Beküldte: Dr. Varga Tibor Kategória: Szentek és boldogok Kapcsolat:level
Mikor péntek 04 december 2026 at 0000 Vége kedd 19 január 2038 at 0314
[html]
Jacobus de Voragine LEGENDA AUREA
Szent Borbála
[december 4.]
Maximianus császár idejében élt Nikomédiában egy pogány férfi, név szerint Dioscorus, aki híres volt nemes nemzetségéről és temérdek evilági kincséről. Volt egy szépséges leánya, név szerint Borbála (Barbara). Mivel termetre gyönyörű volt, atyja igen szerette, s ezért egy nagyon magas toronyba záratta, melyet neki építtetett, hogy férfiú meg ne láthassa. Szent Borbála igen értelmes lévén, zsenge gyermekségétől távol tartotta magától a hiábavaló gondolatokat, és az isteni dolgokon elmélkedett.
Mikor egyszer egy templomban járt, és megpillantotta a bálványokat, így szólt a szüleihez: „Mik akarnak lenni ezek az emberhez hasonló alakok?” Szülei így válaszoltak: „Hallgass! Nem emberek, hanem istenek képmásai ezek, és azt kell imádnunk bennük, amit nem tudunk és nem láthatunk.” Borbála ezt mondta: „Egykor vajon emberek voltak, akiket most tisztelünk?” „Igen” – válaszolták szülei. Ezután Szent Borbála éjjel-nappal szótlanul tépelődött, mondván: „Ha emberek voltak a mi isteneink, akkor tehát embereknek születtek, s emberként haltak meg. Ha istenek lettek volna, nem születtek lna, és nem haltak volna meg, mert az istenségnek, ha jól látom, nincsen sem kezdete, sem vége. Az ember a földből ered, mert föld az anyaga. Ha tehát az ember földből való, és ember az isten, valami megelőzte, amit az ő eredetének mondhatunk. Így inkább a földet nevezném istennek. De mivel sem a föld, sem a tűzég, sem a levegő, sem a víz – ebből a négy elemből áll az ember – nem magától van, hanem teremtmények, szükségképpen teremtőjük is van.” Lám, ennyi bölcsesség egy ilyen fiatal leányban!
Végül megismerve a szabad tudományokat, igen magasra jutott, de még hiányzott belőle az igaz Isten ismerete, a hamis isteneket viszont titokban megvetette. Amikor látta, hogy az emberek térdet hajtanak a fa- és kőistenek előtt, az érzékekkel felruházottak a néma érzéketlenek előtt, lelkében hevesen elítélte a látványt.
Eljutott Nikomédiába az a nagy port kavaró szóbeszéd, hogy a legbölcsebb alexandriai férfiú, tudniillik Origenes, kinek ékesszólása az egész földön híres volt, igazi bizonyítékokkal megismerteti az igazi istenséget, és bizonyítja a bálványok hiábavalóságát. Szent Borbála ezt hallván, szívének rejtekén igen megörült, és lázasan törte a fejét, miként juthatna el hozzá. Atyja nemes és nagy hatalmú volt, ezért nem avatta bizalmába. Mivel senki támogatója nem akadt, arra az elhatározásra jutott, hogy levelet ír a nagy bölcsességű férfiúnak, Origenesnek, és a következő szavakkal tárja fel előtte titkát: „Origenesnek, a lelke nemességéről messze földön ismert alexandriai férfiúnak szolgálóleánya, a nikomédiai Borbála. Megtudtam, hogy te vagy az igaz istenség megmutatója, vágyakozásom ékessége és megtiszteltetése. Értelmem első nyiladozásától kezdve, teljes szívemből arra vágytam, hogy eljussak az igaz Isten ismeretére. Megértettem, hogy az ember mesterséggel faragott fákban és kövekben semmiféle istenség nem lakozik, mert érzéketlenek, és sem beszélni, sem hallani nem tudnak. Ezért mindig mondogattam, hogy ezek hamis istenek, és az emberek nem lehetnek istenek, mert az embereknek van kezdetük és végük, Isten azonban az idők kezdete előtt volt. Soha nem tudtam isteneknek hinni azokat, akiket halandó embereknek ismertem meg. Számos helyzetben mindig úgy gondoltam, kétségkívül létezik rejtve a nékünk ismeretlen Isten, aki egymaga alkotott mindent, akit mindig szerettem, akinek magamat kezdettől fogva fölajánlottam, akitől az vagyok, aki vagyok. Nem csalódom, ha úgy érzem, hogy az ő lelke éltet, s nem tágítok, amíg el nem jutok hozzá. Ezért hírneved nagyságától megérintve, tiszteletre méltó Atya, elhatároztam, hogy amazok helyett csakis annak az Istennek kutatására adom magamat, akinek ismerete tudomásom szerint nálad van. Ezért, ha úgy van, miként mondják, könyörögve kérlek, hogy méltóztasd szétoszlatni szolgálóleányodban a tudatlanság éji sötétjét és a zavar káoszát, hozd fel számára az igazság napját és az értelem fényét. Vágyakozom ugyanis az igaz Isten megismerésére, aki teremtette a láthatókat és láthatatlanokat. Vajon valóban egy-e, amit magamban már régóta fontolgatok stb.” Ezt a levelet küldte el Origenes paphoz Alexandriába, mely Afrika egyik részének fővárosa, igen távol Nikomédiától. S hogy a követség, melyet útnak indított, elérje célját, Istenhez, akit ismert, szívének kamrájában könnyeket hullatva így szólt: „Uram, erősítsd meg lépteit annak, akit szolgádhoz küldtem, nehogy engem vagy őt a halál megelőzzön, mielőtt a válasz megérkeznék.”
Ilyen és efféle ájtatos kérésekkel ért a követ Alexandriába. Origenesre az alexandriai császár anyjának, Mammaeának a palotájában talált rá, ahol a keresztény vallás tanításával foglalatoskodott. Nagy örömmel fogadta Borbála levelét, és dicsérte az Urat, hogy ilyen magot támasztott, és ilyeneket cselekszik. És Origenes, a kiváló tanító tüstént nekifogott, s eleget tett Borbála kívánságának: „Origenes, az igaz Isten jeles papja, és amennyire lehet, megmutatója, ki még Alexandriában él, a barbár népből való Borbálának Isten fiai közé való örökbefogadását, és Jézus Krisztus igaz üdvözletét küldi. Miként írtad, tudni szeretnéd, hogy ki az igaz Isten. Tudnod kell, hogy egy az igaz Isten a lényegben, de hármas a személyben, tudniillik Atya, Fiú és Szentlélek. Aki mindezt hiszi, birtokában van annak, amivel Istenhez érhet. Te pedig ezeket értsd meg, és ha megértetted, hidd, és ha valami még hiányozna vágyad teljességéhez, kérdezd a követet, aki majd kioktat téged a szent törvényre, és felolvassa a magával vitt könyveket. Ne vonakodjál Krisztus nevéért átadni magad sok-sok szenvedésnek. Maga az Úr mondja ugyanis az evangélium szavával: Aki pedig lelkét elveszti érettem ebben a világban, megtartja azt az örök életre (Mk 8,35).
Origenes elküldött egyet az övéi közül Borbála követével, hogy hő kívánságát illő módon teljesítse. Borbála követe előrement, és hírül adta, hogy elhozta magával az Isten emberét követként. Kint áll az ajtó előtt, szabad-e neki belépni? Akkor Borbála behívatta a férfit, aki belépve Krisztusban üdvözölte. Borbála fogadva a köszöntést, meghajtotta magát, amivel mind az Isten nevét, mind a férfit megtisztelte. A látogató hírére eljött hozzá atyja, s látván az ismeretlen férfit, aggódva szólt: „Ki ez és miért van itt?” Leánya így válaszolt: „Alexandriából való, és járatos az orvoslásban, azt állítja, hogy Alexandrában van a mestere, és hogy az orvosok gyakorlatával szemben a lelkeket is meggyógyítja.” Ezt hallván atyja eltávozott, és megengedte nekik, hogy beszélgessenek.
Akkor Bálint pap és Borbála felfedték egymás előtt titkaikat. Miután Borbála elolvasta a levelet, sokat tanult belőle; ami pedig a levélből kimaradt, kívánságának betöltésére, kikérdezte a küldöttet, és megfelelő választ is kapott. Megtudta, miképpen egy Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek, és miként küldte az Atya a Fiút, hogy az emberi természetet magára véve visszatérítse az elveszett embert, a foglyot megváltsa, és a szent fürdő által bűneit lemossa. Borbála sietett elnyerni a keresztség kegyelmét, és ugyanezen Bálint pap, akit Origenes küldött hozzá, megkeresztelte a toronyban, ahova atyja bezáratta. Mást is kérdezett még Isten dolgairól, és az odafönt valókról. Az Origenes által küldött könyveket mohón elolvasta, és – még tanító nélkül is – erősen növekedett az isteni dolgok tudományában és az isteni bölcsességben.
Azt írják róla, hogy mivel szép volt, a vidék előkelőségei kérték atyját, hogy fogadja el őket vőül, Az atya pedig a toronyba ment, és megpróbálta rábeszélni leányát, mondván: „Lányom, egynémely hatalmasok megemlítették, hogy feleségül vennének téged. Mit szólnál ehhez?” Borbála pedig atyjára pillantva haragosan szólt; „Ne kényszeríts erre, atyám!” Atyja eltávozott, és a toronyból leszállva egy sereg mesterembert fogadott fel, hogy építsenek egy fürdőt. Meghagyta, hogy milyen legyen, mindegyiknek egy összegben kiadta a bérét, és messze földre utazott.
A toronyból leereszkedett Isten szolgálóleánya, hogy lássa a munkát, amit végeztek, és látta, hogy északi irányba csak két ablak néz. Így szólt a mesteremberekhez: „Miért csak két ablakot hagytatok?” Azt válaszolták: „Atyád rendelkezett így.” Mire ő: „Vágjatok nekem is egy ablakot!” A munkások azt mondták: „Félünk, úrnőnk, hogy atyád megneheztel ránk.” Erre az Isten szolgálóleánya: „Csak csináljátok meg nekem azt az ablakot, efelől majd megnyugtatom atyámat.” Ők pedig vágtak egy újabb ablakot is. Le s föl sétált a fürdőházban, s kelet felé ujjával megrajzolta egy értékes márványkereszt helyét, majd fölhágott a toronyba, és szemébe ötlöttek az atyja által tisztelt bálványok. A Szentlélektől áthatva arcukba köpött, mondván: „Legyenek hasonlatosak hozzátok, akik megcsináltak benneteket, és azok is, akik bíznak bennetek!”
Dolga végeztével atyja visszatért az utazásból, és észrevéve a három ablakot, így szól a mesterekhez: „Miért csináltatok három ablakot?” Azt válaszolták: „Lányod parancsolta így.” Leányát erre megkérdezte: „Te parancsoltad meg, hogy három ablak legyen?” Mire Borbála: „Igen, én, s helyesen tettem, mivel három ablak világosítja meg az embert.” Apja levitte magával a lányt a fürdőházba, s azt kérdezte tőle: „Hogyan adhat több fényt két ablaknál három?” Borbála így válaszolt: „Három világítja meg a világot, s szabályozza a csillagok járását, tudniillik az Atya, a Fiú és a Szentlélek, és ez a három személy egylényegű.” Atyja ekkor haragra lobbanva kardot rántott, hogy megölje, de Borbála az Úrhoz könyörgött, s megnyílt a kövezet, magába fogadta és kivetette egy hegytetőre, ahol két pásztor terelgette juhait. Megtudták, hogy atyja színe elől menekült Borbála a sziklára. Atyja pedig, miközben mindenfelé kutatott utána, elvetődött a pásztorokhoz, s megkérdezte, látták-e Borbálát, a leányát. Egyikük, észrevéve az atya haragját, megesküdött, hogy nem ismeri, a másik azonban ujjával elárulta a lányt. Szent Borbála megátkozta árulóját, mire az rögtön márványszoborrá változott, juhai pedig sáskákká. Ez azonban apokrif hagyomány.
Az atya rátalálva leányára, megkorbácsolta, hajánál fogva maga után vonszolta, bilincsbe verette, és a cellát kulcsra zárta, hogy senki se nyithasson rá. Őröket állított, amíg elment jelenteni a történteket az elöljárónak, Marcianusnak. Az elöljáró értesülvén a dologról maga elé rendelte a leányt, majd csodálatos szépségét látván, így szólt: „Mit akarsz? Légy irgalmas magadhoz, és áldozz az isteneknek, különben kegyetlen kínzásokkal lakolsz!” Mire ő: „Nekem az én Istenemnek, Jézus Krisztusnak kell áldoznom, ki az eget és földet teremtette, s mind, amik azokban vannak (Zsolt 145,6). A démonaidról így szólt a próféta: »Szájok vagyon, és nem szólnak, szemek vagyon, és nem látnak« (Zsolt 134,16). Ilyenek legyenek, akik csinálták őket, és azok is, akik bíznak bennük,” Akkor az elöljáró haragra lobbanva parancsot adott, hogy vetkőztessék le, és húsát bikacsökkel irgalmatlanul hasogassák fel, úgy, hogy egész testét vér borítsa; majd börtönbe záratta, míg eldönti, hogy milyen büntetéssel veszejtse el.
Éjféltájban égi fény ragyogta körül Borbálát, melyben megjelent Krisztus, mondván: „Légy erős, leányom, mert szenvedéseidért bőséges lesz az öröm az égben és a földön. Ne ijedj meg a zsarnok fenyegetéseitől, én veled vagyok, és megszabadítlak minden csapástól, amit rád mérnek, mintha nem is lettek volna.” Szent Borbála örvendezett és ujjongott az Úr bátorításán.
Reggelre kelvén az elöljáró előhozatta és szemügyre vette a leányt, akin az elszenvedett kínzásoknak nyoma sem látszott. Így szólt Borbálához: „Lám, milyen jóindulatúak hozzád az istenek, szeretnek téged, hiszen begyógyították az ütések nyomát.” Borbála így válaszolt: „Olyanok a te isteneid, mint te magad, süketek, vakok és némák. Miként tudták volna meggyógyítani sebeimet azok, akik maguknak sem tudnak gyógyírt találni? Az pedig, aki engem meggyógyított, Krisztus, az élő Isten fia, akit nem látsz, mert az ördög megkeményítette a te szívedet.” Akkor az elöljáró, mint ordító oroszlán, égő fáklyákat köttetett oldalához, és kalapáccsal verette fejét. Borbála azonban az égre nézett, mondván: „Te tudod, Uram, ismersz engem, hogy irántad érzett szerelmem miatt szenvedek, ne hagyj hát el engem!” Ekkor a kegyetlen elöljáró karddal lemetszette kebleit. Borbála az égre pillantva, így szólt: „Ne vess el engem orcád elől, Uram, és Szent Lelkedet ne vedd el tőlem” (Zsolt 50,13). Mikor pedig ezt a csapást is bátran kiállta, parancsot adott az elöljáró, hogy mezítelenül hajtsák körül a vidéken, s közben korbácsolják. Krisztus vértanúja azonban az égre tekintve, így szólt: „Uram Istenem, aki betakarod az eget a felhőkkel, légy segítőm és oltalmazóm (Zsolt 27,7), fedd be az én testemet, ne láthassák gonosz férfiszemek.” Mikor ezeket kimondta, leszállt az Úr angyala és fényes lepellel borította be. Amikor a kegyetlen elöljáró ezt látta, parancsot adott, hogy karddal vágják le. Ekkor az atya, akiben forrt a harag, átvette a lányt az elöljárótól és felvezette a hegyre. Borbála pedig örömében siettette, hogy elnyerhesse az örök élet tökéletes nyugalmát.
Felérvén a hegyre, könyörgött az Úrhoz, így szólván: „Úr Jézus Krisztus, akinek minden engedelmeskedik, teljesítsd azt az egy kérésemet, hogy ha valaki megemlékezik nevedről, fölidézve szenvedésemet, Uram, ne emlékezz bűneire az ítélet napján, hanem légy kegyes hozzá, hiszen tudod, hogy test vagyunk.” Szózat hallatszott az égből: „Gyönyörűségem, pihenj meg Atyámnak házában, ki van a mennyekben; amit kívántál, megadatott néked.” Ezután Krisztus vértanúja az említett helyhez ért, és ott bevégezte vértanúságát. Tulajdon atyja nyakazta le! Miközben atyja a hegyről leereszkedett, tűz szállt alá az égből és elemésztette, hogy hamva sem maradt. Krisztus szent vértanúja, Borbála, Juliannával együtt, december hónap negyedik napján végezte be életét, Maximianus uralkodása és Marcianus elöljárósága idején.
Volt egy nemes, szászföldi gróf, aki elfogta egy ellenfelét, egy toronyba záratta, és súlyos büntetés terhe mellett meghagyta családjának: se ételt, se italt ne adjanak neki, hogy minél előbb éhen haljon. Miután már jó ideje étlen-szomjan maradt a fogoly, gyászos és panaszos hangon kérlelte a toronyőrt, hogy adna neki egy kevés kenyeret a dicsőséges szűz, Borbála iránti tiszteletből, hogy éhen ne haljon. Az őr ügyet sem vetett a kiáltozásra és könyörgésre, amaz pedig így feküdt ott egy darabig, és senkinek nem válaszolt. Az őr úgy vélte, hogy már meghalhatott, és kérte urát, hogy adjon engedélyt a tetem kihozására, mielőtt oszlani kezdene. Kötelet kötöttek a fogoly nyakába, felhúzták a torony tetejére és a magasból levetették. Miután földet ért, rögtön felegyenesedett, s mindazok, akik ott voltak, láttára hanyatt-homlok menekülni kezdtek. Ő pedig kedvesen intette őket és kérte, hogy az Istenért el ne szaladjanak, inkább jöjjenek közelebb. Miután odaléptek, megkérdezték, hogyan lehetséges ez, és hogy lehet, hogy még él. Így felelt nekik: „Borbála, a szent szűz, minden viszontagságom során megoltalmazott, és mikor kidobtak a toronyból, szentséges kezével fogott fel. Nem halhatok meg, csak meggyónva, szentáldozással megerősítve, és az utolsó kenetet fölvéve.” „Honnan ez a kegyelem?” – kérdezték. Mire ő: „Minden év minden egyes napján böjttel és imádsággal tiszteltem Borbálát, és megszerezte nekem Istennél ezt a kegyelmet, hogy szentségek nélkül nem halhatok meg.” Mihelyt megkapta a szentségeket, kilehelte a lelkét.
Egy másik példát a rómaiak felséges királyának, Adolfnak idejéből olvasunk. Történt egyszer, hogy egy gróf, a király parancsára, a keleti részeken lett elöljáró. Idő multával egyik, lovagi nemzetségből származó famulusát megvádolták, hogy megbecstelenített egy szüzet. Elfogták és bilincsbe verték, amíg a nemesek és a város döntenek, hogy milyen büntetést szabjanak ki rá. A megszabott időpontban mindnyájan egybegyűltek, az ifjút elővezették, ő esengve kérte, hogy meggyónhassék. Gyóntatót hívnak, aki meghallgatva, ártatlannak találta. Ezért a pap azt a tanácsot adta neki, hogy fogadjon örökös szolgálatot Szent Borbálának, s ne menjen vissza házába, ne térjen haza, míg meg nem látogatta a poroszföldi Antiquum Culment. Az ifjú így is tett. Közben a nő fennhangon kiáltozva ítéletet követel, az ifjút a bíróság elé vezetik, a bíró ítéletet hirdet, az ifjú már le is mond életéről. Egy idegen lépett ekkor elő, akit senki sem ismert, biztatván az ifjút, hogy kérje meg a bírót, hadd tegyen ő is vallomást. Így is történt. Akkor az egész nép összeszaladt, hogy ez a jöttment mit akar mondani. A jövevény ésszerűen kimutatta, hogy az ifjú ellen felhozott vád semmis, és ezt állhatatosan bizonyította is. A nemesek, a polgárok és az összes jelenlevő elfogadta az érvelést. Az ítéletet visszavonták, mert az emberi értelmet meghaladó bizonyságoknak senki sem mondhat ellene.
Míg az említett ifjú a bíróság előtt állt, túláradó örömében a földre akart borulni, de úgy esett, hogy átkarolta a bíró nyakát. Ezt látva rárontottak a poroszlók. Apja és barátai reményvesztetten sírtak, jajveszékeltek, és félholtan hagyták magára. A gyóntató erről értesülvén, bizalmasan így szólt a barátokhoz: „Ne rendüljön meg bizalmatok egy pillanatra sem Szent Borbála jótéteményeiben, mert bizonyosan tudom, hogy az ifjú egészséges, és semmi bántódása nem esik.” Amikor atyja és barátai odasiettek, egyetlen sebhelyet sem találtak rajta. Örömmel köszöntötték a Szent Borbála érdemei árán kapott jótéteményeket, és magasztalva dicsérték a szentet. Az ifjú végül Szent Borbála szolgálatában végezte be életét.
fordította: Veszprémy László _________________________________________________
Bálint Sándor ÜNNEPI KALENDÁRIUM
Borbála, népünk ajkán olykor Borbál, Borbálya, az északi csángók ajkán Barbar*, ókeresztény vértanú (†306), egyike a magyar középkor és barokk világ legtiszteltebb nőszentjeinek, továbbá máig legkedvesebb asszonyi keresztneveinknek. Kultusza virágzott az egész hazai középkorban, de az utóbarokk paraszti világában is. Az ünnep már a Pray-kódex misekönyvében fölbukkan.
Legendáját Temesvári Pelbárt nyomán az Érdy-kódexben* olvassuk. Maximianus császár idejében Nikodémiában élt egy előkelő pogány úr, Dioscorus. Okos és szép lányának Borbála volt a neve. Atyja annyira félti Jézus hitétől, hogy toronyba zárja. És mikoron ott lakozék, éjjel és nappal gondolkodik vala az Úristenről, az szent hitről és az mennyországnak csodálatos állatjáról. Borbála innen a toronyból hírét hallja Origenes alexandriai bölcsnek és ír neki. Kéri, hogy tanítsa meg az igaz Isten ismeretére. Origenes Bálint nevezetű papját küldi hozzá, aki megkereszteli a Szentháromság nevében. Atyja drága művel szereztete lányának egy fürdőházat is. Borbála, miután látta, hogy csak két ablakot hagytak rajta, egy harmadikat is vágatott, hogy a Szentháromságra emlékeztesse, egyúttal az ott álló bálványszobrot összetörte.
Atyja mindezek hallatára Borbálát meg akarja ölni. A lány pusztába menekül, de két vad pásztor kiszolgáltatja apja haragjának. Dioscorus kegyetlenül meggyötri, majd átadja a császárnak, hogy ítélje halálra. Miután Maximianus színe előtt megtagadja az áldozatot, megkínozzák, majd sötét börtönbe vetik. Itt maga a mennyei vőlegény, Jézus Krisztus jelenik meg neki nagy fényességben: vigasztalja és erősíti.
A császár másnap az istenek művének tulajdonítja, hogy Borbála testén a sebek, ütések eltűntek. Ez ellen a szűz keményen tiltakozik. A haragra gerjedt császár égő fáklyákkal veri arcul Borbálát, majd a város utcáin meztelenül hajszolja végig. A lány most így imádkozik: én édes uram Jézus, te tudod, hogy ezeket mind teéretted szenvedem. Azért kérlek, fedezjed be az én mezejtelenségemet, hogy ne nézjék az kegyetlen hóhérok én testemet. És ottan leszállván Istennek szent angyala, nagy szép ruhát hoza őneki.
A császár végül halálra ítéli, szülőapja vállalkozik Borbála kivégzésére. Utolsó perceiben így imádkozik Jézushoz: valaki az te szent nevedről megemléközik, és az én halálomról, bocsássad meg minden ő bűneit, és ne emléközzél meg róla az nagy ítéletnek napján. És szózat jöve őhozzá mennyből, mondván: jövel én szeretőm, nyugodjál immáron ennek utána énvelem az erek bódogságban. És amit kérsz, engedvén vagyon. És annak utána önnön atyjátul érdemlé az szent mártíromságot. És mikoron az ő atyja az hegyről leszállana, mennyből tűz szálla reá és megemészté őtet.
A legendának ez a befejező imádsága, mozzanata magyarázza, hogy Borbála a jó halálnak egyik legtiszteltebb középkori védőszentje lett, egyúttal a négy Virgines Capitales; továbbá a Tizennégy Segítőszent egyike.
Toronnyal, könyvvel, pálmaággal szokás ábrázolni. Mindez legendájából könnyen érthető. Adnak azonban a kezébe kelyhet is, amely fölött olykor szentostya lebeg. Ezt a mozzanatot legendájából közvetlenül nem tudjuk megmagyarázni. Azt hisszük azonban, hogy Künstle helyes úton jár, amikor azt állítja, hogy a három ablakú torony fölvette annak a szem edénynek formáját is, amelyben a középkor végén az Oltáriszentséget őrizték. Érthető tehát a további ikonográfiai fejlődés: kelyhet adtak a kezébe, hogy Borbála végórájukban ne hagyja szentség nélkül azokat, akik életükben tisztelték őt. Így jelenik meg Szászfalva (Sásová) táblaképén is: kehely a kezében, fölötte ostya lebeg. Végh János helyesen mutat rá*, bár a fejlődési folyamatra nem utal, hogy itt róla és nem Dorottya (Divald) vagy Ilona (Radocsay) ábrázolásáról van szó.
A középkori városok puskaporos tornyát szívesen ajánlották Borbála oltalmába, hogy mentse meg őket a véletlen robbanással bekövetkező hirtelen haláltól. Védi a tüzérek életét is, akik puskaporral, ágyúval kénytelenek harcolni. További képzettársítással Borbálát tekintették védőszentjüknek az ágyú- és harangöntők is. Ebből a hiedelemkörből érthető, hogy Hetésben*, továbbá a muravidéki horvátok körében* Borbála (és Luca) napján csak férfinak szabad tüzet rakni.
Borbála hajdani nagy népszerűségét az is mutatja, hogy minden különösebb eszmei, szakmai kapcsolat nélkül a középkor végén Pest varga-, Igló bányász-, Kassa kereskedőcéhének ő volt a védőszentje*. Viszont a torony jelképéből érthető, hogy már barokk időkben miért választották az egri kőmívesek és kőfaragók patrónájuknak*. A szűcsök nagyszombati*, továbbá a kovácsok, bognárok, nyergesek érsekújvári közös céhe is az ő oltalma alá helyezte magát. Céhzászlajuk a plébániatemplomba került.
A bánáti Szentborbála falu modern neve szellemes képzettársítással keletkezett. Tudvalévő; hogy a XVIII. században Elzászlotharingiai németek és franciák is vándoroltak a Bánátba. Megalapították Szenthubert, Károlyliget és Seultour helységeket. A két előbbi nevéről Hubert és Károly napjánál szólunk. A harmadik egy ott álló középkori toronymaradványról kapta francia nevét. A millennium után a falunak a Szentborbála találó magyar nevet adták, miután a vértanú szüzet toronnyal szokták ábrázolni.
Legendájából következik, hogy Borbála a jó halál jeles középkori patrónája volt. Alig van tehát hajdani templom, ahol képével ne találkoznánk. A hívek szükségét érezték, hogy éppen őelőtte imádkozzanak.
A brassai Feketetemplom déli előcsarnokának (Opfertor) timpanonjában freskó: Mária Jézussal, Katalin és Borbála között (1480 körül). Föltűnik még Bántornya (Turnišče) Mária halálát ábrázoló falképén, Katalin társaságában (XIV. század), továbbá Besztercebánya (XV. század, a bányabérlő Thurzók házában)*, Csetnek (Štitnik, XIV. század), Gömörrákos (Rákoš, 1400 körül), Rimabánya (Rimavska Bana, XIV. század)*, Szucsány (Sučany), Marosfelfalu (Suseni, XV. század) freskóin. Jekelfalu (Jaklovce) templomának Borbála és Dorottya legendáját ábrázoló, XV. századból származó freskóciklusa századunkban ment tönkre*. Ófehértó közelmúltban feltárt, XV. század elejéről való freskóalakjai között* Borbála egyike a legszebbeknek.
Ciklikus ábrázolásokkal is találkozunk. Bártfa Borbála-oltárán (1450) és Márkfalva (Jazernica Markovice) Anna asszony tiszteletére szentelt főoltárán (1517) Borbála atyjával vitatkozik, majd lefejezik. Besztercebánya Borbála-oltárán (1509) ledönti a bálványszobrot, majd a másik képen az ő lefejezésére kerül sor.*
Borbála alakja gótikus zárókőként bukkan föl a soproni Szent Mihály templomban.*
Barokk szoborábrázolásai közül említendő Sopron (dominikánus templom, Szentháromság-szobor), Győrsövényháza (1750), Jobaháza (1750), Mihályi (1760).* A középkorban Borbála és Katalin együtt is föltűnik. Ez az ikonográfiai hagyomány főleg szoborkompozícióként a barokkban is tovább él, így Bodonhely, Zsira (1730),*Szécsényfőoltárán (1738), Szécsényfelfalu szószékén (1755, Ilona is ott van közöttük). A váci Gombás-patak híres barokk hídján ott áll az ő szobra is. Kronosztichonos felírása: S. BARBARA CUM NECE CERTANTES CONFORTABIS ET ESCA COELESTI CIBABIS (1759), vagyis: Szent Borbála a halállal küszködőket megerősíted és égi eledellel táplálod.*
A tabáni templom egyik mellékoltárán (1816) Borbála és Sienai (!) Szent Katalin, a krisztinavárosiban pedig Borbála és Alexandriai Katalin klasszicizáló szobrai (1815) láthatók.* Barokk nemes kisasszonyként ábrázolja Pápa(bencés templom) és Pecöl oltárképe.
A bányászélettel függ össze Borbálának néhány modern ábrázolása. Pécsvárad barokk templomának egyik alacsonyan fekvő, elsötétített ablakfülkéjét tárnaszerűen alakították ki. Közepén áll Borbála modern szobra ikonográfiai jel nélkül. Tiszteletére két bányászlámpa világít.
A selmecbányai Katalin-templom szentélyében Borbála szobra fején koronával, kezében bányászfáklyával, amelyet minden misén meggyújtanak.
Borbála-patrociniumainkat részben a gótikus jámborság, részben pedig újabbkori bányászatunk ihleti.
Borbála a jó halál védőszentje. Középkorra visszanyúló, reformációt átélő tisztelete hagyományőrző tájainkon (palócok, jászok, moldvai csángók) is már múlóban van. József lépett a helyére.
Több jellegzetes, de hosszadalmas népi, illetőleg ponyvairodalmi magyar* és német szöveget elmellőzve, csak egy rövid, ritmikus klézsei imádságot idézünk:
Szent Borbála az égbe
Könyékig van vérbe.
Arany haja leeresztve
Vasrudakkal lecsíptetve.
Ki ezt elmondja egy nap háromszor: a kis körme se lesz bűnbe.
Zalaszentbalázs öregasszonyai röviden így könyörögnek: Szent Borbála, te, aki annyit szenvedtél, könyörögj érettünk! Az égiháború, villámlás életveszedelemmel jár. Érthető tehát ha Bátya "rác" öregei ilyenkor így fohászkodnak: Sveta Borbala ora pro nobis.*
Borbála a jó halál patrónája lévén, áttételeiben érthető az a Csíkjenőfalván följegyzett hagyomány, hogy a múlt századi nagy kolera idején hét éjjel hét Borbála nevezetű fehérnép szőtt, szabott és varrt balkezével egy férfiinget és gatyát. Felöltöztettek vele egy karót, a falu végére tették, hogy a kolera megijedjen tőle és elkotródjék.*
Szent Borbála füve (Barbarea stricta) őseinknek kelevény, himlő, villámcsapás ellen kedvelt orvossága volt. A névvel is a fű foganatosságát akarták fokozni.*
Ismeretes, hogy az állandó életveszélyben forgó bányásztársadalomnak Borbála a legtiszteltebb közép-európai védőszentje.* Hazai bányáink Borbála kultusza főleg képzőművészeti emlékeink tanúsága szerint a középkor végén bontakozik ki. A kultusz egyfelől Kutná Hora (Kuttenberg) híres bányaváros Borbálatemplomától, a csehországi gótika remekművétől és kultikus atmoszférájától kap egyelőre még elemzésre váró ösztönzést.* Közrejátszik azonban az osztrák Alpesek bányászainak a XVI. századtól folyton erősödő Borbála-tisztelete is. Véleményünk szerint e kétirányú benyomulásnak, részben bányászvándorlásnak eredője hazai bányászaink Borbála-kultusza, amely egyébként már csak nyomokban, illetőleg egyénekben él.
A hagyomány megörökítését leginkább Faller Jenő buzgalmának* köszönjük, aki helyesen hangoztatta, hogy rosszul értelmezett nemzeti öntudatból kár István király tiszteletét erőltetni a csehesnek érzett Borbála-tradíció helyett. Több megállapítása azonban igazításra szorul, így a hazai kultusz Hollandiából való eredeztetése. A múlt századból és a két világháború közötti időszakból való anyaggyűjtése azonban igen értékes. A következőkben ebből merítünk.
Hazai bányászaink Borbála napját 1945-ig általában nagymisével és munkaszünettel ünnepelték meg. Ilyenkor az igazgatóságtól jutalmat is kaptak. Este a fiatalság bálozott, ami a népi Borbála-hagyománynak egy másik hajtásához is kapcsolódik.
A salgótarjáni bányászok (Gusztáv-akna) 1928-ig leszállás előtt a Miatyánk után ezt imádkozták: Óh Szent Szűz Borbála, hozzád fordulunk mindazok, kik a föld mélyébe leereszkedünk. Oltalmazz meg minket minden szerencsétlenségtől és bajtól, könyörögj érettünk és légy erős pártfogónk mindörökké. Amen.
Pécs (volt Ferenc József-akna): Imádkozzunk Szent Borbála tiszteletére, hogy minket a tűztől, víztől és hirtelen haláltól megoltalmazzon, és halálunk óráján Krisztus vérével megváltott nagy szentségben részesülhessünk.
A Szent István-akna legénysége a század elején még önálló, de azóta megszűnt Somogybányatelep Rücker-aknai bányászaiból került ki, akik régi Borbála-képüket és az előtte égetett mécsest is magukkal hozták. Ezek Borbála napján régi bányász zászlójukkal szoktak templomba menni.
Faller Borbála-imádságokat közöl még Salgótarján, Dorog, Tokod, Baglyasalja, továbbá a bihari Felsőderna(Derna) régi bányászainak ajkáról. Helyesen jegyzi meg, hogy ezek a magyar szövegek nem régiek, és javarészt nyilván egyházi eredetű fordítások.
Egy jellemző baranyai monda* a legendából sarjadt: egy dúsgazdag, de fösvény házaspárról, meg Borbála nevezetű kislányukról szól.
A gazdag ember még látni sem szerette a szegényeket. A kis Borbála mégis az ő gyermekeikkel játszott egy köves hegy oldalában, amelyet telhetetlen kapzsiságában a gazdag szintén megvásárolt magának. A gyerekek ott áskáltak a tövében, amikor váratlanul szenet találtak. Bányászata megindult, és így az ember még gazdagabb lett.
A nagylánnyá serdült Borbálának megesett a szíve a szegény bányászok küzdelmes életén. Egy vasárnap, amikor lement a táróba, vagyis tárnába, nagy recsegést hallott. Ezt intő jelnek vette és kérte édesapját, hogy a bányászok más vasárnap ne dolgozzanak. Ez azonban kérlelhetetlen maradt. Reggel Borbála könyörgött a bányászoknak, hogy be ne menjenek a táróba. Hallgattak rá. Nemsokára a táró csakugyan beszakadt, de emberélet nem pusztult el.
Borbálát az apja férjhez akarta adni egy gazdag legényhez, de hiába. Erre a lányát egy hatalmas kővel agyon akarta csapni. Ez félelmében a bányászokhoz menekült. Az apa itt is üldözte, azonban eltévedt, majd valami mélységbe zuhant. A lány megmenekült, és azzal hálálta meg szeretett bányászainak segítségét, hogy egész életén át megmaradt jótevőjűknek. Mindig megsejtette és megmondta, hogy hol éri őket veszedelem.
Egy másik pécsi mondai hagyomány szerint* Borbálát ellenség üldözte. Egyszerre megnyílt előtte a föld, és a mélység nyelte el. Bányászok közé került, akik megvédték, ő pedig védőszentjük lett.
Ritka népszerűségéből következett, hogy Borbála a kultusz zárt világából kilépve, meghódította a szakrális népélet szélesebb tartományait is.
Bornemissza Péternél olvassuk*geleszta, vagyis gyomorbántalom ellen ezt a bájoló imádságot:
péntek 04 december 2026 at 0000 - Szent Borbála