A szentsírnál végzett szertartás után meginduló menet élén a feltámadt Krisztus szobrát viszi egy érdemesebb férfi, Miskén az, aki a passióban Jézust énekelte.^* Mezőkövesden régebben maga a bíró, mellette a hites, vagyis falusi esküdt, a húsvéti gyertyával.^* A bíró vitte egészen a legújabb időkig a szobrot Bácsalmás, Bácsszentgyörgy, Borota, Dávod, Gara, Hercegszántó, Jánoshalma, Kecel, Madaras, Nagyborocska, Rém bácskai falukban. Szil rábaközi helységben a céhmester,vagyis a harangozó, Hosszúhetényben a kisbíró, Szarvaskőn a templombíró, Nagybörzsönyben a legénybíró (Burschenrichter). A jánoshalmi, keceli, mélykúti; miskei, nagybaracskai, sükösdikörmenetben az égő húsvéti gyertyát is meghordozzák.^* A szobornak Győrött, Kisalföldön (Szil), Halimbán, továbbá Székesfehérvárott alleluja, Baja környékén feltámadás, Ajkarendek, Lippónémetjeinek ajkán Fleischmännlein, Hímesházán, Magyarpolányban Ostermännlein, Németbólyban Osterlämmchen, Abaligeten, Nagynyárádon Auferstehung a neve. A liturgikus előírás szerint körmenet után a főoltárra kerül, és ottmarad egészen áldozócsütörtökig. Jánoshida szobra egyik lábával koponyán áll, így is jelképezvén a halálon nyert győzedelmet.

A baldachint az Ipoly mentén, továbbá Magyarpolányban házasulandó legények viszik. Mindkét oldalán keresztszülők: komák, komaasszonyok, legény- és lánycimborák. Ez mintha a mátkálás egyik helyi mozzanata lenne. A menet élén két újházas ember kezében a lobogó.

A moldvai Lészped csángó faluban az a szokás, hogy a szertartásról hazaérkezve, a családtagok az ünnepi asztalhoz ülnek, és így szólnak egymáshoz: Feltámadt Krisztus! Felelt: Higgyünk valóban. Így van ez görögkatolikusainknál is. A szokás nyilvánvalóan a keleti egyház hatása. Az északi csángók nagyszombat estéjét, azaz az ünnep vigíliáját húsvét szenvedje néven emlegetik.^*

Ismeretes, hogy körmenet közben a négy világtáj irányában szentségi áldásban szokták részesíteni a körmenet mély csöndben térdeplő résztvevőit. Szeged-Alsóváros népe azonban áldás közben ezeket mondja: Jézus, Jézus, Jézus, Mária, Mária, Mária! Ezt mind a négy áldáskor elnyújtott, panaszos, éneklő hangon megismétlik. A szokás eredete a helyi monda^* szerint még a török időkbe nyúlik vissza. Nyilvánvaló azonban, hogy ez az invokáció a még szóbakerülő húsvéti határkerülés csökevényes maradványa.

A feltámadási körmenet idején történt díszlövésekről is van emlékezés, illetőleg följegyzés. Így Alsósápnógrádi falu számadásai között (1845) olvassuk: az Isten ditsőségére Húsvéti Ünnepeken puskapor vevődvén 2 Ft 45 kr.^* Eredeti gonoszűző célzatuk kétségtelen. A szokást a határjárás hagyományai őrzik.

A szabadságharc idején a bácskai Boldogasszonyfalva (Gospodince) ostrománál a szegedihonvédzászlóalj azt kívánta, hogy a támadásban a legelső legyen. Úgy is történt. Nagyszombat napja volt (1849), és a rohamra induló csapatban felhangzott az ének: Föltámadt Krisztus ez napon! Erre az egész zászlóalj alleluja-harsogás közben véres közelharccal be is vette Goszpodince sáncait.^*

Nem lehetetlen, hogy ez a jelenet a középkori magyar vitézi szokásoknak kései fölvillanása. Laskai Ozsvát ugyanis a Gemma fidei-ben a következőket írja: amikor a jámbor magyar katonák csatába indulnak Krisztus keresztyének ellenségei, a török ellen, előbb önmaguk biztatására mondogatják: hálát adunk az Úristennek, hogy az igaz hitben vagyunk és ezért harcolunk. Akár győzünk, akár meg halunk, megdicsőülünk. Kiáltsuk, tehát háromszor erősen a mi nagy királyunknak, Krisztusnak nevét. Azután egyesek magukat a Boldogságos Szűznek ajánlják, mások a szent királyoknak: Istvánnak és Lászlónak, némelyek megérintik testüket és ezt mondják: tudom, hogy az utolsó napon a földből feltámadok, és ebben a percben meglátom Megváltó Istenemet. Ez az én lelkem reménysége. Azután közösen elkezdik hatalmas hangon (nyilván magyarul. B. S.) a canticumot Krisztus Urunk feltámadásáról:

Tímár Kálmán mutat rá^* arra, hogy ennek a himnusznak föltétlenül volt egykorú magyar átköltése is. Meggyőző érveléssel, jogosan Kájoni János két következő énekével azonosítja. Az egyik szekvencia:

A másik:

A hazai szervita egyházakban (Budapest, Eger), sokáig nem lévén plébániatemplomok, nem volt ünnepélyes föltámadási körmenet. Helyette a rend liturgikus hagyományai szerint virágot szoktak szentelni, majd a Mennyek Királyné Asszonya-antifona eléneklése után a feltámadt Krisztus Anyjának szobrát koronázzák meg.^* A virágszentelményt a hívek hazavitték, hogy otthonukat a betegség, járvány, ördögi incselkedés elkerülje.

Országszerte föllelhető archaikus néphagyomány húsvét napjára virradóra Jézus keresése,Agyagosszergényben istenkeresés, Kiskunmajsán Szentasszony követése, Battonyán szentsírkeresés, amely nyilvánvalóan a középkori liturgikus gyökérzetű ludas paschalis emlékezetét őrzi. Főleg Székelyföldön a határkerülés mozzanataival is keveredett.

A húsvéti misztériumjátéknak négy hazai szövegváltozata is van, amelyet rendre Hartvik püspök Agendája (XI. század második fele), egy Grácban őrzött kódex (XII. század), a Pray-kódex (XIII. század legeleje) és a soproni illetőségű Golso-kódex (1363) őrzött meg. Bemutatásuk előtt azonban a liturgikus hátteret, szertartásokat kell röviden megismernünk.

Nagypénteken a templom alkalmas helyén – mint láttuk – felállították Jézus jelképes sírját, amely leginkább a jeruzsálemi Szentsír-bazilikára emlékeztetett. Sokszor hordozható, tolható alkotmány (sepulchrum Christi) szolgált a szertartás céljaira. Ennek egyetlen hazai, de európai viszonylatban is igen jelentős emléke Garamszentbenedek bencés apátságáé volt. Az esztergomi Keresztény Múzeum őrzi. Figyelemre méltók azok az ábrázolások: faszobrok és fadomborművek, amelyek külsejét díszítik. Felső baldachin-szerű részén a tizenkét apostol álló alakja. A koporsó két hosszanti oldala három-három mezőre oszlik, mindegyikben egy-egy katona. Két végén Krisztus pokolraszállása: Ádám és Éva és talán Ábrahám, illetőleg feltámadása: a három Mária és a gyolcsot felmutató angyal.^*

A nagypénteki csonkamise után a szent keresztet ilyenfélében helyezték el. Húsvét reggelén a sírhoz ment a papság. Illendően fölemelte a keresztet, és helyébe gyolcskendőt vagy fátyolt tett a sírba, amely azokat a ruhákat jelképezte, amelyekben az Úr teste betakarva nyugodott a koporsóban. Ilyen fátyol emléke egy 1535 körül írt pannonhalmi leltárban^* is megmaradt.

Hartvik szövege^* után a XIII. századból is maradt ránk egy Quem quaeritis-játék,^* amelyet Grácban őriznek. Világi papok számára készült, valószínűleg a kalocsai érsek hatósági területén. Igen szűkszavú, jóformán csak jelzéseket ad. Inkább biblikus, mint liturgikus jellegű. Feltárását és értelmezését Mezey Lászlónak köszönjük. A játék előadása a nagyszombati vecsernyéhez kapcsolódott. E szokatlan időpont okát, Mezey szerint egyelőre nem tudjuk megmagyarázni.

Pray-kódexben megörökített szertartás^* szerint a húsvét hajnali offícium nocturnum harmadik versiculusa alatt két angyalnak öltözött pap, diakónus, esetleg gyermek lement a sírhoz és ott megálltak, vagy leültek. Amikor a harmadik versiculust is elmondták, az egész papi kórus levonult a sírhoz. Kettő-három a Jézus keresésére induló asszonyokat jelképezte közülük (Márk 16, 1-7). E Máriák és a két angyal között folyt le a dráma párbeszéde, amelynek végén az angyaloknak e szavaira: nincs itt, feltámadt, jöjjetek és lássátok a helyet, – ketten fölvették a gyolcsruhát és bizonyságul a nép felé fordulva felmutatták. A szertartást prédikáció és áldás fejezte be.

Garamszentbenedeken a szentsírhoz hozzátartozott egy szobor is, amely a feltámadt Krisztust ábrázolja olyan helyzetben, mintha a levegőben lebegne, magasba törne. Valószínű, hogy e szobor a feltámadásnak mintegy a szemléltetésére szolgált. Amikor a papság ajkán felhangzott a Resurrexit, az Úr koporsója mögül a szobrot láthatatlan kezek szép csöndesen a magasba vonták, amíg a mennyezetig fölvont és felhőket jelképező kárpitok között el nem tűnt.^*

E középkori liturgikus gyakorlat az újkor elején megváltozik, szétágazik. Mint mondottuk, egyfelől ihleti a jézuskeresés, palócosan krisztus-keresés^* népi hagyományvilágát, másfelől azonban a vigíliára előhozott sajátosan magyar, illetőleg közép-európai szertartási fejleményként a nagyszombat-esti feltámadási körmenetben megérte napjainkat is.

Nyilvánvaló az is, hogy a középkor végén felbukkanó és húsvéti játékokra utaló följegyzések szintén a misztériumnak nemzeti nyelven megszólaló sarjadékaira vonatkoznak. Adataink Pozsony (1439) és Bártfa (XV. század első fele, továbbá 1498, 1516) levéltáraiból kerültek elő. E német nyelvű előadások szövegei sajnos, nem maradtak ránk. Tartalmukra, fölépítésükre Ábel Jenő osztrák és délnémet párhuzamokból következtet.^* Ez az elnépiesedett liturgikus hagyomány föltétlenül megvolt magyar városainkban, a magyarság szélesebb köreiben is. Ennek – mint röviden említettük és most látni fogjuk – bizonysága a jézuskeresés, amely a húsvéti misztériumjáték elnépiesedett formáit, szinte utóéletét őrzi. Hozzátapadtak főleg a Székelyföldön a tavaszi határkerülés archaikus-szakrális célzatai is.

A soproni eredetű Golso-kódex szövege már kevésbé játékjellegű, mégis ebbe a liturgikus összefüggésbe tartozik. Más későbbi kéziratos, sőt nyomtatott misekönyvünkben (Pozsony, Pécs, Zágráb, Buda, Eger, Esztergom, Kassa) is megtalálható.^*

A Felső-Ipolyvidék magyar faluiban^* nagyszombat éjszakáján, éjfél előtt a templom bejáratánál szoktak gyülekezni a hívek. Ott van a falu apraja, nagyja. A szülők gyermekeiket is magukkal viszik. Igen fontosnak tartják, hogy ezen az ájtatosságon mindenki ott legyen. A távolmaradókat számontartják és megszólják, éppen úgy, mint azokat, akik húsvét előtt nem gyónnak, a nagyböjti stációkat nem járják. Az előimádkozó az előénekessel a templom ajtajához térdel és elkezdi a bevezető imádságot. Az előforduló imádságokban Jézus szenvedéséről, haláláról, föltámadásáról, a kenetvivő asszonyokról van szó. Könyörögnek azonkívül a bűnösök megtéréséért, mindenféle károk távolmaradásáért, jó termésért. Azután csendben fölfejlődik a körmenet. Énekelve mennek a legelső határkeresztig és onnan sorba minden kereszthez, ami a falu határában van. Mindegyiknél imádságot mondanak. A legtávolabbi és egyúttal a legutoljára hagyott keresztnél van elhelyezve a feltámadt Krisztus szobormása, amelyet valóságos diadalmenetben visznek vissza a templomba. Kigyúlnak a gyertyák, lobognak a napraforgószárból készített fáklyák. A körmenet a temetőbe kanyarodik be végül, itt mindenkinek akad kedves sírja, ahová letelepszik már csonkig égett gyertyájával. Hajnalodik, amikor abbahagyva az előimádkozó után mondott imádságokat, alvó gyermekeikkel hazatérnek.

Litke palócai is keresik Jézust: egészen a virradatig ájtatoskodnak a templomban. Hajnali harangszóra énekelve végzik az Úrangyalát, majd hazafelé indulnak. Megmosakodnak a patakban, amely most öregek jámbor hite szerint aranyvízzé válik. A Jordánon átmenő Jézus változtatja át.^*

Székelyudvarhely városában^* a Jézus keresésére régebben a céhek indultak, a zászlókat maguk a céhmesterek vitték. Ez a mozzanat régi hagyományt őrzött meg, mert a középkorban a liturgikus játékok rendezése sokszor a céhek föladata volt. A lovasmenet hajnalban a nyeregkápákban fegyverrel fölszerelve indul el Krisztus keresésére, akinek a szobrát elrejtették a búzában és ezt kell föltalálni. A büszke és boldog megtaláló hozza a szobrot a lovasok kíséretében, akiket Jézus katonái néven emlegetnek. A város szélén áll Jézus kápolnája, egykor híres búcsújáró hely, a menet itt üt tábort. Elküldik az előköszöntőket a városba jelenteni, hogy megtalálván Jézust, indulhat a processió eléje. Az előköszönők élükön a bíróval térnek vissza. Kis idő múlva a processió is jön, szent zsolozsmákat énekelve. A zászlókat Jézus szobra előtt meghajtják, Jézus katonái dísztüzet adnak, majd nagy lövöldözés közben megindul a menet a városba. A keresztek előtt meg-megállanak. A piacon sokat lövöldöznek a kálvinista templom felé. A templom elé vonulva még egyszer dísztüzet adnak, utána pedig szentmisét hallgatnak.

A szokás a múlt század második felében Szegeden is virágzott. A Jézus keresése a Kálvárián az összes városrész részvételével történt. Részleteket sajnos, már nem sikerült fölkutatnunk.

Tápén a Jézus keresésére éjjel két órakor gyűlnek össze a hívek a temetői kápolnában. Az énekes asszony könyörgést mond, hogy az ájtatosságot megkezdhessék és be is végezhessék. Utána a Szentháromság olvasóját imádkozzák és elindulnak a szent kereszttel a templom felé. A templom ajtaja ezúttal nem nyílik meg előttük, hanem ott az ajtó előtt eléneklik a Szent vagy Uram… kezdetű éneket, utána elmondják az Oltáriszentségről szóló litániát. Közben énekelnek is. A menet most a dicsőséges olvasót imádkozza és visszaindul a kápolna felé. A kápolna ajtajában a Föltámadt Krisztus e napon… kezdetű éneket éneklik.

A szegedi szakrális tájhoz tartozó Csanádapácán nagyszombaton éjfélkor összegyűlnek a hívek a templomban és egy feszülettel elindulnak a temetőbe Jézus keresésére. Amíg mennek, ezt éneklik: Hol vagy én szerelmes Jézus Krisztusom?… Kinn a temetői keresztnél imádkoznak, majd megkerülik énekelve az egész falut. Ekkor az emberek fölkelnek ágyukból, kimennek és megcsókolják a szent keresztet. Amikor bejönnek a templomba, ezt éneklik: Föltámadt Krisztus ez napon alleluja… Végül a Jézus-keresők is megcsókolják a keresztet és hazamennek.

A szokás a mi tudomásunk szerint ismeretes még a szintén szegedi gyökérzetű Algyőn, Sövényházán, Szőregen, Újkígyóson, Mindszenten, Padén. Előfordul természetesen az ország több helyén is, tudomásunk szerint Szakcs, Zalaszentbalázs, Kányavár, Csáford, Búcsúszentlászló, Vasboldogasszony, Csolnok, Esztergom, Nagybőzsöny, Horvátzsidány (Boga iskati), Vízkelet, Kiskunmajsa, Apátfalva, Jászladány, Dány, Tápiógyörgye, Gyöngyöspata, Nagykörű, Mezőkovácsháza községekben is, részletező adatokkal azonban alig rendelkezünk.

Megjegyezzük még, hogy Csanádpalota hívei az ájtatosság végén a katekizmusi ének helyi változatát éneklik: egy az Isten, kettő Mózes kőtáblája, három a Szentháromság, négy a négy evangélista…^*

Nyilván a középkori húsvéti fénymisztika elnépiesedett maradványa, a jézuskeresés sajátos helyi fejleménye, hogy egyes falukban, amelyeknek számát a gondos kutatás hihetőleg még gyarapítani tudná, a hívek virrasztva várják, hogyan kel föl az éjszaka sötét sírjából a nap, mintegy a lumen Christi jelképe és angyala, akinek tekintete olyan volt, mint a villám és ruhája, mint a hó (Máté 28,3).

Hosszúhetény Baranyának egyik középkori gyökérzetű magyar szigete. A férfinép húsvét éjszakáján nyilvánvalóan sokkal gazdagabb, de föltétlenül szakrális jellegű régi hagyomány nyomán, talán még napjainkban is egyenként fölszállingózik a Zengő tetejére. Itt tüzet gyújtva, várják a napkeltét. Sajnos, a szokásról többet nem sikerült megtudnunk. Még csak annyit hallottunk, hogy egy falubeli fiatal pap ott fönt a hegyen, várakozás közben gyóntatott is.

Muraköz vendjei körében még a múlt század derekán is élt a vazmenka, a horvát vazmenak „húsvéti tűz” m tájszólási változata. Nagyszombat éjszakáján Alsódomború (Donja Dubrava) fiatalsága, pásztornépe, a falu alsó és felső végén – hajdanában nyilván szentelt parázzsal – tüzet gyújtott. Húsvét napjára virradó hajnalban a legények folytonos ostorpattogtatás mellett, hajtották a tűzhöz a jószágot: marhát, disznót. Mindenki iparkodott, hogy első legyen. Kicsúfolák azokat, akik virradat után értek csak oda.^* A szokásnak másfelé is vannak horvát párhuzamai.^*

Húsvét hajnalán az erdélyi evangélikus szász ifjúság – nyilván még megőrzött középkori hagyományként – ki szokott vonulnia magaslatokra, hogy a fölkelő napban a Húsvéti Bárányt megpillantsa.^*

A kutatás jelen állapotában még nehéz volna megfelelni arra a kérdésre, hogy a XVII. és XVIII. században bevándorolt idegen ajkúakból települt faluink párhuzamos jelenségei autochton hozományuk-e, avagy részben már a magyar hazában, a magyar licenciátus jámborság hatására mutatkozó fejlemények.

Hercegszántó idős sokác népe Jézus keresésére húsvét hajnalán, igen korán kimegy a temetőbe. Sem menet, sem jövet nem szabad beszélni, csak imádkozni, énekelni. Itt mindenki a maga hozzátartozóinak sírján gyertyát gyújt. Föltételezhető, hogy a láng valamikor a nagy szombati szentelt tűz, esetleg húsvéti gyertya fényéből származott.

A német hagyományú Orfű faluban az asszonyok mindjárt éjfél után kimennek a temetőbe, ahol sírjaikat virágvasárnap szentelt barkával és somvirággal, Krisztus királyi dicsőségének tanujelével tűzdelik körül. Majd a temetői keresztnél összegyülekeznek: virrasztanak és imádkoznak a halottakért. Amint hajnalodik, feltámadási énekeket kezdenek énekelni.^*

Csepel hajdani német jézuskeresőit a legények lóháton kísérték. Kimenet éjszakai sötétben még Jézus kínszenvedéséről énekeltek, amikor azonban a nap feljött, húsvéti énekekre zendítettek.^*

Budaörsi hiedelem szerint a fölkelő nap is háromszor ugrik, sugárzik örömében. Megjelenik benne a Húsvéti Bárány is.^*

Leányvár német népe húsvétvasárnap kora reggel szótlanul szokott a Kálváriára fölmenni, ahol mindenki a dicsőséges olvasót imádkozza magában. Ugyanekkor a legények szintén szó nélkül kilovagolnak a mezőre, hogy a húsvéti harmat (Ostertau) használjon nekik és lovaiknak. Ez nyilván a húsvéthétfői Emmaus-hagyományból került előre.

A piliscsabaiak éppen így mennek a Kálváriára és ott a húsvéti harmatban a szent sebek tiszteletére öt Miatyánkot és Hiszekegyet végeznek. A pesthidegkútiak a kálváriai ájtatosság után letérdelnek, és a hajnali nap felé fordulva imádkoznak, végül a harmatban megmosdanak.

Pomázon és Budakalászon az öregek már csak a kertjükbe mennek, és ott harmatos kézzel végigsimogatják az arcukat. Mint mondják: betegség és szeplő ellen. A solymáriak is harmatban mosakodnak e szent hajnalon.

Pilisborosjenőn hajdanában mezítláb jártak a harmatos réten. Budafokon nagyszombat este vízzel telt mosdótálat szoktak állítani az udvarra. Húsvét reggel, a Kálváriáról hazaérkezve, e szavakkal mosdanak meg benne: ich wasche mir meine Krankbeit.^*

Hímesháza németjei kora hajnalban szótlanul kimennek a mezőre, a harmatban megmossák a kezüket, miközben ezt mondják: ich wasche meine Hände im Ostertau. Was meine Hände das ganze Jahr bestreichen, soll alles beil und gesund werden. Ha a marha felfúvódik e szavakkal húzogatják meg: +++ Heut’ ist der beilige Ostertag, da wascb’ ich meine Hände im Tau, was meine Hände das ganze Jahr bestreichen, soll verblähen und verblasen, +++. Utána három Miatyánkot és egy Dicsőséget mondanak el Jézus feltámadásának emlékezetére.^*

Hasonló Vókány hagyománya is. Itt, amikor kezüket a falu határában folyó vízbe mártják, ezt mondják: jetzt wasche icb meine Hände im beiligen Ostertau, was ich ansebe und anschau, soll alles verblau. A felfúvódott marhát itt is húzogatják és háromszor ismétlik: jetzt streich ich mit meiner rechten Hand, was icb anseb’ und anschau soll alles verblau. +.^*

Kakasd jámborabb német népe húsvét hajnalán a Kálváriára megy imádkozni. A harmatban (Morgentau) megmosakszik, ez megvéd a bűntől, betegségtől.

A vegyesajkú Szőkéd baranyai faluban húsvét hajnalán a legelői gémeskútbál szótlan vizet (Ostertauwasser) hoztak. Az ünnepi ebédet mind a horvát, mind a német asszonyok ezzel főzték meg.^*

Hőgyész németjei a nagyszombati szenteltvízből a kútba is szoktak önteni. A húsvét hajnalán belőle merített víz az Ostertau. Ebből mindenki ivott, sőt az elhalt családtagok sírjára is hintettek belőle.^*

A hagyomány évszázados erejére jellemző, hogy Aba református magyar népe húsvét hajnalán még pár nemzedékkel ezelőtt is kiment a maga temetőjébe, ahol a tiszteletes áldást mondott.

Dunaszentmiklós német asszonynépe hajnali kakasszó előtt a határban némán keresi Jézust. Később a sekrestyés megnyitja előttük a templomajtót, hogy az üres sír előtt imádkozzanak. A szokásnak Ostertaubeten a neve.^*

Az egyeki német asszonyok napkelte előtt a temetőbe mennek és halottjaik sírját szenteltvízzel meghintik.^*

A régi ország több vidékén, főképpen a peremeken elszigetelődött szokásként máig él a húsvéti határkerülés. Hogy katolikusok is, erdélyi protestánsok is egyaránt ismerik, arra mutat, hogy a középkorban a szokás történelmi hazánkban általános lehetett.

Ismeretes, hogy a középkorban tavasszal a jelesebb ünnepeken a földeken, a vetések között ereklyékkel, zászlóval, énekszóval körmeneteket tartottak, hogy a vetést mintegy bővebb termésre hozzák, a kártevőktől, gonoszlélektől megoltalmazzák. E hagyományból sarjadt a búzaszentelő és úrnapja liturgiája is. Az ünnepek ünnepén, húsvét hajnalán hírül vitték a földeknek is az Úr nagy győzelmét, a feltámadást, hogy a gonosz szellemeket, a természeti csapásokat, a föltámadt Krisztus hatalmával a határtól elrettentsék.

A középkori hagyomány szívósságára vall, hogy a már félszázad óta reformátussá vált Szilágyságban, Szilágysomlyó városában – amint az 1615. évi gyulafehérvári országgyűlés panaszolja – a tiszttartó az elmúlt húsvétban keresztet adott ki Krasznára, és az odavalósiak az egyszerű kereszttel, pap nélküli processziót jártak a mezőn. A szentegyházba is be akarták vinni, azonban a prédikátor tiltakozott és még a cinterembe sem eresztette be őket a kereszttel. De azzal nem gondolván, a cinterembe bementek, és ott minden ceremóniákat perágáltak. Annak utána lövöldöztenek, és a prédikátort illetlen szókkal illették.^*

Szintén a váradi egyházmegye területéről származó későbbi följegyzés (1665) szerint az mi romano-catholica religionkban régi, bévött szokás az volt, hogy mink az karácsonyi és húsvéti innepeknek éjszakáin hajnalig is miseszolgálatban foglaljuk magunkat, akkoron az ifjúság szokott lövöldözni: affelett az is régi, bévött törvényünk volt, hogy minden húsvét napján határt kerülénk, azaz processiót járánk.^*

A múlt század derekán a határkerülés lefolyása a Székelyföldön^* ez volt: a legények és fiatal házasemberek vacsora után a cinteremben, azaz a templomot környező temetőben gyülekeztek, ahol megválasztották elöljáróikat. Ezek a főkirálybíró, dúlók, bírák, pap, énekvezető és mások. Utána zsoltárénekléssel megkerülték a templomot, majd az alkalmi pap imádságot rögtönzött ilyenformán: Úristen, áldd meg határunkat, szőlőhegyeinket, kertjeinket! Áldd meg falunkat, hajlékainkat! Áldd meg hazánkat, nemzetünket! Küldd el hozzánk az igazságot, a törvényt, adj jó elöljárókat! Távoztass el mezeinktől jégesőt, sáskát, árvizeket, falunktól a tüzet, idegeneket! Adj bő termő esztendőt és békességet! Úristen, halld meg imádságunkat!

Az imádság után végigvonultak a falun. Menet közben folyton énekeltek és imádkoztak, azonkívül az útjukba eső mezei forrásokat kitakarították, és egy-egy rövid imádságot mondottak, hogy Isten bő forrással, jó ivóvízzel áldja meg őket. Ha az idő kedvezett, akkor a falu egész határát megkerülték. Ha nem, akkor csak a vetéskertet, a búzahatárt, és utána visszatértek a templomba. Itt az éneklést és imádságot megismételték, majd a pap áldása és a főkirálybíró intelmei között oszlottak szét. Ez utóbbi lelkükre kötötte, hogy a falu határait el ne felejtsék, egyben az elhányt vagy elfelejtett halmokat, határjeleket mindannyiszor megújítsák, és a község igazát mindenkor megoltalmazzák.

Ekkor már hajnalodni kezdett. A legények fenyőágat törtek, színes szalaggal, cifra papirossal, hímes tojással feldíszítették és kedveseik kapujára tűzték föl. Húsvét másnapján aztán a virágtevő legények locsolkodni mentek. A fiatal házasok pedig dideregtek, azaz elmentek az ablakok alá, és ott fázósan bebocsájtást kértek. Közben eláldották a házbelieket minden jóval, ugyanakkor azonban tréfásan kibeszélték a falu népének, főképpen a fiatalságnak titkait. A didergők jutalomban részesültek.

A Nyárád vidékén^* a múlt század végén húsvét szombatján este, amikor már napi munkájukat bevégezték, a falu fiatalsága, negyven-ötven legény összegyűlt a piacon határkerülésre. Itt maguk közül néhány elöljárót választottak, akik az egész menetet kormányozták. Útnak indultak.

A faluból kivezető út végén elkezdték a zsoltáros énekeket: Tebenned bíztunk eleitől fogva…Vagy: Határt rendelt az Úristen… Egy-egy darab út után pihenőt tartottak, amikor felváltva a jobb szónokok hálaimádságot mondottak, amiért a határt és a falut eddig is megóvta Isten minden veszedelemtől, és egyúttal kérték, hogy áldja meg bő terméssel. Távoztasson el tőlük minden veszedelmet. Óvja meg tűztől, víztől, jégesőtől, rossz ember szándékától, a barmokat pedig a dögvésztől. A lakosságnak adjon erőt, egészséget a mutatkozó termés betakarítására. Ezeket az imádságokat valósággal kiabálták, hogy Isten mintegy meghallja, a gonoszokat pedig elriassza. Az út további folyamán még néhányszor tartottak pihenőt, amikor is énekeltek, és más-más határkerülő megismételte a föntebbi kéréseket. Amikor pedig a szomszéd falu határához értek, itt mindkét község határának jó terméséért, boldogulásáért kölcsönösen imádkoztak. Rendesen csak késő éjszaka tértek vissza.

Vadasd (Vadas) marostordai faluban^* a múlt század végén a legények már nagypénteken összeverődtek, összejárták a határt, és minden forrást, csorgót, amit a téli viharok, őszi esőzések megrongáltak, helyrehoztak, kitisztítottak, hogy a következő mezei munkák idején a szomjúhozók ne szűkölködjenek soha friss italban.

Maga a határjárás nagyszombatra esett. Alkonyatkor hangos kürtszövet, kurjongatással indult el néhány legény az egyik faluvégről végig az utcákon. Mind többen csatlakoztak hozzájuk, és a falu határában lévő vetéskert felé mentek. Itt pihenőt tartott a gyülekezet és hozzáláttak nyomban a szervezkedéshez. Választottak egymás közül egy írástudó alkalmi papot, aki a szokásos könyörgéseket olvasta fel az imádságos könyvből. Ez volt az első tekintély: szent és sérthetetlen, akárcsak a király. Azután választottak egy éneklő mestert, aki az éneklést vezesse, és a szövegeket előmondja. Egy ember lett az ítélőbíró, hogy igazságos megtorlásban részesüljenek a határjárás alatt netalán előforduló kisebb kihágások. A bírói ítélet végrehajtására megtettek egy izmos, jókötésű legényt. Ez volt a csapómester. Végül kiszemeltek egy kürtöst és négy felvigyázót, akik a rendről gondoskodtak. Két legényt előre küldöttek a vetéskert utolsó pontjára, hogy ott jó tűzzel várják a határjárókat, amikor azok feladatuk végeztével éjfél tájban odaérnek.

Törvényeket is szereztek. Káromkodni tilos. Haragot, gyűlöletet egymás iránt erre az időre mindenkinek el kellett felejteni, és csak a szeretet hangján volt szabad egymáshoz szólani. Aki a másikat tegezve szólította, súlyos kihágást követett el. Az idősebb ember titulusa: bátyám uram, a fiatalé: öcsém uram. Menet közben nem lehetett duhajkodni, engedetlenkedni, léháskodni. Akit mégis a felügyelők elé kellett vinni, arra személyválogatás nélkül rávertek.

Nagy későre indult el a menet égő lámpásokkal óriási lárma és zsivajgás közben a vetéskert körül. Az ájtatos zsoltárok dallamát kurjongatások, kürtölések szakították meg. Közben meg-megállottak több helyen és a választott pap után buzgón imádkozva kérték a vetéskertre Isten áldását.

Később két suhancot előre küldöttek a hegytetőre, hogy a szomszéd falu birtokterületétől elválasztó határdombot megkeressék. Ez volt a legháládatlanabb hivatal, mert a két legényke a határdombra fektetve, okvetlenül kikapott. Ha megtalálták azért, hogy jövőre még inkább emlékeznének rá. Ha meg nem találták meg, akkor büntetésből olvasták az ítéletet rájuk. A tisztség elől megszökni nem volt tanácsos, mert aki ezt megtette, húsvét másodnapján a templom előtt istentisztelet után részesült verésben.

A legmagasabb határhegyen meggyújtottak egy-egy jó nagy szalmazsúpot, hogy a szomszéd faluknak is hírt adjanak a határjárásról. Ha ilyenkor idegen határjárókkal találkoztak, letelepedtek egymással szemben, és együttesen énekeltek valamely húsvéti éneket, majd mindkét fél papja rendre egy-egy könyörgést végzett el. A végén pedig teljes erejükből felkiáltottak: adj Uram bort, búzát; bőséget, csöndességet a magyar hazában!

A határjárás végeztével fölkeresték a két tűzgerjesztőt, akik kötelesek voltak a társaságot olyan tűzzel várni, amely még csupa eleven szénhalmaz láng és üszök nélkül. Ez is áldatlan hivatal volt, mert az odaérkezők addig mesterkedtek, amíg valami kis hibát nem találtak a tűzben, és át nem szolgáltatták őket a csapómesternek. Ez azonban már a szertartás tréfás része volt.

Innen hazatértek a határjárók ismét a faluba, de most már csöndesen, hogy az alvókat ne zavarják. Végigjárták szép rendben a falut, és ahol lány vagy ifjú menyecske volt, fehér barkaágat tűztek a kapura. Ezzel illedelmesen azt akarták kipuhatolni, hogy húsvét másnapjára virradólag hol várják őket szívesen, ha öntözni mennek. Ez volt a hajnalozás. Ahol a kapuról reggelre levették az ágat, oda hajnalozók be nem tették volna a lábukat semmiért.

Gyergyóban^* még századunk első évtizedeiben is a határjárás eleje az volt, hogy a feltámadási körmenet után a pap kihirdette: húsvét reggelén mise, áldozás, az eledelek megszentelése, majd ezt követőleg a határkerülés.

Nyolc órakor harangoztak. A gyalogosok a templomkerítésben, azaz cinteremben, a lovasok pedig a piactéren gyülekeztek. Indulás előtt a lovasok vezetője megmagyarázta az út célját, amiért kivonultak a vetéshatárba: hálaadás a húsvéti lelki megújhodásért, a nagy természet újra ébredéséért, könyörgés Isten áldásáért.

A lovasok jobbra, a gyalogosok pedig balra indultak, hogy kint a határban egy keresztnél találkozzanak. A faluban ezt énekelték: Feltámadt Krisztus ez napon. A falu végétől a dicsőséges olvasót imádkozták. Megérkeztek a szokott helyre, ahol a szomszéd községek: Szentmiklós, Alfalu, Csomafalva, Újfalu, Kilyénfalva, Tekerőpatak népe találkozott egymással. Ekkor közösen elénekelték a Mennynek királyné Asszonya antifónát. Ennek végeztével zászlók és lobogók lengetésével köszöntötték egymást a körben fölfejlődő gyalogosok és lovasok.

A soros község vezetőembere az összeseregletteknek szívből boldog alleluját kívánt, és röviden elmondta a találkozás célját: köszönteni egymást a föltámadt Jézus nevében, bizonyságot tenni az egymáshoz való tartozandóságról, atyafiságos szeretetről, a községek közötti békességes egyetértésről, az ősöktől örökölt igaz katolikus hitről, a sok évszázados szokások hűséges megtartásáról, és hogy – támaszkodva az evangéliumi biztatásra: ahol ketten vagy hárman összejönnek az Úr nevében, ő is ott lesz közöttük – együtt imádkozzanak azért, hogy Isten a földnek bő gyümölcsét adja és megtartsa. Ezután e köszöntéssel: dicsértessék a mi mostan feltámadott Úr Jézus Krisztusunknak áldott szent neve, hangos szóval elmondja, órálja a régi imádságot:

Adjunk hálát a mi kegyelmes teremtő Urunknak és Istenünknek, hogy megadta érnünk a mai dicsőséges szent napot, úgy mint Krisztus Urunk halottaiból való dicsőséges feltámadásának szent ünnepét, és kegyes és irgalmas szemét rajtunk tartván, őrizett és oltalmazott sok rendbéli szomorú változásoktól és mindenféle keserves romlásoktól, károktól. Minthogy pedig sok rendbéli szükségek alá vagyunk vetve, melyek nélkül naponként nem lehetünk, azért legelőször is könyörgünk isten ő szent fölségének, hogy a mezeinken lévő és leendő veteményeinket, melyeknek megáldásáért a mai dicsőséges szent napon szép isteni dicséretekkel határainkba ki szoktunk járni, Isten ő szent fölsége kőesőtől, sáskától, ragyától, szélvésztől és a csillagoknak mérgétől megőrizze és megtartsa. Azért irgalmasságát kérjük ezen vetésekre, hogy azokat a jég el ne verje, a forgószél föl ne forgassa, a fergeteg el ne tiporja, a hőség ki ne égesse, az árvíz el ne ölje, hanem épségben megtartván, a kezünkbe méltóztassa, hogy az ő szent nevének legnagyobb dicsőségére romlandó testünknek táplálást vehessünk, s annak fölötte sok szegény atyánkfiának irgalmasan kedveskedhessünk, kegyesen engedje.

Utána hasonló barokkos érzelmességgel könyörgött a szentséges római pápáért, majd rendre az egész papságért, királyért, a bűnök megszűnéséért, a pogányok megtéréséért, a nem katolikus atyafiakért, végül hetedszer mindennemű elhagyatott, szegény nyomorultakért, ügyefogyottakért, ágy fenekén fetrengő szegény halálos betegekért…<sup>*

Teljes fejezet : http://mek.oszk.hu/04600/04645/html/khp0019.html</sup>