Úrnapja a szegedi eredetű Lányi-kódexben szentvérnap, a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökre eső parancsolt ünnep.

Az Egyház a nagyheti gyász miatt nem ünnepelhette méltóképpen az Utolsó Vacsora misztériumát, az Oltáriszentség szerzését. Bár csütörtök ősidőktől fogva egészen napjainkig az Oltáriszentség emlékezetére rendelt nap, mégis sokáig hiányzott a Kenyér és Bor kiváltságos ünnepe.

Kialakulását a kalendáriumi megfontolások mellett az Oltáriszentség sajátos középkori kultusza ihleti. Ugyanis a szentostya megszentelő erejéhez, gonosz és ártalmas dolgokat elűző hatalmához már a kora középkorban számos jámbor képzet és szokás, olykor babona fűződött, amelyeket az Egyház is részben helyeselt, részben tűrni volt kénytelen. Másfelől a középkor utolsó századaiban felbukkanó eretnekségek éppen az átlényegülés misztériumát vették tagadásba, amelyekre az Egyház az eucharistikus hit ünnepélyes megvallásával felelt.^*

Az előzményekhez az is hozzátartozik, hogy valamikor égiháború esetén a Szentséggel körüljárták a falut, hogy a földeket megoltalmazzák vele. Egyébként is általános szokás volt, hogy az Oltáriszentséget meghordozták a tavaszi vetések között, hogy egyrészt távoltartsa tőlük a természeti csapásokat, másrészt pedig, hogy bőséges termés járjon a nyomában. Ezekből az áldáskérő felvonulásokból, theophorikus, azaz Oltáriszentséggel olykor lovon, sőt hajón történő körmenetekből is indítást kapott az úrnapi processzió, a Karancs vidékén gulyibajárás, amelynek a négy világtáj felé adott áldása ma már szimbolikus jellegűvé vált, régebben azonban nagyon is gyakorlati rendeltetése volt: az embernek, földnek, zsendülő vegetációnak megáldása.^* A négy áldás egyébként alighanem hazai liturgikus fejlemény.^*

Az ünnep megkedveltetésére közvetlenül sokat tett a XIII. században Szent Júlianna, lüttichi apáca, aki egy látomásában a teliholdat látta, amelyből azonban egy darabka hiányzott. Mennyei sugallat révén megtudta, hogy a hold az egyházi évet jelképezi, hiánya pedig az Oltáriszentség ünnepe.

Julianna látomása többek között Pantaleon Jakab lüttichi papot is megindította. Jakab később IV. Orbán néven pápa lett. Éppen Orvietóban nyaralt, amikor hírül vitték neki, hogy a közeli Bolsena városában az ostya a pap kezében átváltozás alatt vérezni kezdett (1264). Ismeretes, hogy a csodát egyik vatikáni freskón Rafael is megörökítette. Orbánt a csoda most már arra bírta, hogy úrnapjának megünneplését az egész Egyházban elrendelje,^* Aquinói Szent Tamást pedig megbízta az ünnep miséjének és zsolozsmájának összeállításával. A filozófus Tamás költőként is remekelt: az ünnep szekvenciája (Lauda Sion, Salvatorem) és körmeneti énekei (Pange lingua gloriosi, Sacris Sollemniis, Verbum supernum) a középkori himnuszköltészet legcsodálatosabb alkotásai közé tartoznak. Számos szép magyar fordítást ihlettek, köztük a két legnagyobbat, Babits Mihályét és Sík Sándorét, továbbá Szedő Dénesét.

Az úrnapi kultuszt éppen hazánk a legelsők között karolta föl. Keltezésekben hamar felbukkan. 1271. Kolzsvár: quinta feria proxima ante festum SS. Corporis Christi. 1301. Nagyszeben: feria sexta post festum SS. Corporis Christi. 1313. Nagyvárad: in festo corporis Christi. 1315. Székesfehérvár: in quindenis festivitatis corporis Christi.^* Mindezek az adatok úrnapjának már virágzó kultuszáról tanúskodnak. Kibontakozásukban részük lehetett a latin (vallon) kereskedőknek és az erdélyi szászok rajnai kapcsolatainak is.

Az újszerű eucharisztikus szemléletnek és érzületnek állanak szolgálatában hazánkban is a Krisztus Teste-társulatok, papi, olykor világi közösségek: Buda, Pest, Magyaróvár, Sopron, Bazin, Pozsony (1349. fraternitas corporis Christi), Pozsonyszentgyörgy, Körmöcbánya, Besztercebánya, Selmecbánya, Eperjes, Bártfa, Kisszeben, Lőcse (1402, Bruderschaft des heiligen Leichnams Christi), Kassa, Eger, Kolozsvár, Szászbeszterce, Nagyszeben (1372, Gesellschaft des heiligen Leichnams, fraternitas excelsi et mirifici sacramenti corporis et sanguinis Christi), Brassó városokban. Budán és Sopronban két Krisztus Teste-társulat is virágzott. Budán az egyiknek, amelynek a Mária Magdolna-templomban volt oltára, a magyarok, a másiknak pedig, amelynek oltára a Nagyboldogasszony templomában állott, a németek voltak tagjai. Sopronban ellenben az egyikhez papok, a másikhoz pedig világiak tartoztak. Az első társulat Pozsonyban alakult, a többi általában a XV. században.^*

E társulatok célja Isten dicsérete és Krisztus testének tisztelete. A tagok az Oltáriszentség dicsőségére minden csütörtökön énekes nagymisén vettek részt. Gondoskodtak arról, hogy közülük senki meg ne haljon az Oltáriszentség vétele nélkül, és hogy a pap illő kísérettel vigye a beteghez. A város szegényeit és az idegeneket a társulat temette el.^*

Az Oltáriszentség tisztelete nemcsak azokon a helyeken virágzott, ahol külön tiszteletére alakult vallásos társulatról is vannak adataink. Szerte az országban, falun-városon egyaránt sok Oltáriszentség tiszteletére szentelt templom, kápolna, vagy legalább oltár állott.

Későközépkori búcsújáró helyeink túlnyomó része: Báta, Szeged, Kassa, Ludbreg(Horvátország), Vasvár, Győr, Pécs, Garamszentbenedek szintén eucharisztikus jellegű: a bennük tisztelt vérző ostya történeti és kultikus hátteréről, egyben az imago pietatishazai ábrázolásainak európai összefüggéseiről a magyarországi búcsújárásról készülő munkánkban szólunk bővebben.^*

Ez az eucharisztikus szellemiség úrnapját az egyházi év legnagyobb ünnepei mellé emeli. Évszázadokon át a katolikus társadalomnak legünnepélyesebb: dramatikus elemekkel, misztériumjelenetekkel, látványosságokkal is színezett hitvallása, reprezentációja lesz belőle, amelyen – mint látni fogjuk – olyanok is tartoznak rész venni, akik foglalkozásuk miatt helyhez voltak kötve (pásztornép), sőt a nem katolikusokat is kötelezték a passzív ünneplésre.

Az úrnapi körmenetekről szólva először a királyi udvar felvonulását, különös hagyományvilágát mutatjuk be, amelybe a középkor folyamán számos hazai sajátosság is beleszövődött. Értékes egykorú följegyzések maradtak róluk.

Már az átlényegülést tagadó huszitákkal bajoskodó Zsigmondnak nagy gondja volt az úrnapi körmenetek fényes, hitvalló, egyúttal állampolitikai célzatú megülésére. Egyiken (1424) az öreg II. Mánuel görög császár is megjelent, aki a török ellen jött segítséget kérni Budára.^*

Daniero Tamás modenai követ írja le^* a budavári körmenetet II. Ulászló idejében (1501). A király részvételével tartott felvonulás legnagyobb Látványossága egy jóslat megjelenítése volt. Eszerint a mohamedán hitnek csak akkor lesz vége, ha Mohamed koporsóját sikerül szétrombolni. Ezt a következőképpen adták elő: Mohamed mecsetjét fölállították, koporsó függött benne, melyet a szultán és számos basa vett körül.^*Amidőn a király és a körmenet a mecset elé ért, óriási tűzsugár sújtott le a koporsóra és ezt, valamint a körülálló törökök nagy részét lángba borította (ezek úgy látszik, bábok voltak). Ami pedig el nem égett, azt a magyarok óriási tömege megrohanta, botokkal, kövekkel ízzé-porrá zúzta, sőt fogaival is szaggatta. A főtér közepén igen csinos szökőkút állott, melyből egész nap kitűnő bor folyt. A tömérdek nép bögrével, fazekakkal, kalapokkal merített belőle, sőt némelyik csak a száját tartotta a borsugárhoz. A sűrű tömeg közé kappanokat, ludakat és galambokat dobáltak. A követ megjegyzi, hogy soha életében ilyen nagy ünnepet nem látott.

II. Lajos fényes úrnapi oltárt emeltetett és a királynéval együtt megjelent a körmeneten apródjai kíséretében, akik égő gyertyát tartottak kezükben, és a körmenetben az Oltáriszentséget kísérték. A menetben ereklyéket, kereszteket; képeket hordoztak körül, amelyeket bíborbársonnyal kötöttek a hordó eszközökhöz. Az ereklyetartókat virággal díszítették föl, de már ekkor is hintettek a Szentség elé rózsát és más virágokat.

A középkor elején nálunk még nem ismerték a monstranciát és így az Oltáriszentséget csak kehelyben vitték. A szepesi zsinatnak egyik kánonja arra enged következtetni, hogy a körmenetben több Oltáriszentséget is vittek, és mint mondottuk, az ereklyéket is körülhordozták.^*

A baldachin alatt vitt Oltáriszentségen Szkhárosi Horvát András így csúfolódik:

Viseled az bálvánt Úrnapján árnyékba.^*

Már itt említjük, hogy a következő században Komáromi Csipkés György elítéli, hogy Úrnapján superlát alatt iszonyú sok muzsikálással, leövéssel, dobolással, trombitálással, zászlókkal hordoztatik az ostya.^*

Az ünnep további népszerűségére jellemző, hogy 1551-ben az evangélikusok is megtartják Szákon a körmenetet, de az ostya körülhordozása és imádása nélkül.^*

Talán a hajdani magyar hagyományvilágból is elárul egyet-mást az 1593-ban, München városában tartott úrnapi körmenet. Egyik jelenetét ugyanis a magyar Barakha Miklós rendezte: a csoport élén magyar ruhába öltözött zászlós, sárga magyar csizmában. Lovát strucctollak ékesítették. A menetben Barakha fiai mellett egy törpe mór, továbbá muzsikások is felvonultak, valamint tizennégy zsidó és száz perzsa lovas. A menet közepén a fáraó lovagolt, a végén pedig tizenkét alabárdos következett. Az egésznek az exitus Izrael megjelenítése volt a célja, ami egyúttal talán a magyar népnek a török rabságból várt szabadulására is akart utalni.^*

A felsorolt szórványos középkori adatokból és utalásokból kitűnik, hogy hazai városaink úrnapját nagy fénnyel ültek meg. A már elmondottakból érthető, hogy rendezésükben különösen a Krisztus Teste Társulatok és céhek buzgólkodtak. Kassán akereskedők céhe díszítette a baldachint és hintette be fűvel a menet útját. A szászkézdimesterlegények kezükben égő gyertyával, fejükön zöld koronával vonultak fel.^*

Pozsonyban a polgárok leányai söpörték fel a körmenet útvonalát (1440).^* A város a menetben feldíszített frigyszekrényt^* is vitetett. Trombitások muzsikáltak, a bástyákon ágyúk dörögtek, a kapuban és utcákon díszőrség állott (1494). Valószínű, hogy az öt okos és öt balga szűz evangéliumi példázatából költött és 1545-ben előadott pozsonyi játék szintén az úrnapi misztérium egyik jelenetéből önállósult.

Barnabás (Barnabas) annyi, mint ‚az eljövő fia’ vagy a ‚vigasztalás fia’ vagy ‚a próféta fia’ vagy ‚összeterelő fiú’. Négy okból nevezzük fiúnak, fiúságának négy módja szerint. Az Írás ugyanis fiúnak mondja a születés, a neveltetés, a követés és az örökbefogadás okán, hiszen Krisztus révén a keresztségben újjászületett, az evangéliumban neveltetett, a vértanúságban őt követte, és a menny jutalmában ő fogadta örökbe. Ez az, ami őt illeti. Ami pedig másokat illet: eljövőnek, vigasztalónak, prófétálónak és összeterelőnek nevezzük. Eljövőnek, mert mindenüvé eljutott és mindenütt prédikált; ez nyilvánvaló, mert Pál társa volt. A szegények és elhagyottak vigasztalójának, mert a szegényeknek alamizsnát adott, az elhagyottaknak pedig levelet vitt az apostoloktól. Prófétálónak, mivel prófétai lélek világított benne, és összeterelőnek, mert nagy sokaságot terelt össze és egyesített a hitben, mint akkor is, amikor Antiochiába küldték. Erről az Apostolok Cselekedetei 11, (24) része így ír: először is férfi volt, azaz férfias, másodszor jó, harmadszor Szentlélekkel, negyedszer hittel teljes. Vértanúságának történetét, amelyet valószínűleg Beda fordított görögről latinra, János-Márk, Barnabás unokatestvére állította össze János látomásától majdnem egészen a végéig.^*

Barnabást, aki ciprusi származású levita volt, egy az Úr hetvenkét tanítványa közül, az Apostolok Cselekedetei sokszor kiemeli és dicséri, mert fegyelmezett volt, és mind önmagát, mind Istent, mind felebarátját alázattal szolgálta.

Ami önmagát illeti, ez három képességében mutatkozott meg: értelmében, kívánságában és akaratában. Hiszen értelmét a megismerés fénye világította be, így áll az Apostolok Cselekedetei 13, (1) részében: „Valának pedig az Anyaszentegyházban, mely Antiochiában vala, próféták és tanítók, köztük Barnabás és Simon” stb. Másodsorban kívánsága mentes volt a világi szenvedély porától, ezért mondja az Apostolok Cselekedeteinek 4, (36–37) része: „József, ki az apostoloktól a Barnabás melléknevet kapta, mivel szántóföldje volt, azt eladá, az árát pedig elhozá és letevé az apostolok lábához.” A Glossza szerint az aranyat elvetendőnek ítéli, mert érintésre sem méltatja, és arra buzdít, hogy lábbal tiporjuk, mert az apostolok lába alá veti. Harmadsorban akaratát nagy becsületességgel erősítette meg, mind amikor férfiasan magas célra tört, vagy amikor állhatatosan bátor tetteket vitt véghez, vagy amikor a balsorsban szilárdan helytállt. Férfiasan magas célra tört például, amikor az oly hatalmas Antiochia megtérítésébe fogott, vagy amikor Pál megtérése után Jeruzsálembe érkezett és csatlakozni akart a tanítványokhoz, azok pedig mindnyájan úgy menekültek előle, mint a bárányok a farkas elől, akkor egyedül Barnabás fogadta őt ijedtség nélkül, és az apostolokhoz vezette, amint írva van az Apostolok Cselekedetei 9, (26–27) részében. Bátor tetteket hajtott végre, mert saját testét böjttel sanyargatta. Ezért mondja az Apostolok Cselekedetei 13, (2) része Barnabásról és másokról: Szolgálván pedig az Úrnak és böjtölvén stb. A balsorsban szilárdan helytállt, e felől bizonyságot tesznek az apostolok, mondván: „A mi szerelmesinkkel, Barnabással és Pállal, oly emberekkel, kik az ő lelköket a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért adták” (ApCsel 15,25–26).

Másrészt alázattal szolgálta az Urat azáltal, hogy az Úr hatalmának, fenségének és jóságának alávetette magát. Hatalmának, amint kitűnik abból, hogy az igehirdetés szolgálatát nem önszántából teljesítette, hanem csak az Úr parancsára fogadta el, ahogy az Apostolok Cselekedetei 13, (2) része írja: „Monda nékik a Szentlélek: Válasszátok el nékem Saulust és Barnabást a munkára, amelyre őket felvettem.” Másodszor az Úr fenségének, amikor ugyanis – ahogy az Apostolok Cselekedetei 14, (10–14) részében is áll – egyesek isteni fenséggel akarták őket felruházni, s neki mint istennek áldozatot akartak bemutatni, és őt mint tiszteletre méltóbbat Jupiternek, Pált pedig, mint bölcset és ékesszólót, Mercurnak nevezték, Barnabás és Pál tüstént megszaggatván ruháikat így kiáltottak: „Férfiak, miért cselekeszitek ezeket? Mi is hozzátok hasonló halandó emberek vagyunk, hirdetvén néktek, hogy e hiúságoktól térjetek az élő Istenhez.” Harmadszor az Úr jóságának vetette alá magát, hiszen az Apostolok Cselekedetei 15. része szerint, midőn az Úr kegyelmes jóságát, amely minket ingyen kegyelemből és nem a Törvény által váltott meg, némely megtért zsidók korlátozni és megnyirbálni próbálták, állítva, hogy az a körülmetélés nélkül egyáltalán nem elegendő, akkor Pál és Barnabás férfiasan szembefordultak velük, és megmutatták, hogy az Isten kegyelmének jósága elegendő önmaga, a törvény nélkül. Sőt, a kérdést az apostolok elé vitték, és tévelygésük ellen apostol levelet szereztek.

Harmadrészt alázattal szolgálta felebarátját, mivel nyáját igével, jótéteménnyel és példamutatással táplálta. Igével, mivel az Úr igéjét nagy gonddal hirdette. Ezért írja az Apostolok Cselekedetei 15, (35) része: „Pál pedig és Barnabás Antiochiában időznek vala, tanítván és hirdetvén sok egyebekkel az Úr igéjét.” Ezt mutatja az a hatalmas sokaság is, amelyet Antiochiában megtérített, annyira, hogy a tanítványokat először ott nevezték keresztényeknek (ApCsel 11,26). Másodsorban példamutatással, hiszen élete a szentség tüköre, a vallásosság példája volt mindenki előtt. Minden cselekedetében állhatatos, vallásos és serény volt, jó erkölccsel tündöklő, a Szentlélek minden malasztjával teljes, minden erényben és a hitben ragyogó. Erről a négy dologról így ír az Apostolok Cselekedetei 11, (22–24) része: „Elküldték Barnabást Antiochiába.” Majd ez következik: „És inté mindnyájókat, hogy szívük eltökélésében maradjanak meg az Úrban, mert jó férfiú vala, és teljes Szentlélekkel és hittel.” Harmadsorban jótéteménnyel táplálta nyáját, méghozzá kétféleképpen. A jótétemény, avagy alamizsna kétféle lehet: tudniillik egyrészt testi, vagyis a szükségletek kielégítése, másrészt lelki, vagyis a sértés megbocsátása. Szent Barnabás bizonyságot tett az alamizsnálkodás első fajtájáról, amikor jeruzsálemi testvéreihez alamizsnát juttatott el. Mert ahogy az Apostolok Cselekedeteinek 11, (28–30) része mondja, nagy éhínség támadt Claudius császár idejében, amint azt Agabus megjövendölte. „A tanítványok pedig, amint kinek-kinek értéke vala, elvégezék mindnyájan, hogy segítséget küldenek a Júdeában lakó atyafiaknak, melyet meg is cselekedének, elküldvén a vénekhez Barnabás és Saulus keze által.” De a lelki jótékonyság is sajátja volt, mivel a Márknak is nevezett Jánosnak megbocsátott. Amikor ugyanis az említett tanítvány elhagyta Barnabást és Pált, majd bűnbánóan visszatért, Barnabás szívesen látta, és újra tanítványául fogadta, míg Pál ettől elzárkózott, s ezért elváltak útjaik. Mindkettő kegyes okból és szándékkal cselekedett, mert Barnabás a könyörületesség édességével fogadta őt vissza, Pál pedig a buzgóság kérlelhetetlenségével utasította el. Mert ahogy az Apostolok Cselekedetei 15. részéhez fűzi a Glossza: Vele szemben állván János túlságosan zavart volt, így Pál méltán taszította őt el, nehogy a métely mások erejét is kikezdje. Nem bűnös felindulás vitte őket külön utakra, hanem a Szentlélek ösztökéje, mégpedig azért, hogy egymástól így elválva még többeknek prédikáljanak, ahogy azután történt is.

Amikor Barnabás Ikonium városában időzött, unokatestvére, az említett János előtt látomásban egy ragyogó férfi jelent meg, és így szólt hozzá: „János, légy állhatatos, és nemsokára nem János, hanem Magasságos lesz a neved!” Barnabásnak is beszámolt erről, az pedig így intette őt: „Óvakodj attól, hogy bárki előtt is felfedd, amit láttál, mert az éjjel hasonlóképpen előttem is megjelent az Úr, mondván: »Légy állhatatos, Barnabás, és mennyei jutalomban lesz részed, mert nevemért elhagytad atyafiságodat, és életedet szolgálatomba adtad.«” Amikor tehát Pál és Barnabás már régtől fogva hirdették az igét Antiochiában, az Úr angyala Pálnak is megjelent, és így szólt hozzá: „Indulj sietve Jeruzsálembe, mivel az egyik testvér már várja jöttödet!” Amikor Barnabás Ciprusra készült, hogy szüleit meglátogassa, Pál pedig Jeruzsálembe igyekezett, a Szentlélek sugallatára elváltak útjaik. Midőn Pál Barnabás tudtára adta az angyal szavait, az így válaszolt: „Legyen meg az Úr akarata, hiszen én most Ciprusra utazom, ott bevégzem életemet, és téged többé nem látlak.” Ezzel sírva, alázatosan Pál lába elé vetette magát, aki együttérzőn így szólt hozzá: „Ne sírj, mert így akarja az Úr, hiszen ma éjjel előttem is megjelent, mondván: „Ne gördíts akadályt Barnabás ciprusi útja elé, mivel nagy sokaságot világosít meg Cipruson, és elnyeri a vértanúság koronáját.«”

Barnabás tehát Jánossal együtt útra kelt Ciprus felé. Magával vitte Szent Máté evangéliumát, és azt betegek feje fölé tartva, Isten kegyelméből sokakat meggyógyított. Amikor pedig elhagyták Ciprust, Elymas mágusra találtak, akit Pál időlegesen megfosztott szeme világától (ApCsel 13,6–11). Ez ellenük szegülve meggátolta, hogy Paphosba belépjenek. Egy napon Barnabás szemtanúja volt egy ünnepnek, amelyen férfiak és nők meztelenül szaladgáltak, s ezen úgy felháborodott, hogy a templomra átkot mondott, mire annak egy része azonmód összeomlott, nagy tömeget temetve maga alá. Végre Salamisra ért, ahol az említett mágus, zendülést szított ellene, úgyhogy a zsidók foglyul ejtették Barnabást, és gyalázkodások közepette a város bírája elé vonszolták, hogy ítélje el. Hírül véve azonban, hogy Eusebius, a Nero nemzetségéből származó tekintélyes és befolyásos férfiú odaérkezett, megijedtek, hogy netán kiragadja kezeik közül Barnabást, és szabadon bocsátja. Ezért nyakába kötelet vetvén a kapun kívülre hurcolták, és késedelem nélkül megégették. Végül a gonosz zsidók még ezzel sem elégedtek meg, hanem arra vetemedtek, hogy hamvait egy ólomedénybe zárták, azt tervezve, hogy majd a tengerbe hajítják. Ámde tanítványa, János, és még ketten az éj leple alatt ellopták, és titokban egy sírboltba temették, ahol ez az edény Sigebertus szerint egészen Zénó császár és Gelasius pápa idejéig, az Úr 500. esztendejéig rejtőzött, amikor ő felfedezte, és újra napvilágra hozta. Szent Dorotheus viszont azt állítja, hogy Barnabás először Rómában hirdette Krisztust, később pedig Milánó püspöke lett.

fordította: Vassányi Miklós

 
Jézus Szent Szíve -  2026.

Az úrnap nyolcadát követő péntek, az egyházi év utolsó változó ünnepe^* A Szent Szív a vallásos lélek számára Jézusnak az emberért való önfeláldozó, megváltó szeretetét állítja oda követelményül.

A kultusz nyomai már a középkorban, így kódexirodalmunkban is felbukkannak. Hajnal Mátyás emlegetett, emblémákkal, azaz szimbolikus képekkel is illusztrált imádságos könyve (1629)^*mégsem ebbe a kultikus áramlatba tartozik. Klaniczay Tibor és Holl Béla vizsgálódásai^* szerint "a műfajok egyesítésének barokk eljárásával «lelki comoediá»-ban jeleníti meg a léleknek mennyei jegyesével való misztikus kapcsolatát. A Jézussal egyesülő szívnek ebben az allegorikus játékában felhasználja a bibliai Énekek énekének szerelmi stilisztikáját is."

A kultuszt Alacocque Szent Margit látomásai (1673–1625) szentesítették: a megjelenő Jézus különösen az emberi hálátlanságot fájlalta, és a Szív tisztelőinek az engesztelést, a hónap első péntekjén való gyónást, áldozást kötötte lelkükre.^* Margit mindjárt a Szent Szív különös oltalmába ajánlotta magát. Ezt a felajánlást később egészen napjainkig jámbor egyének és közösségek, városok és nemzetek követik. Maga XI. Pius az Egyházat is a Szív oltalmába ajánlotta.

A Szent Szív ikonográfiájának első jelentős hazai barokk emléke a tihanyi bencés templom oltára (1750),^*továbbá a jezsuiták vízivárosi templomának képe (1765).^* A márianostrai hajdani pálos templom oltárképén Jézus hatalmas szívéből kereszt nő ki, jelképezvén a szeretetből vállalt halált.

A felvilágosodás, illetőleg a jozefinizmus nem kedvezett az ájtatosság terjedésének. Az 1814-ben visszaállított Jézus Társaság azonban legfőbb tömegpasztorációs programjának tekinti és az egész országra kiterjedő népmissziókon kedvelteti: a társadalmi szolidaritás és megbékélés, a szociális megújhodás orvosságaként hirdeti. Alig van hazánkban templom, ahol Jézus Szent Szíve-szoborral, képpel ne találkoznánk.^* Ezekben azonban nincs köszönet, mert kevés kivétellel, lelketlen, giccses tömegmunkák. Említést érdemel, hogy Varga János somogyi juhászember fafaragványainak egyik legkedveltebb eleme a Szent Szív.

A kissé érzelgősre hangolt kultusz általában megmaradt az egyházi, templomi keretekben, apácaközösségekben és a magándevoció világában. Falusi népünk igazában és egészében máig sem vette lelki tulajdonába. Ezt az is mutatja, hogy szakrális néphagyományt – tudomásunk szerint – még nem sarjasztott. A napot a hívő nép legtöbb helyen nem tartja számon. Színes megnyilatkozás volt Kalocsán és Mezőkövesden életre hívott Jézus Szíve-körmenet, ahol különös alkalom nyílt az ünneplő népviseletben való megjelenésre. Részt vett rajta a környékbeli faluk népe is. Ezt a jezsuiták a hagyománytisztelet érdekében külön is szorgalmazták.

A Jézus Szíve-dedikációk egy-két korai időpontot nem számítva, mind a múlt század végétől kezdve tűnnek föl:

Esztergom: Budapest (jezsuiták, Városmajor, 1933), Borostyánkő (Borinka, 1900), Sóshartyán (1906), Besnyőpetőfalu (Pečenady), Csillaghegy, Dunahidas (Most na Ostrove), Malacka (Malacky).

Rozsnyó: Kismúlyad (Mulka, 1894), Tornalja (Šafáriko, 1931), Salgótarján, Zagyvapálfalva, Dobódél.

Kassa: Battyán (Botany 1219!), Léh (1926!), Tarna (Trnava pri Laborci, 1844), Legyesbénye (1902), Kozma (Kuzmica, 1904), Kisterebes (Trepec 1906), Tokaj (1909), Cirókabéla (Belá nad Cirochou 1912), Hocsa(Chotča, 1912), Lacfalva (Lackovce 1925), Berzek (1936), Pacin (1938), Megyaszó (1950), Arka, Felsődobsza, Kupa, Szemere, Széphalom.

Eger: Bashalom (1893), Edelény (1903), Pusztatenk (1909), Mezőkövesd (1923), Harkányimajor (1924), Serhát (1925), Ágó (1926), Pusztaecseg (1926), Komoró (1927), Sényő (1927), Pereces (1928), Tiszakarád(1928), Görbeháztelep (1929), Hevesiván (1929), Hunyadfalva (1932), Kisgyőr (1933), Borsodnádasd (1934), Martintelep (1934), Szalmad (1934), Tímár (1934), Tapolca (1935), Nagykálló.

Szatmár: Nagytarna (Tarna Mare 1904), Tiszakerecseny (1912), Csegöld (1919), Tyukod (1935), Kölcse(1941), Hodász (1951).

Veszprém: Borszörcsök, Csurgó, Darány, Dötk, Drávaszentes, Inke, Nagybajom, Szurd, Vöckönd, Zalaszegvár.

Székesfehérvár: Alcsútdoboz (1907), Kisláng (1908), Székesfehérváv (1911), Érdújfalu (1930), Tác(1932, ma: Krisztus Király), Baross Gábor-telep (1933), Szigethalom (1933), Csepel (1933), Szigetszentmiklós(1934), Kápolnásnyék (1938), Pilisliget (1941), Gárdony (1944), Pesthidegkút (1948), Budafok (1950), Alsósomlyó, Velencefűrdő, Nagyveleg, Göbőljárás, Baracska.

Győr: Győr (Gyárváros 1929), Komárom (1932), Csorna (1942), Fertőrákos (kápolna).

Szombathely: Babosdöbréte, Kőszeg, Szombathely.

Pécs: Szentandrás (1884), Szakadát (1898, előtte Miklós), Paks (1901, előtte Szentkereszt), Darázs(1902), Laskafalu (1906, előtte Nepomuki János), Harkány (1908), Pécs (Pius 1912), Püspökpuszta (1912), Tengelic (1912), Godisa (1928), Ivándárda (1928).

Vác: Aszód (Domony, 1954), Baks, Csólyospálos (1939), Derekegyháza (1921), Dunakeszi (Máv 1944), Erdőkertes, Felsőgöd (1924), Gödöllő (kápolna), Gyömrő, Hetényegyház (1930), Homok, Jakabszállás (1944), Kiskunhalas (Felsőváros), Kispest, Kunadacs (1969), Kunbaracs (1960), Lakytelek, Monor (Kistemplom), Nagymágocs (Árpádhalom), Nyáregyháza, Pesterzsébet (Szabótelep 1938), Rákospalota (Máv-telep 1935), Soroksár (kápolna 1950), Szelevény (1910), Szentes (kapucinus-templom 1943), Szolnok (1933), Tiszaújfalu(1937), Újpest (kápolna), Vác (Deákvár), Váchartyán, Vecsés (Felsőtelep 1921).

Kalocsa: Szond (Sonta 1842), Cservenka (1896), Zenta (1898), Vaskút (1899, kápolna), Újfutak (Novi Futog 1908), Tavankút, Kucora (1913), Mozsor (Mosorin, 1913), Apatin (1932), Baja (1924), Bogyiszló (1935), Horgos (Királyhalom, Bački Vinogradi 1940), Magyarkanizsa, Ósové, Szilberek, Hillye.

Csanád: Temesvár, Odvas, Nagykomlós, Szeged (Petőfitelep).

Nagyvárd: Miske (1257!), Berettyóújfalu (1905), Bucsa-telep (1914), Monospetri (Petrau 1926), Vésztő.

Erdély: Ditró (Ditrau).

A nyitrai, besztercebányai, szepesi, erdélyi püspökségekből nem állottak újabb adatok rendelkezésünkre.

Antal, keresztnevén Ferdinánd, emlegetett nevén Páduai Szent Antal (1195–1231) népünk lelkendező szóhasználatában Csudatévő Pádvai Szent Antal, sőt Szent Antalka a ferencrend tagja, az Egyház fő alamizsnásmestere.^* Segítségéért hívők és hitetlenek, katolikusok és más valláshoz tartozók egyaránt könyörögnek. Ennek Ady Endre költeménye: Szent Antal tisztelete is föltűnő megnyilatkozása. Páratlan népszerűségéért igazán a világ szentje. XII. Pius az Ecclesiae sanctae humen kezdetű bullájával az egyháztanítók közé iktatta (1946).^*

Antal tiszteletét már halála után zengi^* a Bonaventurának tulajdonított, közismert officium:

Si quaeris miracula: mors, error, calamitas, daemon, lepra fugiunt, aegri surgunt sani.

Cedunt mare, vincula, membra resque perditas petunt, et accipiunt juvenes et cani.

Pereunt pericula, cessat et necessitas: narrent hi qui sentiunt, dicant Paduani.

Az Aranykorona^* még szószerint fordítja:

Ha csudákat keressz: halál, vétek, ínségek, ördög, és bélpoklosság szaladnak; a betegek egésségekre felkelnek.

Engednek a Tenger és fogságok: romlott tagjokat, és elvesztett marhájokat kérik és megnyerik ifiak és vének.

Eltűnnek a veszedelmek, s megszűnik a szükség: beszéllyék azok, a kik érzik, s mondgyák meg a Pádvaiak.

Ez a tömör versezet magában foglalja azt a tizenhárom kiváltság néven fölsorolt körülményt, esetet, amikor Antal közbenjárása foganatosnak ígérkezik. Ezek tehát 1. a jó halál, 2. tévelygés, eretnekség, 3. kár, 4. ördögi kísértés, 5. járvány, 6. tengeri utazás, 7. betegség, 8. rabság, 9. testi épség, 10. elvesztett holmi, 11. életveszély, 12. csodáinak számbavétele, 13. ínség. Mindezeket a kiváltságokat legendájának egy-egy jelenetével is illusztrálni szokták. Szent Antalnak ilyen képei, ábrázolásai külföldön gyakoriak, hazai példát azonban – nyilván a kutatás hiányosságai miatt – egyelőre csak Tápé temetői kápolnájáról tudunk idézni...

Népünk mégis számontartja őket a Szent Antal olvasója néven emlegetett ájtatosságában, amely a Si quaeris kegyelmein sorban elmélkedve tizenhárom Miatyánkból, Üdvözlégyből és Dicsőségből áll.^*

A Si quaeris a vulgáris nyelvekben, így a magyarban is parafrázissá, ájtatossággá, népénekké vált.^* Kájoni énekeskönyvének ódon szépségű szövege^* nem vált hazánkban és népünknél általánossá.^* Kiszorította a német parafrázisból fordított, közismert ének:

Jacobus de Voragine
LEGENDA AUREA 

Válogatta, az utószót, a jegyzeteket és a mutatókat készítette Madas Edit 

Fordította Bárczi Ildikó [et al.] 

Vitus neve az ‚élet’ (vita) szóból ered. Ágoston az Isten városáról szóló könyvében az élet három fajtáját különbözteti meg: az aktívat, azaz a tevékeny életet, a nyugalmasat, azaz a szemlélődő élet szellemi nyugalmát és azt, ami e kettőből tevődik össze. Az életnek e három fajtája megvolt benne. Avagy Vitus annyi, mint ‚erény’ (virtus), azaz ‚erényes’ (virtuosus).

Modestus annyi, mint ‚középen álló’ (stans in medio), vagyis ‚az erény közepén álló’. Minden középutat megtestesítő erényt két szélsőséges bűn fog közre, így az okosság szélsőségei a ravaszság és együgyűség, a mértékletességé a testi vágyak beteljesítése vagy önmagunk teljes elhanyagolása; a bátorságé a gyávaság és vakmerőség; az igazságosságé a kegyetlenség és az engedékenység.

Vitus, ez a kiváló és hívő gyermek, tizenkét éves korában, Szicíliában szenvedett vértanúságot. Atyja gyakran ütlegelte, mivel Vitus megvetette a bálványokat és nem akarta imádni őket. Valerianus prefektus előállíttatta a fiút, és mivel az megtagadta az áldozat bemutatását, megbotoztatta. A pribékek karja és a prefektus keze azon nyomban leszáradt. A prefektus felkiáltott: „Jaj nekem, elvesztettem a kezemet!” Erre Vitus: „Jöjjenek a te isteneid, és gyógyítsanak meg, ha tudnak!” Mire az: „Meg tudnád-e tenni te is?” Erre Virus: „Az én Uram nevében megtehetem.” Rögtön imádkozott érette, és elérte, hogy meggyógyuljon.

A prefektus így szólt az apához: „Térítsd észre fiadat, nehogy csúfos véget érjen!” Apja haza is vitte, és muzsikaszóval, ledér leánykákkal és mindenféle gyönyörűséggel igyekezett fia lelkét megváltoztatni. Ezután szobájába zárta, ahonnan csodálatos illat áradt ki, ami az apát és egész háza népét elbódította. Az apa az ajtón belesve hét angyalt látott gyermeke körül. Felkiáltott: „Istenek jöttek a házamba!” – és nyomban megvakult. Kiabálására egész Lucania városa felbolydult, úgyhogy Valerianus is odasietett, és megkérdezte, mi történt. Így válaszolt: „Tüzes isteneket láttam, és tekintetüket nem bírtam elviselni.” Jupiter templomába vezették, és látásának visszanyerésére bikát ajánlottak fel, aranyszarvakkal, de mit sem használt. Fiát kérte, hogy gyógyítsa meg, és az ő könyörgésére visszanyerte látását. Mikor még így sem hitt, hanem fia megölését fontolgatta, megjelent az Úr angyala Modestusnak, aki Vitus tanítója volt, és utasította, hogy hajóra szállva vigye a fiút más földre. Miután így tett, sas hordta nekik az élelmet, és ott sok csodát műveltek.

Közben Diocletianus császár fiát démon szállta meg, és azt mondta, hogy nem is megy ki belőle, hacsak a Lucaniából való Vitus oda nem jön. Keresik Vitust, és megtalálva a császárhoz vezetik. Diocletianus ekkor így szólt: „Fiú, meg tudnád-e gyógyítani fiamat?” Mire ő: „Nem én, hanem az Úr!” Rögtön rátette kezét, és a démon tüstént kimenekült belőle. Így szólt a császár: „Legyen eszed, áldozz az isteneknek, nehogy csúfos halállal halj!” Midőn ezt visszautasította, Modestusszal együtt börtönbe vetették, de a súlyos vasbilincs lehullott róluk, és a börtön, tündöklő fényben ragyogott. Miután ezt jelentették a császárnak, elvezették, és tüzes kemencébe vetették, de épségben jött ki onnan. Ekkor egy félelmetes oroszlánt szabadítottak rá, hogy felfalja, de Vitus a hit bátorságával megszelídítette a fenevadat. Végül pedig Modestusszal és dajkájával, Crescentiával együtt, aki mindvégig követte őt, kínpadra vonják, de az ég hirtelen elsötétül, a föld megremeg, villámlik, dörög, a bálványok templomai leomlanak. Sokakat megölnek, a császár pedig rémülten menekül, és öklével veri a fejét, mondván: „Jaj nekem, egy gyermek győzött le engem!” Őket pedig egy angyal szabadította ki, és egy folyó partján találták magukat. Itt megpihentek és imádkozva adták vissza lelküket az Úrnak. Tetemüket sasok őrizték, és Vitus kinyilatkoztatására Florentia, egy előkelő asszony találta meg, és nagy tisztességgel temette el őket. Diocletianus alatt szenvedtek vértanúságot, aki az Úr 287. éve táján kezdett uralkodni.

fordította: Veszprémy László

___________________________________

 
Bálint Sándor

ÜNNEPI KALENDÁRIUM
 

Vid, másként Vitus, Vida ifjú ókeresztény vértanú, a középkor végének kedvelt pártfogója, a Tizennégy Segítőszent egyike.^*

Mesébe hajló legendáját az Érdy-kódex^* mondja el. Már tizenkét éves korában megtagadja atyjának, hogy a bálványokat imádja. A fejedelem parancsára ütlegelni kezdik. A poroszlók, de az uralkodó keze is megbénul és csak Vid imádságára gyógyul meg. Vigasságtevők, szép leányzók hiába próbálják Videt hitétől eltántorítani, sőt utána angyalok szolgálnak neki. Angyal tanácsára tanítójával, Modestussal és dajkájával, Crescentiával elhajózik és egy lakatlan pusztában száll ki, ahol keselyű táplálja őket.

A császár fiát ördög szállja meg és azt erősítgeti, hogy ki nem megy, amíg Vid ki nem űzi. Fölkeresik, csakugyan elfuta őtőle az gonosz szellet. A hálátlan császár mégis bálványimádásra akarja kényszeríteni, majd az ellenkező Videt börtönbe veti. Itt az éjszakai sötétségben a tömlöcöt nagy világosság árasztja el, a láncok pedig maguktól esnek le róla.

Ezután a császár égő kemencébe, katlanba vetteti, mesterével együtt, ahol szurokban és ólomban főzik őket. Innen is épségben jönnek ki. Vid megharcol a sárkánnyal is. A császár megkínoztatja őket, mire hatalmas égiháború támad. A bálványok és templomaik elpusztulnak, sokan szörnyű halállal meghalnak, a császár eszét vesztve menekül.

Videt és társait angyal ragadja el: és íme egy szép folyóvíz mellett vannak... és itt adák meg Úristennek ő drágalátos lelkeket.

Ereklyéit Corvey apátságában őrizték (836). Népszerűsége innen árad szét az akkori katolikus Európába.^* A Pray-kódex misenaptára Modestussal és Crescentiával együtt már számon tartja. Egyik felső-magyarországi misekönyvünkben himnusza is olvasható. Vitus ujja ott volt a veszprémi székesegyház ereklyéi között (1544).^*

Vítus közép-európai, így hazai tiszteletének új ösztönzéseket ad a prágai Szent Vid-székesegyháznak IV. Károly császártól szerzett ereklyéje (1355), amely a jámbor hagyomány szerint a szent vértanú feje. A kultusz újjászületéséhez az is hozzájárul, hogy mint mondottuk – a középkor végének jámborsága Vitust a Tizennégy Segítőszent közé sorozza.

József nádor a kegyurasága alatt álló Pilisborosjenő temploma számára szerzett (1807) a prágai ereklyéből. A névünnepen a múlt század elején kivitték a mezőre is és a vetéseket megáldották vele.^*

Számos betegségben, így vitustánc, nyavalyatörés, őrjöngés, hisztéria, kígyócsípés, kutyaharapás esetén kérték Vitus közbenjárását.

Vid neve (Sanct Vit) véletlenül összecseng a fény, világosság ősi szláv istenének Swantovit nevével.^* Így történt aztán, hogy ennek szimbóluma, a kakas, Vidnek is ismertető jele lett. Ezért egyik kezében a hagyományosabb kazánnal, a másikban pedig könyvön álló kakassal is ábrázolják.

Az azonosításnak további következménye lett nemcsak az északi szlávok: csehek, vendek, továbbá a déli szlovének között, hanem már német tájakon is, hogy névünnepén kakast ajánlanak föl főleg idegbajok ellen. A jószág a papé lett. Csehország északi részein névünnepén még a múlt század elején is elzarándokoltak az Elba hét forrásához. A férfiak fekete kakast, az asszonyok pedig fekete tyúkot vittek magukkal. A kakasokat az erdőben szabadon eresztették, a tyúkokat pedig vízbe fojtották, miközben térdepelve imádkoztak. Visszatérőben innen hoztak vizet magukkal és ezzel mosták meg odahaza a marhát.

Eddigi ismereteink szerint hazánkban csak Cikó (Tolna) búcsújáróhelyünkön ismeretes a kakas felajánlása, de már nincs Vitus napjához kötve. A kultusz máig német jellegű, föltétlenül bevándorlók hozták a XVIII. században magukkal. Rudolf Kriss kutatásaiból tudjuk, de magunk is megerősíthetjük, hogy szem-fájásról, tehát a látás, világosság zavarai ellen fehér tyúkot szoktak itt fölajánlani. A beteg ezt magával hozza, majd könyörgése után szélnek ereszti.

Mindezekhez nem árt tudnunk, hogy archaikus, már az ókorban élő felfogás szerint a kakas a hajnalnak, világosságnak hírnöke, amely elrettenti a sötét démonokat, így a betegség szellemeit is. A fekete tyúk pedig a gonosznak odavetett áldozat. Ezért kerül hazánk több magyar vidékén is az újonnan épülő ház alapjába. Gugitz helyesen jegyzi meg, hogy az egyház a számos jószág (ló, marha) feláldozását szívós fáradozással megszüntette ugyan, így a fehérlő áldozatot hazánkban is, de küzdelme a baromfinál, báránynál, kecskénél már nem volt annyira eredményes.

A szlovén parasztok Vid hajnalán a zabföldön harmatot húznak, kicsavarva üvegbe teszik és a fájós szemet ezzel mossák meg.^*Vidnek a régi írástudatlan világban – mint mondottuk – kínzásának egyik eszköze, a kezében tartott kazán volt az attribútuma. Ezért választották pártfogójuknak a rézöntők. Sajátos félreértésből született egyik furcsa, gyermekoltalmazó patronátusa: a kazánt éjjeliedénynek kezdték nézni és így az ágybavizelő gyermekek lefekvés előtt hozzá fohászkodtak, hogy idejében felköltse őket. Ismerünk egy szabadkai bunyevác esti imádságot, amely a Boldogasszony és Vid oltalmáért könyörög:

Kunigunda szűz, - Június 16.

Kunigunda szűz, Orsolya állítólagos útitársa, aki azonban rajnai hajózásuk idején megbetegedett, és így Basel mellett kénytelen volt kiszállani. A Rajnavidék hajdani kedvelt szentje, vakok és bénák oltalmazója. Nem azonos Kunigunda királynéval (márc. 3.).

Hazai patrociniumáról nem tudunk. Tisztelete azonban a Szepességbe eljutott, ahova még Árpád-kori bevándorlók hozták magukkal, de szentünk ábrázolásait nyilván a Legenda Aurea is ihlette. Így Orsolya és más női szentek kíséretében föltűnik a bártfai Vir dolorum-oltáron (1510), továbbá az esztergomi Keresztény Múzeum két föltétlenül hazai táblaképén (1470, 1490)^*. Magas (Vysoké) faszobrát (1390) a bártfai múzeum őrzi.^*

Marina szűz egyetlen leánya volt atyjának. Midőn az apa kolostorba akart vonulni, megváltoztatta leánya öltözetét, hogy ne asszonynak, hanem férfinak lássék, s megkérte az apátot és a szerzetes testvéreket, hogy fogadják be egyetlen „fiát” is. Azok engedvén a kérésnek, befogadták szerzetesnek, és ezután mindenki Marinus testvérnek szólította. Ő pedig nagy jámborságban élt és nagy engedelmességben. Amikor huszonhét éves volt, és atyja közeledni érezte halálát, magához hívta leányát, és megerősítvén őt jó szándékában, meghagyta neki, nehogy valaha valakinek is feltárja, hogy asszony.

Ő pedig gyakran kihajtott ökrös szekéren, és fát hozott a kolostornak. Ilyenkor egy férfi házában szállt meg, akinek a leánya egy katonától teherbe esett. Mikor kérdőre vonták, azt állította, hogy Marinus szerzetes becstelenítette meg. Marinust vallatóra fogták, hogy miért követett el ekkora gyalázatot, s ő bűnösnek vallotta magát, és bocsánatért esedezett. Rögtön kivetették a kolostorból. A kolostor kapuja előtt húzódott meg, és három éven keresztül ott maradván, az odavetett kenyérmaradékon tengődött.

Miután a fiúcskát az anyatejtől elválasztották, elküldték az apáthoz, ő pedig átadta Marinusnak, hogy nevelje fel. A gyermekkel még két évet töltött ott. Mindezt a legnagyobb türelemmel fogadta, s mindenért hálát adott Istennek. Végül a szerzetesek megkönyörülvén alázatosságán és türelmén, visszafogadták a kolostorba, és ami alávaló munka csak akadt, azt rábízták. Ő pedig mindent boldogan elvállalt és türelemmel, buzgón elvégzett. Végül, életét jó cselekedeteknek szentelvén, megtért az Úrhoz.

Midőn testét le akarták mosni, és úgy határoztak, hogy valami dicstelen helyre temetik, megnézvén rájöttek, hogy asszony. Mindnyájan megrökönyödtek, és nagyon megijedtek, hogy Isten szolgálóleánya ellen mennyit vétettek. Odasereglettek a megdöbbentő látványossághoz, és bocsánatért esedeztek tudatlanságuk és gonoszságuk miatt. Testét a templomban helyezték el nagy tisztességgel. Azt az asszonyt pedig, aki Isten szolgálóleányát hírbe hozta, megszállta a démon, de miután bűnét megvallotta és a szűz sírjához járult, megszabadult tőle.

A sírhoz mindenfelől özönlöttek a népek, és sok csoda történt. Június 18-án halt meg.

fordította: Madas Edit

 Szent Lajos - Június 21.

Alajos székelyföldi alakjában Alojzi, azaz Gonzágai Szent Lajos (1568–1591) a Jézus Társaság tagja volt, 1726-ban avatták szentté a lengyel Kosztka Szaniszló (1550–1568) társaságában. Ez alkalommal a hazai jezsuita kollégiumokban fényes ünnepségeket rendeztek. Színjátékokat adott elő tiszteletükre Kassa, Komárom, Pécs, Trencsén (1727), Selmecbánya (1731), Ungvár (1754) gimnáziumainak ifjúsága.^*

A budavári Nagyboldogasszony-templom szentélyében 1727 augusztusában felállított theatrum sacrum körül nyolc napi ájtatosságot tartottak. A főoltár két oldalán boltozatig emelkedő nagyságban két karcsú piramis állott, amelyek képespajzsokkal és világítótestekkel voltak díszítve.

A leckeoldali piramison Szaniszló kilenc csodatétele: Primislaw városát megmenti a töröktől, kétségbeesett bűnösöket megnyugtat, haldokló ágyától elűzi az ördögöt, Lemberg városáról eltávolítja a tűzvészt, a Lengyelországot végpusztulással fenyegető törökséget égi jelenéssel elriasztja, vakokat és bénákat gyógyít, töröktől megláncolt foglyot érintés nélkül szabaddá tesz, halálos betegnek misézés közben egészségét visszaadja, kútba fulladt fiút feltámaszt.

Az evangéliumi oldalon felállított piramison az olasz Alajos kilenc csodatétele: Nápoly városát megmenti a járványtól, halódó anya életét meghosszabbítja, a varsói rendháztól távoltartja a dühöngő tüzet, házról leesett gyermeket sértetlenül ad át szüleinek, egy tétovázó ifjút papi hivatásra segít. Egy nemes embert halálos betegségéből talpraállít, egy tanítványát nehéz helyzetéből kiszabadítja, Firenzében rákbeteg apácát meggyógyít, növendékét rablógyilkosok kezéből kiszabadítja.

A piramisok fölött angyalok röpködtek. Az oltár helyén óriások vállán nyugvó, 224 gyertyával kivilágított mennyei angyalvár emelkedett. Felhői között az angyalok, arkangyalok, fejedelmek, hatalmasságok, erősségek, uraságok, trónusok, kerubinok és szerafinok kara övezte a két szent nagyméretű képeit.

A kilenc angyali kar pajzsképekben az új szentek életét példázta. Szaniszló a Jézus Társaságba való felvételért könyörög, a lengyeleket győzelemre segíti, haldoklót gyógyít, hitvány konyhai munkát végez, a kutya alakjában reátámadó gonosz szellemet megfutamítja. A lengyel nemesség járvány megszüntetéséért hozzá könyörög. Betegségében Mária jelenik meg neki, és a kis Jézust a karjára teszi. Haldoklik, imádságba merülve, fényesség árad belőle.

Alajos tengeri szörnyekkel küzdő hajóst segít meg. Egy ifjút a papi pályára beszél rá. Betegek könyörögnek hozzá gyógyulásért.

Testvérei javára lemond hercegi rangjáról. Ördögtől megszállottat megment. Keresztfa előtt vezekel. Az Oltáriszentség láttára elragadtatásba esik. A napra mint Isten hatalmának bizonyságára mutat. Az égi szerelem nyilától megszédülve, lovászai támogatják. Betetőzésül az Angyalvár fölött a Szentháromság a halhatatlanság koronáját teszi a két fiatal szent fejére.^*

Alajos tisztelete a XVIII. században virágzott, főleg azokban a városokban, vidékeken, ahol jezsuiták működtek. Kápolnája van a Társaság székesfehérvári templomában, továbbá Garábon, az egykori promentrei apátság romjain.^* Ómalomsok, Nagymágocs(1833) templomának patrónusa.

Segítő közbenjárását főképpen a tiszteletével egybekötött panis Divi Aloysii, vagy másképpen farina Aloysiana használatán át éreztette a benne bizakodók között. A Szent Alajos kenyere elterjedt barokk szentelmény volt. Főleg láz és gyermekbetegségek ellen tartották foganatosnak.^*

Az egykori egri jezsuita templom egyik oltárképén Alajos liliomot osztogat az eléje járuló magyar viseletbe öltözött diákoknak: mintegy a mennyország apródjaivá fogadja őket. Nyilván ez lehetett az ifjúság Mária-kongregációjának oltára.

Ákos, deákosan Achatius, ókeresztény vértanú. A keresztesháborúk idején költött legenda szerint Hadrianus császár idejében tízezer katonatársával együtt az Ararát hegyén keresztre feszítették, mert nem áldoztak a pogány isteneknek. Ezért a napot a Tízezer Vértanú ünnepe gyanánt is számon tartották. Achatius et Socii ünnepe hazánkban először a XIV. századbeli pozsonyi misekönyvben bukkan föl. Az egyik katona fejereklyéjét az egri székesegyház őrizte.^*

A legenda szerint keresztre feszítésük idején a nap hatodik órájában nagy földrengés támadt, ők azonban félelem helyett azoknak testi-lelki egészségéért, boldogulásáért imádkoztak, akik majdan böjttel és hallgatással hozzájuk könyörögnek. A kilencedik órában kiadták lelküket. Testüket újabb földrengés tépte le a keresztről. Angyalok földelték el őket.^*

Mint mondottuk, a legenda a keresztesháborúk idején bontakozott ki, nyilvánvalóan a lovagoknak bátorsággal és hittel való fölvértezésére. Künstle szerint a kultusz a maga teljességében a középkor végen, a XV. század folyamán vált általánosabbá, éspedig Közép-Európában, Ausztriában, Csehországban, de hozzátehetjük, hazánkban is.

A Tízezer Vértanú gótikus faszobrát őrzi Besztercebánya (Szent Borbála-oltár 1509).^*

Rokitó (Rokytov 1460)^* és Malompatak (Mlynica) főoltárának egyik táblaképe (1515) a Tízezer Vértanút ábrázolja. A Szépművészeti Múzeumnak is van Jankovich Miklós hagyatékából hasonló tárgyú, föltétlenül hazai eredetű táblaképe.^*

Egy másik ábrázolását, egy szárnyasoltár maradványát Lietava váralji templomában őrzik. A várkápolnából hozták le ide. Az 1510 táján festett kép a Tízezer Vértanút örökítette meg. A helyi hagyomány azonban úgy tudja,^* hogy a tatárjárás idejéről való: a tatárok a várhegyről dobálják le a hegyre húzódó népet az alján letűzött hegyes karókra.

Oltármesterségük virágzott a gyulafehérvári (1400)^* és nagyváradi (1478) székesegyházban. Bihar templomába jutott a Tízezer Vitéz ereklyéiből (1438)^*. Tiszteletük korszerűségére jellemző, hogy a kolozsvári vargák céhe is őket tisztelte patrónusul.^*

A Háromkirályokkal egyetemben társpatrónusai voltak a túróci, azaz znióváraljai premontrei prépostsági templom Corpus Christi-kápolnájának (1520).^*

A Tízezer Vértanú a Szentföld-élmény tükröződéseként gótikus Kálvária-ábrázolásainkon is föltűnik. Így Bártfa (1500), Berki(Rokycany, 1480), Kisszeben (Sabinov, 1520), Nagyszeben (Brukenthal-Múzeum, 1480) szárnyasoltárán, illetve képtábláin.^*

Az Ákos keresztnév már az Árpád-korban felbukkan. Nem lehetetlen, hogy még pogánykori névhagyatékunkhoz tartozik. A hangzásbeli rokonság következtében Achatius vértanúval azonosították. Föltehetően az Ákos elmagyarosodott alakját őrzi az Agácz, Agócs, Agócsi (Achatii), Akács, Akacs családnév.^*

Ákost lovagként, száraz ággal a kezében szokták megörökíteni. Hazai ábrázolásáról nem tudunk. Nyilván a reformáció szólt közbe, hogy már nem választották templomi védőszentnek sem. Keresztnévként barokk főuraink körében bukkant föl és máig megőrizte uras, sőt uralkodó hangulatát. Sajátosképpen napjainkban vált divatnévvé.

Ákos egyúttal a Tizennégy Segítőszent egyike.

Keresztelő Jánosnak (Johannes Baptista) sok neve van. Hívják prófétának, a Vőlegény barátjának, lámpásnak, angyalnak, Szónak, Illésnek, az Üdvözítő keresztelőjének, a Bíró hírnökének és a Király előfutárának, A „próféta” jelöli kiváltságos tudását, a „Vőlegény barátja” kiváltságos szeretetét, az „égő lámpás” kiváltságos szentségét, az „angyal” kiváltságos szüzességét, a „Szó” kiváltságos alázatát, „Illés” kiváltságos buzgóságát, a „Keresztelő” kiváltságos, csodálatos megtiszteltetését, a „hírnök” kiváltságos igehirdetését, az „előfutár” kiváltságos útkészítését.

Keresztelő János születését a következőképpen adta hírül Gábriel arkangyal. Dávid király, mint a Historia scholasticában olvassuk, emelni akarván az istentisztelet fényét, huszonnégy főpapot rendelt ki. Közülük a legrangosabbat a papok fejedelmének hívták. Tizenhat férfiút rendelt ki Eleázár nemzetségéből, nyolcat Itamártól, és sorsvetéssel kijelölt számukra egy-egy hetet. Abijának a nyolcadik jutott. Az ő nemzetségéből származott Zakariás (1 Krón 24). Zakariás és felesége öreg, gyermektelen házaspár volt. Mikor egyszer Zakariás bémenvén az Úr templomába, hogy jó illatot tenne (Lk 1,9), és kívül a népnek nagy sokasága várta, megjelenék néki Gábriel arkangyal (uo,1,10–11). Zakariás az angyal láttára megijedt, de az így szólt: „Ne félj, Zakariás, mert meghallgattatott a te imádságod!” (uo. 1,13). A jó angyaloknak ugyanis az a tulajdonságuk, amint a Glossza mondja, hogy akik láttukra megrémülnek, azokat jóságos biztatással rögtön megvigasztalják, ellenben a gonosz angyalok, akik a világosság angyalaivá változtatják át magukat (2 Kor 11,14), ha érzik, hogy valaki a jelenlétük miatt megrémült, csak annál nagyobb rémülettel sújtják.

Hírül adja tehát Gábriel Zakariásnak, hogy fia lesz, kinek neve János, aki bort és részegítő italt nem iszik, és az Úr előtt jár Illés lelkével és erejével (Lk 1,13;15;17). Jánost Illésnek nevezi az angyal lakhelyük hasonlósága miatt, mivel mindketten a pusztában éltek; élelmük miatt, mivel mindketten kevés élelemmel beérték; viseletük miatt, mivel mindketten elhanyagolták ruházatukat; hivatásuk miatt, mivel mindketten előfutárok voltak, de az a Bíró, emez az Üdvözítő előfutára; buzgóságuk miatt, mivel mindkettőnek szava, mint valami fáklya lobogott.

Zakariás pedig meggondolván a maga öregségét és felesége meddőségét, kételkedni kezdett. Zsidó szokás szerint jelet kért az angyaltól. Az angyal a némaság csapásával sújtotta, mert nem hitt szavainak.

Itt meg kell jegyezni, hogy az ígéretek nagysága miatt néha érthető kétely támadhat az emberben, mint azt Ábrahámról olvassuk. Mikor ugyanis az Úr megígérte neki, hogy az ő magva veszi birtokába Kánaán földjét, így szólt Ábrahám: „Uram Isten, honnét tudhatom, hogy bírom azt?” (Ter 15,8). És felelvén Isten mondta: „Végy nékem háromesztendős üszőt stb.” (uo. 15,9). Máskor az ember saját esendőségét látva kételkedik, mint Gedeon, aki így szólt: „Kérlek, Uram, miben szabadítom meg Izráelt? Ímé, az én házam népe legkisebb Manassé törzsében, és én legkisebb az atyám házában” (Bír 6,15). Ezért jelet kért és kapott is. Máskor a dolog természeti lehetetlensége miatt kételkedik az ember, ahogyan Sára is. Mikor azt mondta az Úr Ábrahámnak: „Visszatérvén hozzád jövök, és fia lészen Sárának” (Ter 18,10), Sára mosolyodék az ajtó mögött, mondván: „Minek utána megaggottam és az én uram vén, a gyönyörűséget űzzem-é?” (uo. 18,12). Hogy van hát, hogy egyedül Zakariást sújtotta csapás kételkedése miatt, mikor megvolt itt az ígéret nagysága, saját erőtlenségének belátása, mivel méltatlannak gondolta magát, hogy ilyen fia legyen, s megvolt a természet szerinti lehetetlenség is? Úgy véljük, több okból történhetett a büntetés. Először is Beda szerint: hitetlenül szólott, s ezért hallgatással bűnhődött, hogy a hallgatással tanuljon hinni. Másodszor, azért lett néma, hogy nagyobb csoda mutatkozzék meg fia születésében. János megszületésekor ugyanis visszanyerte beszédképességét. A csodát csoda tetézte. Harmadszor, mivel illendő volt, hogy elveszítse szavát, mikor a kiáltó Szó volt születőben, s a Törvénynek el kellett hallgatnia. Negyedszer, mivel Zakariás jelet kért az Úrtól, s éppen a hallgatást kapta jelül.

Mikor pedig Zakariás kiment a néphez, s látták, hogy megnémult, intéséből megérték, hogy látást látott volna a templomban. S miután letele az ő tisztének hete, az ő házába méne, és méhébe fogana Erzsébet, és elrejté magát öt hónapig (Lk 1,22–23), mivel, mint e helyhez megjegyzi Ambrus, szégyellte kései szülését, nehogy úgy tűnjék, hogy vénségében még szerelmen jár az esze. Mégis örült, hogy elvétetik róla a meddőség gyalázata, mert gyalázat az asszonyoknak, ha nem kapják meg a házasság jutalmát, ami miatt a nászt ülik, és ami menti a testi egyesülést.

A hatodik hónapban pedig Szűz Mária, aki már a méhében megfogant Úrral volt viselős, elment Erzsébethez, hogy együtt örüljön vele, mert meddősége elvétetett, és mert részvéttel volt öregsége iránt. Mikor üdvözölte Erzsébetet, Szent János már akkor Szentlélekkel telve megérezte, hogy Isten Fia jön őhozzá, és örömében repesett anyja méhében, táncolt, és mozgásával üdvözölte, akit még szóval nem volt képes üdvözölni. Repesett, mintha föl akarna állni, hogy Urát köszöntse.

A Boldogságos Szűz három hónapon át maradt rokonával, szolgálván néki. A megszületett gyermeket szentséges kezével emelte föl a földről, mint ahogy a Historia scholasticában írva áll, és igen nagy gonddal töltötte be a dajka szerepét.

Az Úrnak eme szent előfutára sajátságosan és különösen kilenc kiváltsággal tűnt ki: születését ugyanaz az angyal adta hírül, aki az Urat hírül adta; anyjának méhében repesett; Urának anyja emelte föl a földről; atyjának nyelvét megoldotta; ő rendelte el a keresztséget; Krisztust ujjával megmutatta; magát Krisztust is ő keresztelte meg; Krisztus mindenki fölé magasztalta; a limbusban levőknek Krisztus eljövetelét hírül adta. E kilenc kiváltsága miatt hívja az Úr prófétának, sőt prófétánál is nagyobbnak (Mt 11,9). Aranyszájú Szent János szerint a következők miatt prófétánál is nagyobb: „A próféta ajándékot kap Istentől, de vajon melyik prófétának jutott; hogy a keresztség ajándékát adja Istennek? A próféta Istenről prófétál, de vajon melyik prófétának jutott, hogy Isten őróla prófétáljon? Minden próféta prófétált Krisztusról, de róluk nem szólt prófécia. Ő azonban nemcsak hogy Krisztusról prófétált, hanem más próféták őróla is prófétáltak. Mind az Ige hordozói voltak, ő pedig maga volt a Szó. Amennyire pedig közel van a szó az igéhez, de mégse maga az ige, annyira közel van János Krisztushoz, de ő maga nem Krisztus.

Ambrus szerint Jánost öt dolog miatt kell dicsérni: szülei, csodái, erkölcse, ajándékai és igehirdetése miatt. Szülei dicsérete Ambrus szerint öt dologból nyilvánvaló: „Teljes dicséret illeti meg azt, aki nemzetségét az erkölcsben, az erkölcsöt az igazságban, a hivatást a papságban, cselekedeteit a parancsokban, az ítéletet az igazságosságban keresi.”

Másodszor: dicsérni kell csodái miatt, melyek közül némelyek még anyja méhében való fogantatása előtt történtek: vagyis az angyali üdvözlet, a névadás és atyja beszédkészségének elvesztése. Mások az anyaméhben való foganásakor: vagyis természetfölötti fogantatása, a méhben való megszentelődése és a prófétai adománnyal való betöltetése. Ismét más csodák az anyaméhből való megszületésekor történtek: vagyis hogy mindkét szüleje elnyerte a prófétai lelket, mivel anyja is ismerte a nevét, atyja pedig prófétai éneket mondott; hogy atyja ajkának beszédképessége megnyílott; hogy a Szentlélek által betöltetett, mert Zakariás, az ő atyja bételék Szentlélekkel (Lk 1,67). Ambrus írja: „Nézzétek csak Jánost, mekkora erő van az ő nevében! E név kiejtése a némának visszaadja a szót, az apának a gyermeket, a népnek a papot. Előbb hallgatott a nyelve, nem volt gyermeke, meg volt fosztva a szolgálattól, de mihelyt János megszületik, az apa rögtön próféta lesz, visszakapja beszédképességét, gyermeket kap a Szentlélektől, hivatala elismeri, mint papot.”

Harmadszor: dicsérni kell erkölcsei miatt, mivel szent életű volt. Szentségéről mondja az Aranyszájú: „János életvitele mindenki életét vétkesnek mutatja. Amiképpen ha látsz egy fehér ruhát, azt mondod, elég fehér a ruha; ha pedig hó mellé rakod, kezd piszkosnak látszani, habár valójában nem piszkos. Így Jánossal összehasonlítva minden ember tisztátalannak látszik.”

Szentségének hármas bizonysága van. Először az égfölöttiektől, azaz magától a Szentháromságtól. Mégpedig először az Atya tanúskodik róla, aki angyalnak nevezi: „Ímé, én elküldöm az én angyalomat” (Mal 3, 1). Az angyal egy hivatásnak, nem pedig egy természetnek a neve, s ezért hivatása miatt mondja Jánost angyalnak, mert minden angyal hivatását betöltötte. Gyakorolta a Szeráfok hivatását, A Szeráf jelentése ‚lángoló’, mivel a Szeráfok tesznek minket lángolókká, és különösképpen lángolnak Isten szeretetében. És Jánosról olvassuk Jézus Sirák fia könyvében: „Illés támada, mint a tűz, és az ő igéje, mint a fáklya, ég vala” (Sir 48,1), és ő Illés lelkével és erejével jött (Lk 1,17). Másodszor, gyakorolta a Kerubok hivatását. A Kerub jelentése ‚a tudás teljessége’; és Jób könyve 38. részében János neve Fényhozó (38,32), mert ő volt a tudatlanság éjének vége és a kegyelem fényének kezdete. Harmadszor, gyakorolta a Trónusok (throni) hivatását, akiknek hivatása az ítélkezés; és Jánosról azt olvassuk, hogy megfeddte Heródest, mondván: „Nem szabad atyádfia feleségével élned!” (Mk 6,18). Negyedszer, gyakorolta az Uraságok (dominationes) hivatását, akik megtanítanak minket az alattvalókon uralkodni, és Jánost az alattvalók szerették, a királyok rettegték. Ötödször, a Fejedelemségek (principatus) hivatását, akik megtanítanak minket a feljebbvalókat tisztelni; és János ezt mondta magáról: „Ki a földből vagyon, a földről szól”, Krisztusról pedig; „Ki a mennyből jött, mindenek fölött vagyon” (Jn 3,31). Ugyanígy: „Kinek nem vagyok méltó saruszíját megoldani” (Lk 3,16). Hatodszor, a Hatalmasságok (potestates) hivatását; a Hatalmasságok által a levegőbeli vagy ellenséges hatalmasságok távol tartatnak; s azok nem tudtak ártani Jánosnak, mert ő már meg volt szentelve, és tőlünk is távol tartotta őket, amikor a megtérés keresztségét elrendelte nékünk. Hetedszer, az Erők (virtutes) hivatását, ezek által történnek a csodák, és Szent János sok csodát cselekedett. Nagy csoda volt, hogy csak erdei mézet és sáskát evett, teveszőrbe öltözött és más effélék. Nyolcadszor, az Arkangyalok hivatását, mikor a legnagyobb dolgokat nyilatkoztatta ki, azokat, amik a megváltásunkra vonatkoznak; hiszen ő mondta: „Ímé, az Isten Báránya, írré, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,29). Kilencedszer, az Angyalok hivatását, amikor kisebb dolgokat adott hírül, azokat, amik az erkölcsre vonatkoznak, mint ezt: „Penitenciát tartsatok, mert elközelgetett a mennyek országa!”(Mt 3,2). Valamint: „Senkit ne verjetek, se ne patvarkodjatok, és megelégedjetek zsoldotokkal!” (Lk 3,14).

Másodszor a Fiú tanúskodik róla, mint nyilvánvaló Máté 11. részéből, ahol Krisztus sokszorosan és csodálatosképpen dicséri, a többiek közt ezt mondván: „Nem támadott az asszonyok szülöttei között nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt 11,11). Damiáni Szent Péter szerint: „Az az Ige mondta ki János dicsőségét, aki fundálta a szárazföldet, aki a csillagok mozgatója és az elemeket teremtette.

Harmadszor a Szentlélek tanúskodik róla, amikor atyja által mondja: „Te gyermek, a Magasságbéli prófétájának hívattatol”(Lk 1,76).

Szentségének másodszor az angyaloktól és a mennyeiektől van bizonysága, miként kiviláglik Lukács evangéliumának első részéből, ahol az angyal sokszorosan dicséri, megmutatván, hogy mekkora méltósága van Istennél: „Nagy lészen az Úr előtt” (Lk 1;15), S hogy mekkora a szentsége, hozzáteszi: „Bort és részegítő italt nem iszik, és a Szentlélekkel bételik anyja méhétől fogva”(uo.). Hogy mekkora hasznára van felebarátjának: „És az Izrael fiai közül sokakat megtérít” (Lk 1,16).

Harmadszor a menny alatt valóktól van bizonysága, vagyis az emberektől, miként atyjától és rokonaitól, amikor azt mondja: „Véled-e, ki lészen e gyermek?” (Lk 1,66).

Negyedszer: dicsérni kell Jánost ajándékai miatt. Ajándékokat kapott ugyanis az anyaméhben, a méhből kijöttében, a világban jártában és a világból távoztában. Az anyaméhben a kegyelem hármas csodálatos ajándékát kapta. Először azt a kegyelmet, mellyel az anyaméhben megszenteltetett, s ezért már azelőtt szent volt, hogy megszületett. Jeremiás 1. részében írja: „Minek előtte formálnálak téged az anyád méhében, esmértelek téged, és minek előtte kijőnél az anyád méhéből; megszenteltelek téged” (Jer 1,5). Másodszor azt a kegyelmet kapta, hogy méltó volt a prófétálásra, mint amikor anyja méhében repesve fölismerte Isten jelenlétét. Mikor az Aranyszájú meg akarta mutatni, hogy mennyire több volt, mint próféta, ezt mondta: „A próféta osztályrésze, hogy életvitele és hite érdeméért próféciát kapjon. Vajon elnyerte-e próféta, hogy előbb volt próféta, mint ember?” S mivel az ősi szokás szerint a prófétákat fölkenték: mikor a Boldogságos Szűz Erzsébetet üdvözölte, Krisztus prófétának kente föl Jánost anyja méhében. Az Aranyszájú ekképpen szólt róla: „Krisztus azért üdvözöltette anyjával Erzsébetet, hogy az anyja méhéből kijövő beszéd, melyben az Úr lakozik, Erzsébet fülén át behatolván alászálljon Jánosra, hogy prófétává kenje föl.” Harmadszor azt a kegyelmet kapta, hogy saját érdemével a prófétaság lelkét adja anyjának. Az Aranyszájú meg akarta mutatni, mennyivel nagyobb volt, mint egy próféta, és így szólt: „Melyik próféta tudott volna valakit prófétává tenni, még ha ő maga próféta volt is? Illés prófétává kente föl Elizeust, de nem ő adta neki a prófétálás kegyelmét. János azonban még anyja méhében fölismertette anyjával, hogy Isten jött hozzá, és annak száját megnyitotta a hitvallás szavára, hogy akinek személyét nem láthatta, felismerje méltóságát, mondván: „Honnét vagyon ez nékem, hogy az én Uram anyja énhozzám jöjjön?” (Lk 1,43).

A méhből kijöttében is a kegyelem hármas ajándékát kapta meg, mert világra jötte csodálatos, szent és örvendetes volt. Mivel csodálatos volt, nem volt meg abban a lehetetlenség fogyatkozása; mivel szent volt, a vétek vádja; mivel örvendetes, a nyomorúság panaszkodása.

János világra jötte vagy születése ünnepét Guilhelmus Autissiodorensis mester szerint három okból üljük: először a méhben való megszenteltetés miatt, másodszor a hivatásban való méltósága miatt – ő maga ugyanis, mint Hajnalcsillag jött, és az örök örömöt először adta hírül nékünk –, harmadszor a születése feletti öröm miatt. Azt mondta ugyanis az angyal: „És sokan örülnek az ő születésén” (Lk 1,14), és ezért méltó, hogy mi is örüljünk születésén.

E világban jártában ugyanígy sokszoros ajándékot kapott: igen kiemelkedő és különféle kegyelmi ajándékai abban nyilvánultak meg, hogy minden szent tökéletessége megvolt benne. Hiszen próféta volt, aki azt mondta: „Aki énutánam jövendő, erősebb nálamnál” (Mt 3,11). Több volt, mint próféta, amikor Krisztusra ujjával rámutatott. Apostol volt, mivel Isten küldte, az „apostol” pedig annyit tesz, mint ‚küldött’: „Vala egy ember, Istentől küldetett, kinek János vala neve” (Jn 1,6). Vértanú volt, mivel az igazságért elszenvedte a halált. Hitvalló, mert hitét megvallotta, és nem tagadta meg. Szűz volt, ezért a szüzessége miatt angyalnak is nevezi Malakiás könyvének harmadik részében: „Ímé, én elküldöm az én angyalomat” (Mal 3,1).

A világtól távoztában hármas ajándékot kapott. Legyőzhetetlen vértanú lett: ekkor nyerte el a vértanúság pálmáját; értékes hírnök gyanánt elküldetett, mert a limbusban levőknek értékes hírt vitt Krisztus eljöveteléről és az ő megváltásukról; s még tiszteljük dicsőséges elköltözését, mert mindazok közül, akik a limbusba leszálltak, egyes-egyedül az ő halálát ünnepli az Egyház.

Ötödször: dicsérni kell prédikációja miatt. Prédikálásáról az angyal négy dolgot jelent ki, amikor ezt mondja: „És Izráel fiai közül sokakat az ő Urukhoz Istenükhöz térit, és őelőtte mégyen Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse és a bitetleneket az igazak okosságára, hogy az Úrnak tökéletes népet készítsen” (Lk 1,16–17). Itt négy dolgot érint: a gyümölcsöt, a sorrendet, az erélyt és a végcélt, miként mindez kiviláglik az Írásból. Meg kell jegyezni, hogy János prédikációját háromszorosan dicsérnünk kell. Ő ugyanis lángolóan, hathatósan és okosan prédikált. Lángolóan mondta: „Viperák fajzati, ki tanított meg titeket elfutni a következendő harag elől!” (Lk 3,7). Ezt a lángolást a szeretet szította föl benne, mivel égő lámpás volt. Ezért ő beszél Ézsaiás személyében is: „Az én számat éles kardhoz tette hasonlóvá” (Iz 49,2). Az igazság világította meg, mivel égő lámpás volt. Ezért írja János az 5. részben: „Ti Jánoshoz küldöttetek és bizonyságot tett az igazságról” (Jn 5,33). Az értelem vagy a tudás irányította, ezért a tömegeknek, a vámszedőknek és a katonáknak, kinek-kinek szüksége szerint szabta meg a törvényt. Erős volt állhatatosságában, ezért olyan állhatatosan prédikált, hogy ez az életébe került. A buzgóságban ugyanis e fönti négy dolognak kell meglenni, a szerint, amit Bernát mond: „A te buzgóságodat szítsa föl a szeretet, világosítsa meg az igazság, irányítsa a tudás és erősítse meg az állhatatosság.” Másodszor, hathatósan prédikált, mert prédikációjára sokan megtértek. Prédikált szavával, azaz kitartó tanítása által; s prédikált példájával, életszentsége által, és érdemeivel, áhítatos imáival sokakat térített meg. Harmadszor, okosan prédikált. Prédikációjának okossága három dologban állt: először is abban, hogy fenyegetéssel élt a gonoszok megfélemlítésére, mondván: „Már a fejsze a fák gyökerére tétetett” (Mt 3,10). Másodszor, mert ígéretekkel élt, hogy a jókat megnyerje, mondván: „Penitenciát tartsatok, mert elközelgetett a mennyek országa!” (Mt 3,2). Harmadszor, mert mértéktartással élt, hogy akik sem nem gonoszok, sem nem jók, azokat lassanként a tökéletességre vezesse. Ezért a sokaságra, a vámszedőkre és a katonákra könnyű terheket rakott, hogy azután eljussanak a nehezebb terhek hordozására. A sokaságra azt rótta, hogy gyakorolják az irgalmasság cselekedeteit, a vámszedőkre, hogy tartóztassák meg magukat mások vagyonának megkívánásától, a katonákra, hogy senkit ne háborgassanak, senkivel ne patvarkodjanak és elégedjenek meg zsoldjukkal (Lk 3,14).

Meg kell jegyeznünk, hogy Szent János evangélista ezen a napon költözött az Úrhoz, ám az Egyház az ő ünnepét a Karácsony utáni harmadik napra tette, mivel akkor szentelték föl az ő szentegyházát. Így Keresztelő Szent János születésének ünnepe a saját napján maradt, mivel ezt a napot angyal adta hírül, mint az Előfutár születésének örömnapját.

Ebből nem kell azt a következtetést levonni, hogy az evangélista engedett volna a Keresztelőnek, mintegy a kisebb a nagyobbnak, hiszen nem illik vitatkozni azon, hogy melyikük a nagyobb. Ezt egy Istentől adott jel is megmutatta. Olvassuk, hogy volt két hittudós, az egyik Keresztelő Jánost, a másik Szent János evangélistát tartotta nagyobbnak. Végül kitűzték az ünnepélyes vita napját. Mindketten szorgosan igyekeztek tekintélyes szerzőket és hathatós érveket felkutatni, hogy azzal ki-ki a maga Jánosát helyezhesse a másiké elé. Mikor pedig elérkezett a vita napja, mindkét szent megjelent az érte küzdőnek és ezt mondták nékik: „Nagyon jól egyetértünk mi egymással a mennyben, ne vitatkozzatok rólunk a földön! „Akkor föltárták egymásnak és az egész népnek a látomást, és áldották az Urat.

Pál, a longobárdok történetírója, a római egyház diákonusa, montecassinói szerzetes, egyszer épp akkor rekedt be, mikor a húsvéti gyertyát neki kellett volna megszentelnie. Azelőtt jó hangú volt. Hogy tehát visszanyerje hangját, Szent János tiszteletére megírta a „Hogy dicsérhessük könnyű énekszóval”^* kezdetű himnuszt, melynek az elején kéri, hogy hadd nyerje vissza a hangját, miként Zakariás is visszanyerte.

Némelyek ezen a napon mindenféle elhullott állat összegyűjtött csontjait égetik el. Ennek kettős oka van. Ahogy Johannes Beleth mondja:^* az egyik egy régi intézkedés megtartása. Léteznek ugyanis bizonyos „sárkány” nevű állatok, melyek a levegőben röpülnek, a vizekben úsznak, és a földön járnak. Mikor hajdan a levegőben röpültek, érzéki vágyra gerjedtek, és kutakba, folyóvizekbe hullatták magjukat. Emiatt halálhozó év következett. Ezt úgy orvosolták, hogy az állatok csontjaiból máglyát raktak, és a sárkányokat elriasztotta a füst. S mivel ilyen eset leginkább ebben az időszakban történt, néhol még ma is megtartják a szokást. A másik ok annak a megjelenítése, hogy Szent János csontjait Sebaste városában a hitetlenek megégették.

Égő fáklyákat is visznek e napon, mert János égő és fénylő fáklya volt; kereket is forgatnak, mivel a nap körforgásában kezd alászállni annak jelzésére, hogy János hírneve, mely szerint őt gondolták Krisztusnak, szintén alászállt. Hiszen ó maga tesz bizonyságot erről, mondván „Őnéki nevekedni kell, nékem pedig kisebbülnöm” (Jn 3,30). Ezt jelzi, miképpen Ágoston mondja, születésük és haláluk is. Születésük, mivel János születése körül kezdenek a napok rövidülni, Krisztus születése körül pedig növekedni. Ezt jelzi a mondás: „A napforduló tízzel Krisztus és János előtt jár.”^* Ugyanezt jelzi haláluk is, mert Krisztus teste fölemeltetett a keresztre, János teste pedig a fejével megrövidült.

Pál írja A longobárdok történetében, hogy Rothanicus longobárd királyt Keresztelő Szent János temploma mellett temették el nagy pompával. Valaki a kapzsiság csábításának engedve éjszaka fölnyitotta a sírt és kirabolta. A szent megjelent neki, mondván: „Hogy merészeled érinteni az énrám bízottakat! Az én szentegyházamba többé nem teheted be a lábad!” S ez így is történt, mert amikor be akart lépni abba a templomba, úgy érezte, hogy egy igen erős ököl torkon ütötte, és rögtön hanyatt esett.

fordította: Déri Balázs

________________________________

Szent Iván, másként Keresztelő Szent János  - Június 24.

Iván, Szent Iván, másként Keresztelő Szent János, a Zoborvidéken Virágos Szent János, a szegedi tanyákon olykor Búzavágó Szent János ünnepe az egyházi év legjelesebb napjainak egyike. Egy fabula szerint^* két tudós emberek veszekedtenek arról: Keresztelő János innepe légyen-é elől a kalendáriumban vagy az Évángyélistáé? Egyik egyiket, a másik másikat állatta. Éjszaka megjelentek a szentek, mindenki a maga tisztelőjének, és azt mondották: bene concordes summus in coelis, de nobis non dispustetis in terris.

A nyelvünkben máig élő Szent Iván név még föltétlenül a bizánci egyház kultikus befolyására emlékeztet.

A nyári napfordulatot ősidőktől fogva valamiképpen minden nép számon tartja és legtöbbször lángoló tűz gyújtásával ünnepli. Az archaikus európai képzetvilágot az Egyház nem tudta, de talán nem is akarta eltörölni, hanem beleépítette az esztendő liturgikus rendjébe, egyúttal természetesen a maga világképe szerint igyekezett értelmezni. Így került az ünnepi szentelmények közé a Szent Iván-napi tűzszentelés, amelyről még beszélünk.

Ismeretes, hogy az Egyház Szűz Márián kívül csak Keresztelő Szent Jánosnak ünnepli meg a test szerint való születése napját. Ennek oka az, hogy Máriának Erzsébetnél való látogatása alkalmával az Üdvözítő közelsége miatt János is megszenteltetett anyja méhében: alighogy Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, fölujjongott méhében a magzat és Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek (Lukács 1,41). Ezt Felsőszentiván népe úgy magyarázza, hogy a látogatás alkalmával János édesanyja méhében ugrált az örömtől. Ezért kell a tüzet átugrani, mégpedig háromszor, hogy Szent Iván közbenjárására a Szentháromság annál nagyobb kegyelmet adjon.

Az Írás szerint János hat hónappal előzte meg születésében a Megváltót. Nagyon kedvelt volt a régieknél az a párhuzam, amelyet Karácsony és János születésnapja, valamint a napok növekedése és csökkenése között lehet vonni. Az egyházatyák szerint erre vonatkozik Jánosnak Jézusról való mondása: neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell (János 3, 30).

Az ősi tűzgyújtás magyarázatára az Egyház több bibliai helyre hivatkozhatott. Az ószövetség bálványozásnak tartja, amikor Acház, Juda királya nem azt cselekvé, ami kedves volt az Úr, az ő Istene színe előtt, hanem Izrael királyainak útján jára, sőt a fiait is bemutatá azáltal, hogy őket is átvitte a tűzön a nemzetek bálványozása szerint (Királyok 4, 16, 3). Később Ezekiel próféta szájával így szól az Úr: valóban atyáitok útján szennyezitek be magatokat, amikor fiaitokat átviszitek a tűzön (Ezekiel 20, 31).^* János evangéliumának elején olvashatjuk: a világosság sötétségben világít, de a sötétség nem fogta föl. Megjelent egy ember, akit Isten küldött. János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higyjen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról (János 1, 5). Jézus viszont ezt mondja Jánosról: ő égő és világító szövétnek vala, ti pedig ideig-óráig akartatok örvendezni az ő fényében (János 5, 35).

A jámbor hagyomány János dicséretében természetesen nem elégedett meg az evangéliumi előadással:

Dicsőséges Keresztölő Szent János – írja^* az Érdy-kódex – mely méltó és mely nagy vóna mind Úristennek, mind az mennyei udvarnak és ez világon való népeknek elette anyaszentegyházban, kiváltképpen csak az ő szent nevezetinek es méltóságából, kivel Szentháromság Úristen szereté, megismertetik. Mert az János magyaráztatik Istennek malasztjának, avagy malasztosnak. Ime azért mely nagy méltóságos és idvességes nevezet...

Másodszor neveztetik vőlegénynek, azaz Krisztusnak közel való barátja, ki megismerkedik Úr Jézus Krisztusnak sokszor való jevéséből Jánoshoz, mint szerelmes barát ő barátjához...

Harmadszor neveztetik szevétneknek, mert miképpen ez égő szevétneket feltévén az magas gyertyatartóra, mindennek szolgáltat világosságot és ennen maga lassan-lassan alábbszáll és kisebb lészen...

Negyedszer neveztetik angyalnak. Ennek jeles bizonyságát találjok ennem magát Atya mindenható Úristent, ki úgymond Malakiás prófétának szája által, könyvének másod részében, úgy mint az ő szent Jézus fiának szólván: ime elküldem az én angyalomat, ki megszerzi az te utadat te előtted, azaz prédikálván és keresztölvén...

Ötödször neveztetik szózatnak, kiről alkalmassággal tén bizonyságot ennen magáról a szent epistolának és evangéliumnak értelme szerént, mondván: én az pusztában keáltó szó vagyok...

Hatodszor neveztetik Illésnek, miérthogy az pusztában lakozik vala, miként Szent Illyés próféta szoros életnek okáért, mert kevés ételük valának, szegény ötözetnek okáért, mert egyik sem viselt drága ruhát méltóságos követségnek okáért...

Hetedszer továbbá neveztetik Krisztus Jézus Idvezejténk keresztatyjának…

Nyolcadszor neveztetik: az mennyei erek bírónak prédikátora...

Kilencedszer neveztetik: az mennyei felséges Királynak előtte járó ofmestere (udvarmestere)…

János pártfogását a középkor különösen nagyra tartotta, hiszen maga az Úr mondotta róla: asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál (Máté 11, 11).

János az, akit Izaiás próféta említ, amikor így szól: a pusztában kiáltónak ez a szava: készítsétek elő az Úr útját, egyengessétek ösvényeit (Máté 3, 1,3). Ezért a pusztába, kietlenbe, néptelen vidékre települt, illetőleg monasztikus magányt kereső szerzetes közösségek szívesen választották Jánost védőszentjüknek. Úgy tűnik, hogy az Árpád-kori Magyarország gyepühatárának János tiszteletére emelt monostorai, templomai hasonló megfontolással helyezték magukat az ő oltalma alá.

Csanád (XI. század), Boldva (1203), Szentjános (Várad mellett, 1238), Jánosi (Rimavské Janovce, 1397 előtt)^* bencés monostorai János patrociniuma alatt éltek.

A János-szimbólum különösen a Szentföld védelmére alakult Szent János-, másképpen johannita lovagrend tudatosan vállalt hivatásában jutott kifejezésre. III. Béla telepítette hazánkba. Jellemző, hogy a rend két első: esztergomi és székesfehérvári háza Szent István királyunk tiszteletére épült. A soproninak (1214) éppen Keresztelő János volt a patrónusa.

II. Andrást a johanniták is elkísérik szentföldi hadjáratára. Később az ő kérésére Rembald tartományi főmester jár közbe, hogy a pápa hazánkat az egyházi átok alól feloldozza.

IV. Béla a johannitákra bízta az ország délkeleti részének védelmét, nekik adta hűbérül a szörényi bánságot. A király a tatárjárás keserű tapasztalatai után jól tudta, hogy a Duna és az Olt közötti terület csak újszerű intézkedésekkel védhető meg. Minthogy úgy találta, hogy a magyaroknak még idegen a várépítés, a johannitákra esett a választása. Oklevelében (1247) az erdélyi országrésszel határos Szörényi bánság mellett Kúnországot (Moldvát) is hűbérül adta nekik.^*

A premontrei világot is befolyásolta a Keresztelő példaképe. Amikor a rendalapító Norbert Prémontré rengetegében megvonta magát, ott János tiszteletére szentelt roskadozó kápolnát talált. Ezt szinte égi jelnek érezte, hiszen ő is remeteségre, penitenciára, majd misszióra vágyott.^*

A premontreiek kortársaikkal, a ciszterciekkel együtt, általában az Árpád-kori gyepühatár szélén vagy már azon kívül telepednek meg. Munkájuk, hatásuk nyomán a magyar katolikus ökumené megnövekedik, kitágul. Norbert példája és az a hazai missziós feladat magyarázza, hogy Jánoshida (1186 körül), Jászó (Jasov, 1205 előtt), Zsámbék (1255) prépostsága a pusztában kiáltónak pártfogása alá helyezte magát: Jánoshida az akkor még részben néptelen alföldi pusztán, Jászó és Zsámbék az erdők mélyén.

A hagyománynak engedelmeskednek Menedékszirt (Lapis Refugii, 1299) karthauzi^* és Bártfa augusztinus remetéi, (1380 előtt), akik szintén Jánost választották védőszentjüknek.

Ma ismert patrociniumai is jórészt még a középkor világát idézik.

Esztergom: Alsószemeréd (Dolné Semerovce), Bajcs (Bajč), Felsőróna (Rovné), Felsőszil (Velké Brestovan), Imely (Imel), Kurtakeszti (Krátke Kesy), Morvaszentjános (Moravsky Jan), Nagyjóka (Jelka), Nagymácséd (Velka Mača), Nagyszombat (jezsuiták), Pered (Tešedikovo), Pozsonyivánka (Ivánka pri Dunaji), Révfalu (Mnešice, kápolna), Szentendre, Szered (Sered), Tótgurab(Slovensky Grob), Visegrád.

Nyitra: Bodok (Bodovce), Dombelve (Zákopči), Sziklaszoros (Skalité), Újbeszterce (Nové Bystrice).

Besztercebánya: Besztercebánya (1480, kápolna, Iván és Bálint tiszteletére), Turócjeszenő (Jasena, középkor), Ivankófalva(Ivančina, középkor), Jánoshegy (Johannisberg, Piarg, középkor), Nemeskosztolány (Zemianske Kostolany, XVIII. század), Ruttka(Vrutky), Tajó (Tajova, 1595). Alsólehota (1424), Pétörlehota, templom 1818).

Rozsnyó: Jászó, Tornaújfalu (Turnianská Nová Ves, 1328), Hárskút (Lipovník, középkor), Tornagörgő (Hrhov, középkor), Garamszécs (Polomka 1666), Cehis (1827, kápolna).

Szepes: Erdővágás (Richwald), Grenitz, Hrustin (Hruštin), Kőperény (Uloža), Oravka, Oszáda (Liptovska Osada), Szepesolaszi (Spišské Vlahy, a közeli erdőben még kápolna is), Szepesvéghely (Hranovnica), Teplicska (Teplička)

Eger: Borsodivánka (1705), Bene (1713), Heves (1718), Füzesabony (1736), Kerecsend (1770), Tiszabő (1777), Besenyszög(1783), Nagyiván (1789), Hevesaranyos (1828), Nyomár (1879), Pálosvörösmart (1893), Felsőzsolca (1900).

Kassa: Palonca (Plavnica, 1325?), Lazony (Ložin, középkor), Bártfa (ágostonrendi remeték, majd ferencesek), Felsőköcsény(Kučin, 1666), Orkuta (Orkučany, 1688), Tarcadobó (Dubovica, 1717), Kassabéla (Košická Bela, 1731), Vásárhely (Trhovište, 1759), Deméle (Demjata, 1774), Szécskeresztúr (Kerestur, 1779), Felsőkohány (Kohanovce, 1780), Telekháza (Sedliská, 1783), Delnekakasfalva (Kokošovce, 1815), Sóbánya (Solna bana, 1826), Zsebes (Šebastovec), Istvánvágás (Štefanovce).

Szatmár: Girodtótfalu (Tauţii de sus, 1726), Pálóc (Palovce, 1790), Nagybocskó (Bocicoul-Mare, 1836), Homok.

Veszprém: Atala (1754), Ábrahámhegy (kápolna), Bakonyoszlop, Bakonyszentiván, Balatonberény (1747), Balatonederics, Barcs, Gadány (1747), Geszti Gógánfa, Kerekteleki, Miklósi, Pacsa, Pápasalamon, Sármellék, Somogyfajsz, Somogytúr, Tarány, Zala (1754), Zalapetend, Zalaszentiván (1746), Zákány. Elenyészett: Veszprém (1318), Vigánt (1341), Pöszke (1343), Baráti (1361), Billege (1433), Hosszútót (1455)^*

Székesfehérvár: Zsámbék (újjászületett, 1745), Füle (1749), Szár (1751), Ráckeve (1791), Guttamási.

Győr: Bokod, Bónya (Biringsdorf), Csáva (Stob), FelsőpéterfaIu (Oberpetersdorf), Gyalóka, Győrsövényháza (XVI. század), Horvátzsidány (1875), Mosonszentjános, Nagybarátfalu, Nagycenk (ma: István király), Nagyhőflány (Gross-Höflein), Öttevény, Pusztacsanád, Rábacsanak, Sopron (középkor), Stotzing, Szentmargit (Margarethen), Tata (1387, elenyészett, most újabb kápolna),^*Veszkény (1960), Zárány (Zagersdorf).

Szombathely: Alibánfa (1757), Felsőrönök (Oberzemming), Jánosháza, Káld, Pusztamagyaród, Újhely (Neuberg), Zalaboldogfa (1755).

Pécs: Dárda (1715), Nagykónyi (1719), Závod (1768), Mecsekjánosi (1801), Magyarszentiván (1806, most: Krisztus király),^*Mözs (1821), Györe (1842), Boda (1908), Apáti, Cserkút; Nagykozár.

Vác: Jánoshida (1688), Kiskundorozsma (1725), Üllő (1717), Cserhátszentiván (1759), Pestújhely (1911), Szada.

Kalocsa: Felsőszentiván (1780), Bácsszentiván (Sveti Ivan Priglevica, 1788), Dunabökény (Bukin, 1812), Küllőd (Kolut, 1825), Érsekcsanád (1836), Kossuthtalva (Stara Moravica, 1844), Hajdújárás (Hajdukovo, 1936).

Csanád: Abony (1329, eltűnt)^*, Temesrékás (Recaš, 1741), Újmoldova (Moldova Noua, 1777), Temeskutas (Gudurica, 1788); Jánosfölde (Johannisfeld, 1833), Zádorlak (Zadareni; 1869), Máslak (Blumenthal, Mašloc, kápolna).

Nagyvárad: Monostorpálya (1332), Ugra (1329), Széplak (1426). Valamennyi elenyészett.^*

Erdély: Brassó (barátok), Csikdelne (Delniţa), Hátszeg (Haţeg), Hilib, Kápolnásfalu (Capalniţa), Marosvásárhely, Szőkefalva(Seuca), Tekerőpatak (Valea Strimba).

Keresztelő Szent János tűnik föl Nagyszombat, Kisszeben, Nagyőr, Szepesolasza, Felka címerén, illetőleg pecsétjén.^*

Sok helynevünk is őrzi János, illetőleg Iván patrociniumát, vagy annak emlékezetét: Alsószentíván, Bácsszentiván, Bakonyszentiván, Cserhátszentiván Csittszentiván (Santioana), Drávaszentiván (Ivanovec), Felsőszentiván, Győrszentiván, Kebeleszentiván (Ionaešti), Magyarszentiván (mai neve Királyegyháza), Okriszentiván (1247, elenyészett)^*, Ószentiván(Szentivánsziget, ma Tiszasziget), Sajkásszentiván (Kovilj Sveti Ivan), Sajószentiván, Szászszentiván (Santioana), Újszentiván, Úrszentiván (Despot Sveti Ivan), Vajdaszentiván^*, Vasasszentiván (Santioana), Zalaszentiván.

Továbbképzett helynevek: Szentivánlaborfalva (Santion-Lunca), Szentivánboda (Stredná a Nižná Boca), Szentivánfa, Szentivánpuszta.

Szentjános (Pest, Torontál, Tordaaranyos). Biharszentjános (Sintion), Morvaszentjános (Moravsky Jan), Mosonszentjános, továbbá Szentjánosháza (Hloža), Szentjánoshegy (Nucet), Szentjános-puszta (Bars, Esztergom, Nógrád), Szepesjánosfalva(Johannsdorf, Janovce).

Keresztelő Szent János megmaradt középkori freskómaradványainkon ritkán bukkan föl (Trencsén, Vizsoly).

Táblaképei: Bakabánya (Pukanec, Mária-oltár 1480), Bártfa (Szent András-oltár,&

János és Pál római testvérpár volt: Julianus Apostata idejében együtt szenvedtek vértanúságot (362). A Coelius hegyén álló lakóházukat templommá alakították át. Közbenjárásukat egyes vidékeinken a nép égiháború idején tartja foganatosnak. Ausztria, Cseh- és Morvaországban, Szlovéniában^* hasonlóképpen időjárási patrónusként tisztelik őket. E közép-európai összefüggések tisztázása közös munkával kívánatos volna.

Tiszteletüket legújabban Robert Schindler^* az antik Dioskuros-hagyománnyal, Castor és Pollux alakjával és ünnepével hozza kapcsolatba. Ez a nézet a mi magyar szempontunkból nem fontos. Sokkal lényegesebb, hogy az osztrák és bajor népi barokkban falusi kápolnák, helyi jelentőségű búcsújáróhelyek oltárain az időjárás patrónusaiként (Wetterherr) tűnnek föl. Ezt a népies ikonográfiai hagyományt követi Szekszárd még említendő kápolnája is.

A nap az aratás, egyúttal a nagy nyári zivatarok idejére esik. Elsősorban ezért fejlődött ki egyelőre ismeretlen liturgikus körülmények között viharokat fékező patronátusuk, amelyre az Érdy-kódexben^* is olvasható legendájuk még nem tartalmaz semmiféle utalást. Középkori misekönyveink számon tartják ugyan, de patrociniumukkal, ábrázolásukkal ekkor még nem találkozunk.

Tiszteletük tehát csak a barokk időkben bontakozik ki. Nógrád és Kálló helységekben a XVIII. században égiháború ellen szolgáltak misét az ünnepükön.^* A bortermő Szekszárdon álló kápolnát (1776) nyilvánvalóan a helybeli szőlőhegyek oltalmazására emelték.^* Nem tudunk Rohonc (Rechnitz, 1700), Krasznabéltelek (Beltiug), Kálmánd (Camin, mindkettő hajdani Károlyi-birtok), Alsórakonca (Rikinica) kápolnájának alapítási körülményeiről. Piliscsabán 1771-ben, Hangonyban 1793-ban harangot szenteltek a két szent tiszteletére.^* Privigye (Prievidza) harangjának felírása: SANCTIS CONTRA TEMPESTATES TUTELARIBUS: JOANNI PAULO DONATO (1819).^*

Népszerűségükre az is jellemző, hogy életüket Varga Lajos népi énekszerző is érdemesnek tartotta versbe foglalni.^*

János és Pál emlékezete napjainkban leginkább a szegedi tájon él. Forrása az alsóvárosi franciskánus templom, ahol a múlt században még a város, továbbá a környező szegedi gyökérzetű faluk és tanyák jámbor asszonynépe is részt vett az ünnepélyes gyertyaszentelési szertartáson. A templom előtt mézesbábosok és gyertyaöntők sátrai, ahonnan a hívek a család gyertyáit beszerezték. A tápaiak János és páli gyertya névvel illetik. Szenteltet Ószentiván (Tiszasziget) alsóvárosi eredetű népe is. Manapság a közeli Sándorfalván virágzik a szertartás leginkább, ahol a napot félünnepnek tekintik. Sajátos fejlemény, hogy itt egy-egy doboz gyufát is megszentelnek. Ez a szentölt gyufa csak a szentelt gyertya meggyújtására szolgálhat.

A szertartás a bajai és mohácsi ferencrendi templomokban is élt. Tudomásunk szerint ismeretes még Óbecse, Csorna^* hívei között is.

Az áldás szövegét sem a Rituale Romanum, sem hazai rituáléink nem közlik. Nyilván eltűrt helyi, illetőleg rendi gyakorlat nyomán került egy hazai, franciskánus ihletésű barokk ájtatossági könyv, az Arca Domini^* szentelményei közé: Benedictio Candelarum in die SS. Joannis & Pauli contra grandines & tempestates.

A szentelmény Hanns Koren föltevése szerint^* onnan ered, hogy a Giovanni e Paolo római stációtemplom lévén, a nagyböjt első péntekjén itt gyülekeztek a hívek istentiszteletre. A mise evangéliuma a Hegyi Beszédből való és többek között ezeket mondja: szeressétek ellenségeiteket... hogy fiai legyetek Atyátoknak, ki a mennyekben vagyon, ki napját fölkelti jókra és gonoszokra, s esőt ad az igazaknak és hamisaknak (Máté 5, 44, 45). E szent igéket évről-évre ebben a templomban hallották.

A szertartást ihlette azonban az ünnepükre rendelt antifona is: Isti sunt duae olivae... Ez magyarul így hangzik: olajfák és világító szövétnekek ők ketten az Úr előtt. Hatalmuk van az eget föllegekkel elzárni és megnyitni kapuit, minthogy az ő nyelvük a mennyország kulcsává tétetett. Ez a liturgikus szöveg egyébként a Jelenések Könyve következő verseinek (11, 4–6) átköltése, illetőleg alkalmazása: ez a két olajfa és a két gyertyatartó, mely a föld Urának a színe előtt áll. Ha valaki bántja őket, tűz csap ki szájukból és fölemészti az ellenséget. És ha bárki is árt nekik, a halál fiai. Hatalmuk van arra, hogy bezárják az eget, hogy ne essék eső küldetésük napjaiban. Hatalmuk van arra is, hogy a vizet vérré változtassák és annyi csapással sújtsák a földet, amennyivel csak akarják.^*

László királyunk, a magyar lovagkor példaképe, népmondáink hőse, alighanem a legnépszerűbb magyar szent. Amíg István és Imre életüknek szinte megismételhetetlen egyszerisége miatt inkább az állammisztikában, illetőleg az oltáron éltek tovább, addig Lászlóban a harcos nomád férfieszmény és európai lovagideál ötvöződvén eggyé, a magyarság küzdelmes századaiban Mihály arkangyal, továbbá Dömötör, Móric, György, Jakab mellett, követendő példaképpé és szent patrónussá válik.

A középkori hazai mondák és legendák annyira egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt.

A László név a szláv Vladislav' úrfi, uralkodó fia' származéka.^* A moldvai csángók ajkán Vaszili.^* A nevet bizonyára lengyel édesanyja, Richeza választotta. Karácsonyi János gyanítása^* szerint ez talán az egyházi Dominicus, illetőleg Herrmann lengyel tükörszava. Máig tartó népszerűségét nemcsak keresztneveink hatalmas száma, hanem a belőle önállósult családnevek is tanúsítják: László, Laczi, Laczkó, Lacza, régi Laczkfy, Lászlóffy.

László lengyel nevelésben részesült. Hazatérve harcolt a kunok, bessenyők ellen. A cserhalmi csatával kezdődött lovagi hírneve. Mindezekre még visszatérünk.

Tiszta lovagregény unokatestvérével, Salamonnal való sok viszontagsága. Az állhatatlan Salamon király testvérviszályt idézett az országra.

A Képes Krónika elmondja,^* hogy a Salamonnal való küzdelem során Mogyoród tájékán „világos nappal mennyei látomás jelent meg Lászlónak. Odaszólt bátyjához, Géza herceghez: Láttál valamit? Felelé az: semmit. Mondotta ekkor Szent László: amidőn itt álltunk, és tanácskoztunk, íme az Úr angyala leszállott az égből, kezében aranykoronát hozott és a fejedre tette. Nyilvánvaló ebből, hogy minékünk adatik a győzelem.” Úgy is történt. A bokorból menyét szalad föl lándzsáján, majd ennek hegyéről László mellére ugorva jövendöli a diadalt.^* Géza erre megfogadta, ha a látomás teljesedik, a Szűzanya tiszteletére egyházat épít.

Géza koronázása után öccsével elment arra a helyre, ahol az angyal megjelent. Egyszerre szarvas tűnt föl, szarvai tele égő gyertyákkal. Eliramodott az erdő felé, és lábát ott vetette meg, ahol most a monostor áll. A vitézek rányilaztak, mire a Dunába szökkent. Többé nem is látták. Ennek láttára László megszólalt: bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala. És mondotta Géza király: mondd csak kedves öcsém, mit jelentettek az égő gyertyák, miket a szarvas agancsán láttunk? Felelt Szent László: nem agancsok voltak azok, hanem fényes tollak. Lábát pedig azért vetette meg ott, hogy megjelölje a helyet, ahol a Boldogságos Szűz egyházát föl kell építenünk, és nem máshol.

A történet tanúsítja, hogy a csodaszarvas mitikus mondája még Szent László idejében is elevenen élt a magyarság történeti tudatában. Az ősi totemállatból azonban itt már Isten angyala lett. István vértanú ünnepénél a regölésről szólva, már bővebben megemlékeztünk erről a magasztos-naiv azonosításról. Látni fogjuk még, hogy az archaikus pogány mondai hagyomány más esetben is éppen László személyéhez tapadva, szentségének palástja alatt menekült meg az enyészettől, feledéstől.

Géza a trónra kerülve egy szeretetről, kiengesztelődésről, békességről szóló karácsonyi szentbeszéd hatására hajlandó lett volna Salamon javára leköszönni. Szándékában a halál akadályozta meg. Utána mégis a vonakodó Lászlót kiáltották ki királynak, aki azonban mindaddig nem koronáztatta meg magát, amíg Salamon a trónigényéről le nem mondott. Ítéletmondás, vagy egyházakba való ünnepélyes bevonulás idején László a királyi jelvényeket addig nem viselte, csak maga előtt vitette.

Az ellenkező, Pozsony várába zárkózott Salamon ellen László kénytelen volt hadat indítani. A legenda szerint vitézi álruhában egyedül lovagolt a vár alá. Salamon ezt észrevette, de unokatestvérét nem ismerte föl benne. Ő is másnak fegyverzetét öltvén magára, szintén lóra pattant, hogy megvívjon az ismeretlennel. Erre nem került sor, mert Salamon, aki éppen nem volt ijedős természetű, visszafordult, és így szólt: tudjátok, hogy ember elől meg nem futok, de ez nem ember, mert láttam, hogy az angyalok tüzes karddal védelmezik őt.

Salamont később a Lászlónak kedvező politikai viszonyok kényszerítették arra, hogy keresse az engesztelődést. Ez rövid időre meg is történt, de nem nyugodott meg. László ellen merényletet tervezett, mire a király Visegrád várába záratta.

Elkövetkezett László király buzgólkodására István, Imre és Gellért szenttéavatása (1083). A legenda szerint István király koporsójáról nem tudták a nagy fedőkövet fölemelni. Egy somlyai szentéletű apáca, Charitas szava szerint ez csak úgy sikerül, ha a királyi családban szent lesz a békesség. Ez meg is történt, Salamon megszabadult, a követ pedig el tudták mozdítani. Salamon viszontagságos élet után az isztriai Pola erdőségeiben remeteként vezekelt.

A hagyomány úgy tudja, hogy életében még egyszer találkozott unokabátyjával. László Székesfehérvárott a templomból jött ki, és a koldusok között alamizsnát osztogatott. Salamon is ott volt közöttük, azonban a nagy sokaságban nyoma veszett. A király hiába kereste. Salamont a legendatermő középkor később boldogként emlegette.

*

László uralkodásának nagyjelentőségű mozzanata a keleti gyepűhatár kitágítása, Erdély végleges beleépítése az ország testébe. Alatta kezdődik az addig nyugati gyepűk mentén őrködő, harcoló székelyek jórészének áttelepítése Biharba, majd innen fokozatosan a keleti határszélre, a Kárpátok világába. Ezért van szükség a váradi püspökség alapítására és jövendő nyugvóhelyének, a váradi székesegyháznak fölépítésére. Ezért lett László király külön is Erdély patrónusa. Talán nem véletlen, hogy a Székelyföldön annyi László-ábrázolással találkozunk. Erre még visszatérünk.

László csatolja társországként Horvátországot hazánkhoz (1091, és alapítja meg a zágrábi püspökséget, meg a székesegyházat Szent István magyar király tiszteletére. Sajnos, itt nem szólhatunk arról a jelentős magyar szakrális hatásról, amely a horvát egyházra a középkor folyamán hazánkból átsugárzott.

*

László az európai lovagkirálynak egyik eszményi példaképe. Nem csoda, hogy az első keresztes hadjárat vezéréül őt szemelték ki, azonban erre halála miatt már nem kerülhetett sor. Piroska leánya Iréne néven a bizánci egyház egyik legtiszteltebb női szentje. A felebaráti szeretetszolgálatban az Árpád-ház másik heroikus női alakjának, Szent Erzsébetnek életére emlékeztet.

*

László halála után már egy évszázaddal az a hagyomány járta hazánkban, hogy a kegyes királyt nemzete három álló évig megtépett ruhában gyászolta. Ez alatt nem táncoltak, muzsikáltak az országban.^*

László meghagyta, hogy a váradi székesegyházban temessék el, amelyet ifjú korában ő kezdett építeni. Nyáridőben halt meg fönt a Vág völgyében, ezért a messze út miatt Somogyvárott, a tőle alapított Szent Egyed-apátságban helyezték nyugalomra. A kísérők közül valaki meg találta jegyezni, hogy a király teteme a forróság miatt már bűzlik. Könnyelmű szaváért álla a vállához ragadt. Odarohant László koporsójához, és nagy jajgatással felkiáltott: vétkeztem Isten szent embere ellen! Erre álla visszafordult a rendes helyére, de forradás maradt utána.

II. István idejében megindult a váradiak küzdelme a király akaratának teljesítéséért. Istenítéletre került sor. Az Ószövetségből ismeretes, hogy a Frigyszekrény ide- vagy odavitelét attól tették függővé, hogy az új szekérbe fogott borjas tehenek merre kezdték húzni. Így határozták meg vita esetén a szentek sírját is. A király tehát megparancsolta, hogy László tetemét tegyék szekérre, és nézzék meg, hogy a befogott lovak merre húznak vele. Ezek olyan sebesen ragadták Várad felé, hogy a megjelent váradi papok és hívek alig tudták utolérni.^*

A népmonda szerint^* egy kis bihari falu, Nagykereki onnan kapta a nevét, hogy amikor Szent László koporsóját Váradra szállították, az itteni templom dombjára éjjeli pihenésül megállított halottasszekér kerekei maguktól megindultak Várad felé.

A legendák sajátossága, hogy az idők folyamán folyton színesednek, kerekednek. Temesvári Pelbártnál tűnik föl,^* hogy a szent király végtisztességén a papság a liturgikus előírások értelmében a halottak miséjét kezdte énekelni. „De azt beszélik: egyszerre fölharsan az angyalok éneke, a hitvallók miséjének kezdetét zengve.”

Lászlót az Egyház 1192–ben avatta szentté.^* A szertartás alatt hat óra tájban tündöklő fényű csillag jelent meg a monostor fölött, ahol a szent király nyugodott. Két óra hosszáig ragyogott az ünneplő embersokaság fölött.^*

Lehetséges, hogy a Lugossy Józseftől megörökített László szekere csillagképp is az elnépiesedett László-legenda sarjadéka.

*

A váradi, László királynak szentelt székesegyház a Sírral középkori művészetünknek egyik legnagyobb ékessége és a magyar szakralizmusnak messzevilágító tűzhelye volt.

Ismeretes a középkori Egyház, helyesebben hívek ereklyekultusza.^* Nemcsak könyörögtek a szentekhez, hanem képeiknek, földi maradványaiknak (csontjaiknak), használati tárgyaiknak is szentelményi erőt tulajdonítottak. E hit szerint akár egyéni, akár közösségi birtoklásuk, érintésük egészséget, boldogulást, szerencsét hoz mindazokra, akik sugárzó erejében bizakodnak. A tisztelt, szeretett lények szubsztanciájában való osztozkodás igénye egyébként korunk deszakralizált társadalmában, a vallás világán kívül is él, és így nyilvánvalóan az emberi lélek kitéphetetlen nosztalgiái közé tartozik.

Mint Karácsonyi János írja,^* régi magyar szokás szerint Szent László földi maradványaival együtt temették el azt az ereklyetartó aranyláncot, amelyet életében a király gonoszűző, oltalmazó célzattal a nyakában hordott, továbbá zafírral ékesített aranygyűrűjét.^* Koporsaján kívül, de a Sír mellett, esetleg a sekrestyében őrizték nagy, kétélű csatabárdját, továbbá ezüstkürtjét, amellyel vitézeit csatára szólította. Az efféle tárgyak a lovagi epika motívumkincsét európaszerte állandóan ihlették.^*

Az ereklyéknek egyes darabkáit is megbecsülték és testrészalakú díszes tartóba helyezték. Megosztották László király ereklyéit is. Mellszobrot készítettek a fejcsontok, kar-alakú tartókat pedig a kéz csontjai számára. Ezeket ünnepi körmeneteken körülhordozták Várad városában, egyébként az oltáron tartották. „Úgy tetszett a híveknek – mondja^* tovább Karácsonyi – mintha a kegyes király az oltárról rájuk tekintene, két hatalmas karjával pedig védelmezné őket.” Már 1273-ban nem László koporsajára, hanem fejére, fejereklyéjére teszik kezüket a váradi egyház szolgái, és úgy esküsznek, hogy az igazságot vallják.

Az eskü, vagyis a szakrális szómágia, istenigézés ünnepélyességét csak fokozta, ha az emberek kezüket a feszületre, ereklyére tették. Az volt a hiedelem, hogy a hamisan esküvőt az Ég haragja, a tanúságul idézett szent bosszúja nyomban halálra sújtja, mert az Úr, a Szűzanya és a szentek nevet hiába, méltatlanul vette ajkára.

*

Érthető, ha hazánkban szinte csak Várad szakrális levegőjében, László király virtuális jelenlétében bontakoztak ki a koraközépkor igazságszolgáltatására annyira jellemző istenítéletek (ordalia),^* főleg tüzesvas–próbák, amelyeket a vizsgálatok jegyzőkönyve, a híres Váradi Regestrum őrzött meg az 1205–1235 közötti időszakból az utókor számára. Művelődéstörténeti értékét már Fráter György, Várad bíborospüspöke is fölismerte, amikor Kolozsvárott Heltai Gáspárral kinyomatta.^* Magát a processzust Karácsonyi János előadásában mutatjuk be.

Ha a bíró a pörös felek között nem tudta az igazságot eldönteni, akkor leginkább a vádlottat, de olykor a vádlót is poroszló(pristaldus) néven emlegetett hivatalos emberével Váradra küldötte.

A tüzesvas–próbára ítélt személynek először is bekötözték és lepecsételték a kezét. Azt hitték ugyanis, ha valaki bizonyos füvekkel a kezét bekeni, nem égeti meg a vas. A füveket lepecsételt kezével nem használhatta.

Ezután a személy, akár férfi, akár asszony, három napig kenyéren és vízen böjtölt. Ez alatt meg is gyónt, bár a gyónásból szerzett tudomást a papság nem használhatta föl.

A próbára kitűzött napon a templom előtt tüzet raktak. A szertartás azzal kezdődött, hogy a pap mind a próba helyét, mindpedig a tüzet megáldotta. Ezután bement a templomba, és misét mondott, amelynek könyörgéseiben Istent kérte, hogy az igazságot a hazugságtól megkülönböztetni segítsen. Amikor a próba alá vetett személyt megáldoztatta, e szavakkal nyújtotta neki a Szentséget: a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak teste igaz ítéletet tegyen ma neked.

Majd körmenetben, elől kereszttel, kezében szenteltvízzel ment a pap a néppel együtt a próba színhelyére, ahol elimádkozták a hét bűnbánati zsoltárt, és litániát mondtak: hogy az igazságosságon ne uralkodjék a gonoszság, hanem mindig alávettessék a hazugság a Te igazságodnak, kérünk Téged, hallgass meg minket! A litánia végeztével három imádságot végzett a pap a vas fölött, majd meghintette szenteltvízzel. Ezután beletették a vasat a tűzbe, amikor a pap ismét imádkozott.

Most utoljára figyelmeztette a pap a próbára vetett személyt, ha bűnös a pörös dologban, ne merjen a templomba lépni, hanem közvetlenül a próba előtt vallja be vétkét. Ha a személy nem szólt, ezt kérdezte: atyámfia, igaz ember vagy-e abban a dologban, amellyel vádoltak? Tiszta vagy-e? Ha az elsőre azt felelte: igaz vagyok, a másodikra pedig: tiszta vagyok, fölemelték a tüzes vasat. Erre a próbára vetett személy fölkiáltott: nem bizakodom semmiféle bűbájosságban, sem a füvek erejében, hanem bízván a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak most magamhoz vett testében, megfogom a vasat. Meg is fogta, és a pár lépésre eső templomba vitte.

Ennek megtörténtével rögtön bekötötték a kezét és a káptalan pecsétjével újra lepecsételték. Három nap múlva fölbontották. Ha a tenyér ép volt, vagy ha kissé megpörzsölődött is, de szépen be volt hegedve, ártatlannak mondották. Ha még sebes volt, akkor a poroszló visszakísérte a bíróhoz, hogy most már ítélkezzék fölötte.

Mint látjuk, a vizsgálat ünnepélyes vontatottsága, lélektani ráhatások alkalmazása lehetővé tette, hogy akár a vádló, akár a vádlott megvallja az igazat, mielőtt a végső próbára sor kerülhetett volna.

*

Arany János, bihari fi is megénekelte a Dubnici Krónika előadása nyomán azt a jámbor hagyományt, hogy 1345 farsangján, amikor a székelyek és magyarok Laczfy András vezérletével a tatárok ellen harcoltak, László király feje eltűnt a helyéről, a székesegyház oltáráról. Elment, hogy együtt küzdjön híveivel. Győztek is. Harmadnapra találta meg a székesegyház sekrestyése: feje egészen átizzadt a derekas helytállás közben. Egy fogoly tatár még elmondotta, hogy amikor a székelység rájuk ment, hatalmas termetű vitéz járt előtte: magas lovon, fején aranykorona, kezében szekerce. Rettenetes csapásaival és vagdalkozásával tizedelte őket. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündökölt csodálatos fényességben, aranykorona a fején.^*

Ipolyi ebből az előadásból azt gyanítja,^* hogy középkori magyar hadi szokás lehetett Szent László fejereklyéjének a sereg élén való hordozása. Ilyenkor aztán nem is lehetett a váradi székesegyházban. Így vitték különben a franciák is háború idején királyuk előtt Szent Márton ereklyéjét, hogy közbenjárásával győzedelmeskedjenek.

László fejére esküdve szövetkeznek (1403) az ország főpapjai és főurai Zsigmond ellen, aki királyi kötelességét, a haza védelmét elhanyagolta.

*

Így lett Várad a magyar Compostela, leghíresebb középkori nemzeti szentélyünk. Futaki Dömötör, váradi püspök a székesegyház homlokzatára tétette a Magyar Háromkirályok: István, Imre, László szobrát, Zudar János püspök pedig a tér elé Lászlónak aranyozott, messzire ragyogó, legendássá vált lovasszobrát. Valamennyi a Kolozsvári Testvérek mesterműve volt.^*

1406–ban tűzvész pusztított a templomban. Még az arany és ezüst tárgyak is megolvadtak, László csontjai azonban sértetlenek maradtak. Ennek nagy híre támadt. Még Zsigmond is elzarándokolt a látására. Ekkor határozta el, hogy Nagy Lajos példájára ő is a szent király mellé temetkezik. Ezért mondja az ének:

Péter – Pál, Buják palóc népének ajkán Pál-Péter, az apostolfejedelem és a népek apostola közös ünnepe. Vigíliája és nyolcada is volt, de az új liturgia eltörölte. Régi tiszteletre méltó, de nem igazolható hagyomány szerint ezen a napon szenvedtek vértanúhalált (†67)^*.

Péter-Pál napja ősi nagy ünnep. A hivő nép megtiszteli és illendően számon tartja, nincsenek azonban olyan liturgikus sajátosságai, amelyek szakrális jellegű népszokásokat ihlettek volna. Hagyományviláguk így szegényes és másodlagos.

Áttekintve templomdedikációinkat – miután az ünnep elsősorban mégis Péteré – joggal soroljuk ide az egyszerű Péter-patrociniumokat is.

Legrégibbnek a pécsi székesegyház és egyházmegye patrociniuma látszik (1009), amelyet egyes kutatók a salzburgi Szent Péter-apátság térítő tevékenységével is kapcsolatba hoznak. Mindjárt nyomon követi az óbudai Péter és Pál-prépostság, Szent István alapítása. Bencés apátságaink közül Kács (XII. század) Abasár (1042?), Csatár (1138), Tapolca (1214, Miskolc mellett), Szentpéter(1225, Pécs közelében), Szerencs (1247), Mágocs (1251), Tata (1263) őt, illetőleg őket tisztelte védőszentül. 

Az ünnep felkutatott hazai titulusai leginkább a barokk időkben keletkeztek, és föltétlenül összefüggnek a tridenti zsinat szándékaival, az egyházi hierarchia, főleg a pápai méltóság föltétlen tiszteletével.

Esztergom: Óbuda (1012), Esztergom (Belváros, 1683), Pest (1700 után, később elenyészett)^*, Bogdány, Budajenő, Csehi, Detrekőszentpéter (Plavecky Peter), Dunaszentpál, Egeg (Hokovce, 1489)^*, Pozsonyeperjes (Jahodna), Farnad (Farná), Egyházgelle(Holice), Hodrusbánya (Banska Hodruša), Illésháza (Eliašovec), Komját (Komjatice), Nagykálna (Kálna nad Hronom), Nagyemőke(Velké Janikovce), Pozsonybeszterce (Záhorská Bystrica), Pozsonynádas (Trstin, 1812), Terbegec (Trebušovec, 1425)^*

Besztercebánya: Óhegy (Staré Hory), Szentpéter (Turčiansky Peter), Zsarnóca (Žarnovica, 1773).

Nyitra: Nyitra (franciskánusok), Nagysándori (Velké Ostratice), Pruszka (Pruské), Zsolna (Žilina), Felsővesztény (Horné Vestenice), Kisappony (Malé Oponice), Merény (Merikova), Vágkohány (Kochanovce).

Rozsnyó: Velkenye (Vlkyna, 1344)^* Rimakokova (Kokava nad Rimavicour, 1820), Fülekpilis (Piliš, 1830), Debrőd (Debrač, 1834), Jolsva (Jelšava, 1838).

Szepes: Ágostháza (Velbachy), Óleszna (Lesné), Szepesmátyásfalva (Matiašovce), Szepesszentpál (Pavlan).

Eger: Abasár (XIII. század), Nagybúcsú (1321), Petri (1332)^*, Kisvárda (középkor), Kál (1761), Kisköre (1777), Nagykálló(1780), Túrkeve (1783), Tard (1815), Váraszó (1849), Sajónémeti (1861), Kótaj (1910), Püspökladány (1923).

Kassa: Lazony (Ložin, 1726), Ósva (Olšoviany, 1748), Felsőkörtvélyes (Vyšny Hrušov, 1757), Barancs (1764), Rubó (Hrubov, 1764), Kavocsán (Kavečany, 1783), Hernádpetri (1795), Detek (1800), Alsólánc (Nižny Lánc, 1842), Ránk (Rankovce, 1859), Taktaharkány (1926), Visnyó (Víšnov, 1934), Nagygéres (Velky Horeš, 1936), Bárca, Szina (Sena).

Szatmár: Királyháza (1778), Mérk (1813), Körösmező (Jasina, 1814), Fehérgyarmat (1816), Aknasugatag (Ocna Şugatag, 1836), Szobránc (kápolna).

Veszprém: Somogyvár (1210, kápolna), Törek (1211), Nagypécsel (1244), Ollár (1292)^*, Tüskeszentpéter (1301), Lesence(1301), Feldörgicse (másként Szentpéterdörgicse, 1312), Pusztaszentpéter (1316), Tab (1320), Kehida (1322), Keszi (1346), Becse(1360), Szentpéterfölde (1389), Vinár (1393), Igrici (1428), Balatonfőkajár (1426)^*, Fok (Siófok, 1488). Berénhida (1522). Ma virágzanak: Balatonrendes, Borzavár, Doba, Háromfa, Kapospula; Látóhegy, Lesencetomaj, Mezőkomárom, Nemesbükk, Szápár, Szentpéterúr, Szenyér, Szepetk, Tüskeszentpéter, Vindornyaszöllős, Ugod, Zalagalsa.

Székesfehérvár: Székesfehérvár (XIII. század), Budafok (1762, kápolna).

Győr: Sopronhorpács (XIII. század), Zurány (Zurndorf, középkor), Sajtoskál (1718), Császár (1771), Mosonszentpéter (1772), Alsórámóc (Unter-Rabnitz), Harka, Kertes (Baumgarten), Lépésfalva (Loipersbach), Völgyfa (Zillingthal), Gönyű.

Szombathely: Egyházasfüzes (Kirch-Fidisch), Kemenesszentpéter, Őriszentpéter, Páka, Pásztorháza (Stinac), Pinkafő(Pinkafeld), Szenpéterfa (Prostrum).

Pécs: Pécs (székesegyház, XI, század), Bogdása (1242, 1749), Izsép (1722), Helesfa (1722), Tengöd (1767), Mőcsény (1776), Pálfa (1789).

Vác: Palotás (1743), Vácbottyán (1764), Nógrádbercel (középkor, 1467), Kiskunhalas (1770), Farmos (1786), Pálmonostora(középkor, 1880).

Kalocsa: Monostorszeg (1752), Baja (1765), Bajmok (1817).

Csanád: Nagylak (Nadlac), Németszentpéter (Sanpetrul german), Torontáloroszi (Rusko Selo), Kengyeltó (Rafnic). Elenyészett: Nagyszöllős (Pécska mellett), Kemecse, Kisszentpéter, Nagyszentpéter.

Nagyvárad: Szentpéterszeg (XII. század), Kőrmösd (1235), Diószeg (1338), Mikepércs (1347), Bihar (1438), Károly (1326)^*.

Erdély: Alvinc (Vinţul de Jos), Kisbács (Baciu), Brassó, Csíkmadaras (Madaras Ciuc), Csíkpálfalva (Pauleni Ciuc), Csíksomlyó (Várdotfalva, Şumuleu), Ehed (Ihod), Erzsébetváros (Dumbraveni), Gyergyócsomafalva (Ciumani), Kápolnásoláhfalu(Capalniţa), Kerelőszentpál (Sinpaul), Kolozsvár, Magyarigen (Ighiu), Székelyudvarhely (barátok), Teke (Tekendorf, Teaca).

Péter tisztességét, részben hajdani patrociniumát hirdetik a nevét viselő helységek is: Barcaszentpéter (Sinpetru), Bábaszentpéter (1422, Bács, elenyészett)^*, Burszentpéter (Bursky Peter), Detrekőszentpéter (Plavecky Sväty Peter), Füzesszentpéter(Sinpetrul Almaşului), Gyódszentpéter (1464, elenyészett)^*, Hegyhátszentpéter, Homoródszentpéter (Horrorod–Sinpetrul), Ikerszentpéter (1351, Valkó)^*, Kajászószentpéter, Kemenesszentpéter, Kisszentpéter (Sinpetrul Mic), Komáromszentpéter (Dolny Peter), Mosonszentpéter, Nagyszentpéter (Sinpetrul), Németszentpéter (Sanpetru german), Nógrádszentpéter (Potor), Őriszentpéter, Papiszentpéter (1400, elenyészett)^*, Patalaszentpéter (elenyészett)^*, Pogányszentpéter, Pusztaszentpéter, Sajószentpéter, Tarcaszentpéter (Petrovany), Túrócszentpéter (Turčiansky Peter), Tüskeszentpéter, Újszentpéter (Sinpetrul), Uzdiszentpéter (Sinpetrul de Cimpie), Vágszentpéter (Hlohovec), Szentpéter (Csongrád). Összetételben: Szentpéterfa, Szentpéterfalva (Hunyad, Szilágy), Szentpéterfölde, Szentpéterhalásztelep, Szentpéterpuszta (Baranya, Pozsony, Somogy), Szentpéterszeg, Szentpéterszőlőhegy, Szentpéterúr, Szentpéteralapja (1361, elenyészett)^*, Szentpéterdörgicse (1516).^*

Péter, illetőleg Pál freskóit őrzi: Almakerék (Malmkrog, Malamcrav, XIV. század), Bántornya (Turnisce: csodálatos halászat, Péter lefejeztetése, XIV. század), Etrefalva (Turicky, XV. század), Feketeardó (Corny Arduy, Jézus és az apostolok a genezáreti tavon, XV. század), Hidegség (XI. század), Homoródszertmárton (Martinus: Péter Beliál nyakára tiporván megnyitja a lelkek serege előtt a mennyország kapuját. XIV. század), A templomot a századforduló táján lebontották. Magyarremete (Remetea, XIV. század), Marosszentanna (Sfintana de Mureş, XIV. század).^*

Táblaképek: Berethalom (Birthälm, Biertan, 1515), Csegöld (Keresztény Múzeum, 1494), Cserény (Čerin, 1483), Csíksomlyó(1510), Felsőerdőfalva (Stará Lesná, 1490), Hervartó (Hervartov, 1460), Jánosrét (Lncky pri Kremnici, 1476), Késmárk (1470), Kisszeben (Sabinov, 1520), Liptószentkereszt (Sväty Križ, 1510), Liptószentmiklós (Mikulaš, 1520), Ludrófalva (Ludrová, 1510), Pónik (Poniky, 1512), Szászbogács (Bagaciu, 1518), Szepeshely (Spišska Pohradie, 1470), Túrócbéla (Belá, 1520), Zsidve (Jidveu, 1508).^*

A lőcsei Jakab-templom Péter és Pál-oltára a két apostol életét képciklusban örökíti meg: 1. Pál a damaszkuszi útra készül, 2. Barnabás látogatása Pálnál, 3. Pál megtérése, 4. Pál beszéde a templomban, 5. Péter beszéde, 6. Péter és Pál a torony előtt, 7. Péter és Pál Nero előtt, 8. Pál lefejezése, 9. Pál látogatása Péternél, 10. Pál egy öregember ágyánál, 11. Péter elhívatása apostolnak, 12. Péter vértanúsága.^*

Gótikus faszobrok: Bakabánya (Pukanz, Pukanec, 1484), Bártfa (1489), Krig (Vojnany, 1300), Lőcse (oltár, 1490), Tapolybeszterce (Bystré nad Toplou, 1510), Túrócszentpéter (Sväty Peter, 1500).^*

 Péter és Pál ikonográfiai hagyományai új hangsúlyozást nyernek a tridenti zsinat rendelkezésével, amely az igehirdetést, tanítást különösen lelkére köti a papságnak. Szentjeink szoboralakban odakerülnek a templomok homlokzatára, elejére (óbudai, tolnai templom, egri székesegyház), főoltárokra, még akkor is, ha nem ők a patrónusok.

Császár falu Péter és Pál tiszteletére szentelt barokk templomának freskóit idősebb Dorffmeister István festette (1776). A szentélykupolán a Szentháromság és az égbe fölvett Mária. A középső kupolaképen Krisztus átadja a mennyország kulcsait Péternek. A harmadik kupolafreskón Pál a pogányoknak prédikál. A főoltárkép Péter és Pál búcsúját ábrázolja. A hajóalakú szószék az emberek halászára, Péterre, továbbá az Egyházra emlékeztet.^* Hasonló Somlóvásárhely barokk szószéke is, amely a győri franciskánusok vármegyeházzá alakított templomából került ide. Hajóalakú Nezsider (Neusiedl am See) szószéke is. A csodálatos halfogás tűnik föl Szák, Magyarkeresztúr, Piliscsaba barokk szószékén. Ez utóbbin még az emmausi jelenet is látható. Az Egyház hajóját ábrázolja Szécsisziget szószékének rokokó domborműve is.^*

Búcsúszentlászló szószékén Tóbiás és Péter domborművei: angyal vezeti őket. Ott látjuk még Magdolnát a kenettel, Keresztelő János fejét, Katalint.

Kemenesszentpéter főoltárképe Pétert törődött bűnbánóként ábrázolja. A szentély falfestményei: Péter a tengeren jár, a csodálatos halfogás, megtagadja Jézust. Valamennyi idősebb Dorffmeister István alkotása (1779)^*.

A váci Gombáspatak hídjának barokk szobrai között Forgách Pál megyéspüspök felajánlásaként egymás mellett ott áll Péter és Pál alakja is. Kronosztichonos felírása: APOSTOLORUM PRINCIPES DOCTORES NOSTRI ITER COELI DOCETE PORTAMQUE APERITE (1758, kétszer): apostolfejedelmek, tanácsadóink tanítsátok az égi utat és a mennyország kapuját nyissátok meg.^*

Szent Péter halászember volt. Érthető tehát, hogy a halászok patrónusuk gyanánt tisztelik, vagy inkább már csak annak emlegetik. Kultuszáról csak a céhes időkben beszélhetünk. A keszthelyi halász céh artikulusai (1713) között olvassuk:

 Ezen gyülekezetnek mesteri minden Szent András, úgyszintén Szent Péter és Szent Pál napján tartozzunk a Szent Márton templomában énekes misét szolgáltatni az anyaszentegyháznak  gyarapulásáért, és a keresztény fejedelmeknek megegyesüléséért, és az szent békességnek végig megtartásáért. Az papnak pedig, az ki az szentmisét mondja, tartozunk annuatim (= évenként) ötven pénzzel, az mesternek (= kántornak) pedig huszonöt pénzzel. Minden halászmester pedig tartozik hiti kötelessége alatt a szentmisét mindvégig meghallgatni. Hogyha pedig elmulatná, egy forénttal büntettessék. Ha pedig ollas dolga volna azon a szent napon, az kiért el kölletnék az szentmisét múlatni, tartozik céhmesterének megjelenteni. Azon a napon pedig tilalmaztatnak az egész napi halászástól négy forint büntetés alatt.^*

A keszthelyi halászok céhzászlaján Péter balatoni bodonhajóban gyékényes eresztőhálóval, két társával együtt Jézus előtt térdepel. Felírása Jézus mondá Péternek: Ne félj! Ezután embereket fogsz.^*

Péter volt a patrónusa Somorja (Šamoryn) halászcéhének is. Ehhez tartoztak Gutor, Szemet, Doborgaz, Vajka, Bodak, Baksa magyar halászai is. Jézust és Pétert csónakban ábrázoló céhzászlaja a templomban, a halászok padjában állott. Az úrnapi körmeneten halászlegények vitték. Sajnos, a zászló megsemmisült, de a céhpecsét ismeretes: Szent Pétert a mennyország kulcsával, szoknyaszerű ruhában, ködmönben, csizmában ábrázolja. Két oldalán viza, a legértékesebb dunai halfajta.

A céhgyűlés Péter-Pál napján történt. Ekkor volt az inas felszabadítása, továbbá a legény- és mesteravatás.

Patrónusuk tiszteletére a somorjai halászok ötvenedik életévüket elérve, nem borotválkoztak. Szakállat eresztettek, amelyet szentpéterszakáll névvel illettek.^*

Közbevetőleg meg kell jegyeznünk; hogy tréfásan Szent Péter szakálla néven emlegették valamikor a dunántúli, főleg Sopron vidéki polgári bormérések hosszú farúdról lecsüngő lombkoszorúját, háncsfonatát. Erről Czuczor Gergely is megemlékezik: