A másikat egy kies helyen, puha ágyra fektették; lágy szellő lengedezett, patakzúgás hallatszott, madárcsicsergés és virágillat vette körül. Színes virágokkal átszőtt zsinegekkel azonban úgy megkötözték, hogy sem kezével, sem lábával nem tudott magán segíteni. Egy gyönyörű, fiatal és szemérmetlen leányt adtak melléje, aki szemérmetlenül kikezdett az Isten iránti szerelemtől eltelt ifjúval. Az ifjú pedig, midőn érezte, hogy akarata ellenére felgerjed a teste, nem lévén fegyvere, amivel magát megvédje, leharapta a nyelvét és a szemérmetlen fehérnép arcába köpte; így fájdalma elűzte a kísértést, és kiérdemelte a dicséretes győzelmet.
Ezeknek az ifjaknak és másoknak a büntetésétől megrettenve vonult Szent Pál a pusztába.
Ebben az időben történt, hogy Antal úgy vélte, a szerzetesek között ő az első remete. Álmában azonban megtudta, hogy él a pusztában egy nála sokkal kiválóbb remete is. Elindult, hogy megkeresse. Az erdőben találkozott egy hippokentaurral, ember és ló keverékével, aki egy jobb kéz felé tartó utat mutatott neki. Ezután egy másik, datolyát vivő állattal is találkozott, felül emberhez, alul pedig kecskéhez volt hasonlatos. Antal az Istenre esküdve kérte az állatot, hogy mondja meg, kiféle, miféle. A lény azt felelte, hogy ő egy szatír, a pogányok tévhite szerint az erdők királya. Végül Antal egy farkassal találkozott, aki elvezette Szent Pál cellájához.
Pál, aki már előre tudta Antal érkeztét, bereteszelte az ajtót. Antal kérlelte, hogy nyissa ki; bizonygatta, hogy inkább kész ott helyben meghalni, mintsem hogy távozzék. Ezzel meggyőzte Pált, kitárta az ajtót, és rögtön megölelték egymást. Antal elcsodálkozott, hogy amikor eljött az étkezés ideje, egy holló két rész kenyeret hozott nekik. Pál azt válaszolta, hogy Isten mindennap így látja el őt, és most vendége miatt kétszerezte meg az adagot. Jámbor vita támadt köztük, vajon ki méltóbb megtörni a kenyeret. Pál a vendégnek, Antal az idősebbnek ajánlotta föl a kenyérszegést. Végül mindketten megfogták és két egyenlő részre osztották.
Antal hazatérőben már közel járt saját cellájához, amikor észrevette, hogy Pál lelkét angyalok viszik. Gyorsan visszatért: imádkozó testtartásban, térdre borulva lelte Pált, úgyhogy azt hitte, él. Mikor rájött, hogy már meghalt, így szólt: „Ó, te áldott lélek, halálodban is megmutatod, amit egész életedben tettél.” Nem volt nála semmi, hogy megáshassa Pál sírját, de íme, ott termett két oroszlán, ástak egy gödröt, és miután Antal eltemette Pált, visszatértek az erdőbe. Antal pedig magához vette Pálnak pálmalevelekből font tunikáját, és ünnepi alkalmakkor azt öltötte magára. Pál 287 körül halt meg.
fordította: Sarbak Gábor
csütörtök 15 január 2026 at 0000 - Kánai menyegző 2023.
Beküldte: szentkoronaorszaga.hu Kategória: Egyházi ünnepnapok Kapcsolat:level
Mikor csütörtök 15 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Kánai menyegző 2023. (mozgó ünnep)
A vízkereszt utáni második vasárnapnak napjaink liturgikus reformja előtt olvasott evangéliumi szakasza a kánai menyegzőről szól, amelyet egyedül János, a szeretet apostola örökített meg (János 2,1–11). A jelenet az egyház régebbi szigorú századaiban is az emberi életöröm, ünneplő emberlét isteni szentesítésének tetszett e siralomvölgy fiainak nosztalgiáiban: férfi és asszony, Krisztus és Egyház, Lélek és Isten, Föld és Ég szimbolikus-misztikus nászának, összeédesedésének.
Mi modern fásultságunkban alig értjük a tisztelettudásnak és bizalmasságnak azt a bonthatatlan készségét, amellyel a hajdani századok, archaikus-szakrális kötöttségek között élő emberek a Biblia színjátékát a maguk közelébe hozták.
A mi Kánai menyegző néven ismert versezetünknek és szokásunknak több áttételen keresztül alighanem a Szent Ciprián püspöknek és vértanúnak (+ 258) tulajdonított Coena Cypriani az ősforrása. Ez elmondja,* hogy volt egyszer napkeleten egy Joel nevezetű király, aki vendégül látta Ádámot és Évát, az Ószövetség patriarcháit, prófétáit, királyait, Jézust meg az apostolokat, Mártát, de Pilátust, sőt Júdást is. Jézus bort iszik, Márta szolgál föl, Dávid hárfázik, Júdás Heródiással táncol. A királyhoz másnap mindenki ajándékkal köszönt be: Sámson oroszlánnal, Mózes a két kőtáblával, Jézus báránnyal. Egy elnépiesedett német változatban a mennyei Jeruzsálem már a földi lét örömeinek tükörképeként jelenik meg. Az élet csupa tánc és ének: Lukács ökröt vág, Péter a lakomához halat fog, Márta főz. Cecília muzsikál, a Tizenegyezer Szűz táncol rá. Orsolya mosolyogva nézi őket.
Mostani ismereteink szerint e különös vendégségnek egyetlen, versbe foglalt változatát tudjuk idézni a régi Magyarországról, a muraközi vend nép köréből. A kis Jézus születését ünneplik benne: Fülöp vajért, mézért, Bertalan túróért és egy fazék tojásért, Borbála töpörtyűért, Dorottya pedig vászonért megy, hogy elhozza a Jézuskának, József kis hordóval a szőlőhegyre iparkodik, Lőrinc bárányt, Iván pulykát, Ilona pedig lent ad. Mátyás madarat fog, Jakab dióskalácsról, András almáról, Pál körtéről gondoskodik. Két fehér galambot Rebeka ajándékoz, András borjút is vág, mások pogácsát és pálinkát szereznek, Lukács őrt áll. Amink csak van, amit látunk és tudunk: minden legyen a kis Jézusé.*
Ez a különös imago a mi magyar népünknél sem lehetett ismeretlen, hiszen középkori kódexirodalmunkban is föltűnik. A dominikánus apácáknak írt Sándor-kódex* felsorolván a mennyország örömeit, többek között ezeket mondja:
Vedd azt immár eszödbe, mit mívelnek az szentök mennyországban: táncolnak-e vagy mit mívelnek. Ezt mondják az doktorok, hogy ott is tánc leszön, mert mindönök, mik az tánchoz kellnek, ott meglelettetnek.
Az tánchoz ím ezök szükségösök: helynek szép volta, szélös volta, világos volta, erős volta, vigasságos volta, békességös volta. Jóllakás, mert éhön nem jó az tánc. Részögség, testnek szép volta, könnyű volta, ékös volta, erős volta. Ezök mind meglelettetnek mennyországban. Ott leszön testnek ékös volta, mint ama Szent Pál apostol írta: Idvezétőnket várjok, mi urunk Jézus Krisztust, ki felépíti az mi megalázott testönket, az ő dicsőült testéhöz ábráztattat.
Ott leszön testnek könnyű volta. Szent Pál írta: az teremtött állat megszabadettatik testnek űnségéből, Isten fiainak szabadságára.
Ott leszön testnek erős volta, Szent Pál írta: eltemettetött romlóképpen, feltámad majd haláltalanul.
Ott leszön részögség. Dávid írta: megzajosulnak ű házának bőségétűl, azaz nagy gyönyörűségétűl.
Ott leszön nagy szépség, mert lesznek Isten angyeli.
Jól is laknak, mint ám Dávid mondja vala: megelégödöm én akkor, mikor megjelönendik a Te dicsőségöd.
Ott leszön nagy békesség Istennek bírásából. Izaiás próféta írta meg: lakozik én népem békességnek szépségében.
Ott leszön nagy öröm az Istennek látásából. Szent János írta, hogy ezt mondja volt Jézus: esmég meglátlak titöket és örül a te szívetök.
Ott leszön helynek erős volta. Dániel próféta írta: az ű hatalmassága örök hatalom.
Ott vagyon helynek világos volta. Hamennyi csillag vagyon, mind ugyan fénylének, mint az nap fénylik, és igön kicsiny volna az ott való világossághoz.
Ott vagyon helynek igön szép volta. Ha ez világ, ki az mennyországhoz képöst olyan, mint egy estálló, ennyi sok szépségökkel ékesültetött, tehát mit gondolsz az helyről, hol űk lakoznak.
Ott vagyon helynek igön széles volta. Annyéra, hogyha az szentök megasztoznának a mennyországval, több jutna egyiknek száz ennyinél, mint ez föld volna.
Ezokáért mondják az doktorok az szentöket táncolni, mert az próféta Dávid ezt írta: Exultabunt sancti in gloria. Magyarul ünküvülök szökkelnek. Malachiás próféta is ezt írta: kimentök és táncoltok…
Vedd azt immár eszödbe, hogyha lészön-e koszorújok. Azt mondják az doktorok, hogy lészön, mert szörnyű volna az táncoló, ha koszorúja nem volna.
Az koszorú imelyen leszön: aranyas leszön. Ez arany koszorún semmi egyebet ne érts, hanem csak boldogoknak állat szerént való jutalmokat, mely nem egyéb, hanem az boldogság. Mely boldogság áll az Istennek tisztán való látásában, és annak örökké való bírásában…
Vagyon más koszorúja is az boldog lélöknek, ki mondatik aureolának, azaz aranyas koszorúcskának. Ez nem egyéb, hanem egy kiváltképpen nagy dolgokért való öröm, embörtül ünmagától lettekért, mint szüzességtartásért, mártíromság szenvedésért, prédikálásért…
Vedd eszödbe azt is, minémű hangosság leszön az táncolásnak idején… Dávid próféta a zsoltárkönyvben ím ez hét hangosságtevő instrumentumot véli, kikkel régönte Istent dicsérik volt: kürtöt, clavicordiumot, hegedűt, dobot, virginált, orgonát és cimbalimot. Ez hét rendön való instrumentumok példázzák íme ez hét rendön való szentöket, kik ű dicsőült testökkel, lelkökkel Istent dícsérik. Kiknek dicsérésök mindön ez világon való hangosságoknál szebb leszön.
Az kürtön értetnek az apastalok, kik ű predikációjukkal mind ez világnak kürtölének. Az clavicordiumon értetnek az evangélisták, az szent evangéliumnak irásáért. Az hegedőn értetnek az erős penitenciatartó konfesszorok. Az dobon értetnek az nagy kénvallott mártíromok. Az virginálon értetnek az szüzeknek sok voltok, sem szivökkel kívánván, sem nyelvökkel szólván, sem téteményökkel vétközvén az szüzesség ellen soha nem vétköztek volt. Az orgonán értetnek az szent doktorok, mert miként az orgonából különb-különb sonosok (hangok) hallatnak, sok sípoknak általok, és azért egy egyenös hangosságot tesznek. Ezönképpen az szent doktoroktul könyvekben írásoknak sok értelmi írattattak mind az egy Istennek bizony voltának értelmére. Az cimbalomon értetnek mind az mennyországban lakozók, jelösben az alázatosok, mint az angyalok, az irgalmasok, mint az pátriárkák, próféták, házasok, az ártatlanok, mind az kisgyermökök és bizony penitenciatartók. Ez megírtaknak mindönik nagy szépségű, vigasságos hangosságot tud tenni… Tudod jól, hogy éneköt is mondanak az táncban. De immár vedd azt eszödbe, minémű ínököt mondnak az szentök mennyországban. Ezt mondják a szent doktorok, hogy az szentöknek énekmondások ím ez hárommal leszön: tenorral, discanttal, contratenorral.
Tenor leszön Isten dicsérés az gonosz veszödelmöknek közülök kiszabadulásért… Discant leszön arról való isteni dicsérés, hogy mindön jókban űket megerősétötte… Contra leszön pokolban az kárhoztattaktul. Így írt Szent Tamás doktor, hogy az feltámadás után leszön az kárhoztakban szószerént való káromlás, miként az szentökben szószerént való Istent dicsérés…
A táncot az Egyház nem nézte jó szemmel, de bölcsen eltűrte. A Biga Salutis egyik prédikációjában* Laskai Ozsvát azt fejtegeti, hogy a szeretet a legfőbb érték, amellyel az életöröm jól megfér, így a tánc és játék is, de csak mértékkel.
A szakrális jellegű, evangéliumtól is mintegy szentesített táncra kitűnő alkalom nyílt farsangon, a Kánai menyegző vasárnapja (vízkeresztet követő második vasárnap) táján, amelynek derűs eseményét, Jézus első csodáját költi át a Kánai menyegző éneke. Első megverselt hazai szövegei egyszerre deákul és magyarul a XVII. században Kájoni Jánosnak jelenleg sajnos lappangó kódexében bukkannak föl, középkori obszerváns, illetőleg goliard forrásuk azonban kétségtelen. Utalnunk kell a clerici vagantes, kápsáló barátok jókedvű világára, interetnikus európai szerepére, de a coena Cypriani képzetkörének ismeretére is. A kutatásnak főleg az európai összefüggések földerítésével még bőven akad dolga. Nem hisszük azonban, hogy a mi archaikus légkörben, a katolikus Székelyföldön felbukkanó énekünk a hasonló tárgyú német protestáns színjátéktól függene. Nyilvánvaló, hogy mindkettőt a közös középkori orális hagyomány ihleti. A Kájon-kódex* deák nyelvű szövegének eleje:
Messias iam venit in mundum verus,
Advenit signorum factor syncerus;
Ex aqua qui fecit maerum,
Bibentes dicunt est verum
Canae Gallileae.
Nuptiae solemnes cum apparantur,
Jesus et Maria adsint rogantur,
Comitantur praeceptorem
Apostoli et doctorem,
Canae Galileae…
Az ének szintén Kájoni lejegyzett, esetleg megköltött magyar régi változatai, emlékei egészen 1799-ig nem kerültek napvilágra. Nyilvánvaló azonban, hogy a hajdani élőszavas néphagyomány megőrizte és a múlt századnak számos helyi változatban adta át. Fennmaradásukat most már az egyidejűleg terebélyesedő ponyvairodalom is elősegítette. Manga János, hagyományunk fáradhatatlan kutatója felsorolja,* hogy a Kánai menyegzőt hol ünneplik leginkább. Hozzáadva a magunk szórványos kiegészítését is, az derül ki, hogy szinte kizárólag a régi obszerváns kolostorok szellemi környezetében, így Csiksomlyó, Szeged, Gyöngyös, Jászberény,illetőleg Szakolca, Nagyszombat, Nyitra vidékén. A magyarságon kívül eddigi tudomásunk szerint, ismeretes Szakolca révén a szlovákoknál és a szomszédos morváknál, továbbá a pozsonyi (Horvátgurab) és vasi (Incéd) horvátoknál.* Egy kesztölci szlovák változatot mi örökítettünk meg.
A változatok leginkább Kájoni alapszövegére mutatnak. A szegedi dohánykertészektől alapított Újkígyós énekének előadása* azonban már tudatos, vőfélyes átköltésre vall:
Mikó Urunk még e fődön jára,
Hozzá mönt az egyik tanítványa,
Aki magát möghajtotta,
Jézus kezit mögcsókolta:
Jónás fia, Pétör.
Mikor vége lött a vacsorának,
Az asszonyok is sorjába állnak.
A cigányok pöndörítnek
Lábalávalót nékiek
Kánán mönyegzőbe.
Édösanyád, Mestör, üdvözöltet,
Keresnéd fő, hogyha löhet őtet,
Mert a vőfély régön várja,
Felelést vár mondójára
Kánán mönyegzőbül.
Táncra kelnek aztán ki-ki mással,
Az öreg Pétör a Szűzanyával;
Hopp szent asszony, Anna lánya!
Hagy repüljön a szoknyája,
Kánán mönyegzőbe.
Utját hogy a Jézus haza vötte,
Útfélön a botját elvesztötte,
Pétör nem tud úgy haladni,
Kénytelen vót elmaranni
Jézus mestörétül.
Ellensége sok-sok volt a bornak,
Férfinépnek jó-jó főpakolnak,
Addig-addig, hogy mérgébe
Mögrekedt a csap gégéje
Kánán mönyegzőbe.
Hogy Pétör a bottal hazajárott,
Mán a vőfély akkor odébb állott;
Mert a Jézus mögigérte,
Hogy elmén a mönyegzőbe,
Kánán mönyegzőbe.
Hogy ne lögyön vége a jókedvnek,
Parancsoli Jézus a vőfélynek,
Hagy a vödröt töltsék teli,
S hozzák elejibe neki
Kánán mönyegzőbe.
Amint nagy csöndesen gyütt az este,
Jézus tanítványit fölkereste:
Hogy talán már indulnának,
Hogy ott rájuk ne várnának
Kánán mönyegzőbe.
Elhozik a vödört elejébe,
Jézus mög csak odanéz föléje,
Oszt odadi a gazdának,
Hogy kóstolja mög magának
Kánán mönyegzőbe.
Tisztölettel várnak ott reájuk,
Táncolhatnék mindön porcikájuk,
De hogy Jézus odajárott,
Mindön lélök talpra állott,
Kánán mönyegzőbe.
Hát csudák csudája mi történt,
Majd a guta csípte mög a vőfélyt,
Amint az is mögkóstolta,
Olyan fáin bornak mondta
Kánán mönyegzőbe.
Dicsérjük a Jézust – mondi Pétör,
Ráfelelnek minden: mindörökkön!
Ígéretre mögjelöntünk,
Ha ugyan még el nem késtünk
Kánán mönyegzőbül.
Még vagy hat vödörrel hoznak arra,
Hogy Jézus azt bornak változtassa,
És a legjobb bornak vála
A hideg víz egy szavára
Kánán mönyegzőbe.
Nagy öröm lött Kánán mönyegzőbe,
Jézust ültetik az asztalfőre.
Máriát jobb oldalra,
Tanítványokat a balra,
Kánán mönyegzőbe.
Ahogy ezt a zsidók möghallották,
A lagziba mindönfelé hítták,
Hogy talán majd bort csinálna,
De a Jézus nem kívána
Több lagziba mönni.
Szendrey Zsigmond írja,* hogy Nagyfüged és Erk hevesi falukban a kánai menyegző vasárnapján „valamelyik módos gazda vendégséget rendez. Amikor a rokonok, komák és szomszédok összegyűltek, egy legényt és leányt elküldenek az öregasszonyért, aki az evangéliumi történetet fogja előadni. Ez beköszönt, s a házigazda a főhelyre vezeti. Mindenki feláll, s így hallgatja az öregasszony bevezető énekes verssorait, amelyekben Jézus áldását kívánja a háznak, s az összes jelenlevőknek. Az asztalon annyi bor, amennyi egy töltésre elég, s minden üveg nyakán pereckalács. Most az énekesasszony tölt a maga poharába, és kézbefogván poharát, felállva elénekli Jézus menyegzőbe hívásának történetét. Az ének végszavaira felhozzák az ételeket. Esznek, de amikor inni is kellene, az énekesasszony elénekli a borbehozatali strófákat, s intésére két legény megint behoz egy töltésnyi bort. Ez a jelenet más-más borbehozatali dalstrófával többször is ismétlődik, de mindig csak egy töltésnyi borra. A vacsora végeztével azonban két legény vedrekkel az ajtóba áll, és az énekesasszony biztatására, énekes szövege végén, két tekintélyesebb gazdavendég intésére kimenvén, vizet hoz a vedrekbe, s ezeket a gazdához vagy a gyülekezéskor kijelölt násznagyhoz viszi. Ez megáldja a víznek nevezett bort, az énekesasszony pedig közben elénekli az evangéliumi esemény történetét. Közben-közben emelgeti poharát, ivásra, majd nótára és táncra buzdítja a jelenlévőket, s mikor a mulatságot rendben látja, int és a maga részéről pár humoros áldást kívánó strófával elbúcsúzik. A mulatság persze tovább tart.”
Nagycétény (Velky Cetin) barsi magyar faluban* egészen az első világháborúig az ünnepen „egy nagyobb szobában összejöttek a búcsúvezető emberek, a rózsafüzér-társulat tagjai, leányok és menyecskék. Előzőleg megbeszélték, hogy kik szedik össze a lisztet, zsírt a kánai menyegzőhöz szükséges kalácsra, siskára (fánkra). A liszt és a zsír összegyűjtését rendesen valamelyik idősebb asszony vállalta. Szombaton este összejöttek az asszonyok és megsütötték a kalácsot, vasárnap pedig a siskát. Bort a búcsúvezető emberek vittek, mindegyik két-három litert. Vasárnap este 8 óra körül kezdődött a kánai menyegző: Az előzőleg elkészített asztalokat megterítették, majd az érkezés sorrendjében a jelenlévők körülülték: külön a férfiak, külön az asszonyok. A leányok és a gyerekek álltak. Annyian voltak, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Az asztal közepén egy kereszt állt, mellette gyertyák égtek. A keresztet mindenki megcsókolta, mikor a szobába lépett. Amikor megtelt a szoba, kezdődött a kánai menyegző. Először elmondták az Úrangyalát, aztán elénekelték a Máriát dicsérni hívek jöjjetek… kezdetű éneket, majd Jézus szívéhez egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet, egy Hiszekegyet és felajánlást imádkoztak. Elénekelték Jézus a rád emlékezés… kezdetű éneket, elmondták az örvendetes rózsafüzért és elénekelték a Szent rózsafüzért végeztünk… éneket. Végül még imádkoztak az élőkért, holtakért, majd következett a kánai menyegzőről szóló ének. Az ének ritmusára a konyhában és az ablakok alatt hallgatódzó suhancok nagyokat dobbantottak.
Az ének következő részénél az éneklő leányok, menyecskék és asszonyok az ének ütemére lábukkal dobogtak, tánclépésben énekelték a szöveg további részét:
Jó bor mellett, duda nélkül,
Bolond a tánc ugrás nélkül.
Kána menyegzőben.
Úgy megugratták Magdolnát,
Mind szétrugdalta patkóját.
Kána menyegzőben.
Az éneket egyébként nemcsak a kánai menyegző vasárnapján és – mint látni fogjuk – Mária kézfogóján, hanem más alkalommal is szokták énekelni.
A szegedi tájon még a század elején is halotti toron az énekesasszony énekelte a Szent János áldásával együtt, hiszen az elköltözött lélek most ül menyegzőt az égi vőlegénnyel, Jézussal. Tápén, Szeged-Alsótanyán a násznép régebben a lakodalmi vacsora alatt is énekelte. Hagyományőrző helyeken legalább a muzsikások játszották el két fogás között. Torontáltordán disznótorokban is felhangzott.
Régi szegedi találóskérdés: Káná mönyegzőbe ki vót a menyasszony, vőfély mög a násznagy? Hát Rebika asszony, ifjú Tóbiás mög az öreg Kelemön.*
Dudaszóra énekelték régebben a Kisalföldön, a nagycétényi, gútai (Kolárovo), továbbá a nyugat-magyarországi horvát, de szlovák és morva lakodalmakban is. Ez a horvátoknál a vacsorán jelenlévő pap tiszteletére történt.
Végül nem maradhat említetlenül a Kánai menyegző-kantáta, a franciskánus TamásGergely Alajosnak (1915-1967) kalocsavidéki gyermekkorát és a népi katolicizmus világát idéző mesterműve.
A kánai menyegzőből kevés inkonográfiai emlékünk van. Vizsoly egyik önálló gótikus freskóján Jézus megáldja az egyik kőkorsót. A festő az eseményből mást nem is örökített meg. Bártfa egyik faliképén a kánai menyegző* is föltűnik.
A barokk ábrázolás a székesfehérvári karmeliták ebédlőjében, Kontuly Bélának ismeretes egy igen szép modern táblaképe.
A hajdani ereklye-kultuszra jellemző, hogy egy bécsi egyetemi tanár a középkor végén a székesfehérvári koronázótemplom ereklyéi között a kánai menyegző kőkorsóit is látta.*
péntek 16 január 2026 at 0000 - Szent Marcellus
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor péntek 16 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Szent Marcellus
[január 16.]
Marcellus annyi, mint ‚aki távol tartja magától a rosszat’ (arcens malum a se), vagy Marcellus annyit jelent, mint ‚aki leigázza a tengert’ (maria percellens), azaz lecsap és lábbal tipor az e világi bajokra.
A világ ugyanis olyan, mint a tenger, ahogy Aranyszájú Szent János mondja egyik Máté-homiliájában: „A tengerrel együtt jár a zavaros morajlás, az állandó rettegés, a halál árnyéka, a hullámok fáradhatatlan összecsapása, folytonos mozgása.”
Marcellus római pápa volt, aki megfeddte Maxentius császárt a keresztények elleni féktelen kegyetlenkedése miatt. Egy matróna templommá szentelt házában szokott volt misét mondani, amely házat a felbőszült császár istállóvá alakíttatta, és odaparancsolta Marcellust, hogy viselje gondját az állatoknak.
Ebben a szolgaságban nyugodott el az Úrban sok esztendő elmúltával, az Úr 287. esztendeje táján.
vasárnap 18 január 2026 at 0000 - Szent Piroska
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor vasárnap 18 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Szent Piroska
Január 18.
Piroska, azaz Prisca, ókeresztény vértanú. Temploma az Aventinus hegyén áll.* Legendáját a Debreceni-kódexben* olvassuk. Eszerint egy római nemesember megkeresztelt lánya volt. Claudius császár pogány áldozatra akarta kényszeríteni. Ő csakugyan imádkozni kezdett a bálvány előtt, a templom azonban összeomlott. A császár többféleképpen is kínoztatta, de Piroska hű maradt hitéhez. Börtönében éjszakának évadján a mennyei szentek és angyalok dicsérik az Urat. A császár oroszlánok elé vetteti, de ezek lábához heverednek, nem szaggatják szét. Ezután hatalmas máglyát gyújtat, de az Úristen esővel és széllel eloltja. Végül a császár úgy véteti fejét Piroskának. A kivégzés helyén, az Aventinus-hegy tövében templomot emeltek a tiszteletére. A hagyomány szerint abból a lakóházból alakították át, amely Szent Péter római szállása volt.
Piroska nevét patrociniumaink között, alakját, viselt dolgait pedig ikonográfiánkban hiába keressük. Napját és miséjét középkori misekönyveink azonban számontartják, az esztergomi Agendarius (1583) az imádságos ünnepek között említi. A névnek és napnak nyilvánvalóan Piroska, Szent László leánya, a bizánci kereszténységnek Iréne néven tisztelt szentje adott hazai tekintélyt.
Nem ismeretes előttünk, hogy milyen kultikus befolyásra választotta László királyunk egyetlen leányának a Prisca, elmagyarosodott alakjában a Piroska nevet. Az sem lehetetlen, hogy ősmagyar női név volt, amelyet nálunk azonosítottak a Prisca névvel.
A naphoz egy kiszombori naiv leányhiedelem fűződik. Aki a szent tiszteletére piros kendőt köt a nyakára, még abban az esztendőben férjhez megy. Régi, már alig hallható szegedi regula: Piroska napján ha fagy, negyven napig el nem hagy.
vasárnap 18 január 2026 at 0000 - Árpádházi Szent Margit
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor vasárnap 18 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
ÁRPÁDHÁZI SZENT MARGIT
Január 18.
*Klissza (Dalmácia), 1242. +Nyulak szigete (ma: Margitsziget), 1270. január 18. Atyja IV. Béla király, Szent Erzsébet testvére, anyja Laszkárisz Mária bizánci hercegnő volt. Margitot még a szíve alatt hordozta édesanyja, amikor a tatárok Batu kán vezetésével, 1241-ben Wahlstattnál megsemmisítették a németek és lengyelek egyesült seregét, majd a vértől és a győzelmi mámortól megittasodva betörtek Magyarországra. Béla király megkísérelte föltartóztatni őket a Sajónál, de borzalmas vereséget szenvedett, s Dalmáciába kellett menekülnie. A szülők végső szükségükben a születendő gyermeket Istennek ajánlották. És a lehetetlen megtörtént: messze Belső-Ázsiában meghalt a nagykán, s Batu a Duna-Tisza táján meghódított hatalmas területeket hátrahagyva, összegyűjtötte lovasait, és sietve távozott kelet felé, hogy le ne késsen az osztozkodásról.
Béla és Mária nem vonakodott fogadalmát teljesíteni: amikor Margit hároméves lett, átadták a domonkos nővéreknek Veszprémben.
A domonkosok rendi családja, amelyben Margit felnövekedett, még csak néhány évtizede létezett. Még telítve volt az első buzgalom frissességével és töretlenségével. Amíg a prédikáló testvérek bejárták Spanyolországot, Dél-Franciaországot és Észak-Olaszországot, tanítottak, koldultak, eretnekekkel vitatkoztak, addig a Szent Domonkos szabályait követő női kolostorok a belső, misztikus jámborság őrhelyei voltak. Szűz Mária bensőséges szeretete, a szenvedő Megváltó iránti nagy odaadás, valamint a megalkuvás nélküli vezeklő szellem voltak lelkiségük jellegzetes vonásai. A vezeklés mindenekelőtt a szeretet önfeláldozó tetteiben, betegek gondozásában, bélpoklosok ápolásában nyilvánult meg.
Ebben a szellemben nőtt fel Margit. Béla király, leánya részére új kolostort építtetett a Duna egyik szigetén (Nyulak szigete, ma Margitsziget), Buda közelében. Itt tett fogadalmat Margit 1254-ben. Különböző kijelentései értésünkre adják, hogy a tizenkét éves leány tudta, mit tesz, amikor letette fogadalmát Humbert rendfőnök előtt. Isten kétszer is nagyszerű lehetőséget adott neki arra, hogy az egész világ előtt bebizonyítsa: ő teljesen szabadon és szívének teljes odaadásával szentelte magát az Úrnak. Kétszer is lett volna rá lehetősége, hogy Rómától felmentést kérjen a fogadalma alól. Atyja ugyanis kétszer is fölkereste a kolostorban házassági ajánlattal, mindkét alkalommal biztosítva őt arról, hogy a fölmentést Róma minden bizonnyal meg fogja adni, hiszen a kilátásba helyezett házasságok igen nagy politikai előnyökkel járnának. Az első kérő a lengyel király volt, a második Ottokár cseh király. Margit mindkettőt határozottan visszautasította. Ottokárral azonban -- atyja sürgető kérésére -- egy bemutatkozás erejéig találkozott. A cseh király a találkozás után tudatta vele, hogy szépsége a rendi ruha ellenére is elbűvölte. Margit erre meglehetős fölháborodással azt mondta a nővéreknek: inkább levágatja az orrát, hogysem még egyszer ilyen hűtlenségnek kitegye magát. Atyját pedig emlékeztette arra, hogy ő ajánlotta föl egykor Istennek, és a cseh királyság összes kincsével és dicsőségével együtt siralmas látvány ahhoz az országhoz képest, melyet az ég és föld Királya ajánl neki, aki az ő jegyese egyszer s mindenkorra.
Szenttéavatási aktái megmaradtak, s nővér- és kortársainak, élete tanúinak sok értékes és hitelt érdemlő vallomását is tartalmazzák. Értésünkre adják, hogy Margit számára magától értetődő volt a szabályok szigorú megtartása, a kemény önsanyargatás, s a legnyomorúságosabb, utálatot gerjesztő betegek szolgálatában való hősies kitartás. Nagyon gyorsan és erélyesen leszoktatta nővértársait arról, hogy benne bármi módon is a királylányt tiszteljék. Egy szolgáló, akit csodával határos módon mentett meg a megfulladástól, a szenttéavatási akták szerint így tanúskodott: ,,Margit jó és szent volt, mindnyájunk példaképe. Alázatosabb volt, mint mi, szolgálóleányok.''
Életének alapszabálya egészen egyszerűen hangzik, de a három egyszerű tétel az evangélium egész tökéletességét magában foglalja:
Istent szeretni,
magamat megvetni,
senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni.
Isten rendkívüli imameghallgatásokkal és csodákkal jutalmazta odaadását. Margit bírta a jövendölés adományát is. Bizonyított példa, hogy atyjának II. Osztrák Frigyessel Stájerországért folytatott harcában a győzelmet előre megmondotta. Nyilvánvalóan a fátyol alatt is IV. Béla odaadó leánya maradt. Nem hagyta ugyan politikai érdekből férjhez adatni magát, de az utolsó nagy Árpád-házi uralkodó messzemenő terveivel és erőfeszítéseivel szoros kapcsolatban volt. Talán ebben a kapcsolatban és közös felelősségben látta életének igazi értelmét. És ez az elhivatottság olyan vezeklő életre ösztökélte, ami ma nekünk szinte öngyilkosságnak tűnik. Egykor Istennek ajándékozták, mivel atyja azt hitte, ezáltal kieszközölheti Magyarország megszabadulását a tatároktól. Amikor Margit elég idős volt ahhoz, hogy önmaga felől szabadon döntsön, megerősítette ezt a fölajánlást. Remélte, hogy Isten elfogadja őt, mint elfogadta valamikor Krisztus áldozatát, akinek haláláról ezt mondja az Írás: jobb, ha egy ember hal meg, mint hogy az egész nép elvesszen.
Huszonnyolc éves korában halt meg, szeretettől és vezekléstől elemésztve. Halála óráját derűs arccal előre megmondotta a nővéreknek. Boldoggáavatási perét sohasem fejezték be, de tiszteletét 1789-ben hivatalosan is engedélyezték. 1943-ban avatták szentté.
Életét az 1300-as évek elején írták meg, s Ráskay Lea domonkos apáca másolatában maradt ránk egy 1510 körüli kódexben. Az alábbiakban ebből közlünk néhány részletet:
,,Mert eloszlott vala néminemű malaszt az ő orcájában és néminemű malasztos, megért erkölcs az ő tekintetében, úgy, hogy sem kemény beszédekkel, sem lágy beszédekkel nem láttatnék megváltoztatni... Gerjedez vala ez nemes szent szűz az isteni szerelemnek tüzével, és meggyulladván, imádkozék vala szüntelen, olyha minden közbevetés nélkül, úgy, hogy napnak első idejétől fogva az konventnek ebédének ideiglen szünetlen imádságban marad vala meg.
És mennyével felülmúl vala mindeneket nemességgel, annyéval inkább erőlködik vala magát megalázni ez nemességes szent szűz, magyeri királnak nemes leánya. Hetet tart vala az konyhán, főz vala az szororoknak, fazekat mos vala, tálakat mos vala, az halakat megfaragja (lepikkelyezi) nagy hidegségnek idején, úgyhogy az nagy jeges víznek hidegségétől ez gyenge szűznek az ő kezének bőre meghasadoz vala és a vér kijő vala az ő kezéből, és némikoron bekötik vala az ő kezét az ő nagy fájdalmáért. Az konyhát megsepri, fárd hord vala hátán, vizet merét vala és ő maga az konyhára viszi vala.
Éjjel fölkel és úgy hallgatja vala, ha valamely szoror nyög, és hozzámegyen, megkérdezi. Némelyeknek bort hevít, némelyeknek ruhát melegít, és odateszi, hol az betegnek fájdalma vala. Ha kedég valamely az szororok közül meghal vala, tehát ez szent szűz mindaddig el nem megyen az meghalt szorornak testétől, mígnem eltemettetik vala. Hanem az holttestnél imádkozik, és oly igen nagyon siratja, nagyobban hogynem mintha őneki testi atyjafia volt volna.
Esmég ez szent szűz vala mindenben szegénységnek szeretője és megtartója és igen szeret élni vala szegénységben. Őneki ruhája, kápája vala igen ő és megszakadozott, és foltos vala. És némikoron ez szent szűz az sárból veszen ki posztódarabokat, és azzal foltozza vala meg köntösét, kápáját.
Ez szent szűz eszében forgatja vala gyakorta és néha egyebekkel is beszéli vala az ő nemzetének, eleinek életüket és életöknek szentségét. Azaz: Szent István királnak életit... Szent Imre hercegnek is ő életit... Szent László királnak életit... Szent Erzsébet asszonynak, az ő szerelmes nénjének szentséges életit... Ilyenféle gondolatokban és szólásokban foglalja vala magát ez szent szűz, és nagy magas fohászkodásokat vonszon vala az ő szívének belső részéből, és kéré vala ez szenteknek esedezésüket, hogy az ő érdemüknek miatta és az isteni ajándoknak, malasztnak miatta érdemlene lenni az ő nyomuknak és érdemöknek követője.
Mikoron az ő nagy keserűségét látnák szororok, olyha őrajta könyörülvén, úgymondnak vala őneki:
-- Mi tenéked benne? Mit gondolsz vele? Mire hogy minden történetért te tennen magadat gyötröd?
Tehát ez szentséges szűz Szent Margit asszony az ő szívének mélységéből vonszván nagy fohászkodást, ezenképpen felele:
-- Az anyaszentegyház, minden hív kereszténynek anyja az ő drágalátos tagiban metéltetik és igen keményen gyötretik. És ti azt mondjátok énnekem: Mi tenéked benne? Nemde nem ő szült-e keresztvíznek miatta újonnan engemet, ti veletek öszve?! Nemde az ő leányai közül való vagyok-e én? Bizonnyal az vagyok!
Mikoron jutott vala ez szentséges szűz az ő betegségének tizenharmad napjára, egy szombat napon... meggyullada ez méltóságos szűz az mennyei jegyesnek szerelmében: kit kéván vala, kit szolgál vala, kit mindeneknek felette szeret vala, kinek szerelméért mind atyját, anyját és ez világi országnak birodalmát elhagyta vala. Az ő ártatlan lelkét, szentséges, méltóságos lelkét ajánlván az ő Teremtőjének, az ő édességes, kévánatos jegyesének, elnyugovék az Úrban.''
Istenünk, szüzesség kedvelője és őre, kinek jóvoltából szolgálód, a mi Margitunk a szűzi tisztaság ékességét a jó cselekedetek érdemével egyesítette, kérünk, segíts, hogy lelkünk épségét az üdvös bűnbánattal visszanyerhessük!
Bálint Sándor: Margit, vagyis Árpádházi Szent Margit (1242-1271), IV. Béla királyunk leánya, Szent Erzsébet unokahúga. Nevét Antiochiai Szent Margit, a középkor egyik legtiszteltebb női szentje után kapta, akinek ereklyéit nagyatyja, II. András a Szentföldről hozta magával. Az ókeresztény vértanút István király és Szent Márton mellett, népünk mindjárt patrona regni-ként tisztelte.*
Margit a tatárjárás idején fogant. Amikor hetedik gyermeknek megszületett, királyi atyja engesztelésül Istennek ajánlotta. Már három éves korában a veszprémi klastromba vitték, ahol a boldogként tisztelt, stigmatizáltként emlegetett Ilona apáca* volt a gondviselője. Tíz éves korában átkerült a Nyulak szigetén emelt Boldogasszony-kolostorba, amelyről IV. Béla alapítólevele* ezt mondja: „midőn a tatárdúlás után, amely bűnhődésül bűneinkért zúdult ránk, keményen hozzáfogtunk az országújításhoz... az a gondolatunk támadt, hogy ...a Duna szigetén, kolostori életre alkalmas helyen, Isten anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának tiszteletére templomot, és körülötte monostort alapítunk, amelyben a szerzetesi regulák követelményei szerint jámbor szüzeknek kell a királyok Királyát és a Szűznek Fiát szolgálniok. S hogy Isten előtt ismert jámborságunk, amely nem maradhat rejtekben; másoknak is példa legyen, leányunkat, Margit asszonyt, akit gyermekeim közül annál gyöngédebb szeretettel ölelünk át, minél biztosabban látjuk benne a jámbor, Isten előtt kedves életnek előjeleit, elhelyezzük őt ebben a kolostorban, hogy élte fogytáig szolgáljon Istennek és a dicsőséges Szűznek...”
Ezekben az időkben alapított koldulórendi apácakolostorainkat általában a Flandriában bontakozó vallásos nőmozgalom, a beginizmus szelleme ihlette, amely az önként vállalt szegénység mellett, a vallásos megigazulás egyik eszközének a cselekvő, másokon segítő munkás életet tekintette. Szellemi igényeinek kielégítése már anyanyelven történik. Ennek az áramlatnak hazai irodalmi gyümölcse az Ómagyar Máriasiralom, egy föltételezett bibliafordítás, továbbá Margit magyarra fordított legendája a XIV. század első feléből. A róla készült másolatról írta le Ráskai Lea 1510 táján a ma ismert szöveget.* Margit latinul egyébként aligha tudott, így aztán anyanyelvén kellett megismerkednie a Bibliával és a szentek legendáival
Az Írásból Jézus szenvedését éli át legszenvedélyesebben. Gerjedez vala e nemes szűz – írja* Ráskai Lea – az isteni szerelemnek tüzével, és meggyúlladván imádkozik vala szüntelen, majdnem minden közbevetés nélkül. A napnak első idejétől fogva a konventnek ebédének ideiglen szűnetlen imádságban maradt vala meg. És tehát Urunk Jézus Krisztusnak feszületének öt sebeinek helyeit gyakorta nagybőven ő kőnnyhullatásával megöntözvén, ő szájával megcsókolgatja vala. Azonképpen készen vala az ő szent szülőjének képének is, akit e szent szűz nagy kívánattal tisztel vala. Az eleven szent keresztfát mindenkoron őnála vagy őmellette tartja vala, úgyhogy nemcsak vigyázván, de még alván is tisztelné a szent keresztfát.
Tudatában van származásának is, ez azonban alázatra ösztönzi. Eszében forgatja vala gyakorta és néha egyebekkel is beszéli vala az ő nemzetének, eleinek életüket és életüknek szentségét, azaz Szent István királynak életét, ki vala magyaroknak első királya és apostola... És meggondolja vala Szent Imre hercegnek is ő életét és ő nemességes szüzességét. Kinek, mikoron volna szentséges jegyese, görög császárnak leánya, Istentől neki megjelenteték, és az ő jegyesével szeplőtlen megtarták a tisztaságnak szüzességét, ő életüknek minden napiban... Ismét e szent szűz meggondolja vala Szent László királynak életét, aki Magyarországnak dicsőséges birodalmat és oltalmazást szolgáltat a pusztítóknak ellene... Ismét meggondolja vala Szent Margit asszony Szent Erzsébetnek, az ő barátjának és szerelmes nénjének szentséges életét, kinek szentséges érdemével mind teljes az Anyaszentegyház... Kéri vala e szenteknek esedezésüket, hogy ő érdemüknek miatta és isteni ajándéknak, malasztnak miatta érdemleve lenni ő nyomuknak és érdemüknek követője...
Külső megjelenésével, ruházatával nem törődik. Vállalja a legmegalázóbb, legszennyesebb munkát is. Boldog, ha a kolostor betegeit ápolhatja.
Halála után legottan e szentséges szűznek ő orcája csudálatos fényességgel megfényesedék, és vala ő szemének alatta oly igen szép világosság, mintha megaranyozták volna az ő orcáját... Péter győri dominikánus álmában, amikor Margit elszenderült, ezt a szózatot hallja: meghalt a bárány!
Sírjánál hamarosan csodákat emlegetnek. A nemsokára megindult kánoni vizsgálat lapjairól megelevenedik előttünk ügyeivel-bajaival a kor magyar társadalma: betegek, nyomorultak, megaszottak, nyavalyások tőle várták segítségüket. Munkásemberek: a dáni pintér, a zsugorodott kis Pinka, a vak Neste, a dagadt arcú német Ölse, a váci szabó, az ördöngős somogyvári Márton, a balgatag bíró felesége, az aranyfonó Méza. Nemesek: a köszvényes kátai Petri, a német fogságban torony mélyén szenvedő Alexander úr, a szemfájós nyitrai ispán. Asszonyok: a szerelemben megőrült Erzsébet, berekedt hangú énekesek, a megyeri asszony, kit ura ölében vitt Margit sírjához. Pogányok: vaksi lovával szomorúan ügető kun, ki megígéri, hogy megkeresztelkedik, ha a lova visszanyeri fél szemét.*
Különös tiszteletben részesül apácafátyla (velum). Kun László királyt hideglelés gyötörte, Margit vélumát borították a fejére. Takáts Sándor azonban a pozsonyi klarisszáknál őrzött övet alighanem tévedésből tartja a mi Margitunk ereklyéjének.*
Margitot tehát nemzete és rendje már kezdettől fogva boldogként tisztelte. Ikonográfiájára jellemző, hogy fekete fátylát és köpenyét teleszórt csillagok díszítik. Kezében liliomot, olykor könyvet is tart. Jajczay János* Ranzanus püspök Mátyás királynak tett kijelentésére emlékeztet: Margit sokszor olvastat és magyaráztat Krisztus és a szentek kínszenvedéséről. Olykor lángcsóva is megjelenik a feje fölött. Jajczay utal a legendára: és előtte valának a szent szűznek minden ő szép aranyos képei, táblái és ereklyéi. És monda Szent Margit asszony soror Elenának: kérlek tégedet, hogy állj itt és senkinek meg nem mondjad, hogy én itt vagyok. És ne hagyj valami sorort énreám jönni... És mikoron Szent Margit asszony sokáig állott volna ezenképpen ő imádságaiban, látá e soror Elena tűznek lángját Szent Margit asszonynak fején. Ezeket látván a soror, igen megijede, és fél vala menni Szent Margit asszonyhoz. De maga e soror lassúsággal elméne Szent Margit asszonyhoz, és mondá neki: asszonyom, tűz vagyon fejeden... Mondá e sorornak: senkinek e látást meg ne mondjad!
Koronája az ábrázolásokon rendesen a földön hever. Ha három koronát látunk mellette, ez a kikosarazott három királyi kérőt jelenti. A kereszt is jelvényei közé tartozott, sokszor angyal tartja. Ugyancsak angyal nyújtja feléje kincseit: a korbácsot, vasövet és a vesszőt, mert nagy ünnepek estjén veri vala, ostorozza vala ő magát, oly igen keményen, mignem ő gyengeséges testéből vér bőséggel kijő vala. És veri vala e szent szűz ő magát némikoron tövises vesszővel, némikoron pedig sündisznónak bőréből csinált vesszővel, ostorral. Olasz képeken olykor stigmákkal is ábrázolják.
A szentek dominikánus családjának tagjaként híres középkori művészek örökítették meg, olykor stigmatizáltként is, Margitot. Jajczay János nyomán utalunk a nápolyi Donna Regina-templom trecento-freskójára, az Árpádoknak, köztük Margitnak a mennyek országában való fogadtatására. Föltevése szerint az assisi Szent Ferenc-bazilika egyik táblaképe, Simone Martini mesterműve Margitot ábrázolja. Ott látható még többek között a firenzei S. Maria Novella Gloria Dominicana néven ismert freskóján, Beato Angelico S. Marco-keli Utolsó ítéletén, a milanoi S. Maria delle Grazie egyik termében, Lionardo Utolsó Vacsorájának szomszédságában, hasonlóképpen a római S. Maria sopra Minerva egyik pillére fölött.
A hazai ikonográfia csupán a barokk Regnum Marianum világában bontakozik, igazában azonban csak a múlt század historizmusa és nemzeti érzése idézi föl. Kiemeljük a pécsi székesegyháznak Székely Bertalantól és a budapesti dominikánus templomnak Kontuly Bélától festett falképeit. Több változatban ismeretesek Feszty Masa oltárképei.
Margit a hőse számos híressé vált modern regényünknek, mint Gárdonyi: Isten rabjai, Krúdy: Szent Margit, Kodolányi: Boldog Margit.* Krúdy kevéssé ismert, biedermeier hangulatú kis regénye alázattal idézi a sziget megszentelt világát, történelmi levegőjét. Jellemző az ajánlása: Meggyógyulásomért térdepelve ajánlom e könyvemet Szent Margitnak. 1927, Nagyboldogasszony napján. K. Gy.
Margit kultusza tőrülmetszett magyar nyelven írt barokk népkönyvek (Illyés András, Vajda Sámuel) ellenére sem eresztett gyökeret parasztjámborságunk televényébe. Nem találkoztunk ponyvairodalmi dokumentumaival sem. Rendjének minden igyekvése mellett is csak műveltebb értelmiségünk tudatkörében él. Ennek egyik jeles oka, hogy tiszteletét a jozefinista pasztoráció elhanyagolta, hivatkozván arra, hogy kanonizációja még rendezetlen. Csakugyan, sok százados sürgetés ellenére csak 1943 januárjában avatták szentté. A hívek már nem találtak életének olyan mozzanatára, amelyen át Margit alakja beleépült volna barokkal színeződött hagyományvilágunkba.
Jelen ismereteink szerint nem tudunk idézni Margit személyéhez, ünnepéhez fűződő laikus hagyományt, népi hiedelmet. Már alig hihető, hogy korunk jóléti társadalmában élő hívei az ő királyi szegénységével valamit is tudjanak kezdeni. Az ő utánozhatatlan élete inkább költők és művészek csodálkozását ragadta meg, modern kultusza így inkább intim, belső jellegű.
kedd 20 január 2026 at 0000 - Szent Fábián
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor kedd 20 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Szent Fábián
[január 20.]
Fábián annyi, mint ‚az égi boldogság kovácsolója’ (fabricans), amit az örökbefogadás, a vétel és a kiharcolás hármas jogán szerzett meg magának. Római polgár volt, és amikor a pápa halála után a nép pápaválasztásra gyűlt össze, Fábián is köztük volt, tudni akarván a dolog kimenetelét.
Íme, fehér galamb ereszkedett Fábián fejére, mindenki csodálkozott, és őt választották meg. Damasus pápa szerint hét diákonust és mellettük hét szubdiákonust küldött Fábián mindenfelé, akik a vértanúk tetteit összegyűjtötték.
Haymo* szerint pedig megtiltotta Philippus császárnak, hogy részt vegyen a húsvéti vigilián és a szentségekben részesüljön, míg bűneit meg nem vallja, és nem áll a bűnbánók közé.
Az Úr 253. éve táján, főpapságának tizenharmadik évében Decius parancsára Fábiánt lefejezték, és így elnyerte a vértanúság koronáját.
fordította: Sarbak Gábor
kedd 20 január 2026 at 0000 - Szent Sebestyén
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor kedd 20 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Szent Sebestyén
[január 20.]
Sebestyén (Sebastianus) a ‚követő’ (sequens), a ‚boldogság’ (beatitudo), az astim, azaz ‚város’ és az ana, azaz ‚fölfelé’ szavakból tevődik össze, mintegy ‚aki a legfőbb Város és a mennyei dicsőség boldogságát követi’, vagyis birtokolja és megszerzi. Mégpedig Ágoston szerint öt pénzen: a szegénységen az Országot, a fájdalmon a vigasságot, a munkán a nyugalmat, a szégyenen a dicsőséget, a halálon az életet. Sebestyén neve a ‚nyereg’ szóból (bastum) is eredhet. Krisztus a harcos, az Egyház a ló, a nyereg pedig Sebestyén, akinek közvetítésével küzdött az Egyházban Krisztus, és aki sok vértanút felülmúlt. Sebestyén neve másképpen: ‚körülvett’ vagy ‚körüljáró’, mivel Sebestyént a nyílvesszők úgy vették körül, mint sünt a tüskéi, és a vértanúkat körüljárta, mindegyiket megerősítette.
Sebestyén, a keresztény férfiú, Narbonne-ból származott, majd milánói polgár lett. Diocletianus és Maximianus császárok annyira kedvelték, hogy az első cohors vezetésével bízták meg, és megparancsolták neki, hogy mindig színük előtt legyen. Csak azért hordott katonaruhát, hogy a keresztények kínvallatásakor a csüggedők lelkét megerősítse. Amikor a kiváló ikertestvéreket, Marcellianust és Marcust Krisztus hitéért le akarták fejezni, odajöttek szüleik, hogy meggyőződésüktől eltérítsék őket. Kibontott hajjal, megszaggatott ruhával és fedetlen kebellel jött anyjuk, és azt hajtogatta: „Ó, drága fiaim, hallatlan nyomorúság és elviselhetetlen fájdalom vesz körül engem. Jaj, én szerencsétlen, elvesztem fiaimat, kik önként tartanak a halálba. Ha ellenség ragadná el őket, követném elrablóikat a csata kellős közepébe, ha igazságtalan ítélet zárná őket börtönbe, halálra szántan oda is betörnék értük. Újfajta halál ez: a hóhért kérlelik, hogy sújtson le, felajánlják életüket, hogy elveszítsék, hívják a halált, hogy jöjjön. Új gyász és új nyomorúság, amelyben a gyermekek az ifjúságot önként eldobják maguktól, és a szülők szánalomra méltó öregségben kénytelenek élni.”
Míg anyjuk ezeket mondotta, szolgái kézen fogva idős apjukat is odavezették. Fejére hamut szórt, és égre emelt szemmel így kiáltott: „Eljöttem, hogy önként a halálba induló fiaimnak búcsút mondjak, és hogy a sírt, amit én boldogtalan, magamnak készítettem, nékik adjam. Gyermekeim, öregségem támaszai, szívemnek kettős fénye, miért szeretitek így a halált? Gyertek ide, ti ifjak, sirassátok az ifjakat, akik önként vesznek el! Gyertek, ti vének is, velem sirassátok fiaimat! Jöjjetek, apák, és vigyázzatok, nehogy ilyesmit kelljen elszenvednetek! Szemeim, hunyjatok ki a sírástól, hogy ne lássam, mikor fiaimat lefejezik!” Mialatt az apa ezeket mondta, megérkeztek feleségeik, és gyermekeiket feléjük nyújtva, jajongva kiáltoztak: „Kiknek hagytok itt minket, kik lesznek gyermekeitek urai, ki osztja szét gazdag birtokaitokat? Jaj, vasszívűek vagytok, lenézitek szüleiteket, visszautasítjátok barátaitokat, elvetitek feleségteket, lemondotok fiaitokról, önként átadjátok magatokat a hóhérnak.”
A férfiak lelke lágyulni kezdett. Szent Sebestyén, aki végig jelen volt, most közbelépett: „Ó, Krisztus erős katonái! Ne veszítsétek el az örök koronát e nyomorúságos hízelkedések miatt!” Majd a szülőkhöz fordult: „Ne féljetek, nem szakadnak el tőletek, hanem csak előremennek az égbe, és számotokra előkészítik a csillagos lakhelyet. A világ kezdete óta rászedi az élet a benne reménykedőket, a reá várakozókat félrevezeti, a benne bízókat kineveti, és így nem nyújt semmi biztosat, hogy mindenki számára kitessék: hazudott. Ez az élet biztatja a tolvajt, hogy lopjon, a haragvót, hogy dühöngjön, a hazugot, hogy becsapjon. Ő maga parancsolja meg a vétkeket, elrendeli a gaztetteket, jogtalanságokhoz ad tanácsot; ez az üldözés pedig, amit itt elszenvedünk, ma fellobban, de holnap elhamvad, ma felizzik, de holnapra kihűl, egyetlen óra alatt támad és egyetlen óra alatt enyészik is el. Az örökké tartó fájdalom azonban megújul, hogy dühöngjön, növekszik, hogy égessen; lángra lobban, hogy büntessen. Érzéseinket a vértanúság iránti szerelemre gerjesszük fel! Itt úgy véli az ördög, hogy győz: miközben megragad valakit, az ragadja meg őt; míg fogva tart, ő a fogoly; míg győz, már le is győzetett; míg kínoz, kínzatik, míg gyilkol, már meg is ölték; gúnyt űz, már ki is nevették.”
Mialatt Sebestyén ezeket mondta, majd’ egy órán át bearanyozta őt az égből hirtelen alászálló fényes ragyogás, hófehér palást borította be, és hét tündöklő angyal vette körül. Feltűnt mellette egy ifjú is, aki békecsókot adott neki, és ezt mondta: „Mindig velem leszel.”
Míg Sebestyén ilyeténképpen prédikált, Nicostratus felesége, Zoe, akinek házában a szenteket őrizték, s aki megnémult, a szent lába elé borulva mutogatva kért bocsánatot. Ekkor Sebestyén így szólt: „Ha én Krisztus szolgája vagyok, és ha igaz mind, amit ajkamról ez az asszony hallott és hitt, akkor nyissa meg száját az, aki megnyitotta prófétájának, Zakariásnak száját.” Erre a szóra felkiáltott az asszony „Áldott a te ajkaid beszéde, és áldottak, akik mindannak hisznek, amit szólottál. Egy angyalt láttam, aki könyvet tartott eléd, melyben minden szavad fel volt jegyezve.” Ezek hallatára férje is Sebestyén lába elé borult bocsánatért esedezve, és a vértanúkat eloldva kéne őket, távozzanak szabadon. Ők azt válaszolták, hogy semmiképpen sem akarják elszalasztani a győzelmet, amit már majdnem elnyertek. Az Úr akkora erőt és kegyelmet adott Sebestyén szavainak, hogy nemcsak Marcellianust és Marcust erősítette meg vértanúságukban, hanem atyjukat, Tranquillinust és anyjukat is sok mással együtt megtérítette. Polikárp keresztelte meg mindnyájukat.
Tranquillinus súlyos betegségbe esett, de amint megkeresztelkedett, meggyógyult.
Róma város prefektusa, maga is nagybeteg, arra kérte Tranquillinust, hogy vezesse elé azt az embert, aki meggyógyította. A pap és Sebestyén elmentek hozzá, és a prefektus kérlelte őket, hogy gyógyítsák meg. Sebestyén erre azt mondta neki, hogy először a bálványokat kell megtagadnia. Hatalmazza fel a prefektus, hogy összetörhesse azokat, és így meggyógyul. Chromatius prefektus azt mondta neki, hogy ezt szolgáival végeztesse el, ne saját maga. Sebestyén azt válaszolta: „A félénk szolgák rettegnek összetörni isteneiket. Ráadásul, ha az ördög ez alkalommal valamit ártana nekik, azt mondhatnák a pogányok, hogy azért van, mert isteneiket összetörték.” Polikárp és Sebestyén nekigyürkőztek hát, és több mint kétszáz bálványt összetörtek. Ezután azt mondták Chromatiusnak: „Minthogy összetörtük bálványaidat, meg kellene gyógyulnod, de mégsem gyógyultál meg, így bizonyos, hogy nem vetetted még el magadtól teljesen a hitetlenséget, vagy néhány bálványszobrot megőriztél.” Chromatius bevallotta, hogy van egy szobája, benne az asztrológia egész tudománya, amiért apja kétszáznál is több aranyat adott. Ennek segítségével előre tudja a jövendőt. „Nem épülhetsz föl mindaddig, míg ez a szoba épen áll” – mondta Sebestyén. Chromatius ezzel egyetértett, de fia, a kitűnő Tiburtius azt mondta: „Nem tűrhetem e nagyszerű mű elpusztítását, de apám gyógyulásának sem akarok útjába állni, ezért két kemencébe begyújtatok, hogy ha a csillagvizsgáló elég, és apám nem nyeri vissza egészségét, akkor ezt a kettőt elevenen égessék meg.” „Legyen, amint mondtad” – szólt Sebestyén.
Miközben a szobát összetörték, egy angyal jelent meg a prefektusnak, és hírül adta, hogy az Úr Jézus visszaadta egészségét. Chromatius egészségesen szaladt utána, hogy lábát megcsókolja, ezt azonban megtiltotta az angyal, mivel még nem volt megkeresztelkedve. Chromatius és fia, Tiburtius, valamint háza népéből ezernégyszázan vették föl a keresztséget. Zoét azonban az istentelenek elfogták, és hosszas kínzás után kilehelte lelkét. Mikor ezt meghallotta Tranquillinus, ezt mondta: „Az asszonyok előbb nyerik el a koronát, mint mi? Miért is élünk?” Pár nappal később Tranquillnust halálra kövezték.
Szent Tiburtiusnak megparancsolták, hogy az odahordott izzó szénen vagy mutasson be italáldozatot az isteneknek, vagy mezítláb járjon rajta. Keresztet vetvén a parázsra lépett, és ezt mondta: „Úgy tűnik, mintha rózsaszirmon járnék a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” Mire Fabianus így szólt hozzá: „Ki ne tudná, hogy titeket Krisztus bűbájosságra tanított?” Tiburtius erre: „Hallgass, szerencsétlen, nem vagy méltó, hogy ezt a szent és mézzel folyó nevet szádon kiejtsd!” A megdühödött prefektus lefejeztette.
Marcellianust és Marcust egy karóhoz kötözték, s mikor kikötötték őket, a zsoltár szavait mondták: „Íme, mily jó és mily gyönyörűséges, ha együtt laknak az atyafiak” (Zsolt 132,1). A prefektus megszólalt: „Ti szerencsétlenek, hagyjatok föl esztelenségtekkel, és szabadítsátok meg magatokat!” Ők azt válaszolták: „Sohasem volt még ilyen jó dolgunk, bárcsak addig így hagynál minket, amíg lelkünk le nem veti a test ruháját.” Ekkor a prefektus lándzsával átszúratta oldalukat, és beteljesedett vértanúságuk.
Ezek után a prefektus Diocletianus császár előtt följelentette Sebestyént, akit az magához hívatott: „Mindig palotám első emberei közül valónak tartottalak, és te titokban az én üdvöm ellen és az istenek sérelmére voltál.” Sebestyén így válaszolt: „Mindig a te üdvöd érdekében tiszteltem Krisztust, mindig a Római Birodalomért imádtam az egekben lakozó Istent.” Diocletianus a mező közepén megköveztette Sebestyént és katonáival rányilaztatott, s azok úgy telelövöldözték nyílvesszőkkel, hogy olyan lett, mint egy sündisznó. Azt hívén, hogy már meghalt, eltávoztak.
Sebestyén azonban néhány napon belül felépült sebeiből, és odaállt a palota lépcsőjére, és a császárokat keményen megfeddte a keresztények ellen elkövetett bűneik miatt. Így szóltak a császárok: „Nemde ez a Sebestyén az, akit már rég halálra nyilaztattunk?” Sebestyén így válaszolt; „Az Úr azért méltóztatott engem feltámasztani, hogy találkozhassam veletek és megfeddjelek titeket bűneitek miatt, amiket Krisztus szolgái ellen követtek el.” A császár erre addig ütlegeltette, mígnem kilehelte lelkét. Testét a csatornába dobatta, hogy a keresztények ne tisztelhessék vértanúként. Szent Sebestyén azonban a következő éjszakán megjelent Szent Lucának, s fölfedte, hol van a teste, és meghagyta, hogy az apostolok lábaihoz temessék el. Így is történt. Diocletianus és Maximianus császárok idejében szenvedett vértanúságot. Ők az Úr 187. éve táján kezdtek uralkodni.
Szent Gergely meséli el Dialógusainak első könyvében, hogy Toszkánában egy nem sokkal azelőtt házasodott fiatalasszonyt elhívtak Szent Sebestyén egyháza felszentelésének ünnepére, ő azonban az előző éjjelen a testi gyönyörök ösztökélésére nem tudta magát férje ölelésétől megtartóztatni. Reggelre kelvén mégis elment a templomba, mert inkább az emberek, semmint Isten előtt szégyenkezett. Alighogy belépett a templomba, ahol Szent Sebestyén ereklyéi voltak, megszállta az ördög, és mindenki szeme láttára gyötörni kezdte. A templom papja ekkor befedte az oltárterítővel, az ördög erre őt is megszállta. Barátai ördögűzőkhöz vitték az asszonyt, hogy kiűzzék belőle a gonoszt. Mikor ráénekeltek, Isten ítélete folytán 6666, azaz egy légiónyi démon szállta meg, és még erősebben kezdték gyötörni. Végül Fortunatus, a szent életű férfiú gyógyította meg imáival az asszonyt.
A longobárdok történetében olvasható, hogy Gumbert király idejében egész Itáliát akkora járvány sújtotta, hogy alig akadt, aki a többieket eltemesse; leginkább pedig Rómában és Páviában dühöngött a pestis. Akkor a jó angyal sokaknak szemmel láthatóan is megjelent, kíséretében volt a vadászgerelyt tartó rossz is, akinek parancsolt, hogy üssön és gyilkoljon. Ahányszor egy házra ráütött, annyian haltak meg benne. Valaki azt az isteni kinyilatkoztatást kapta, hogy a járvány csak akkor szűnik meg, ha Páviában oltárt emelnek Szent Sebestyénnek. A Szent Péter bilincseiről elnevezett templomban meg is építették az oltárt. Mire azonnal abbamaradt a csapás. Rómából pedig idehozták Szent Sebestyén ereklyéit.
Ambrus így szól Praefatiójában: „Tiszteletre méltó Urunk, boldog mártírodnak, Sebestyénnek neved megvallásáért kiontott vére csodáidat hirdeti: hogy a gyöngéségben megmutatkozik az erőd, s fáradozásainkban te adsz előmenetelt, és az erőtlen betegeknek gyógyulást adsz szented imáira.”
fordította: Sarbak Gábor
kedd 20 január 2026 at 0000 - Szent Macarius
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor kedd 20 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Szent Macarius
[január 20.]
Macarius neve a macha, azaz ‚tehetség’ és az ares, azaz ‚erény’ szavakból származik, vagy machából, ami ‚ütést’ és a rióból, ami ‚mestert’ jelent. Ugyanis tehetséges volt az ördög csalárdságával szemben, erényes az életben, erélyes volt teste megregulázásában, mester volt az elöljáróság gyakorlásában. Avagy Macarius annyi, mint ‚boldog’.
Macarius apát egy hatalmas pusztaságon ment keresztül, és egy kriptába tért be aludni, ahol pogányokat temettek el. Kiemelt egy tetemet közülük, és párnának a feje alá tette. A démonok azonban rá akartak ijeszteni. Az alatta lévő tetemhez, mintha egy asszony lenne, így szóltak: „Kelj fel és gyere velünk a fürdőbe!” Mire a másik démon, mintha csak a megholt volna, így szólt alóla: „Egy zarándok van rajtam, nem mehetek.” Ő azonban nem ijedt meg, hanem válaszolt a tetemnek, mondván: „Kelj fel és menj, ha tudsz!” Ezt hallván a démonok elmenekültek, nagy hangon kiáltozva: „Legyőztél minket, urunk!”
Amikor egyszer Macarius apát egy mocsáron keresztül a villájához közeledett, előugrott az ördög sarlóval a kezében, hogy megvágja, de képtelen volt rá. Ekkor így szólt: „Sok erőszakot tűrök el tőled, Macarius, mivel nem tudok győzni ellenedben. Lám, ugyanis, amit te csinálsz, én is azt teszem. Te böjtölsz, és én koplalok. Te virrasztasz, én pedig soha nem alszom. Egy valamiben azonban felülmúlsz engem.” „És mi az?” – kérdezte az apát. Mire ő: „Alázatosságod az, amivel szemben tehetetlen vagyok.”
Fiatal korában kísértések gyötörték. Felkelt és egy nagy homokzsákot vetve vállára, sok napon át bolyongott a sivatagban. Theosebius rátalált, és így szólt hozzá: „Atyám, miért hordasz ekkora terhet?” Mire ő: „Kínzom azt, aki engem kínoz!”
Macarius apát meglátta egyszer a sátánt, amint emberi alakban feléje tartott, tépett vászonruhában, aminek minden nyílásából egy korsó csüngött. Megszólította: „Merre tartasz?” Mire az: „Megyek, hogy inni adjak a testvéreknek.” Macarius erre azt kérdezte: „Miért viszel annyi korsót?” Így az ördög: „A testvéreknek viszem kóstolóba, s ha az egyik nem ízlik valamelyiknek, egy másikból, vagy harmadikból kínálom meg, az egyik majd csak megfelel.” Amikor visszatért az ördög, megkérdezte: „Mit végeztél?” Mire az: „Mindnyájan szent életűek, senki sem adta be a derekát, kivéve egyet, akit Theotistusnak hívnak.” Felkelvén pedig odament Macarius, és rátalálva a megkísértett szerzetesre, megintette és megtérítette. Ezután ismét találkozott az ördöggel, és megszólította: „Hova mész?” Mire az: „A testvérekhez megyek.” Amikor az ördög visszafelé jött, az öreg elébe állt, mondván: „Hogyan viselték magukat a testvérek?” „Rosszul” – válaszolta az ördög. „És miért?” – kérdezte az apát. „Mivel mindnyájan szentek maradtak, és ami még nagyobb baj, elveszítettem az én emberemet, aki még a többieknél is szentebb lett.” Ezt hallván az öreg, halát adott Istennek.
Egy napon imádkozás közben Szent Macarius egy ember koponyára lelt, és megkérdezte tőle, kinek a feje. Az elmondta, hogy pogány volt. Macanus így folytatta: „Hol van a lelked?” Azt válaszolta: „A pokolban.” És amikor megkérdezte tőle, hogy vajon nagyon mélyen van-e, az elmondta, hogy olyan mélyre jutott, amennyire messze van az ég a földtől. Mire Macanus: „Vannak-e még náladnál is mélyebben?” – „Igen, a zsidók.” Kinek ismét Macarius: „Vannak-e a zsidóknál is mélyebben?” – „Mindenkinél mélyebben vannak a hamis keresztények, akik Krisztus vére által megváltattak, és semmibe vették ezt a nagy árat.” Amikor egy végeláthatatlan sivatagban vándorolt, minden mérföldnél letett egy nádszálat, hogy majd visszataláljon. De miután már kilencnapi járóföldet megtett, és megpihent egy helyen, az ördög összegyűjtötte a nádszálakat, és a fejéhez rakta. Így visszafelé igen sokat küszködött.
Egy testvért felette zaklattak gondolatai, hogy tudniillik a cellájában haszontalanul tölti idejét, bezzeg, ha az emberek között élne, sokaknak lehetne hasznára, Amikor gondolatait Macanus elé tárta, az azt mondta: „Fiam, válaszold azt magadnak: legalább annyit teszek, hogy őrizem Krisztus akaratából e cella falait.”
Miután egyszer egy bolhát, amely megcsípte, megölt a kezével, és sok vér folyt ki az állatból, szemrehányást tett magának, hogy saját sérelmét bosszulta meg. Ezért mezítelenül hat hónapon át maradt a sivatagban, és a skarabeusoktól teljesen szétmarcangolva halt meg. Ezután sok csodájáról híresen, békében nyugodott.
fordította: Veszprémy László
szerda 21 január 2026 at 0000 - Szent Ágnes
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor szerda 21 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Szent Ágnes szűz
[január 21.]
Ágnes azt jelenti ‚bárány’ (agna), mert szelíd volt és alázatos, mint a bárány. Vagy a görög agnos, ‚jámbor’ szóból származik a neve, mert jámbor volt, s könyörületes szívű. Vagy a ‚megismerésből’ (ab agnoscendo) lett Ágnes, mert megismerte az igazság útját. Szent Ágoston szerint az igazsággal a hívság, a csalárdság és a kétkedés áll szemben, és Ágnes az igazság erényével tartotta magától mindhármat távol.
Ágnes nagy okosságú szűz volt, Szent Ambrus szerint, aki megírta vértanúsága történetét.* Tizenhárom éves korában elveszítette a halált, és helyébe életet nyert. Évei számát tekintve ugyan még gyermek, értelme szerint bölcs öreg; testében ifjú, lelkében ősz-fehér; orcára szép, még szebb hitére.
Ágnes egy alkalommal az iskolából hazafelé tartott, s a prefektus fia belészeretett; drágaköveket és megszámlálhatatlan kincset ígért neki, ha feleségül megy hozzá. Ágnes azt felelte: „Távozz tőlem, bűnnek taplója, gazságnak élesztője, halálnak tápláléka! Van már nékem más választott szeretőm.” És elkezdte magasztalni szerelmes jegyesének azt az öt erényét, melyeket a menyasszonyok leginkább keresnek vőlegényükben: előkelő származását, szépsége ragyogását, temérdek gazdagságát, bátorságát és erős hatalmát, mélységes szerelmét. Így beszélt róla: „Őt szeretem, ki sokkal előkelőbb és dicsőbb származású tenálad, és akinek anyja szűz, atyja nem ismert asszonyt, akinek angyalok szolgálnak, szépségét a nap s a hold csodálja, javakban sohasem szűkölködik, vagyona soha meg nem fogyatkozik, kinek leheletétől feltámadnak a holtak, érintésétől betegek gyógyulnak; akinek szerelme tisztaság, érintése szentség, a vele való egyesülés szüzesség.” S hogy ennek az öt erénynek még nagyobb súlyt adjon, hozzáfűzi: „Vajon kinek a nemessége tündöklőbb, kinek nagyobb a hatalma, szebb a tekintete, édesebb és minden kegyelemmel áradóbb a szerelme?”
Ezután öt ajándékot sorol fel, melyeket vőlegénye neki adott, s többi menyasszonyának is ád: a hit gyűrűjével jegyzi el, sokféle erénnyel ruházza fel és ékesíti őket; szenvedésének vérével jelöli meg, szerelmének bilincsével köti magához, és a mennyei dicsőség kincseivel gazdagítja őket. „Aki jobbomat gyűrűjével jegyezte el, és nyakamat drágakövekkel rakta körül – mondja Ágnes –, felöltöztetett arannyal szőtt, díszes menyasszonyi ruhába, és felséges ékszerekkel ékesített engem, arcomra jelet tett, hogy rajta kívül mást ne szeressek, orcáimat vérével díszítette. Tiszta öleléssel kötött magához, teste testemmel egyesült. Mérhetetlen kincseket mutatott, s nekem ígérte azokat, ha kitartok mellette hűségben.”
Ezt hallván az ifjú eszét vesztve ágynak esett. Hangos sóhajtozásaiból tudták meg az orvosok, hogy szerelem gyötri. Az ifjú atyja elmondta ezt a szűznek, s az azt felelte, hogy első jegyesének tett ígéretét nem szegheti meg. A prefektus kutatni kezdte, ki az a vőlegény, kinek hatalmával Ágnes kérkedett. Amikor valaki elárulta, hogy Krisztus a jegyese, kezdetben hízelgő szavakkal, később fenyegetésekkel zaklatta. Ágnes azt mondta neki: „Tehetsz, amit akarsz, mert amit kívánsz, el nem éred.” Akár ijesztgette, akár hízelkedett, Ágnes csak nevetett rajta. A prefektus ekkor így szólt: „Két dolog közt választhatsz: vagy együtt áldozol a szüzekkel Vesta istennőnek, ha a szüzesség annyira tetszik neked, vagy együtt bujálkodhatsz a szajhákkal!” Mivel Ágnes nemes nemből származott, erőszakot nem alkalmazhatott ellene, ezért kereszténységgel vádolta meg. Ágnes azt felelte neki: „Nem fogok áldozni az isteneidnek, de másféle mocsok sem szennyez be. Mellettem áll testem védelmezője, az Úr angyala.”
Erre a prefektus megparancsolta, hogy vetkőztessék meztelenre, s úgy vezessék a bordélyházba, de az Úr oly sűrű hajsátorral borította be, hogy jobban eltakarta, mintha ruha lett volna rajta. Belépvén pedig a bűn fészkébe, az Úr angyala várta ott, ki a helyet nagy fényességgel ragyogta be, és egy hófehér köntöst nyújtott felé. A bordély szentéllyé változott, olyannyira, hogy tisztábban távozott, ki oda betért, s hálát adott a nagy fényességnek.
A prefektus fia pedig más ifjakkal együtt odaért a bordélyhoz, s biztatta őket, hogy menjenek csak be előtte a szűzhöz. Beléptek, de a csodától megdöbbenve és megrémülve menten visszafordultak. Ő pedig szerencsétleneknek nevezte barátait, és őrjöngve rontott be a lányhoz, de amikor meg akarta érinteni, roppant fényár zúdult reá. Mivel nem adta meg a méltó tiszteletet az Úrnak, megfojtotta őt az ördög, s kilehelte lelkét.
A prefektus ezt hallván, nagy jajveszékeléssel jött Ágneshez, és buzgón faggatta a halál okáról. Ágnes azt mondta neki: „Az kerítette fiadat hatalmába és az, ölte meg, akinek akaratát éppen beteljesíteni készült. Társai viszont a csodás látványtól megrémülve, bántatlanul tértek vissza.” Erre a prefektus: „Abból derülne ki, hogy nem bűbájos mesterkedéssel művelted ezt, ha meg tudnád parancsolni, hogy támadjon fel.” Ágnes fohászkodására az ifjú életre kelt, s attól kezdve nyilvánosan hirdette Krisztust.
A templomok papjai erre lázadást szítva a nép közt, így kiáltoztak: „Öld meg a boszorkányt, öld meg ezt a gonosz bajkeverőt, aki megzavarja az elmét és elvarázsolja a lelket!” A prefektus azonban látva a nagy csodát, meg akarta menteni Ágnest, de félt a száműzetéstől, ezért utódot állított a maga helyére, s mivel megmenteni nem tudta, megrendülten visszavonult. Ekkor utóda, Aspasius megparancsolta, hogy Ágnest vessék egy nagy tűzbe, de a láng kétfelé csapva a lázongó tömeget égette meg; a szentet még csak nem is érintette. Aspasius ekkor elrendelte, hogy döfjenek kardot a torkába. A fehérben s bíborban tündöklő jegyes így szentelte Ágnest menyasszonyává és vértanúvá. A közhit szerint Nagy Constantinus császár idejében szenvedett vértanúságot, aki 309-ben kezdett uralkodni. Amikor testét a keresztények és szülei kegyelettel el akarták temetni, alig tudtak félrehajolni a kövek elől, amiket a pogányok hajigáltak feléjük.
Emerentianát pedig, Ágnes tejtestvérét, ki bár még csak hittanuló szűz volt, de igen szent életű, midőn a sír mellett állva kitartóan vádolta a pogányokat, halálra kövezték, Rögtön földrengés, villámlás és mennydörgés támadt, úgyhogy sok pogány meghalt. Nem is bántották többé azokat, akik a szűz sírját fölkeresték. Emerentiana testét Ágnes mellé helyezték.
Miután szülei nyolc napon át virrasztottak a sírnál, aranyruhás szüzek sugárzó kórusát pillantották meg, s köztük látták Szent Ágnest is, hasonló ruhában ragyogva; jobbján hónál fehérebb bárány állt. Így szólt hozzájuk: „Nézzetek meg, s ne mint holtat gyászoljatok, de örvendezzetek velem, s adjatok hálát, mert e szüzekkel együtt én is fényes trónust kaptam.” E látomásért ünneplik Ágnest másodszor is.*
Constantia szűz, Constantinus császár leánya súlyos leprában szenvedett. Hallván erről a látomásról, Ágnes sírjához ment, és ima közben elaludt. Meglátta Szent Ágnest, aki így szólt hozzá: „Állhatatosság a neved, légy hát állhatatos! Ha hiszel Krisztusban, meggyógyulsz.” E szavakra felébredt, és teljesen egészségesnek találta magát. Felvévén a keresztséget, Szent Ágnes sírja fölé bazilikát emeltetett, és maga szüzességben élvén, példájával sok szüzet vonzott oda.
Egy Paulinus nevű férfiút, aki Szent Ágnes templomában papi szolgálatot teljesített, szörnyű testi kísértés kerítette hatalmába. Nem akarván Istent megbántani, a pápától engedélyt kért, hogy megnősülhessen. A pápa látva jóságát és egyszerűségét, egy smaragdgyűrűt adott neki, és meghagyta, hogy járuljon Szent Ágnes szépséges képe elé, mely templomukban van megfestve, s az ő nevében kérje meg, hogy a szűz engedje magát eljegyezni vele. Midőn a pap a gyűrűt felajánlotta a képnek, az kinyújtotta a gyűrűsujját, elfogadta a gyűrűt, s ujját visszavonva minden kísértéstől megszabadította a papot. Azt mondják, az ujján máig látható a nevezetes gyűrű.
Másutt azt olvassuk, hogy amikor Szent Ágnes temploma omladozni kezdett, a pápa azt mondta egyik papjának, hogy menyasszonyt kíván neki ajánlani, akit védelmeznie és táplálnia kell, tudniillik rábízza Szent Ágnes templomát. Egy gyűrűt adván neki, megparancsolta, hogy jegyezze el az említett képet, amit a pap, miután az kinyújtotta és visszavonta ujját, valóban el is jegyzett.
Szent Ambrus A Szüzekről írt könyvében azt mondja Ágnesről: „Vének, ifjak, gyermekek zengik dicsőségét. Nincs annál dicséretre méltóbb, mint akit csak dicséret illet. Ahány ember, annyi dalnok, kik midőn szólnak, vértanúságát hirdetik. Csodáljátok mindnyájan, hogyan tudott tanúbizonyságot tenni Istenről az, aki koránál fogva még nem tanúskodhatott. Elérte, hogy Isten megbízott benne, amikor az emberek még nem bízhattak ítéletében, mert ami természetfeletti, az a természet Teremtőjétől származik. A vértanúságnak új neme: még gyenge a szenvedésre, de már érett a győzelemre; a harcra még alkalmatlan, de méltó a győzelmi koronára; az erény mestere volt, aki kora szerint nem is tudott volna jó és rossz között ítélni. Egyetlen menyasszony nem siet úgy a menyegzői szobába, ahogy ez a szűz sietett a vesztőhelyre, boldogan, gyors léptekkel.” Ugyanezen Szent Ambrus azt mondja Praefatiójában: „Szent Ágnes az előkelő származás előnyeit lenézve mennyei méltóságra érdemesült; az emberi közösség vágyait megvetve, az örök Király társaságába vétetett; vállalva a dicső halált Krisztus megvallásáért, hozzávált hasonlatossá.”
fordította: Madas Edit
csütörtök 22 január 2026 at 0000 - Szent Vince
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor csütörtök 22 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Szent Vince
[január 22.]
Vince (Vincentius) annyi, mint ‚bűnt elégető’ (vitium incendens), vagy ‚tűzvészt legyőző’ (vincens incendia), vagy ‚győzelmet elnyerő’ (victoriam tenens). Elégeti, azaz elemészti a bűnöket testének halálra adása által, legyőzi a gyötrelmek tűzvészét a kínok állhatatos elviselése által, győzelmet arat a világ fölött annak megvetése által. Három evilági dolgot győzött le: a tévtanokat, a tisztátalan szerelmet és a világi félelmeket, mégpedig a bölcsesség, a tisztaság és az állhatatosság révén. Ezekről mondotta Ágoston: „Hogy ezt a világot hogyan lehet minden tévelygésével, szerelmével és félelmével együtt legyőzni, arra a szentek vértanúsága tanított és tanít meg.” Vince kínszenvedését egyesek szerint Ágoston állította össze, Prudentius pedig pompás versekben énekelte meg.*
Vince nemes volt származása szerint, de még nemesebb hite és vallásossága szerint. Szent Valér püspök diákonusa volt, s mert ékesebben szólt nála, a püspök rábízta az ige hirdetését, ő maga pedig az imádságnak és a szemlélődésnek szentelte magát. Dacianus helytartó parancsára Valenciába viszik őket, ahol kegyetlen börtönbe kerülnek. Mikor Dacianus úgy látta, hogy már az éhhalál szélén lehetnek, maga elé rendelte, de egészségeseknek és vidámaknak találta őket. Ekkor dühösen kifakadt: „Mit mondasz, Valér, te, aki a hit ürügyén a császárok törvényei ellen cselekszel?” Mivel Szent Valér szelídebben válaszolt, Vince azt mondta neki: „Tiszteletre méltó atyám, csak ne motyogj úgy, mintha félénk lennél, hanem hangos szóval kiálts, de ha parancsolod, szent atyám, megválaszolok én a bírónak!” Mire a püspök: „Kedves fiam, már régóta rád bíztam a beszéd gondját, de most a hit érdekében, amiért itt vagyunk, e válaszokat is rád bízom.” Akkor Vince Dacianushoz fordult; „Eddigelé beszéded csak a hit megtagadására irányult; ismerd el, hogy a keresztények bölcsessége szerint elvetemült dolog lenne Istenünk tiszteletét tagadással káromolni.”
Akkor a megdühödött Dacianus a püspököt száműzette, Vincét pedig mint dacos és vakmerő ifjút, hogy példája nyomán mások elrettenjenek, kínpadra vonja, minden tagját kificamíttatja. Miután testét egészen összetörte, így szólt Dacianus: „Mondd csak, Vince, hogy van most szerencsétlen tested?” A másik mosolyogva válaszolt: „Ez az, amire mindig vágytam.” Ekkor a felbőszült helytartó mindenféle kínzással kezdte őt fenyegetni, ha nem enged neki. Erre Vince: „Ó, de boldog vagyok! Azt gondolod, hogy dühöngsz ellenem, pedig annál inkább megkönyörülsz rajtam! Rajta, szerencsétlen, tombolj, te gonosz lélek! Majd meglátod, hogy bár kínzatom, Isten erejével többre megyek, mint te, aki kínzol!” A helytartó üvöltözni kezdett, a hóhérokat megvesszőztette, megbotoztatta. Vince pedig: „Hogy mondod, Dacianus? Bakóidon állsz bosszút miattam?” Az elöljáró magánkívül ordított a pribékekre: „Ti szerencsétlenek, hát semmit sem csináltok? Miért erőtlen a kezetek? Házasságtörőket és apagyilkosokat meg tudtok kínozni úgy, hogy semmit sem titkolnak el, és most ez a Vince győzedelmeskedett kínzásaitokon?” Ezután vasgerebent szúrtak mélyen a csontjai közé, úgyhogy egész testéből ömlött a vér, ízületei megereszkedtek, és előtűntek belső részei.
Dacianus megszólalt: „Könyörülj magadon, Vince, hogy visszakapd szép ifjúságodat, és a hátralevő kínzásokat elkerüld.” Erre Vince: „Ó, mérges ördögi nyelv, kínzásaidtól nem félek, csak attól tanok, úgy teszel, mintha könyörülni akarnál rajtam. Minél dühösebbnek látlak, annál jobban és jobban örvendezem. Nem azt akarom, hogy valamit is enyhítsd gyötrelmeimet, hanem hogy el kelljen ismerned: legyőzettél.” Akkor levették a kínpadról, és a tüzes rostélyhoz hurcolták. Vince a pribékek késedelmét vádolta, és sietett gyötrelme felé. A rostélyra önként lépett fel, ott sült, lángolt és égett, tagjaiba pedig vaskampókat és tüzes vasakat szúrtak, mígnem vére kifröccsent a lángra, és seb sebbe ért. Majd a tűzbe sót hintettek, hogy a sistergő láng újra magasra csapva csupa seb testét még kegyetlenebbül égesse. Szerszámaikat végül már nem is tagjaiba, hanem belső részeibe szúrták, melyek már kilógtak testéből. Vince eközben rendíthetetlen maradt, és égre emelt szemmel imádkozott az Úrhoz.
A szolgák mindezt jelentették Dacianusnak, aki felkiáltott: „Jaj, legyőznek minket, de éljen csak még tovább kínjában; csukjátok be a legsötétebb börtönbe, éles cserepeket rakjatok cellájába, lábát kössétek egy fához, és így, minden emberi vigasz nélkül hagyjátok ott a cserepeken kiterítve, és jelentsétek, ha kimúlt.” A kegyetlen szolgák gyorsan végrehajtják még kegyetlenebb uruk parancsát, és íme, a Király, akiért harcosa szenved, a kínját dicsőséggé változtatta. A börtön sötétjét hatalmas fény űzte el, a durva cserepek puha virágokká változtak, béklyói megoldódtak, és Vince angyalok tiszteletre méltó társaságában vigasztalódott. Mikor zsoltározva az angyalokkal a virágokra lépett, az édes dallam és a csodás virágillat messze szállt. A börtön nyílásain át, mindent láttak a megrémült őrök, s megtértek. Dacianus, hallván a történteket, eszét vesztve mondta: „Mit csináljunk még vele? Legyőzött minket! Ágyba kell fektetni, finom párnákra, nehogy még nagyobb legyen a dicsősége, ha épp a kínzás következtében hal meg. Ám ha újra felépült, újabb gyötrelmekkel sújtjuk majd.” Egy kényelmes ágyba fektették, kis ideig ott pihent, majd az Úrnak adta lelkét, annak 287. esztendeje körül, Diocletianus és Maximianus uralkodása idején.
Ezt hallva Dacianus nagyon megrémült, és fájdalmában, hogy így alulmaradt, ezt mondta: „Nem voltam képes legyőzni őt életében, hát majd holtában büntetem meg, bosszút állok rajta, még ha nem győzhettem is le.” Parancsára Vince testét kitették egy mezőre madarak és vadállatok eledeléül; testét azonban rögtön angyalok vették védelmükbe, és sértetlenül megőrizték a vadaktól, egy falánk holló pedig szárnyával elűzte a nála is nagyobb madarakat; harapásaival és károgásával pedig egy odalopakodó farkast is futásra késztetett; majd a fejét odafordította és állhatatosan nézte a szent testét, mintha csak az angyalok őrségét csodálná. Dacianus ezt hallva fölkiáltott: „Hát még halálában sem tudok fölébe kerekedni?” Parancsa szerint hatalmas malomkövet kötöttek rá, és a tengerbe vetették, hogy akit a szárazföldi állatok nem tudtak felfalni, azt a tengeri szörnyek pusztítsák el. Kivitték tehát a hajósok a testet a nyílt tengerre és bedobták, de a test náluk gyorsabban a part felé vette útját. Egy öregasszony és néhányan mások, akiknek ő maga tudtára adta, megtalálták a testet, és tisztességgel eltemették.
Ágoston mondja vértanúnkról: „Szent Vince győzött szavaiban, győzött kínhalálában, és győzött hitének megvallásában, győzött szorongattatásában, győzött, mikor megégették, győzött, mikor alámerítették, győzött már születésekor és győzött halálakor.” Tovább: „Kínozzák Vincét, hogy megpróbálják, ostorozzák, hogy oktassák, verik, hogy erős legyen, megégetik, hogy tiszta legyen.” Ambrus így ír róla Praefatiójában: „Kínozzák Vincét, verik, korbácsolják és megégetik, de a szent névért győzhetetlen lelke érintetlen marad, sőt jobban lángol a buzgóság tüzétől, mint az izzó vastól; jobban megkötözi az Isten, mint a világ félelme, inkább Istennek akar tetszeni, mint az embereknek, inkább akar meghalni a világnak, mint Istennek.” Szintén Ágoston írja: „Íme, csodás ez a látvány a mi szemünk előtt: igazságtalan bíró, vérengző pribék, győzhetetlen vértanú, versengése vadságnak és szelídségnek.” Prudentius szerint, aki az idősebb Theodosius idején élt, aki az Úr 387. évében lépett trónra, Vince így válaszolt Dacianusnak: „Kínzás, börtön, kampók, izzó vasak, és a legutolsó büntetés, maga a halál, játék csupán a keresztényeknek.” Erre Dacianus: „Kössétek meg, karját csavarjátok ki, feszítsétek ki a testét, amíg csontjainak szétszakadt eresztéke tagonként külön-külön nem zörög, hogy sebei mélyéről előtűnjék remegő mája.” Isten harcosa nevetett ezen, és a véres kezeket korholta, hogy a vaskampó nem hatolt mélyebben tagjaiba.
Mikor a börtönben volt, megszólította az angyal: „Kelj fel, híres vértanú, kelj fel nyugodtan és légy tagja kegyes társaságunknak. Ő, legyőzhetetlen harcos, erősebb az erőseknél is, tőled, a győztestől már a vad és kegyetlen kínzóeszközök is félnek.” Prudentius felkiált: „Te világhíres, te egyedül is kettős győzelem pálmáját vitted el, te egyszerre készítettél magadnak kettős koszorút.”
fordította: Sarbak Gábor
péntek 23 január 2026 at 0000 - [Nagy] Szent Vazul
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor péntek 23 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
[Nagy] Szent Vazul püspök
[január 23.]
Vazul, a tiszteletre méltó püspök és kiváló egyháztanító életrajzát Amphilochius, Iconium püspöke írta meg. Hogy mily nagy szent volt, látomásban mutatkozott meg egy Effrem nevű remetének.
Ez az Effrem egyszer lélekben elragadtatott. Egy tűzoszlopot látott – az oszlopfő az eget érte –, és hangot hallott a magasból: „Vazul olyan nagy, mint ez a tűzoszlop, amit itt látsz.” Vízkereszt napján bement hát a városba, hogy megláthassa ezt a nagy férfiút. S mikor meglátta, amint hófehér ruhában, klerikusaitól kísérve, méltóságteljesen vonul a körmenetben, így morfondírozott magában: „Úgy látom, hiába fáradtam, hiszen ez az ember, akit ekkora tiszteletadás övez, nem lehet olyan, mint amilyennek láttam, Mi viseljük a nap terhét és hevét (Mt 20,12), de soha ilyen jutalmat nem nyerünk. Ez meg, akit ekkora tiszteletadás övez, ez lenne tűzoszlop? Fölöttébb furcsa!”
Vazul lélekben látta ezt, és magához vezettette a remetét. Amikor elévezették, a remete látta, hogy Vazul szájából tűznyelv szól hozzá, mondván: „Valóban ő a nagy Vazul, valóban ő a tűzoszlop, valóban a Szentlélek szól az ő szája által.” Erre ezt mondta neki Effrem: „Esedezem, uram, légy közbenjáróm, hogy görögül beszélhessek!” Erre Vazul: „Nehezet kérsz!” Mégis imádkozott érte, s az rögtön megszólalt görögül.
Egy másik remete meg egy másik alkalommal látta Vazult a körmenetben, püspöki ornátusában. Szívből megvetette, és elítélte, hogy ilyen hivalkodásban gyönyörűséget lel. De íme, hangot hall, mondván: „Te nagyobb gyönyörűséget lelsz macskád farkának cirógatásában, mint Vazul az ő pompájában.”
Valens császár, aki az ariánusok támogatója volt, elvett egy templomot a katolikusoktól, és az ariánusoknak adta. Eléje járult Vazul: „Császár, írva van: a király dicsősége jogosságot szeret (Zsolt 98, 4) – a király jogossága pedig az igazságosság; akkor hát miért döntött úgy a szíved, hogy a katolikusok kivettessenek a templomból, és az ariánusoké legyen?” Erre a császár: „Már megint gyalázkodsz, Vazul! Nem illik ez hozzád.” Ő meg: „Az igazságért akár meghalnom is illik.” Ekkor Demosthenes, a császár főszakácsa, aki az ariánusok támogatója volt, a pártjukat fogta, s közben valami súlyos nyelvi hibát követett el. Erre ezt mondta neki Vazul: „A te dolgod a királyi étkeken elmélkedni, nem pedig isteni tanításokat kotyvasztani!” Erre az leforrázva rögtön elhallgatott. A császár pedig így szólt: „Menj, Vazul, és tégy ítéletet közöttük; de ne a nép féktelen rajongása vezessen.” Erre távozott; majd a katolikusok és az ariánusok jelenlétében bezáratta a templom kapuit, s le is pecsételték mindkét fél pecsétjével. Kihirdette, hogy amelyikük imádságaira kinyílnak, azoké lesz a templom. A döntés valamennyiük tetszését megnyerte. Az ariánusok három nap és három éjjel imádkoztak, de hiába jártak a templom kapuihoz, nem nyíltak meg. Akkor Vazul körmenetben vonult a templomhoz; az imádság végeztével, pásztorbotjával gyengén megérintette a kapukat, e szavakkal: „Emeljétek fel, fejedelmek, a ti kapuitokat, és emelkedjétek fel, örökkévaló kapuk!” (Zsolt 23,9). Mire tüstént megnyíltak, a katolikusok pedig belépvén hálát adtak Istennek, és visszakapták templomukat.
A császár azután sok mindent megígért Vazulnak – miképpen a Háromrészes Egyháztörténetben olvashatjuk –, annak érdekében, hogy megnyerje magának. Mire Vazul: „Gyerekekhez illik az ilyesmi! Mert akiket Isten igéje táplál, azok nem tűrik, hogy Isten tanítása akár egyetlen szótagban is kárt valljon.” A császár erre haragjában – miképpen ugyanott olvassuk – száműzetési parancsot akart kiadni ellene. Miután az első, a második s a harmadik toll is eltörött a kezében, olyan remegés kerítette hatalmába a kezét, hogy nagy mérgesen széttépte a papírt.
Egy tiszteletre méltó férfiúnak, Heradiusnak föltett szándéka volt, hogy egyetlen leányát az Úrnak szenteli. Az ördög, az emberi nem ellensége azonban résen volt, s a fent említett Heradius egyik szolgáját szerelemre lobbantotta e leány iránt.
Minthogy lehetetlennek látta, hogy szolga létére ily előkelő leány ölelését elnyerje, egy varázslóhoz fordult segítségért. Nagy összeget ígért neki. A varázsló ezt válaszolta: „Magam nem tudom ezt keresztülvinni, de ha akarod, elküldelek téged uramhoz, az ördöghöz, és ha megteszel mindent, amit ő mond, vágyad beteljesül.” Az ifjú pedig ezt mondta: „Amit csak mondasz, megteszem.” Így aztán a varázsló írt egy levelet az ördögnek, melyben a következőket adta tudtára az említett ifjú közvetítésével: „Minthogy az a kötelességem, uram, hogy fáradhatatlan igyekezettel mindenkit elszakítsak a keresztények vallásától, és rendelkezésedre bocsássam őket, hogy napról napra gyarapodjék osztályrészed, ezért küldtem el hozzád ezt az ifjút, akit forró szenvedély fűt ilyen és ilyen leány iránt; kérésem az, hogy vágya teljesüljön – mert így megdicsőülök őbenne, és így gyűjthetek másokat is a te seregedbe.” Odaadta neki e levelet, e szavakkal: „Menj, s az éj ezen és ezen órájában állj egy pogány sírra, szólítsd a démonokat, és emeld a magasba ezt az írást; meglátod, rögtön megjelennek.”
Megy, hívja a démonokat, s felnyújtja az írást. És íme, megjelenik a sötétség fejedelme, démonok sokaságának gyűrűjében. Végigolvassa a levelet, majd így fordul az ifjúhoz: „Hiszel-e bennem, hogy teljesítem kívánságodat?” S az ifjú: „Hiszek, uram.” Erre az ördög: „És megtagadod Krisztusod?” Ő: „Megtagadom.” Az ördög ekkor ezt mondta: „Álnok hitszegők vagytok ti, keresztények! Valahányszor szükségtek van rám, eljöttök hozzám; mikor aztán vágyatokat beteljesítettétek, azon nyomban megtagadtok engem, s Krisztusotok elé járultok. Ő pedig végtelen kegyelmessége folytán visszafogad benneteket. Ha tehát azt akarod, hogy teljesítsem kívánságodat, adj nekem saját kezű írást, amelyben vallomást teszel arról, hogy ellene mondasz Krisztusnak, a kereszténységnek és a keresztény hitvallásnak, és hogy az én szolgám vagy, és velem fogsz elkárhozni az Ítélet idején. „Erre ő tüstént megcsinálta a sajátkezű írást, hogy ellene mond Krisztusnak, és az ördög szolgálatába szegődik. Az ördög pedig rögtön előszólította a paráznaság démonait, és megparancsolta nekik, hogy keressék fel a fent említett leányzót, és lobbantsák lángra szívét ezen ifjú iránt.
Fel is keresték, s lángba is borították a szívét, olyannyira, hogy a leány földre vetette magát, s így kiáltott atyjához nagy siránkozások közepette: „Könyörülj rajtam, atyám, szánj meg engem, mert keserves kínok gyötörnek ennek és ennek a szolgánknak szerelméért. Mutasd meg hát irántam való atyai szeretetedet, s adj feleségül ehhez a szolgához, akit szeretek, s akiért elemészt a kín. Mert ha nem, úgy hát rövid időn belül halva találsz engem, s számot kell majd adnod rólam az Ítélet napján.” Atyja jajveszékelve válaszolta: „Jaj, én nyomorult! Mi lett az én nyomorult lányomból? Ki lopta el drága kincsemet? Ki oltotta ki szemem világát? Én téged az égi Vőlegény hitvesének szántalak. S azt reméltem, általad üdvözülök. Te meg? Őrjöngve merülsz el a bujaság fertőjében! Hagyd, leányom, hogy miképpen elhatároztam, az Úrral eljegyezzelek! Ne juttass a poklok kínjára öregségemben!” A leány azonban így kiáltott fel: „Atyám! Vagy azonnal teljesíted kívánságomat, vagy rövid időn belül halva találsz.” Keservesen zokogott, és olyan volt, mint egy eszeveszett. Erre aztán atyja nagy magára maradottságában áldozatul esett barátai tanácsainak: teljesítette leányának akaratát, feleségül adta a szolgához, vagyonát pedig teljes egészében neki adományozta, mondván: „Menj, leányom! Mily szánalmas is vagy!”
Miután ily módon összekerültek, az ifjú be nem tette a lábát soha a templomba, nem vetett keresztet, nem ajánlotta magát Isten kegyelmébe. Sokan észre is vették, s mondták is feleségének: „Tudod, ugye, hogy akit férjül választottál, nem keresztény ember, s még csak be se lép a templomba?” Ő ennek hallatára szörnyen megrémült: elterült a földön, körmeivel szaggatta magát, s keblét verve mondta: „Jaj, én nyomorult! Mire születtem? Vagy ha már megszülettem, miért nem pusztultam el akkor rögtön?” Mikor pedig férjének mindarról beszámolt, amiket hallott, az azt állította, hogy egy szó sem igaz belőle; merő rágalom, bizonygatta. Felesége erre ezt mondta: „Ha azt akarod, hogy higgyek neked, menjünk el holnap együtt a templomba!” Erre belátta az ifjú, hogy nem titkolódzhat tovább. Elmondta neki sorjában a történteket.
Ezek hallatára feleségéből mély sóhaj szakadt ki; elrohant Szent Vazulhoz, s elbeszélte neki mindazt, ami férjével és vele történt. Vazul erre hívatta a szolgát, s miután mindent megtudott tőle, ezt mondta neki: „Fiam, vissza akarsz-e térni az Istenhez?” Mire az: „Bár tehetném, uram! De nem tehetem, mert eladtam magam az ördögnek: Krisztust megtagadtam, tagadásomat írásba foglaltam, s az írást az ördögnek átadtam.” Erre Vazul: „Emiatt ne aggódj! Mert jóságos az Úr, s ha megbánod bűnödet, elfogad téged.” Ezzel fogta a szolgát, megjelölte őt homlokán a kereszt jelével, és három napra bezárta. Majd meglátogatta őt e szavakkal: „Hogy érzed magad, fiam?” Mire ő: „Egészen kimerültem, uram! Nem bírom elviselni kiáltozásukat, ijesztgetéseiket és háborgatásaikat; hiszen a kezük között van kezem írása, vádolnak is vele, mondván: »Te jöttél hozzánk, nem mi tehozzád!«” Ekkor Szent Vazul: „Ne félj, fiam, csak higgyél!” Adott neki egy kis ennivalót, keresztet vetett, és újra bezárta őt, majd imádkozott érte. Néhány nap múlva meglátogatta, mondván: „Hogy érzed magad, fiam?” Mire ő: „Atyám! A távolból hallom még kiáltozásukat, de már nem látom őket.” Ismét adott neki ennivalót, keresztet vetett, s rázárva az ajtót elment, majd imádkozott érte. Néhány nap múlva visszatért, mondván: „Hogy vagy?” Az ifjú válasza: „Jól vagyok, szent embere az Istennek! Mert látomásom volt ma: téged láttalak, amint harcolsz értem az ördöggel, és győzelmet aratsz.”
Ezután kivezette az ifjút, összehívta a papságot, a szerzeteseket és az egész népet, és felszólította őket, hogy imádkozzanak érette. Maga pedig kézen fogva a templom elé vezette őt. De íme, eljött érte a Sátán ördögök sokaságával, láthatatlanul megragadta, és ki akarta tépni Vazul kezéből. Az ember kiáltozni kezdett: „Isten szentje, segíts rajtam!” A gonosz azonban olyan erőszakosan rontott neki, hogy a szolgát vonszolva, a szentet is rángatta, de az így szólt hozzá: „Hát nem elég neked, te gyalázatos, hogy te magad elbuktál, még Istenem teremtményét is megkísérted?” Az ördög pedig – sokan hallhatták – ezt mondta neki: „Igazságtalan vagy velem, Vazul.” Ekkor mindannyian Kyrie eleisont kiáltottak, Vazul pedig ezt mondta az ördögnek: „Az Úr a te vádlód, Sátán!” Erre az: „Igazságtalan vagy velem, Vazul! Nem én mentem őhozzá, hanem ő jött el hozzám; megtagadta Krisztusát, és eladta magát nekem: íme, kezemben van az írása.” Erre Vazul: „Nem hagyjuk abba az imádkozást, míg vissza nem adod ez írást.”
S míg Vazul karjait az ég felé tárva imádkozott, íme a papiros mindenki szeme láttára alászállt a levegőben, s Vazul kezébe esett, aki megfogván így szólt az emberhez: „Megismered e betűket, testvér?” Mire az: „Saját kezemmel írtam.” Vazul összetépte az írást, majd bevezette a templomba, s ott méltóvá tette a szentségre; tanította a jóra, s tanácsokkal látta el; majd visszaadta feleségének.
Egy asszonynak sok bűne volt. Összeírta ezeket egy papirosra; a végére valami súlyosabb bűn került. Az írást átadta Szent Vazulnak azzal a kéréssel, hogy imádkozzon érte, és imáival törölje el vétkeit. Miután Vazul imádkozott, az asszony kibontotta a papirost, s látta, hogy minden bűn, azt a súlyosabbat kivéve, eltöröltetett. Ekkor így szólt Vazulhoz: „Könyörülj rajtam, Isten szolgája, s járj közben ezen bűnöm bocsánatáért is, miképpen a többi miatt közbenjártál énem!” Vazul ezt válaszolta neki: „Asszony, távozz tőlem, hiszen magam is bűnös ember vagyok, aki éppen úgy, mint te, rászorulok a bűnbocsánatra.” Mivel pedig az asszony nem tágított, ezt mondta neki: „Menj el a szent férfiúhoz, Effremhez; ő közben tud járni azért, amit kérsz.” Az asszony elment Effremhez, a szent férfiúhoz, és miután tudtára adta, hogy miért küldte hozzá Szent Vazul, ezt a választ kapta: „Távozz tőlem, hiszen magam is bűnös ember vagyok! Térj csak vissza, leányom, Vazulhoz, hiszen aki közbenjárt többi bűnöd bocsánatáért, ezért is jó közbenjáród lesz. De siess, hogy még életben találd!” S hogy az asszony a városba érkezik, íme, éppen a sírjához viszik Vazult. Ám az asszony utána kiáltott: „Lássa meg az Isten, és Ő tegyen ítéletet kettőnk között! Mert te képes lettél volna kiengesztelni nekem az Istent, mégis máshoz küldtél engem!” S felhajította papirosát a Szent Mihály lovára. Rövidesen levette és felbontotta: láthatta, hogy az a bűne is eltöröltetett. A jelenlévőkkel egyetemben kimondhatatlan hálákat adtak az Istennek.
De még mielőtt Isten embere elköltözött volna testéből, beleesett abba a betegségbe, ami aztán halálát is okozta. Ekkor elhívott egy József nevű zsidót, aki igen jól értette az orvosi mesterséget. Szerette őt nagyon az Isten embere, mert előre tudta, hogy meg fogja téríteni. Ezért úgy tett, mintha szüksége volna szolgálataira. Az orvos tehát kitapintotta pulzusát, s megállapította, hogy a halál a kapuban áll. Így fordult a családhoz: „Készítsétek elő mindazt, ami szükséges a temetéshez, mert rövidesen meghal.” Vazul, aki hallotta ezeket, így szólt hozzá: „Nem tudod, mit beszélsz.” Mire József: „Hidd el, uram: miképpen a mai napnyugtával véget ér e nap, azonképpen véget ér a te életed is.” Erre ezt mondta Vazul: „Mit szólsz ahhoz, ha nem halok meg ma?” József: „Ez lehetetlen, uram. „Vazul pedig: „És ha megérem a holnapot, a hatodik órát, mit teszel?” József: „Ha te megéred azt az órát, haljak meg akkor én.” Vazul: „Meg is halsz – a bűnnek; de Krisztusban élni fogsz.” Erre ő: „Tudom, mit akarsz mondani. Ha megéred azt az órát, megteszem, amire biztatsz.” Ekkor Szent Vazul – noha a természet rendje szerint már meg kellett volna halnia – haladékot eszközölt ki az Úrtól, és másnap a kilencedik óráig életben maradt. József ennek láttán egészen elámult, és hitt a Krisztusban. Vazul pedig lelkének erejével legyőzte a test gyöngeségét, fölkelt ágyából, elment a templomba, és saját kezével keresztelte meg Józsefet; majd visszatért betegágyába, és rögtön ezután boldogan visszaadta lelkét Istenének.
Az Úr 370. esztendeje táján élt.
fordította: Bárczi Ildikó
péntek 23 január 2026 at 0000 - Alamizsnás Szent János
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor péntek 23 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Alamizsnás Szent János
[január 23.]
Alamizsnás Szent János alexandriai pátriárka, midőn egy éjszaka imádságba merült, meglátott maga mellett egy szépséges leányt, fején olajág koszorúval. Nagyon meglepődött, és megkérdezte tőle, hogy kicsoda. A leány így válaszolt: „Én vagyok a könyörületesség, én hoztam le Isten Fiát a mennyből. Fogadj el mátkádul, nem bánod meg!” Szent János megértette, hogy az olajág a könyörületességet jelképezi, és attól a naptól fogva oly könyörületes volt, hogy elnevezték Eleemonnak, azaz Alamizsnásnak. A szegényeket mindig urainak szólította; innen a szokás, hogy a keresztes vitézek mind a mai napig uraiknak nevezik a szegényeket. Összehívta szolgáit, s azt mondta nekik: „Járjátok végig a várost, és mind egy szálig írjátok össze uraimat!” Mivel nem értették, megmagyarázta: „Akiket ti nyomorultaknak és koldusoknak hívtok, én uraimnak és segítőimnek hirdetem, ők ugyanis valóban tudnak segíteni, és képesek a mennyországot nekünk adni.”
Amikor valakit alamizsnálkodásra akart ösztönözni, egy történetet szokott volt elmesélni. „A szegények egyszer, a napon sütkérezve az alamizsnálkodókról kezdtek beszélgetni: dicsérték a jókat és ócsárolták a rosszakat. Volt egy Péter nevű vámszedő, igen gazdag és nagy hatalmú ember, de a szegényekkel szemben könyörtelen. Aki a házához merészkedett, nagy méltatlankodással kergette el. A koldusok közt nem akadt egy sem, aki az ő házánál alamizsnát kapott volna. Az egyik koldus ekkor így szólt: »Mit adtok nekem, ha ma alamizsnát kapok tőle?« Fogadást kötöttek, és elment Péter házához, és alamizsnát koldult. Az hazaérkezve meglátta a koldust az ajtó előtt; rabszolgája éppen akkor vitte be a házba a hófehér búzalisztből sütött, friss kenyeret, s mivel nem volt kéznél kő, Péter egy ilyen kenyeret ragadott meg, és mérgesen vágta hozzá. A koldus gyorsan fölkapta és társaihoz sietett, elmesélve, hogy Péter tulajdon kezéből kapott alamizsnát.
A vámszedő két nap múlva halálos betegségbe esett, és az ítélőszék előtt látta magát. Ott volt néhány szerecsen is, amint éppen az ő bűneivel rakták meg a mérleg egyik serpenyőjét, a mérleg másik oldalán meg hófehérbe öltözött lények álltak nagy szomorúsággal, mert nem találtak semmit, amit a serpenyőbe tehettek volna. Egyikük megszólalt: »Valóban semmink sincs, hacsak az a búzakenyér nem, amit két nappal ezelőtt kénytelen-kelletlen Krisztusnak adott.« Amikor a kenyeret a serpenyőbe helyezték, úgy tűnt, helyrebillen az egyensúly. Azt mondták neki: »Tégy még valamit e fehér kenyérhez, különben elragadnak a szerecsenek!« Felébredt Péter, és megkönnyebbülten mondogatta: »Hej, ha egyetlen fehér kenyér, amit mérgemben hajítottam el, ennyire javamra van, mennyivel nagyobb hasznom lenne abból, ha mindenemet a szűkölködőknek adnám.«
Egy napon legjobb ruháját felöltve sietett az úton, amikor egy hajótörött valami ruháért esedezett hozzá. Tüstént levetette drága ruháit, és neki adta. Az fogta és rögtön eladta. Amikor az adószedő visszatért, látta, hogy ruháját eladásra kiakasztották. Annyira elszomorodott, hogy még enni sem volt kedve, és azt mondta: »Biztosan nem voltam méltó, hogy ez a koldus megtartson az emlékezetében.« Amikor elaludt, egy napnál ragyogóbb alakot látott, feje fölött kereszt volt, s azt a ruhát viselte, melyet ő adott a szűkölködőnek. Így szólt: »Miért sírsz, Péter?« Erre ő elmondta szomorúságának okát, mire az megkérdezte: »Megismered ezt?« Péter azt válaszolta: „Igen, uram.” Az Úr Péterhez: »Ezt hordom, mióta nekem adtad, és megköszönöm jóakaratodat, mert gyötört a hideg, s te felruháztál engem.« Magába szállva tehát jótékonykodni kezdett a szegényekkel, és azt mondogatta: »Él az Úr! Csak meg ne haljak addig, míg közéjük nem tartozom.« Miután a szegényeknek adta, amije csak volt, hívatta jegyzőjét, s azt mondta neki: »Egy titkot szeretnék rád bízni, melyet, ha kifecsegsz, vagy ha nem hallgatsz rám, eladlak a pogányoknak.« Tíz font aranyat adott neki, majd így folytatta: »Menj a Szent Városba, végy magadnak portékát, engem pedig adj el egy kereszténynek, s a pénzt oszd szét a szegények között!« Az tiltakozott, de Péter megfenyegette: »Ha nem hallgatsz rám, eladlak a pogányoknak!« Elvezette hát, ahogy Péter megparancsolta, s hitvány ruhában, mint saját szolgáját, eladta egy ezüstművesnek. A harminc pénzt pedig, amit érte kapott, a szegényeknek adta.
A legalantasabb munkákat végezte, úgyhogy mindenki megvetette, és a többi szolga is gyakran gúnyt űzött belőle, s már-már bolondnak tartották. Az Úr azonban gyakran megjelent neki, s megmutatva ruháját és egyéb dolgokat, megvigasztalta.
Közben maga a császár, de mindenki más is nagyon fájlalta egy ilyen jeles ember eltűnését. Néhány szomszédja Konstantinápolyból eljött a szent helyeket felkeresni, és Péter gazdája vendégül látta őket. Reggeli közben azt sugdosták egymás fülébe: »Mennyire hasonlít ez a szolga Péterhez, a vámszedőhöz.« Míg a többiek kíváncsian fürkészték, az egyik így szólt: »Ez tényleg Péter úr, fölkelek és elkapom.« Meghallotta Péter, s titokban elmenekült. A kapus süketnéma volt, és egy jelre szokta kinyitni a kaput, de Péter most nem jellel, hanem szóval parancsolta meg neki, hogy nyissa ki. Az pedig rögtön visszanyerte hallását és beszédkészségét, felelt neki és kinyitotta a kaput. Visszatérve a házba, mindenki csodálkozott, hogy tud beszélni, ő pedig ezt mondta: »Az, aki a konyhán dolgozott, kiment és elmenekült, de lássátok, biztosan Isten szolgája ő! Mikor azt mondta nekem: ‚Mondom neked, nyiss ki!’ – a szájából láng csapott elő, s mihelyt elérte nyelvemet és fülemet, azonnal visszanyertem hallásomat és beszédkészségemet.« Felugráltak mindnyájan, s a nyomába eredtek, de nem sikerült megtalálniuk. Ekkor a házban mindenki bűnbánatot tartott, hogy egy ilyen szent férfiúval ilyen hitványul bántak.”
Egy Vitalis nevű szerzetes próbára akarta tenni Szent Jánost, hogy mennyire lehet őt puszta szóval befolyásolni, s hogy könnyen hajlik-e a megbotránkozásra. Megérkezvén a városba, számba vette az összes örömlányt, és sorra látogatta őket, mondván: „Töltsd velem ezt az éjszakát, de ne paráználkodj!” Belépve egy-egy leány házába, letérdelt egy sarokba, és egész éjszaka érte imádkozott, majd reggel meghagyva, hogy senkinek el ne mondja, mi történt, eltávozott. Egyikük mégis fölfedte életmódját, de az öreg imájára rögtön megszállta az ördög, a többiek pedig azt mondták: „Megadta neked az Isten, amit megérdemeltél, mert hazudtál! Bujálkodni megy csak hozzád az az elvetemült, nem másért.” Estére kelve pedig azt mondja Vitalis mindenki füle hallatára: „El kell mennem, mert ez és ez az asszony vár.” Midőn többen szemrehányást tettek neki, így válaszolt: „Nekem tán nincs testem, mint akárki másnak? Vagy csak a szerzetesekre haragszik az Isten? Végül is azok is csak emberek, mint akárki más.” Erre azt mondták néhányan: „Végy magadnak feleséget, atyánk, változtass öltözetet, és akkor nem botránkoztatsz meg senkit,” Haragot mímelve így válaszolt: „Nem hallgatlak tovább benneteket, tűnjetek előlem! Aki meg akar botránkozni, csak botránkozzék nyugodtan, és verje fejét a falba. Tán az Isten rendelt titeket bíráimul? Menjetek, s törődjetek a magatok dolgával, nem nektek kell számot adnom az én dolgaimról!” De ezt már kiabálta. Amikor bepanaszolták Szent Jánosnak, Isten megkeményítette szívét, hogy ne adjon hitelt a hallottaknak. Vitalis pedig könyörgött Istenhez, hogy halála után fedje fel életét néhányak előtt, hogy ne tulajdoníttassék bűnükül, ha miatta megbotránkoztak. Sokat megtérített az említett asszonyok közül, és kolostorokban helyezte el őket.
Egy reggel az egyik leány házából kilépve, szembetalálkozott egy emberrel, aki éppen bujálkodni ment oda. Ez az ember adott a szerzetesnek egy pofont, és így ripakodott rá: „Te utolsó gazember, hát sohase tisztulsz meg szörnyű mocskodtól?” Erre a szerzetes: „Ide figyelj! Mindjárt te kapsz tőlem egy akkora pofont, hogy egész Alexandria összefut!” És lám, az ördög egy szerecsen képében arcul ütötte az embert, mondván: „Ezt a pofont Vitalis atya küldi neked.” És belebújva rögtön gyötörni kezdte, úgyhogy kiáltozására az egész nép összecsődült. Bűnbánatot tartva, Vitalis könyörgésére megszabadult.
Midőn Isten embere közeledni érezte halálát, ezt az írást hagyta hátra: „Ne ítélkezzetek idő előtt!” Midőn pedig az asszonyok elmondták, hogy mit tett, mindnyájan dicsőítették Istent, különösen pedig Szent János, mondván: „Én is megérdemeltem volna azt a pofont, amit amaz kapott.”
Egy szegény ember zarándoköltözetben Jánoshoz érkezett, és alamizsnát kért tőle. János hívatta sáfárát, és azt mondta neki: „Adj ennek hat pénzt!” A zarándok fogta a pénzt és távozott, majd ruhát cserélt, és a pátriárkához visszatérve, újra alamizsnát kért tőle. Az pedig hívatván sáfárát mondta: „Adj ennek hat aranyat!” A sáfár odaadta a pénzt, majd, miután az ember távozott, azt mondta Jánosnak: „A te kérésedre, atyám, kétszer adtam neki alamizsnát, hisz csak ruhát cserélt.” Szent János úgy tett, mintha nem tudná. Az pedig harmadszor is ruhát váltva Szent Jánoshoz jött, és ismét alamizsnát kért. Ekkor a sáfár megérintette Jánost, jelezve, hogy megint ő az. János erre azt mondta neki: „Eredj és adj neki tizenkét pénzt, hátha a mi Urunk Jézus Krisztus ő, aki próbára akar tenni engem, hogy képes-e többet kérni, mint amennyit én adni tudok.”
Egy alkalommal egy patrícius az egyház pénzét valamilyen kereskedelmi ügyletbe akarta befektetni, de a pátriárka semmiképpen nem volt hajlandó beleegyezni, mert ő meg a szegényeknek akarta odaadni. Mindketten hevesen vitatkoztak, majd haragosan távoztak. Kilenc órakor meghagyta a pátriárka főesperesének, hogy mondja meg a patríciusnak: „Uram, a nap lenyugvóban.”* Ezt hallva a patrícius könnyekre fakadt, elment Jánoshoz, és bocsánatot kért tőle.
Egyszer Szent János egyik unokaöccsét durván megsértette egy szatócs. Sérelmét sírva panaszolta el Jánosnak, és teljesen vigasztalan volt. A pátriárka azt mondta neki: „Hogy merészelt szembeszállni veled valaki, hogy nyithatta ki egyáltalán veled szemben a száját? Higgyél, fiam, csekélységemnek, olyan dolgot teszek ma vele, amin egész Alexandria csodálkozni fog.” Erre megnyugodott az ifjú, gondolván, hogy majd jól megvereti. Látva János, hogy megvigasztalódott, keblére ölelte, és így szólt: „Fiam, ha valóban alázatosságom unokaöccse vagy, készülj fel a megvesszőztetésre, s hogy mindenfelől szidalmazást kell elszenvedned. A valódi rokonság nem a testen és a véren múlik, hanem a lélek erényeiből tetszik ki.” Ezzel a szatócsért küldetett, és minden befizetést és adót elengedett neki. Aki csak meghallotta ezt, elcsodálkozott és megértette, hogy ez volt az, amit ígért: „Olyan dolgot teszek vele, amin egész Alexandria csodálkozni fog.”
A pátriárka hallott arról a szokásról, hogy mihelyt egy császárt megkoronáznak, sírkőfaragó mesterek lépnek elé, négy-öt, különböző színű márványdarabot tartva, és megkérdezik: „Milyen márványból, vagy ércből parancsolja Császári Felséged a síremlékét?” E szokást követve, maga is megparancsolta, hogy készítsenek számára síremléket, de úgy rendelkezett, hogy halálág ne fejezzék be. Egyeseknek pedig megparancsolta, hogy amikor éppen klérusával együtt egy nevezetes ünnepet ül, jöjjenek hozzá és mondják neki: „Uram, a síremléked befejezetlen. Parancsold meg, hogy fejezzék be, mert nem tudod, hogy mely órában jő el a tolvaj! (Mt, 24,43; Lk 12,39”).
Egyszer egy gazdag ember látta, hogy Szent János ágyán milyen hitvány rongyok vannak, mert a többit a szegényeknek adta. Vett hát egy nagyon drága takarót és Szent Jánosnak adta. János magára húzta a takarót, de nem tudott elaludni, mert arra gondolt, hogy háromszáz „ura” takarózhatnék ennyi pénzért. Egész éjjel gyötrődött, és azt mondogatta: „Hányan nem ettek, hányan fáznak a piactéren, hányan alszanak ma hidegtől vacogó foggal? Te bezzeg nagy halakkal tömted tele a hasad, hálószobádban pihensz minden bűnöddel együtt, s most ráadásul egy harminchat aranypénz értékű takaró alatt melegszel. Az alázatos János többé nem takarózik ezzel.” Reggel rögtön eladatta a takarót, és az árát a szegényeknek adta. Meghallva ezt a gazdag ember, másodszor is megvette azt a takarót, és Jánosnak adta, kérve, hogy ne adja el többé, hanem tartsa meg magának. János elfogadta, de ismét eladatta: és „urai” között szétosztotta az árát. Amikor meghallotta ezt a gazdag ember, ismét odament, megvette a takarót és elvitte Szent Jánosnak, és boldogan így szólt: „Majd meglátjuk, hogy ki fárad bele, te, hogy eladd a takarót, vagy én, hogy visszavásároljam.” Így aztán kedvesen kopasztgatta a gazdag embert, mondván, hogy nem vétkezik, aki azért fosztja ki a gazdagokat, hogy a szegényeknek adjon. Sőt, kétszeres a haszna: először, mert megmenti azok lelkét, másodszor, mert ezért nem kis jutalom jár.
Amikor Szent János az embereket alamizsnálkodásra akarta buzdítani, Szent Serapionról szokott mesélni. Serapion a köpenyét egy szegénynek adta, s mikor egy másik koldussal találkozott, aki a hidegtől szenvedett, annak meg a tunikáját adta oda. Evángéhumát a kezében tartva, meztelenül üldögélt, amikor valaki megkérdezte tőle: „Atyám, ki fosztott ki téged?” Ő az Evangéliumra mutatott és azt mondta: „Ez fosztott ki engem.” Amikor pedig egy újabb szegényt látott, eladta Szent Könyvét, és az árát neki adta. Megkérdezték tőle, hogy hova tette az Evangéliumot, mire azt felelte: „Az Evangélium azt parancsolja, hogy: »Menj, add el, amid vagyon, és add a szegényeknek!« (Mt 19,21). Csak ez az Evangéliumom volt, és azt adtam el, ahogy parancsolta.”
Egyszer, amikor valaki alamizsnát kért Jánostól, öt pénzt adott neki. Az méltatlankodott, hogy nem kapott több alamizsnát, és szidalmazni kezdte Jánost, sértéseket vágva az arcába. Hallva ezt a szolgák, rá akartak rohanni, és jól elverni, de János megtiltotta nekik, mondván: „Hagyjátok, testvéreim, hadd átkozzon engem! Én immár hatvan éve káromolom Krisztust a cselekedeteimmel, s ne tűrjem el, hogy ez az ember egyetlen alkalommal szidalmazzon?” Megparancsolta, hogy hozzák elő a pénzeszsákot, tegyék le elé, s annyit vegyen belőle, amennyit csak akar.
Az evangélium után a nép ki szokott menni a templomból, és az ajtó előtt fecsegtek. Egyszer a pátriárka az evangélium felolvasása után kiment velük együtt, és közéjük telepedett. Amikor ezen nagyon csodálkoztak, azt mondta nekik: „Fiaim, ahol a nyáj, ott a pásztor. Vagy bejöttök a templomba, s akkor magam is bemegyek, vagy itt maradtok, s akkor én is itt maradok.” Csak egyszer vagy kétszer csinálta meg ezt, és megnevelte a népet, hogy a templomban maradjon.
Egyszer egy ifjú elrabolt egy apácát. Klerikusai bepanaszolták Szent János előtt, kérve, hogy közösítse ki, mert két lelket veszejtett el egyszerre, a magáét s az apácáét. Szent János lecsendesítette őket, mondván: „Nem úgy, fiaim, nem úgy! Megmutatom nektek, hogy ti is két bűnt követtek el egyszerre. Először Isten parancsa ellen cselekedtek, aki azt mondja: »Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!« (Mt 7,1). Másodszor, mert nem tudjátok biztosan, hogy vétkeznek-e mind a mai napig, s nem tartottak-e bűnbánatot.”
Szent János imádság közben gyakran elragadtatásba esett. Ilyenkor hallani lehetett, amint Istennel vitatkozik: „Igen, édes Jézusom, én osztogatok, te pedig adsz, lássuk, ki győz!” Amikor nagy lázba esett és közeledni érezte halálát, ezt mondta: „Hálát adok neked, Istenem, hogy meghallgattál nyomorúságomban, amikor jóságodhoz fohászkodtam, hogy csak egyetlen obulus maradjon nálam, amikor meghalok. Azt kívánom, hogy ezt is adják a szegényeknek.”
Tiszteletre méltó testét egy olyan sírba helyezték, ahová két püspököt temettek el. A két test, csodák csodája, félrehúzódott, és Szent Jánosnak középen hagytak helyet.
Néhány nappal a halála előtt azt tanácsolta egy asszonynak, aki valami szörnyű nagy bűnt követett el, és senkinek sem merte meggyónni, hogy írja le azt – mivel tudott írni –, pecsételje le, hozza el neki, s majd ő imádkozik érte. Az asszony beleegyezett, gondosan le is írta, lepecsételte és átadta a levelet Szent Jánosnak. János azonban beteg lett, és pár nappal később elnyugodott az Úrban. Az asszony meghallva, hogy János elhunyt, azt gondolta, hogy vége van, lelepleződött, mert azt hitte, hogy János a levelet odaadta valakinek, s az mások kezébe jutott. Elment hát Szent János sírjához, és bőséges könnyhullatások közepette ezt kiáltotta: „Ó, jaj, el akartam kerülni a megszégyenülést, és mindenki előtt megszégyenültem!” Amint így keservesen siránkozott, s kérte Szent Jánost, hogy mutassa meg, hova tette az írást, íme, Szent János főpapi ornátusban kilépett a sírból, a két püspök, akik vele nyugodtak, két oldalról közrefogták, s így szólt: „Mit zaklatsz ennyire engem, s ezt a két püspököt, akik velem vannak? Miért nem hagysz békén nyugodni minket? Nézd, a halotti lepleink átáztak a könnyeidtől!” Ezzel odaadta neki a lepecsételt írást, ahogy volt, mondván: „Nézd ezt a pecsétet, nyisd fel a levelet és olvasd fel.” Az asszony felbontotta, bűnei teljesen el voltak törölve, helyettük ezt az írást találta: „Az én szolgám, János miatt töröltettek el bűneid.” Ekkor az asszony nagy hálát adott Istennek, János pedig a püspökökkel visszatért a sírba.
Szent János az Úr 605. esztendeje táján élt, Phocas császár idejében.
BÁLINT SÁNDOR: Alamizsnás Szent János Alexandria pátriárkája volt. A Legenda Aurea nyomán járó Debreczeni-kódex előadása szerint* éjszaka, imádság közben láta égi szépségű leányt előtte megállani: olajfa koszorú vagyon fejében. Mely szüzet látván e szent embör, elcsudálkozék rajta és megkérdé őtet, ki volna. Amaz azt mondá: én vagyok az ergalmasság, ki az élő Istennek fiát mennyországból e földre hoztam. Ha engömet kegyösül vész, jól leszön dolgod. Ezt mondván, elenyészék.
János e napságtól fogva oly ergalmas kezde lenni, hogy Eleimon-nak, azaz Alamizsnás Jánosnak neveztetnéjék. Csakugyan mindenét a szegények között osztotta szét.
A kódex ezután Alamizsnás Szent János legendájába Pétör vámos épületes történetét is beleszövi. Élt Alexandriában egy Pétör nevezetű gazdag vámos, aki minden kéregetőt kikergetett a házából. Fogadásból egy szegény mégis odament hozzá, és alamizsnát kért tőle. Pétör – nem lévén kődarab kéznél – haragjában egy köleskenyérrel dobta meg. A szegény boldogan kapta föl.
Harmadnap halálra kórula vámos Pétör és viteték Úristennek ítéletire. Láta néminemű szerecsenöket: egy mérték vagyon kezökben és az ő tett gonoszságit mind belerakják egyfelől. Másfelől láta szomorú kedvvel néminemű szép fejér emböröket állania; miért a mértéknek felében semmit nem tehetnek vala... Csak egy köleskenyeret tudnak rátenni, melyet... két nappal előtte akaratja nélkül ada. Kit mikoron mértékben tettek volna, egy arányt kezde bűnökkel nyomnia. Mondának a szent angyalok e Pétör úrnak: tégy többet valamit ez köleskenyérhöz, mert majd elvisznek a szerecsenök.
Pétör felocsudott és amikor egy ember, akinek mindene tengerbe veszett, ruhát kért tőle, a maga jó ruhájába öltöztette. Az ember megfizette az árát és elment. Pétör nagyon elszomorodott, hogy nem tudott jót cselekedni. Álmában azonban megjelent Urunk Jézus abban a ruhában, amelyet a hajótöröttnek adott. Pétör most mindenét szétosztotta a szegények között. Egyik sáfárával a Szentföldön harminc ezüstpénzen magát is rabszolgának adatta el. Ezt is a szegényeknek juttatta.
Idők múltával földijei a Szentföldre jöttek. Fölismerték, ő azonban elmenekült előlük.*
A kódex ezután folytatja János legendáját. Egy asszonyállat gonosz bűnét nem meri meggyónni. János azt tanácsolja neki, hogy írja le és zárja borítékba. A pátriárka azonban néhány nap múlva meghal. (616) Olyan koporsóba teszik, amelyben már két püspök nyugodott. Az asszony kétségbeesett, hogy levele más kezébe kerül. Odament a koporsóhoz, erre János két püspöktársával megjelent, és a levelet visszaadta neki. Az asszony felbontotta, de bűnét már nem találta rajta. János érdeméért az Úr törölte le.
A szent Konstantinápolyban tisztelt ereklyéit a szultán a mi Mátyás királyunknak ajándékozta. Budán őrizték. Ünnepét olykor közvetlenül a Mártonra (nov. 11) következő napon ülték meg.* Talán azért, hogy a két szent a szegények szeretetében annyira hasonlít egymáshoz.
Mátyás király Alamizsnás Szent János várbeli kápolnáját fényesen ellátja. Bonfini a kincseket, orgonát és énekkart magasztalva azt mondja, hogy a kápolna cum coelesti aula, hierarchiaque certare videatur. Hasonlóan lelkendezik (1483) Castelli Péter pápai legátus is: habet enim – Mátyás – cantorum capellam, qua nullam praestantiorem vidi.
János ereklyéinél eskette meg Mátyás király Bakócz Tamást és az ország főurait, hogy halála után Korvin Jánost választják királlyá. A kápolnát 1526 őszén Szulejmán szultán is fölkereste, sőt megszólaltatta az orgonát is.*
A kápolnához, amelyből később dzsámi lett, hozzátartoztak a király szegényei is.*
Besztercebánya Alamizsnás Szent János-kápolnája, oltármestersége még biztosan a budavári kultusz kisugárzásaként keletkezett.*
Gótikus táblaképeit látjuk Bártfa (Pieta-oltár), Lőcse (Szent Miklós-oltár, 1507), Márkfalva (Jazernica Markovice, Márton társaságában, 1517), Szepeshely (Zipser Kapitel, Spi¹ska Kapitula, Háromkirályok-oltár, 1470, Mária halála-oltár, 1470).*
János ereklyéit a mohácsi csata után menekülő pálosok máriavölgyi kolostorukba mentették át. Ferdinánd király a pozsonyi káptalannak ítélte oda. Pázmány Péter az ereklyét díszes ezüst koporsóba tétette, majd Eszterházy Imre esztergomi érsek bent a székesegyházban kápolnát emeltetett föléje (1732).
Alamizsnás János pozsonyi kultuszáról csak egy nyilván hazai szereztetésű himnuszt tudunk idézni:
Joannes, bone Pastor, tuique gregis amor, salve, o verum speculum, cunctorum praesidium.
Tu tristi iubilus, tu claudo baculus, tu coeco lumen, sitienti flumen.
Afflicto gaudium, tu Pater pauperum, O fac ut sequamur tua vestigia, et ita consequamur aeterna gaudia.*
A hódoltság után Buda városa magának követelte vissza az egész ereklyét, Pozsony azonban a királyi adományra hivatkozott. A vitát XI. Kelemen pápa és III. Károly királyunk döntötte el: Buda megkapta a jobb lábszárat, a többi pedig Pozsonyban maradt. Az ereklyét a budai városháza kápolnájában helyezték el, majd II. József rendelete nyomán a Nagy-boldogasszony-templom Szentkereszt-oltárára került.
Páli templomában a szent barokk oltárképe* található. Alapításának kultikus hátteréről nem tudunk.
péntek 23 január 2026 at 0000 - MÁRIA ELJEGYZÉSE
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Egyházi ünnepnapok Kapcsolat:level
Mikor péntek 23 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
MÁRIA ELJEGYZÉSE
Január 23.
Mária eljegyzése, másként menyegzője hagyományvilága olykor a kánai menyegző vasárnapjának jámbor szokásaival is vegyül. Erről már szó esett. Itt csak a Mária-ünnepről (festum desponsationis B. Mariae Virginis) emlékezünk meg.
Megünneplése a XV. században Franciaországban, Chartres városában kezdődött, majd pápai jóváhagyással (1537) a franciskánusok terjesztik. Szorosan összefonódik Szent Józsefnek a XVI. században bontakozó kultuszával, de olykor érinti a Mária hét öröméről való megemlékezést is.
Az ünnep sajátos módon a Habsburg-monarchiában válik különösen népszerűvé. Lipót fiúgyermeke késett. Amikor megszületett, Szent József iránti hálából a József névre kereszteltette. Néhány jellemző mozzanatot Szent József ünnepénél még megemlítünk. József trónörököst Mária eljegyzésének ünnepén (1690) koronázták még atyja életében császárrá. A napot ünnepi rangra Lipót kérésére emelte a pápa a Habsburg-birodalomban. A kihalástól rettegő dinasztia háláját tanúsítja még a schönbrunni kastélykápolna (1745) dedikációja, és a bécsi Hoher Markt kútkompozíciója (1765). Mindkettő Mária és József eljegyzését ünnepli.*
Mária menyasszonyságának ünnepe – mintegy az asszonyi sors megdicsőülése, a parasztlakodalom égi mása – részben udvari arisztokrata példa, nagyobb részben azonban a franciskánizmus nyomán bontakozik népi jámborságunkban. Legfőbb forrása alighanem a Makula nélkül való Tükör:
Midőn a Szentséges Szűz tizenegy esztendőt töltött volna a templomban, és idejében tizennégy esztendős lött volna... a szentek szent helyéből szózat lett a főpaphoz, mondván: parancsold meg, hogy a Dávid nemzetébül való házasulandó férfiak egybegyűljenek és ki-ki egy ágat tartson kezében, és akinek megzöldellik, azé légyen a Szűz. Azért aszerént egybegyűlvén, mindenik a maga vesszejére nevét fölírta.
Midőn azért mindnyájan az ő vesszejeket a főpapnak adták volna, a főpap a szentek szent helyére bévitte, ahová csak egyszer esztendőbe mert bemenni, és tévé a vesszőket a frigyszekrény eleibe. És ismét kiméne és a néppel imádkozék. Kevés idő múlva beméne, hogy megtekintse, ha valamelyik megvirágzott-e, de egy sem virágzott meg. Azért megkérdezvén az istent, mi oka annak. Szózat lett, mondván: egy ág híjával vagyon...
Azért a városban és Juda nemzete között szorgalmatosan kérdezkedtek, ki volna az aki elmaradott volna. És imé megtudták, hogy az ájtatos József híjával vannak. Azért mindjárt érte küldének. A főpap eleibe hozván, e főpap keményen szóla néki, hogy parancsolatjára a többivel el nem jött. Mondá szent József: tisztelendő uram, méltatlannak ítélem, hogy oly szent szüzet én házastársul vegyem. Mivel ugyis ő gazdag szülék leánya, én pedig együgyű ács vagyok, kérlek azon alázatosan, hogy engem azon házasságra ne tarts. Felele a főpap: Isten parancsolatja, hogy te jelen légy. Azért végy vesszőt kezedbe, és írd rá nevedet, és amint Istennek fog tetszeni, úgy történik Veled.
Vévén azért kezébe a vesszőt, és reá írá nevét. A főpap a többivel ismég bevivé a szentek szent helyébe, és újabban a néppel imádkozék... A főpap ismét beméne a szentek szenthelyébe és Szent József vesszejét éppen megzöldelve találá és szép virágok virágoztak ki rajta. És kivivén a népnek, a nép elcsudálkozék rajta, dicsérvén az Istent, hogy a régi csudát, kit Áronnal tett, megújította. De ez nem volt elég, hanem midőn a főpap Szent Józsefnek kezében adta volna a vesszőt, imé a Szentlélek galamb képében a vesszőre szállott, az emberek nagy csudájára...
Midőn egymásnap kezet adtak volna, mindjárt Szent József Bethlehembe ment, hogy mindent megkészítsen, ami a menyegzőhöz való. Hasonlóképpen Szent Joachim és Szent Anna Názáretbe mentek, elkészítvén ott mindeneket.
Szent Anna a maga leányának tehetsége szerént legszebb ruhát készített... Micsodás volt pedig az ő menyegzős ruhája, Szent Brigitta jelenéséből kitetszik, mivel oly formán jelent meg néki az Isten Anyja. Vala pedig az ő fején igen drága korona, és abban hét drágakő vala helyheztetve. A haja leeresztve vala, a szoknyája drága vontarany, a palástja égszínű selyem vala. Ily szép ruházattal vala Mária fölékesítve kívül, de sokkal jobban természet szerént való szépséggel meg vala ékesülve belől... Vala pedig a Szent Szűz középszerű, és valamennyire nagyobb a középrend között. Az ő teste búzaszínű vala, és a haja aranyszínű, szemei igen kegyes és barnaszínű valának. Orra valamennyire vékony, ajkai pirosak, ábrázata hosszas, kezei és ujjai is hosszak valának. Szavai nyájasak és kedvesek. Járása lassú és szemérmes vala. Egyszóval mindenben kedves és ékes volt.
Kiment azért e szent menyasszony lefüggesztett szemmel, kedves ábrázattal, szemérmes lépéssel. Fején lévén ékes korona, és az égszínű palástban felöltözve. Az ő vőfélye volt maga a Szentlélek, szolgák az angyalok. Elérkezett Szent József is, mint valami földi angyal: tisztességes ábrázatú és megékesült, mert mintegy harminc esztendős vala idejében, amint némelyek bizonyítják. Az ő szüléjek a templomban vitték őket. Jelen lévén Szent Joachim, Szent Anna, Szent József bátyja, Kleofás és Kleofás Mária, Zebedeus és Salome, több más atyafiakkal és kiváltképpen az angyaloknak nagyszámú sokaságával, kik a templomban kisérték őket. Elhihetjük, hegy az angyalok serege az ő királynéját látni kívánta.
Más sok népek is egybegyűltek, kívánván látni az ékes menyasszonyt...
Midőn azért a szent processzió a Templomhoz jött volna, a zsidók szokása szerént egybeadattak és megáldattak. A megerősítésre Szent József a maga jegyesének egy szép gyűrőt adott, amely gyűrő örök emlékezetre most is Perusium várasában a Szent Lőrinc templomában tizenkét lakattal bécsukva, nagy őrizet alatt, böcsületben tartatik. És bizonyos időkben az emberek ájtatosságára kimutattatik, mindazonáltal senki nem tudja, mibül van csinálva. Ahhoz éréntik a házasok a maga gyűrűjöket és tőle megszenteltetnek.
Varga Lajos népköltő régi barokk népkönyvektől ihletve, vőfélyes lelkendezéssel így verseli meg* Mária menyegzőjét:
Ott állt a menyasszony angyali szépségben, Ilyen szépség nem volt még soha az égben, Mennyei erénytől tündöklött e virág, Megkedvelte őt a teljes Szentháromság.
Aranyos felhőkön rózsaszín szárnyakkal, Leszállt most az égből Gábriel arkangyal, Utána jöttek a mennyei seregek, Hogy az eljegyzésben ők is részt vegyenek.
Jeruzsálem város mióta fennállott, Ily fényes menyegzőt még soha nem látott, Ott ragyog szent fényben az egész mennyország, Trónján tündöklik a teljes Szentháromság.
Gábriel arkangyal lépett most Józsefhez, És elvezeté őt az égi jegyeshez. Kit, midőn meglátott, meghajlott előtte, Keblét egy mennyei szent érzet tölté be.
Majd Gábor főangyal ekkép szólt hozzájok: Ime itt a gyűrű, melyet nektek hozok, Ez odafent a szép mennyországban készült, Melyet én általam nektek az Isten küld.
Angyali szeretet a drágakő benne, Ti egymással ezzel lesztek eljegyezve. Rózsaláncával a tiszta szent életnek, Most összekapcsollak örökre titeket.
A gyűrűt az angyal Józsefre ruházta, Ki azt ráhelyezé Mária ujjára, Az eget és földet szent öröm tölté be, A két dicső jegyest ég s föld üdvözölte.
Angyali hárfának hangjai zendülnek, És az arkangyalok glóriát zengenek, Trombitaszó harsan, alleluja zendül, Mennyei örömtől a világ megrendül!
Szőlőfürtjéből az őrök üdvösségnek, Színméznél édesebb italt készítének, Az angyalok hoztak megszentelt kenyeret, Mely az örök élet búzaföldjén termett.
Örömére ezen napnak lejövének, Összes lakosai a csillagos égnek, Hogy szent vigalom közt gyönyörködve lássák, A két tiszta lélek égi boldogságát.
És a Szentháromság karjait kitárta, Hogy ezen szent frigyet örömmel megáldja...
Eddig ismereteink, illetőleg kutatásaink szerint Mária menyegzőjét fogadalmi ünnepként először Somlóvásárhely ülte meg hazánkban (1714): Mária hét örömének tiszteletére a falu népe többek között azt is megfogadta, hogy azt a napot – festum Desponsationis – is, melyen Szent Józsefnek nagy csudálatosan a szentek szent helyébe megzöldellett és kivirágzott vesszeje által eljegyzettét, és házastársul neki adattál, szintén úgy megüllük magunk ájtatosságából, mint a több Anyaszentegyház üllő ünnepeit, mert kimondhatatlan örömidre lött neked Szüzek Királynéja és a szűz Szent Józseffel való öszveadásod, mivel a szent házasságnak színe és palástja alatt szüzen szűlvén az világra az élő Isten Fíát, az anyai méltósággal mind szűzességedet, mind jó híredet, nevedet íppen sérelem nélkül megtartottad: tarts meg minket is kérünk, szent Fiad fogadásunkért sérelem nélkül minden lelki és testi veszedelmekben. Őrizd meg városunkat tűztül, víztül, éhségtül, döghaláltul, ellenség kardjátul és mindenféle reánk jöhető veszedelmes károktul, melyeket mint érdemes Isten ostorát bűneinkért megérdemelnénk...*
Kevés patrociniumunkat nyilvánvalóan főleg a sohönbrunni példa magyarázza: Somlóvár (Erdődy-kastélykápolna), Harság (Har¹ag, 1841, Klobusiczky-család). Az Erdődy-dedikációba talán a helyi, somlóvásárhelyi népi hagyomány is belejátszott. Mária eljegyzése-oltárt látunk Máriaradna, Jászberény-Szentkút búcsújáró templomában. Lehetséges, hogy a házasságra váró fiatal búcsúsok hiedelmeket is fűznek hozzájuk.
A régebbi, középkori Mária-ciklusok menyegzői jelenetéről, főleg Berethalom (Biertan), Eperjes, Földvár (Feldivara), Kassa, Szászsebes (ªaeº) emlékeiről* nem itt szólunk, minthogy akkor a Desponsatio, Sposalizio még nem volt külön ünnep. Megemlítjük azonban Dorffmeister István képét a türjei premontrei* és Kontuly Béla modern freskóját a Budapest-herminamezői templomban (1933).
A napot éppen úgy, mint a kánai menyegző vasárnapját, általában csak jámbor közösségek: olvasóstársulat, harmadrend tagjai ünnepelték meg, rendszerint elöljáróik hajlékában. Tudomásunk szerint csak Jászberény a kivétel, ahol az ájtatosság a szentkúti templomban történik. Ismereteink szerint a hagyomány egyébként is leginkább a Jászságban virágzik. Így Nagykörü faluban századunk elején az öregasszonyok összegyülekezvén imádkoztak, énekeltek, majd a végén kalácsot ettek, bort ittak. Olykor öregesen még táncra is kerekedtek:
Szívünk, lelkünk vigadjon, Mert ma örömnap nagyon: Mária menyegzője, Ma vagyon szent ünnepe.
Egész mennyország vígad, Egyedül pokol jajgat, Mert a szép Szűz Mária Sátánok megrontója.
Angyalok is vígadnak, Ékes koszorút fonnak Menny és föld királynéjának, A szép Szűz Máriának.
Szent József, Szűz Mária Nézz e kis társaságra, Mely menyegződ napjára Jött magasztalásodra.
Fogadd köszöntésünket, Méltó üdvözlésünket. Engedd, veled mennyekben Legyünk szent mennyegződben.
Jászladány jámbor asszonynépe még századunk elején is valamelyik jelesebb Mária-tisztelő asszony hajlékában gyülekezett. A tisztaszobában fölékesített Mária-szobor került az asztalra, amelyet az idősebbek körülültek. A többiek sokszor még a konyhát, kisházat is teletöltötték, annyian voltak. Először az Örvendenek az egek kezdetű éneket énekelték. Utána a Mária hét öröméről szóló ájtatosságot végezték, majd a Szűzanya eljegyzéséről irt istória olvasására került sor. Majd ének, továbbá a lorettói litánia és a kánai menyegző helyi változata következett. Közvetlenül az ájtatosság után jámbor mulatságot ültek. A Mária-szobor mellé bor és frissen sült kalács került, amellyel mindenkit, aki csak jelen volt, megkínáltak. Végezetül az idősebb asszonyok összefogóztak és Mária tiszteletére táncot jártak.
Guta komáromi mezővárosban Fél Edit gyűjtése szerint* a szentesebbek kijelölnek maguk között egy házat, oda meghívnak, akit akarnak a baráti körükből. Fölterítik az asztalt, mint a rendes lakodalomhoz. Vannak asszonyok, akikről azt mondják, hogy egész vagyonukat nem sajnálják a kánai menyegzőre elkölteni. Az ilyen mondja, hogy csak nem sajnálom a Szűz Máriácskától. Készítenek Szűz Máriának egy „kertet”, s odateszik Szent József vesszejét, beleállítják. A kert egy Mária-szobrocskából áll, amit virággal, többnyire papírrózsákkal díszítenek. Szent József vagy Jézus vesszeje egy sima pálca, ugyancsak papírrózsákkal feldíszítve. Meghívnak hat érintetlen fiatal leányt, ezek papírrózsa koszorút tesznek a fejükre. Egyik közülük Mária, akit Máriácskának is mondanak; fátyol van fején. Ez többnyire kisleány. Van azután menyasszony, vőlegény, Szűz Mária és Szent József kiválasztva a meghívottak közül. A résztvevők bent ülnek az asztalnál, mikor a leányok bejönnek, kezükben egy-egy tányérral, melyben sütemény van, középen fél liter bor, körül rózsák, az egész pedig letakarva kendővel. Az első leány, az angyal ezeket mondja:
Én, úgymond az angyal, égi követ vagyok, Teremtő uramtól üzenetet hozok. Ő szent felségének abba telne kedve, Hogy e szűz hajadon (itt Máriára mutat) Legott férjhez menne.
Ezután a második és a többi lány is folytatja a verset, majd kezet fog Mária Józseffel, Józseftől átveszi a virágos vesszőt, és azt elteszi a szoba sarkába, majd énekelnek:
Veni, veni szentejusz, megemetusz szpiritusz, Ki Máriát eljegyezte, Szent József lett a kedvese. Siess gyorsan ételt főzni. Szűz Mária ebédjét készíteni.
Erre az asszonyok eléneklik az Isten hozta, Isten hozta Mária tisztelőit... kezdetű éneket, majd együtt éneklik a kánai menyegző énekét. Az ének egyes verseinél, amikor erre a szöveg is utal, kóstolgatják a bort, isznak, majd az Úgy meghordozták Magdolnát... szövegrésznél egy idősebb asszony és férfi felugrik, – egyet-kettőt fordulnak táncolva. Végül a vendégek hozzálátnak az evéshez, iváshoz, előtte azonban még elmondanak tizenkét Úrangyalát.
Dám Ince szóbeli közléséből tudjuk, hogy a Gyöngyös környéki búcsúsok, akik Kisasszony napján a verebélyi búcsúra mennek, Szentkúton a gyöngyösiek menedékházában el szokták járni a kánai menyegző táncát. A búcsúsok: férfiak és nők egyaránt, este az ájtatosságok és a vacsora után körbeállanak, amelyből a jelenlévő barátok, papok sem hiányzanak. Amikor a kör megvan, az evangéliumi történetet kezdik énekelni, miközben egyhelyben táncmozgásokat végeznek. A szokás nyilván már a múlté.
E jámbor vigasságok bemutatásában nem törekedtünk teljességre.
A Perugia városában mai napig őrzött és Mária jegygyűrűjeként tisztelt gyűrű legendáját Varga Lajos és a jászkiséri Körtély István, Mária menyegzőjének állhatatos íródeákja szintén versbe foglalja.
Eszerint az Egyiptomba menekülő Szentcsalád útközben megpihent. A munkába merült Mária kis kék szalagra kötött jegygyűrűjét odaadta a ciprusfa árnyékában ülő kis Jézus kezébe, hogy játszadozzék vele. Egy madár ereszkedett le hozzá, a gyűrűt csőrébe kapta és elrepült vele. Nagy volt a Szentcsalád szomorúsága, de már hiába.
Ezerszáz esztendő eltelt azóta, amikor egy dúsgazdag olasz herceg a fiát házasítani akarván, hallotta, hogy az egyiptomi király birtokában van egy csodálatos gyémántkő. Ezt akarta még nászajándékul a menyasszonynak megszerezni. Először a szent városba, Jeruzsálembe zarándokolt, majd Egyiptom felé vette útját. A nagy forróságban egy hatalmas ciprusfa alatt pihent meg. Drágakövekkel kirakott kardját leoldotta az oldaláról, a földre tette, de az különös módon megcsendült. Lenézett, egy kék szalagot látott, gyűrű volt rákötve:
Kicsinylőleg tekintett a herceg a gyűrűcskére, Se nem gyémánt, se nem arany, de még ezüst sincs benne. Csak azt látom, hogy régiség, már régen elveszhetett, S a ki valaha viselte, nagyon szegény lehetett. Nem sokat ér, de emlékül azért megis elteszem, Nem dobom el, hanem inkább magammal hazaviszem.
Tovább nem is törődött a gyűrűvel. Annál jobban örvendezett, amikor a gyémántkövet sikerült megszereznie. Hazaérkezve, a gyűrű sarokba került, nem törődött vele senki sem. Nagynéha a fiatal herceg törölte le róla a port.
A várvavárt menyegző napján az ifjú vőlegényt holtan találták. Atyjának jajszavára a halott megszólalt. Azt mondta, hogy az üdvözültek éppen Mária lakodalmát ünnepelték mennyekben. Csak azért tért vissza a földi létbe, hogy megmondja: a Keletről hozott és semmibevett gyűrű Mária jegygyűrűje volt. Az ifjú lehunyván szemét, meghalt.
Az öreg herceg most már a gyűrű keresésére indult. Ott lebegett a ravatalon fekvő vőlegény fölött, kék szalagon, két angyal tartotta egészen a temetésig. Utána Mária szobrára tűzték és Perugia városába vitték, ahol máig napig ereklyeként tisztelik.
vasárnap 25 január 2026 at 0000 - Szent Pál apostol megtérése
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor vasárnap 25 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Szent Pál apostol megtérése
[január 25.]
Szent Pál apostol megtérése ugyanabban az évben történt, amikor Krisztus kínhalált szenvedett és Szent Istvánt megkövezték. Nem egy naptári évben, hanem egy év leforgása alatt: Krisztus március 25-én szenvedett kínhalált, Szent Istvánt ugyanazon év augusztus 3-án kövezték meg, Pál pedig január 25-én tért meg.
Három okát adhatjuk annak, hogy Pál megtérését miért ünnepeljük meg más szenteknél inkább. Először a példa miatt, hogy bármily nagy bűnös legyen is valaki, ne veszítse el reményét a megbocsátásra, látva, hogy amilyen nagy bűnös volt Pál, oly nagy kegyelmet kapott. Másodszor az öröm miatt, mert amekkora gyásza volt az Egyháznak az üldözésben, oly nagy lett öröme Pál megtérésében. Harmadszor a csoda miatt, amit az Úr cselekedett ővele, midőn legvadabb üldözőjéből leghűségesebb hirdetőjévé tette.
Megtérése csoda volt a miatt, aki tette, ami által végbe ment, és akivel történt. Először is, aki tette, Krisztus volt. Ő térítette meg Pált. Elsősorban megmutatta csodálatos hatalmát, mondván: „Nehéz neked az ösztöke ellen rugódoznod” (ApCsel 9,5), s rögtön meg is változtatta, Pál már megváltozva felelt: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (uo. 9,6). Ágoston erről az igéről ezt mondja: „A farkasok által megölt bárány bárányokká tette a farkasokat. Már kész az engedelmességre, aki az imént készült kegyetlen üldözésre.” Másodsorban megmutatta csodálatos bölcsességét. Csodálatos bölcsesség rejlett ugyanis abban, hogy nem isteni fenségének megmutatásával fordította el Pált felfuvalkodott gőgjétől, hanem alázatának mélységével. „Én vagyok a Názáreti Jézus – mondotta –, akit te üldözesz” (uo. 9,5). A Glossza hozzáfűzi: „Nem Istennek, vagy Isten Fiának nevezte magát, hanem azt mondta: »Fogadd el az én alázatom mélységeit, és vedd le szemedről a gőg hályogát.«” Harmadsorban megmutatta csodálatos kegyelmességét azáltal, hogy éppen akkor térítette meg Pált, amikor az elszántan és tettre készen elindult a keresztények üldözésére. Telve volt gonosz indulattal, midőn fenyegetőzést és öldöklést lihegett (uo. 9,1), aljas szándékkal elment a főpaphoz (uo. 9, 1), mintegy rájuk erőltetve magát, és kegyetlen tettvággyal, midőn elindult, hogy a keresztényeket elhozassa megkötözve Jeruzsálembe (uo. 9,2), A leggonoszabb út volt az övé, s az isteni irgalom mégis megtérítette.
Másodszor csodás volt megtérése a fény miatt, ami által végbement. Mint mondják, hirtelen támadt, hatalmas és mennyei volt. „És hirtelen fényesség ragyogá őt körül az égből” (uo. 9,3). Pálnak három nagy bűne volt. Az első a vakmerőség, amit az jelez, hogy „elméne tehát a főpaphoz” (uo. 9,1). A Glossza megjegyzi: „Nem is hívták, csak saját buzgalma hajtotta.” A második a gőg, amit az jelez, hogy fenyegetőzést lihegett (uo. 9,1). A harmadik a test szerinti tudás, vagyis a Törvény ismerete. Evvel kapcsolatban mondja a Glossza az Én vagyok Jézus (uo. 9,5) kijelentést folytatva: „Én, az ég Istene beszélek hozzád, akiről zsidó gondolkodásod szerint azt gondolod, hogy halott vagyok.” Az isteni fény tehát hirtelen támadt, hogy a vakmerőt megrettentse; hatalmas volt, hogy a gőgös és fennhéjázó embert mélységes alázatra kényszerítse; mennyei volt, hogy test szerinti tudását mennyei tudásra változtassa. De azt is mondhatjuk, hogy három dolog által ment végbe megtérése: a hívó hang, a ragyogó fény és a mindenható erő által.
Harmadszor, akivel a csodálatos megtérés történt, Szent Pál volt. Kívülről három jele volt ennek: a földre esés, a megvakulás és a háromnapi böjt. Földre esett, hogy fölemelkedjék, tudniillik alantas szenvedélyéből. Ágoston erről: „Pál földre esett, hogy megvakuljon, megvakult, hogy megváltozzék, megváltozott, hogy elküldessék, elküldetett, hogy az igazságért megölessék.” – Ugyancsak Ágoston: „Összetört az őrjöngő, és lett belőle hívő. Összetört a farkas, és lett belőle bárány, összetört az üldöző, és lett belőle hirdető. Összetört a kárhozat fia (2 Tesz 2,3), és lett belőle választott edény (ApCsel 9,15).”
Megvakult, hogy megvilágosodjék, tudniillik elhomályosult értelme. Erről mondják, hogy a három nap alatt, míg vak volt, megtanulta az Evangéliumot. Nem embertől, sem ember által kapta azt – amint maga tanúsítja –, hanem Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki őneki (Gal 1,1). Ágoston erről: „Pált Krisztus igazi bajnokának tartom: tőle tanult, ő kente föl, vele feszíttetett keresztre, benne dicsőült meg.”
Testében gyötrelmet szenvedett, hogy teste alkalmassá váljék jó művelkedetek véghezvitelére. És valóban teste ezután minden jó cselekedetre alkalmas lett: tudott éhezni és bővelkedni, minden körülmények között mindenre kész volt, és minden sanyarúságot szívesen eltűrt. Aranyszájú Szent János evvel kapcsolatban mondja: „A zsarnokokat és a haragtól lihegő népeket annyira tartotta, mint a szúnyogokat; a halál, a kínok és az ezer gyötrelem gyermekjáték volt neki. Szívesebben fogadta őket, és jobban ékesítette őt a bilincsek köteléke, mint valamely korona, és szívesebben kapott sebeket, mint mások ajándékokat.”
Azt is mondhatjuk, hogy e három dolog ellentétes volt azzal a hárommal, ami ősatyánkkal történt. Az fölkelt az Úr ellen, Pál földre esett; annak szeme megnyílt, Pál megvakult; az evett a tiltott gyümölcsből, Pál megtartóztatta magát a neki járó eledeltől. fordította: Madas Edit
BÁLINT SÁNDOR: Pál fordulása, pálfordulás, az Érdy-kódexben Szent Pál apostolnak megfordulatja, a Debreczeni-kódexben Szent Pál apostolnak megtérése, Beythe Istvánnál Szent Pál megtérölése napja, a szegedi nép ajkán Jóraforduló Pál az apostol megtérésének (conversio S. Pauli) ünnepe. Időjárásából a termésre, a gazdasági élet kilátásaira következtetnek, hiszen az idő is lassanként a tavaszba fordul.
Az első idevonatkozó, még középkori hazai följegyzés) egy misekönyvünkben olvasható:
Clara dies Pauli notat anni fertilitatem Si nix uel pluuia – designat tempora rara. Si fuerint nebule pereunt animalia queque cara, Si fuerint venti consurgunt prelia genti.
Tehát a jó idő jó termést jelent, a köd pedig a jószág pusztulását, a szelek pedig háborút. A szentesi elnépiesedett regula is így tudja: hogyha szeles pálfordulás, akkor lészen hadakozás.* Ez a tudatlan embereknél – írja Bod Péter egy deák versezetnek, az előbbi változatának közlésével* – Dies criticus, oly nap, melyből jövendölnek. Ha tiszta, bőv termést, ha ködös, döghalált, ha essős, havat, szükséget jelent ama versek szerint:
Clara dies Pauli bona tempora denotat anni, Si fuerint venti; designat proelia genti. Si fuerint nebulae; pereunt animalis quaeque. Si nix, Si pluvia, designat tempora cara.
Pál napja ha tiszta, jelent nagy bővséget. Ha szeles, hoz földre rabló ellenséget. Ha ködös pediglen, halált veszettséget, Ha havas és essős, kenyérben szükséget.
Későbbi kalendáriumi eredetű regulák is így tudják:
Ha fényes Szent Pál, Minden termés szépen áll. Ha Pál fordul köddel, Jószág húllik döggel.
Csanádapácaiak szerint, ha szép, derült az idő, akkor még annyi hideg napra lehet számítani, amennyi az esztendőből már eltelt.*
Sajátos, de szintén a gazdasági élettel összefüggő klárafalvi hiedelem szerint e napon meg kell a ludak fenekét piszkálni, hogy szaporán tojjanak.
Magyarbánhegyes öregasszonyai így szoktak könyörögni: Pál, fordítsd meg a rostát, hiszen ezen a napon fordul meg az idő. Ha Pál napján süt a nap, itt is még nagy hidegekre számítanak a tél végén.
Vásárosdombó hajdani vízimolnárai e napon kiállottak a széljárást kémlelni. Ha alulról fújt, akkor tudták, hogy még jeget kell törni. Sajátos módon éppen a déli szélből jósoltak hideget.*
Kiskanizsa öregjei szerint pálfordulás: fele kenyér. Azt akarják vele mondani, ha a télire eltett élelem és takarmány fele még megvan, akkor nincs baj: a család már kitelel.* Székesfehérvár-Felsővároson így mondják: pálfordulás: fele kenyér, fele bor. Kissé bővebb a zalaszentbalázsi sentencia: fele kenyér, fele széna, fele fa. Bókaháza: Pálnak fordulása, fél tél elmúlása.* Hasonló Németbólyé is: Paul Bekehr halber Winter hin oder her.
Öcsöd békési faluban pálpogácsa sült még századunk elején is e napon. Hasonlóképpen pavlovnika sül a szomszédos szlovák evangélikusságnál is. A hozzá fűződő hiedelmek a lucapogácsával egyeznek: még sütés előtt a család minden tagja kiválaszt egy-egy pogácsát és libatollat dug bele. Akinek a pogácsáján a toll megpörzsölődik, még abban az esztendőben meghal.* Egyező hagyományt őriz Dunaszekcső is.
Különös somlóvidéki, oroszi hiedelem, hogy e napon a határban minden esztendőben megfagy valaki, mert a tél megköveteli a maga áldozatát.*
Pál fordulása ritka patrociniumként is előfordul. Elenyészett a középkori Isabor (Pacsa táján, 1337).* Máig él Zsolna (®ilina, 1695),* Alsóesztergály (Dolné Strehany), Dalmand (Domadice), Garamújfalu (Nová Dedina), Néved (Nevidzany), Polony (Poloma, középkori), Szinyeújfalu (Chminianska Nova Ves, 1782), Kálló (Nógrád, 1774), Nagycsoltó (Èoltovo, középkori), Rimaszécs (Siaè, 1803), Monostorapáti (1753),* Csíkpálfalva (Pauleni) dedikációja.
hétfő 26 január 2026 at 0000 - Szent Paula
Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor hétfő 26 január 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
Szent Paula
[január 26.]
Paula igen előkelő római asszony volt, akinek életét Szent Jeromos a következő szavakkal írta meg.*
Ha valamennyi testrészem nyelvvé változnék, és valamennyi tagom emberi hangon szólna, akkor se tudnék a szent és tiszteletre méltó Paula erényeiről méltón beszélni. Származása előkelő, de sokkal előkelőbb szentsége. Egykor vagyonával tehetős, most Krisztus szegénységével jelesebb. Tanúul hívom Jézust és az ő szent angyalait s az ő saját angyalát is, aki őre és kísérője volt ennek a csodálatra méltó asszonynak, hogy nem kedvezésből, nem a mértéktelenül dicsérgetők módjára szólok, hiszen amit róla tanúságképpen mondani fogok, még így is eltörpül érdemei mellett.
Ha az olvasó röviden meg akarja ismeri erényeit: úgy bocsátotta el valamennyi szegényét, hogy ő maga még náluk is szegényebb volt, s miként a sok drágakő közül kicsillan a legértékesebb, és amiként a nap ragyogása a csillagok kisebb tüzecskéit elfedi és elhomályosítja, akként múlta felül mindenki erényét alázatosságával. Mindenki közt a legkisebb volt, hogy mindenkinél nagyobb legyen. Minél inkább megalázta magát, Krisztus annál magasabbra emelte. Elrejtőzött, de nem maradt rejtve, menekült a hiú dicsőségtől, de kiérdemelte azt a dicsőséget, amely az erényt árnyék módjára követi, s elhagyja azokat, akik keresik, és keresi azokat, akik megvetik.
Öt gyermeket szült: Blaesillát, akinek halála miatt Rómában én vigasztaltam; Paulinát, aki a szent és tiszteletre méltó Pammachiust hagyta terveinek és vagyonának örököséül, s akinek felesége halálakor egy kis könyvecskét ajánlottunk; Eustochiumot, aki most a szent helyeken él, s mind a szüzességnek, mind az Egyháznak legdrágább ékszere; Rufinát, aki korai halálával meggyötörte anyjának gyöngéd lelkét, s végül Toxociust, aki után nem szült többet, amiből megértjük, hogy nem házastársi kötelességének akart eleget tenni, hanem férje kívánságának, aki fiú utódra vágyott. Mikor férje meghalt, annyira siratta, hogy maga is majdnem belepusztult, de annyira Isten szolgálatának szentelte magát, hogy szinte úgy tűnt, óhajtotta férje halálát.
Minek is említsem, hogy tágas és előkelő s egykor mindenben bővelkedő házának szinte minden gazdagságát a szegényekre fordította? Amikor Paulinus antiochiai püspök és Epiphanius Rómába jött, erényükön felbuzdulva egy ideig azon törte a fejét, hogy elhagyja hazáját. Minek is halogassam tovább? Lement a kikötőbe, bátyja, rokonai, mi több, gyermekei kíséretében, akik szent életű anyjukat marasztalni akarták. Már dagadtak a vitorlák, és a hajó az evezők csapásaival kifutott a nyílt vízre, mikor a kis Toxocius könyörögve tárta ki kezét a parton, a már eladósorban lévő Rufina pedig csendesen sírdogálva könyörgött, hogy várja meg esküvőjének napját, de maga Paula az ég felé fordította száraz szemét, mert gyermekei iránt érzett szeretetét legyőzte Isten iránti szeretete. Megtagadta anyaságát, hogy Krisztus szolgálójának bizonyuljon. Bensőjében gyötrődött, és majdnem megszakadt a szíve, de megküzdött fájdalmával. Tökéletes hite – a természet törvényével ellenkezve – még ezt is elviselte, sőt lelke ujjongva vágyott erre, és gyermekei iránt érzett szeretetét az Isten iránti nagyobb szeretet kedvéért megvetve, egyedül Eustochiumra támaszkodott, aki terveiben és hajóútján is társa volt. Közben a hajó szelte a habokat, s míg valamennyi utasa a part felé nézett vissza, ő elfordította tekintetét, hogy ne lássa azt, amit gyötrelem lett volna látnia. Amikor a Szentföldre érkezett, és Palesztina helytartója – aki Paula családjának jó ismerőse volt – szolgákat küldvén elébük, a helytartói palotát készítette elő számára, ő inkább egy szegényes szobácskát választott. Olyan buzgalommal és odaadással járt be minden helyet, amit Krisztus lába érintett, hogy – hacsak nem sietett volna a több felé – már a legelsőtől sem lehetett volna elvonszolni. A kereszt előtt földre borulva úgy imádkozott, mintha a megfeszített Urat látta volna rajta, s belépve a sírboltba, ahonnan feltámadt, csókjaival borította a követ, amit az angyal a sír szájától mozdított el, majd azt a helyet, ahol az Úr teste nyugodott, mintegy a hit hőn áhított vizére szomjazva, ajkával nyaldosta. Hogy mennyi könnyet ontott, mennyit sóhajtozott, milyen kínokat élt át, tanú arra egész Jeruzsálem, sőt tanú maga az Úr is, akihez könyörgött.
Ezután Betlehembe ment, ahol az Üdvözítő barlangjába lépve megnézte a Szent Szűz szálláshelyét, majd fülem hallatára megesküdött, hogy látja lelki szemével a bepólyált kisdedet (Lk 2,12), amint a jászolban sírdogál, az Urat imádó bölcseket, a fenn tündöklő csillagot, a Szűzanyát, a nevelőapát, a pásztorokat, akik éjszaka eljöttek, hogy lássák az Igét, amint testet öltött, mintha már akkor is János evangélista szavaival dicsőítették volna: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél vala, és az Ige testté lőn” (Jn 1,1; 1,14); – a megölt kisdedeket, a dühöngő Heródest, az Egyiptomba menekülő Józsefet és Máriát, majd örömkönnyeket hullatva így szólt: „Üdvözlégy, Betlehem, a kenyér háza, amelyben az a kenyér született, ami az égből szállt alá (Jn 6,59), üdvözlégy, Effrata, bőven termő föld, melynek termékenysége maga az Isten. Igazat szólt Dávid, »Bémegyünk az ő hajlékába, imádkozunk azon a helyen, ahol az Ő lába állott« (Zsolt 131,7), s én szerencsétlen és bűnös asszony, méltónak találtattam arra, hogy megcsókoljam a jászolt, ahol a kisded sírdogált, és hogy imádkozzam a barlangban, ahol a viselős Szűz megszülte a gyermeket: ez az én nyugodalmam (Zsolt 131,14), hiszen ez az Úr hazája, itt fogok lakni, mivel az Úr is ezt választotta.”
Annyira megalázta magát, hogy ha valaki látta – és hírnevéhez méltó körülmények között akarta látni –, nem hitte volna el, hogy ő az, hanem hogy a legutolsó szolgáló a szüzek népes karában; ruhája, hangja, viselkedése és járása is mind közül a legszerényebb volt. Férje halálától egészen elhunytáig soha egyetlen férfival sem étkezett együtt, bármennyire tudta is, hogy az szent életű és főpapi rangú. Fürdőbe nem járt, csak ha beteg volt, s csak a leghevesebb láz idején feküdt puha ágyba, egyébként a kemény földre terített szőrpokrócon nyugodott, ha ugyan nyugalomnak nevezhetjük azt, amikor valaki éjt nappallá téve imádkozik. A legkisebb vétkekért is úgy ostorozta magát, hogy azt hihetted volna, a legsúlyosabb bűnöket követte el, s mikor gyakran figyelmeztettük, hogy vigyázzon a szemére, és őrizze meg azt az Evangélium olvasására, azt felelte: „El kell rútítani ezt az arcot, amit Isten parancsa ellenére pirosítóval, fehér és fekete festékkel oly gyakran kipingáltam, tönkretenni a testet, amely oly sok gyönyört élvezett, a hosszú nevetést örökké tartó sírással kell ellensúlyozni, a puha kelméket és drága selyemruhákat a szőrcsuha durvaságával kell felcserélni, mert én, aki tetszésére voltam férjemnek és a világnak, most Krisztusnak vágyom tetszeni.” Ha ily nagy erények közepette tisztaságát akarnám elmondani, túlzónak tűnnék. Ebben is – míg e világban élt – valamennyi római asszony példaképe volt ő, és úgy viselkedett, hogy soha egyetlen gyalázkodó sem merte őt hírbe hozni.
Bevallom tévedésemet, hogy megróttam, amiért túl bőkezű volt az adakozásban, azt hozván fel az apostoltól: Nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek pedig nyomorúságotok, hanem egyenlőképpen. Most a ti bőségtek pótolja azoknak szűkölködését, hogy majd az ő bőségük is pótolja a ti szűkölködéstek” (2 Kor 8,13–14). És hogy vigyázni kell, nehogy majd ne tudja megtenni azt, amit szívesen cselekedett, és így tovább. Ezeket Paula csodálatos önmegtartóztatással, igen szerény és bölcs szavakkal elhárította, tanúul szólítván az Urat, hogy mindent az ő nevében cselekedett, és csak azért imádkozott, hogy koldusszegényen haljon meg, hogy leányára egyetlen fillért se hagyjon, és hogy temetésén másnak a gyolcsába csavarják. Végső érvként azt szokta felhozni: „Én, ha kérnék, sokakat találnék, akik nekem adnának, de ha ez a koldus nem kap tőlem, és ha meghal, mit adhatnék neki, akár a máséból is, s kin kérik számon a lelkét?” Nem azokra a kövekre akarta költeni a pénzét, amelyek a földdel és a világgal együtt elenyésznek, hanem az élő kövekre, akik a földön gördülnek tova, amelyekből – mint János Jelenése írja – a nagy király városa épül (Jel 21,18–21). Az ünnepnapok kivételével még olajat is alig fogadott el az ételébe, úgyhogy ebből az egyből is meg lehet ítélni, miként vélekedett a borról, az italokról, a halakról, a tejről és a mézről, a tojásról és más effélékről, melyek az ízlelés gyönyörűségére szolgálnak. Egyesek azt gondolják, hogy igen önmegtartóztatók, ha ezeket fogyasztják, s erényesek maradnak, ha ezekkel tömik tele a hasukat. Ismertem egy pletykás embert – ez a leghitványabb emberfajta –, aki jóakarója tudomására hozta, hogy túlzottan lángoló erényei miatt egyesek bolondnak tartják, és azt mondta, hogy vigyázzon az elmeállapotára. Mire ő így felelt: „Csudája lettünk a világnak, az angyaloknak és az embereknek. Mi bolondok vagyunk Krisztusért, de ami Istenben bolondság, bölcsebb az embereknél” (1 Kor 4,9–10; 1,25).
Egy férfikolostor építése után, amelyet férfiak irányítására bízott, több szüzet, akiket különböző tartományokból gyűjtött egybe, előkelőeket, közrendűeket és alacsony származásúakat, három csoportba és kolostorba osztott szét, mégpedig olyan módon, hogy akiket a munka és az étkezés különválasztott, a zsoltárok és az imádság kösse össze. Az egymással civakodókat gyengéd szavakkal békítette, a serdülő lányok bujálkodni vágyó testét sűrű és kettőzött böjttel törte meg, inkább akarván, hogy a gyomruk fájjon, mintsem a lelkük, mondván, hogy a test és a ruhák tisztasága a lélek tisztátalansága, s amit a világiak könnyen vesznek, vagy semmiségnek tartanak, az a kolostorokban főbenjáró bűn. Míg más betegeket mindennel ellátott és húsételt is adott nekik, valahányszor ő maga gyengélkedett, nem kedvezett magának, és evvel igazságtalannak tűnt, mivel a mások iránti kegyességet önmagával szemben keménységre váltotta. Elmondom, amit magam tapasztaltam. A rekkenő júliusi hőségben láz támadta meg, és már az életéről is lemondtak. Amikor Isten kegyelméből magához tért, és az orvosok azt javasolták, hogy testének megerősítésére igyon egy kevés gyenge bort, nehogy a vízivás miatt vízkórságba essen, én magam is megkértem titokban Szent Epiphanius püspököt, hogy vegye rá, sőt kényszerítse arra, hogy bort igyék. Minthogy azonban okos és furfangos eszű volt, tüstént megsejtette a fortélyt, és mosolyogva közölte, hogy amit a püspök mondott, tőlem származik. Mit is mondjak még? Amikor a szent életű püspök több óra elteltével kijött tőle, megkérdeztem, mit végzett? Erre azt válaszolta: „Csak annyit értem el, hogy vénségemre engem is majdnem meggyőzött arról, hogy ne igyak bort.”
Szelíd volt a gyászban. Leginkább saját gyermekeinek halála törte meg, hiszen férjének és fiainak elhunyta gyakran tette őt próbára, s mikor száját és hasát megjelölte, és anyai fájdalmát a kereszt jelével próbálta enyhíteni, a fájdalom felülkerekedett rajta, és hívő anyai lelkét legyűrte a test, s bár lelkében győzött, a test törékenysége legyőzte őt.
A Szentírást fejből tudta, s bár szerette a történelmet, és azt az igazság alapjának mondta, mégis inkább lelki megismerésre törekedett, és ezt őrizte lelke építményének csúcsán. Mást is fogok mondani, ami ellenségeinek talán hihetetlennek tűnik: a héber nyelvet, amit én serdülőkoromtól kezdve kínkeservesen részben elsajátítottam, és nem hagyok fel fáradhatatlan gyakorlásával – hogy ennek se legyen híján –, meg akarta tanulni, és ezt olyan mértékben el is érte, hogy a zsoltárokat héberül énekelte, s a szavakat minden latinosság nélkül ejtette. Leányára, Eustochiumra ez mind a mai napig jellemző.
Eddig kedvező szelekkel hajóztam, és ingatag bárkám szelte a tenger fodrozódó habjait, de most zátonyra fut beszédünk, hiszen ki tudna száraz szemmel szólni Paula haláláról? Súlyos betegségbe esett, sőt megtalálta azt, amit óhajtott, hogy elhagyjon minket, és teljesebben egyesüljön az Úrral. Miért késlekedem, és fájdalmamat miért teszem hosszabbá máson időzve? Ez az igen bölcs asszony már érezte a halál közeledtét, s mikor teste már hűlni kezdett, és már csak a lélek parazsa pislákolt szentséges szívében, mintha övéihez térne meg, másokat figyelemre se méltatva, ezeket a szavakat suttogta: „Uram, szerettem a te házad ékességét és a te dicsőséged lakóhelyét” (Zsolt 25,8), és „mily kedvesek a te hajlékaid, Uram” (83,2); „inkább választottam, hogy megvetett legyek az én Uram házában.” (83,11). Akkor megkérdeztem tőle, hogy miért hallgatott el, miért nem akar válaszolni, s hangosan tudakoltam, hogy fáj-e valamije. Görögül azt válaszolta, hogy semmi baja nincsen, sőt mindent csendesnek és nyugodtnak lát. Ezután elnémult és szemét lezárva, mintegy megvetvén az emberi dolgokat, egészen addig, míg kilehelte lelkét, ugyanezeket az igeverseket ismételgette, de amit mondott, fülünket oda tapasztva is alig-alig értettük.
Temetésére hatalmas tömeg gyűlt össze Palesztina városaiból. Valahány szerzetest a pusztában cella rejtett, valahány szűz félrevonultan élt szobája rejtekén, mind szentségtörésnek tartotta volna, ha nem adja meg a végtisztességet egy ilyen asszonynak, mikor a templom alatt, Krisztus barlangja mellett eltemették.
Tiszteletre méltó leánya, a szűz Eustochium, mint a csecsszopó, nem tudott elválni anyjától, szemeit csókolgatta, tekintetén csüggött, egész testét átkarolta, s azt akarta, hogy vele együtt temessék el. Jézus a tanú rá, hogy egyetlen fillért sem hagyott leányára, inkább a szűkölködőknek adta. Hanem, ami jóval nehezebb, ráhagyta a testvérek és nővérek mérhetetlen sokaságát, amit eltartani keserves, magára hagyni azonban bűnös dolog. Isten veled, ó, Paula, légy segítségére imádságaiddal tisztelődnek késő vénségében!
csütörtök 01 január 2026 at 0000 - ISTEN ANYJA, A BOLDOGSÁGOS SZŰZ MÁRIA