Szent Adalbert - Április 23.

Adalbert, nyelvújítási azonosítással Béla, szlovákul, csehül Vojtech, németül Albrecht, cseh főúri család sarjadéka (956–997). Magdeburgban, a német-római császárság keleti missziós középpontjában tanult. Itt barátságot kötött Ottó herceggel, a későbbi II. Ottó császárral. Belépett a római S. Alessio bencései közé. Az örökvárosban tanácsadója volt III. Ottónak: várták a millenniumot, az első keresztény ezredévet, Krisztus új eljövetelét. Ez a hiedelem határozta meg életüket, terveiket is, így a birodalom szomszédságában élő pogány népek megtérítését és felajánlását.

Adalbert a csehek, magyarok, lengyelek, poroszok között végzett missziós munkát. Amikor hazánkban térített (992–994), megkeresztelte Géza fejedelmünket és fiát, Vajkot. A poroszok között szenvedett vértanú-halált (997 április 23). Azonnal szentként tisztelték. Ereklyéit Prágában, Esztergomban és a római S. Bartolommeo templomban őrzik.^*

István király őt választotta az esztergomi főegyházmegye máig tisztelt védszentjének (pius patronus ecclesiae Strigoniensis), és nevére székesegyházat épített (1010), amelynek később a Nagyboldogasszony-dedikáció mellett is társpatrónusa maradt.^*

Adalbert napjának esztergomi officiuma a középkor magyar egyházi költészetének méltó megnyilatkozása. Dankó József tette közzé.^* Ízelítőül itt csak egyik responsoriumát idézzük:

Szent György - Április 23. vagy 24.

György (Georgius) a geos, azaz ‚föld’ és az orge, azaz ‚művelni’ szavakból származik, olyasvalaki, aki a földet, azaz saját testét műveli. Ágoston A Szentháromságról szóló könyvében azt írja, hogy a föld jó a magas hegyek ormán, a dombok mérsékelt lankáin s az alant fekvő mezők lapályán. Az első jó a viruló fűnek, a második a szőlőnek, a harmadik a gyümölcsnek. Így volt Szent György kimagasló az alantas dolgok megvetése által, ezért volt övé a tisztaság virulása; mértékletes a jó és a rossz megkülönböztetése által, ezért volt övé az örök boldogság bora; és alacsony az alázat által, ezért ontotta a jócselekedetek gyümölcseit. Vagy pedig a gerar, azaz ‚szent’ és a gyra, azaz ‚homok’ szavakból származik neve, s ‚szent homokot’ jelent. Olyan volt ugyanis, mint a homok: nehéz, erkölcseinek súlyától, parányi az alázattól és száraz a testi kívánságtól. Vagy a gerar, azaz ‚szent’ és a gyon, azaz ‚harc’ szavakból ered, mint ‚szent harcos’, mert harcolt a sárkánnyal és a hóhérral. Vagy a gero, azaz ‚zarándok’, a gir, azaz ‚drágalátos’ és az ys, azaz ‚tanácsadó’ szavakból tevődik össze a Georgius név. Ő maga ugyanis zarándok volt a világ megvetésével, drágalátos a vértanúság koronájával, és tanácsadó az Ország hirdetésével.

Legendáját a niceai zsinaton az apokrif iratok közé sorolták, mivel vértanúságáról nincs megbízható feljegyzés. Ma naptárában viszont az olvasható, hogy a perzsa Diospolis nevű városban szenvedett vértanúságot, ezt korábban Lyddának nevezték, és Joppe mellett fekszik. Másutt az olvasható, hogy Diocletianus és Maximianus császárok idejében, megint másutt, hogy Dacianus perzsa császár alatt, birodalma hetven királya jelenlétében szenvedett vértanúhalált. Itt azt olvassuk majd, hogy Dacianus helytartó végeztette ki Diocletianus és Maximianus idejében.

A kappadókiai származású György vitéz elvetődött egyszer Libya provincia Silena nevű városába. A város mellett volt egy tenger nagy tó, abban lakott egy dögletes sárkány. Gyakran megfutamította a népet, mely fegyvert ragadott ellene, és a város falaira felhágva leheletével mindenkit megmérgezett. Hogy haragját csillapítsák, a polgárok kénytelen-kelletlen két juhot adtak neki naponta, különben a város falaira rontott, és úgy megfertőzte a levegőt, hogy nagyon sokan belehaltak. Amikor a juhok már fogytán voltak, és többet szerezni sem tudtak, úgy határoztak, hogy a juhok mellé egy-egy embert adnak. Sorsot vetettek hát az összes fiún és leányon, és a sors nem tett kivételt.

Mikor már majdnem minden ifjút és hajadont fölfalt a szörnyeteg, a sors választása a király egyetlen leányára esett, őt ítélve a sárkánynak. A király kétségbeesve rimánkodott: „Vigyétek aranyamat, ezüstömet s a fele királyságomat, csak a leányom hagyjátok meg nekem, ne így kelljen elpusztulnia!” A nép felzúdult: „Ó, király, te magad hoztad ezt a törvényt, s most, amikor a mi gyermekeink már mind elpusztultak, meg akarnád váltani a magadét? Ha leányodon nem teljesíted be azt, amit másoknak elrendeltél, rád gyújtjuk a házat!” A király ezt hallván siratni kezdte leányát: „Jaj nekem, édes lányom! Mit csináljak veled? Mit mondjak? Hát sosem érem meg a menyegződet?” A néphez fordulva pedig azt mondta: „Könyörgök, csak nyolc nap haladékot adjatok, hogy elsirathassam leányomat!” A nép beleegyezett, de a nyolc nap leteltével dühödten visszatértek, mondván: „Miért veszejted el népedet leányod miatt? Ím, a sárkány leheletétől mindnyájan elpusztulunk!”

A király látván, hogy leányát nem tudja megmenteni, királyi ruhába öltöztette, könnyek közt átölelte, s így szólt: „Jaj nekem, édes lányom! Azt hittem, hogy királyi öledben gyermekeket ringatsz, s most elmégy, hogy fölfaljon a sárkány. Jaj nekem, édes lányom! Azt reméltem, hogy menyegződre fejedelmeket hívok meg, a palotát drágakövekkel ékesítem, dobokat s orgonát hallgatunk, s most mégy, hogy fölfaljon a sárkány.” Megcsókolta és elbocsátotta őt, mondván: „Leányom, bárcsak előtted haltam volna meg, hogysem így veszítselek el!” Ekkor a leány atyja lábához borult, és áldását kérte. Miután atyja könnyek közt megáldotta, elindult a tóhoz.

Szent Györgyöt véletlenül éppen arra vitte az útja. Meglátta a síró leányt, s megkérdezte, miért búsul. Azt felelte: „Jó ifjú, ülj fel gyorsan a lovadra, és menekülj, nehogy velem együtt pusztulj el!” György így szólt: „Ne félj, leány, de áruld el, mire vársz itt, a nagy sokaság szemei előtt!” Így a leány: „Úgy látom, jó ifjú, nemes a szíved. De miért akarsz meghalni velem? Fuss minél gyorsabban!” György erre: „Én ugyan egy tapodtat sem mozdulok, míg el nem mondod, mi a bánatod!” Amikor mindent elmesélt, György így szólt: „Ne félj, te leány, Krisztus nevében megsegítelek,” A leány: „Jó vitéz, inkább magad mentsd, hogy el ne pusztulj velem együtt. Elég, ha magam halok meg, hisz megmenteni úgysem tudsz, csak te is elvesznél énvelem.”

Amíg így beszélgettek, hát jött a sárkány, kidugva fejét a vízből. Ekkor a leány reszketve így kiáltott: „Fuss, jó uram, fuss, de gyorsan!” György erre lóra pattant, keresztet vetett, és vakmerőn a közelgő sárkányra rontott. Lándzsáját nagy erővel megforgatta, s magát Istennek ajánlva, a sárkányt súlyosan megsebesítette, és a földre terítette. Azt mondta ekkor a lánynak: „Vesd övedet tüstént a sárkány nyakába, leányom! „Az meg is tette, mire a sárkány követte őt, mint valami szelíd kutya. A város felé vezette. A nép pedig a hegyek barlangjaiba menekült előlük, mondván: „Jaj nekünk, mindnyájan elveszünk!”

Mire Szent György intett nekik, s így szólt: „Ne féljetek! Azért küldött engem az Úr, hogy a sárkány fenyegetésétől megszabadítsalak benneteket. Higgyetek Krisztusban, keresztelkedjetek meg mindnyájan, s máris megölöm a sárkányt.” Ekkor a király egész népével együtt felvette a keresztséget, Szent György pedig kardot rántva megölte a sárkányt, és megparancsolta, hogy vigyék ki a városból. Négy pár ökör vontatta ki egy nagy rétre. Azon a napon a gyermekeket és az asszonyokat nem számítva, húszezren keresztelkedtek meg. A király Szűz Mária és Szent György tiszteletére egy hatalmas templomot rakatott. Oltárán bővizű forrás fakadt, mely minden beteget meggyógyít, aki csak iszik belőle. Szent Györgynek pedig mérhetetlen sok pénzt adott, de ő nem akarta elfogadni, mire szétosztatta a szegények között. Ez után Szent György négy dolgot kötött röviden a király lelkére, hogy tudniillik gondoskodjék Isten templomairól, tisztelje a papokat, buzgón hallgasson misét, és ne feledkezzék meg a szegényekről. Majd megcsókolta a királyt, és eltávozott.

Más könyvekben azt olvashatjuk, hogy amikor a sárkány a lányra tört, hogy fölfalja, Szent György keresztet vetett, a sárkányra rontott, és rögtön megölte.

Abban az időben, amikor Diocletianus és Maximianus uralkodott, Dacianus vezetésével oly vad keresztényüldözés folyt, hogy egyetlen hónap alatt tizenkétezret koronázott vértanúság. Sok keresztény pedig a kegyetlen kínzások miatt megingott és áldozott a bálványisteneknek. Midőn Szent György ezt látta, szívét mély fájdalom járta át. Szétosztotta mindenét, amije csak volt, levetette katonaruháját, és a keresztények öltözékét vette magára, majd kiállt a nyilvánosság elé, és így kiáltott: „A pogányoknak minden istenei ördögök, az egeket pedig az Úr teremtette” (Zsolt 95,5).

A helytartó haragosan förmedt rá: „Micsoda vakmerőség a mi isteneinket ördögöknek nevezni! Mondd, hová való vagy, s mi a neved?” György így válaszolt: „György a nevem, és kappadókiai nemes családból származom. Palesztinát Krisztus segedelmével megvívtam, de mindent odahagytam, hogy szabadon szolgálhassam a menny Istenét.” Mivel a helytartó nem tudta meggyőzni, megparancsolta, hogy vonják kínzófára, és testét vaskarmokkal szaggassák meg tagonként. Miután fáklyákkal égettette oldalát, a nyílt sebeket sóval dörzsöltette be. Azon az éjszakán nagy fényességgel megjelent néki az Úr, és nyájasan bátorította. Az ő mézédes látványától és szavaitól úgy felbátorodott, hogy a kínzást semmibe vette.

Látva Dacianus, hogy kínzással nem tudja őt legyőzni, egy mágust rendelt magához, és azt mondta: „A keresztények a maguk varázslatos módján gúnyt űznek a kínzásokból, és semmire sem becsülik a mi isteneinknek bemutatott áldozatot.” Azt mondja a mágus: „Ha nem tudom legyőzni mesterkedésüket, vétesd fejemet.” Elővette varázstudományát, nevükkel megidézte isteneit, és borba mérget keverve megkínálta Szent Györgyöt, hogy igya meg. Az Isten embere pedig keresztet vetett, s miután lenyelte, semmi bántódása nem esett. Most a mágus az előzőnél erősebb mérget kevert az italba, de az Isten embere keresztet vetve minden bántódás nélkül kiitta az egészet. Ezt látva, a mágus a lába elé borult, irgalmáért esedezett, és kérte, hogy keresztény lehessen. A bíró erre lefejeztette.

Másnap Dacianus megparancsolta, hogy vonják Györgyöt kétélű kardokkal körültűzdelt kerékre, de az menten összetört, és György sértetlen maradt. Ekkor a bíró haragra gerjedve egy olvadt ólommal teli üstbe dobatta. Ő keresztet vetett és belement. Isten segítségével úgy felüdült benne, mintha csak fürdőzött volna.

Látva ezt Dacianus, azt gondolta, hogy akit fenyegetésekkel vagy kínzásokkal nem tudott megtörni, majd megpuhítja hízelgésekkel. Így szólt: „György fiam, milyen szelídek a mi isteneink, hogy ilyen békésen tűrik a te gyalázkodásodat. Készek mindent megbocsátani neked, ha megtérsz. Rajta, szerelmes fiam, arra biztatlak, hagyd el a babonaságot, és áldozz a mi isteneinknek. Nagy lesz a becsületed azután előttünk s az istenek előtt!” György mosolyogva szólt; „Kínzás helyett miért nem mindjárt ilyen kedvesen próbáltál rábeszélni? Íme, kész vagyok megtenni, amire biztatsz,” Ettől az engedékenységtől rászedve megörült a helytartó, és hírnököt szalajtva mindenkit magához parancsolt, hogy lássák, amint György, aki oly sokáig ellenszegült, végre beadja a derekát és bemutatja az áldozatot.

Nagy örömmel feldíszítették hát az egész várost, és amikor György belépett a bálványok templomába, hogy áldozzék, mindnyájan örvendezve álltak ott. Térdre borult ekkor, és imádkozott az Úrhoz, hogy a templomot bálványostul pusztítsa el, hogy az Ő dicsőségére és a nép megtérése érdekében semmi ne maradjon belőle. Tűz csapott le az égből, és a templomot isteneivel és papjaival együtt elégette. Ekkor a föld megnyílt, és mindent elnyelt, ami még megmaradt.

Ambrus így kiált fel Praefatiójában; „György, Krisztus leghűségesebb katonája, amikor a keresztény hit némaságba burkolódzik, egyedül te vagy a keresztények között, aki rettenthetetlenül megvallod az Isten Fiát! Az isteni kegyelem akkora állhatatossággal ruházta föl, hogy megvetette a zsarnoki önkény parancsait, és nem ijedt meg a számtalan büntetés gyötrelmétől. Ó, az Úr áldott és dicső vitéze! Nemcsak a földi hatalom hízelgő ígérete nem csalta tőrbe, de üldözőjét kijátszva, szörnyeteg bálványait a pokolba taszította” – eddig Ambrus.

Hallva, mi történt, Dacianus magához vezettette Györgyöt, és azt mondta: „Micsoda elvetemültség van benned, te gonoszok gonosza, hogy ekkora gazságot mertél elkövetni!” Erre György: „Királyom, ne hidd, hogy így van, hanem jöjj velem, és nézd meg magad, hogyan áldozok.” Ő erre: „Ismerem csalárdságodat, engem is el akarsz tüntetni, mint a templomot és az isteneimet.” György így válaszolt: „Mondd meg, te szerencsétlen, hogyan tudnának rajtad segíteni az isteneid, ha magukon sem tudtak?” Nagy haragra gerjedt a király, és azt mondta feleségének, Alexandriának: „Erőm fogytán, mindjárt meghalok, mert úgy látom, hogy ez az ember legyőzött.” Az asszony így felelt: „Kegyetlen zsarnok vagy, és hóhér! Vajon nem megmondtam neked, hogy ne zaklasd tovább a keresztényeket, mert harcba száll értük az ő Istenük? S most tudd meg, hogy én is keresztény akarok lenni.” A király megdöbbenve mondta: „Jaj, micsoda fájdalom, hogy téged is rászedtek!” Hajánál fogva köttette fel, és kegyetlenül megverette. Verés közben azt mondta Györgynek az asszony: „Mondd, György, igazság fénye, mit gondolsz, hová fogok jutni így, hogy még nem születtem újjá a kereszténységben?” György így válaszolt: „Ne csüggedj, leányom, véred hullása lesz a te keresztséged és koronád.” Ő pedig az Úrhoz fohászkodva kiadta lelkét.

Ezt tanúsítja Ambrus a Praefatióban, mondván: „Ezért érdemelte meg a vértanúság koronáját a pogány perzsák királynője, akin végrehajtották kegyetlen férje ítéletét, mielőtt a keresztség kegyelmében részesült volna. Nem kételkedhetünk abban, hogy piros vére ontásával méltó volt belépni az ég feltárult kapuin, és a mennyei királyság birtokába jutni” – eddig Ambrus.

Másnap Györgyre kimondták az ítéletet, hogy vezessék végig a városon, majd fejezzék le. Imádkozott az Úrhoz, hogy aki segítségét kéri, annak teljesüljön kívánsága. Égi hangot hallott, hogy úgy lesz, amint kérte. Miután befejezte az imádságot, feje vételével beteljesedett vértanúsága, Diocletianus és Maximianus alatt, akik az úr 287. esztendejében kezdtek uralkodni. Amikor Dacianus a lefejezés színhelyéről visszatért palotájába, tűz csapott le az égből, és szolgáival együtt elemésztette.

Tours-i Gergely meséli, hogy amikor Szent György ereklyéit szállították egy alkalommal, az emberek egy kápolnában szálltak meg. Reggel nem tudták megmozdítani a ládát mindaddig, míg az ereklye egy darabját ott nem hagyták.

A Historia Antiochenában olvashatjuk, hogy amikor a keresztények Jeruzsálem elfoglalására vonultak, egy papnak megjelent egy szépséges ifjú, és azt mondta, hogy ő Szent György, a keresztények vezére. Arra biztatta, hogy vigyék magukkal az ereklyéit Jeruzsálembe, s ő velük lesz. Amikor Jeruzsálemet ostromolták, de a szaracénok ellenállása miatt nem mertek fölmenni a lépcsőn, Szent György megjelent fehér páncélban, vörös kereszttel ékesítve, és intett nekik, hogy nyugodtan kapaszkodjanak föl utána, s övék lesz a város. Azok bátorságra kapva elfoglalták Jeruzsálemet, és megölték a szaracénokat.

fordította: Madas Edit

_________________________________________


Bálint Sándor

ÜNNEPI KALENDÁRIUM

Szent György - Április 24.

György az Egyház martyrologiumában évszázadokon át ókeresztény vértanúként szerepelt, aki Diocletianus idejében nyerte el a mennyei koronát. Miután alakjának történeti hitelességét az újabb kutatásnak nem sikerült igazolnia, napjainkban az illetékes pápai kongregáció Györgyöt törölte a szentek jegyzékéből. Ebben a kérdésben a népéleti kutatásnak szükségtelen állást foglalnia, kötelessége viszont annak vizsgálata, hogy György alakja és szimbóluma, továbbá legendája miként szövődött olyan kitéphetetlen szálakkal hazánk jámborságtörténetébe, népünk hagyományvilágába. Először azonban a Legenda Aurea, illetőleg az Érdy-kódex előadásában^* ismerjük meg a legendáját, amelynek antik hitregebeli, illetőleg népmesei fogantatása kétségtelen. Hőse méltán rászolgált a Sárkányölő Szent György megtisztelő elnevezésre:

Itt elkezdetik Szent György mártírnak dicsőséges élete. Miért régi időben volt az ő szent támadása, idejit az okáért és napját semmi írásban nyilván nem találhatjuk. De miért akármikoron lett légyen, anyaszentegyház bizonnyal vallja, hiszi és az szent mártiromok közé számlálván, nagy tisztességgel üli az ő szent ünnepét: miképpen kedég szent mártíromságot szenvedett légyen, és miképpen viaskodott pokolbeli erdeggel, az sárkánnyal, ez világi fejedelmekkel, keresztyén szent hit mellett, és minő számtalan népeket hajtott légyen az szent hitre, ő ájotos prédikálásának és érdemének miatta, megismertetik az ő szent életéből.

Dicsőséges szent György mártír támada Kapadócia országból, kinek ő atyja vala hadviselő vitéz fejedelem. Az ő atyja halálának utána miként régi szokás vala, szálla reá az vitézség. És mikoron egy időben lova hátán menne, Lybiának tartományában, és az várasban, kinek Sylena vala neve, pogány király bírván. Mely váras mellett vala egy nagy régi állótó. És lakozik vala őbenne egy nagy halálos sárkány, kinek még sok fegyveres népek sem árthatnak vala, de mind elűzi vala őket.

És felhágván az várasnak kőfalára, az ő nagy dohos lehellésével, megdögleti vala az várast és számtalan népek halnak vala meg döghalálnak miatta. Annak okáért szerzének oly szerzést: az király a várasbeli palogárokkal, hogy minden napon két-két johot adnának őneki, hogy csak reájok ne jőne. Mikoron kedég elfogyott volna immáran johok, szerzék azt, hogy egy barmot és egy embert adnának őneki, kire az sors esnék, hogy csak az sokaságot megoltalmazhatná. Mikoron azért immáran mind fiok, mind leányok elfogyott volna, egy napon esék az sors az királynak leányára, ki vala egyetlen eggye az királyságnak.

Azt látván az király, hogy az ő leányát az sárkánynak ítélték volna, mondá az palogáraknak: mind aranyamat, mind ezüstemet elvegyétek, és országomnak hason felét, csak hagyjátok meg énnekem az én leányomat, és ne haljon ellyen szernyű halállal meg. Mondának az sok népek: tudjad király, hogyha az te leányodban be nem teljesejtended az szerzést, mind házadat, mind te magadat megégetünk.

Hogy az király azt hallotta volna, ottan elfakada sírni, és siratja vele az ő édes leányát, mondván: jaj énnekem, én édes leányom, mit tégyek immáran én teveled, és mit szóljak, ha látom én immáran az te mennyegződet. És az népre fordulván, mondá: kérek titeket, engedjetek énnekem avagy csak nyolc napi haladékot, hogy sirassam az én szerelmes leányomat. Mikoron az népek megengedték volna, az nyolc napok betelvén, esmét nagy haraggal az várasbeli nép hozjá jöve, mondván: király, mire veszted el a szegény népet az te leányodért, ime immáran mind meghalunk a sárkánynak lehellése miatt.

Látván azért az király, hogy semmiképpen nem szabadojthatná meg az ő leányát, felöltözteté őtet szép királyi ruhákban és nagy sírással megölelgeté, és apolgatá őtet, és mondá: jaj énnekem én édes leányom. Én tetőled magzatokat várok vele én királyi ölembe feltartanom és éltetnem, De im elmégy, hogy az sárkánytul megszaggattassál. Jaj, énnekem, én édes leányom. Várom vala, hogy kilenb-kilenb fejedelmeket hívassanak az te mennyegződbe, és az én királyi palotámat kilenb-kilenb drágakevekkel felékesejtsem, és ez világi eremeket, vigasságokat lássak, immáran kedég elmégy, hogy az sárkánytul elszaggattassál. És azonképpen megölelgetvén őtet, nagy sirással elbocsájtá őtet, mondván: óh, jobb volt volna énnekem, ha teelőtted megholtam volna, hogy nem tetőled ezenképpen elmaradtam volna, és tégedet elvesztettelek volna. Ottan azért az szép királyi magzat leesvén ő atyjának lábai előtt, áldomást kérvén őtőle. Mikoron azért nagy sírással megáldotta volna, elbocsájtá őtet, és vitézeket külde el ővele, kik elkísérnék és megőriznék, mint lenne dolga.

Mikoron azért az szép királyi magzat az tó szélén leült volna, és ott siratná ő ifjúságát és ő nemzetségét, az mennyei kegyelmes Úristennek akaratja szerént dicsőséges Szent Gyergy vitéz lova hátán jutván az váras mellé, látá a szép királyi magzatot az tó mellett sírnia. És megkérdé őtet, mi dolga volna. És mondá őneki az király leánya: jó ifjú vitéz, ülj fel hamar lovadra, és fuss el hamar és ne halj meg énvelem egyetemben. Mondá őneki Szent Gyergy vitéz: ne akarj félni szerető leányom, de mondd meg énnekem, mit vársz itt, mind az sok nép nézvén. Mondá őneki az király leánya: mint látom jó ifjú, nagy erős szíved vagyon tenéked. De miért kévánsz meghalnod, fuss el innen hamar. Mondá Szent Gyergy vitéz: innen én addig el nem megyek, míglen énnekem meg nem mondod mi dolgod vagyon?

Mikoron azért minden dolgát kijelentette volna őneki, mondá Szent György vitéz: szerelmes leányon, ne akarj félni, mert az én uram, Jézus Krisztusnak nevében tégedet megsegejtlek. Mondá mégis az király leánya: jó vitéz, énvelem el ne véssz, de tenmagadat mind hamarabb lehet, szabadojtsd meg. Elég ha én magam elveszek, mert engemet sem szabadojthatsz meg, és tenéked egyetemben el kell veszned.

Mikoron ezeket beszéllenék, íme az nagy sárkány felemelé ő fejét az tóból, és reájok kezde jönni. Ottan az király leánya reszketni kezdett, és mondá Szent Gyergy vitéznek: fuss el jó uram, fuss el hamarsággal. Ottan azért Szent Gyergy lovára üle, és szent keresztnek jegyével magát megjegyzé, és az sárkány ellen nyomoték. És cucáját (lándzsáját) erősen megfogotozván, és ennen magát Úristennek ajánlván, neki öklelé, és az sárkányt az földre leejté. És mondá az leánynak: oldd el övedet, és vesd nyakára az sárkánynak. Semmit ne félj jó leányom. Mikoron azt tette, ugyan követi vala őket, mind az szelíd bestye.

Azt látván az várasbeli népek, minnyájan tétova futni kezdenek, ki az hegyre, ki az erdőre, mondván: jaj minekünk, mert immáran mind elveszünk. Szent Gyergy kedég int vala nekik, mondván: ne féljetek. Ne féljetek, mert azért bocsátott ide engemet tihozzátok Úristen, hogy e sárkánynak kénjátul megszabadojtanálak, Csak hogy az Krisztus Jézusban higyjetek, és mindentek megkeresztelkedjék, és ottan ez sárkányt megölöm. Azt hallván ottan mind az király őhozzá tartozókkal, mind az köznépek megkeresztelködének.

Szent Gyergy kedég ottan kivoná fegyverét és nyakát vágá az sárkánynak. Parancsolá, hogy kivonnák az várasból. És ottan nyolc számú ekrekkel kivonaták az várasból egy nagy mezőre. Azon napon azért kereszteködének meg húszezer emberek, gyermek nélkül és asszonyállat nélkül. Az király azért asszonyunk Szűz Máriának és Szent Gyergynek nevében nagy szent egyházat rakattata. Mely oltárnak alóla élő kútfő származik, kinek itala minden betegségeket megvigaszt.

Annak utána az király nagy számtalan sok pénzt ada Szent Gyergynek, kit mikoron nem akart volna elvenni, szegényeknek hagyá, hogy osszák. Szent Gyergy azért az királyt négy dolgokra tanojtá: előszer, hogy Úristennek egyházának gondját viselné, papokat tisztelné, isteni zsolozsmát szorgalmatossággal hallgatná és szegényekről mindenkoron megemléköznék. És annak utána megapolgatván az királyt, onnan bulcsu vévén, elméne.

Az Érdy-kódex ezután – szintén a Legenda Aurea nyomán – külön fejezetben szól György mártíromságáról. A két rész nem tartozik szervesen össze. Ebből a kutatás jogosan következtetett két különböző korú rétegre, a sárkányölés történetét minősítvén későbbinek, a X. század tájáról származónak.

A vértanútörténet szerint György nem nézhette, hogy Diocletianus annyira pusztítja a kereszténységet. Megkeseredett a keresztények kényszerű bálványimádása miatt is. Levette vitézi ruháját, szétosztotta mindenét a szegények között, és keresztényeknek ruhájokban öltözvén, közéjük vegyült. A pogány bálványokat hangos szóval ördögöknek nevezte, mire a császár kegyetlenül megkínoztatta. Börtönében maga Jézus jött a vigasztalására.

Most a császár első napon egy erdenges mestert szabadít Györgyre, de az a legerősebb méreggel sem boldogul. Másodnapon a császár kerékbe akarja töretni, de hiába: sértetlen marad. Harmadnapon olvasztott ónnal telt kádba vetik, de onnan is sérelem nélkül jön ki. Negyednapon a császár kérleli, hogy áldozzon a bálványistennek. György erre készségesnek mutatkozik. Ötödnapon be is megy a pogány templomba, amelyet azonban imádságára elnyel a megnyílt föld. Hatodnapon a fejedelmet oktatja, hogy a pogány istenek segítségére hiába számít. Hetednapon a fejedelem azt mondja a feleségének, Alexandriának, hogy meg kell halnia, mert György legyőzi őt is. Felesége bevallja, hogy már ő is keresztény szeretne lenni. Ura ezért megkínozza, megostoroztatja. A haldokló Alexandria Györgynek könyörög: Gyergy, igazságnak világossága, hova alojtod, megyek, mert még kereszteletlen vagyok. Mondá őnéki Szent Gyergy: semmit ne félj kételködvén leányom, mert az te véred vétetik tenéked keresztség helyett és érdemre. Azt hallván, imádságot tén az Úristenhez és kibocsájtá lelkét.

Nyolcadnapon a császár körülhordoztatja a városon, majd fejét véteti. György utolsó perceiben így imádkozott: én édes Uram, Jézus Krisztus, kérlek az te szent nevednek tisztöletes méltóságáért, hogy az én lelkemet el ne szakasszad az te szent malasztodtul örökkül örökké. Másodszor: és valaki az te szentséges nevedért az én kínszenvedésemről ájojtatossággal megemléközendik, és ő szűkségének idején engemet hívand, hallgattassék meg. Harmadszor: és valaki az én halálomról szerzett könyvet nála viselendi és olvasandja, avagy csak olvasván hallgatandja, azon órában bocsátassanak meg minden bűnei. És valaki nála hordozandja, minden mennyütéstől, hadban való veszedelemtől, és ítéletben való hamis tanúktól megszabadultassanak, továbbá valamely házban leend az én szenvedésemről való könyv, ott néma, sánta, süket, csonkabonka gyermek ne születhessék. És valaki valamit tud kérni az én nevemben, minden kérelmése beteljesejtessék minden kétség nélkül.

Mikoron ő imádságát elvégezte volna, mennyből isteni szózat lőn őhozzája, hogy mindenek azonképpen beteljesednének, amint kérte volna. Annak utána lehajtá nyakát és a szent mártíromságot nyakavágással elvégezé. Az hivő keresztyének azt látván, nagy tisztességgel az ő áldott testét eltemetik. Dacianos király kedég, mikoron az ő palotájába menne, azon úton tűz szálla le mennyből és úgy emészté meg, hogy még az porát sem tudhatá, hova lőn.

Ezenképpen lőn szenvedése Szent Gyergy mártírnak, kinek ő dücsőséges kénja, halála és szent imádsága legyen mi bőneinknek bizony bocsánatja, és halálunknak utána bizony koronája az erek dücsőségben.

*

A széltében olvasott, hallgatott, ábrázolt legenda egyik legköltőibb tükörképe a középkori ember lelkivilágának, képzelőerejének. A férfias helytállást, az önfeláldozó emberséget, az asszonyok tiszteletét mintha György példázta volna a fiatal Európának. A legenda népmesei utókora^* is e György-szimbólum egyetemes hatásáról és érvényességéről tanúskodik. Ez nem is csoda, hiszen maga a legenda is valamikor a néplélek igazságérző nosztalgiájából sarjadt.

A mi mesekincsünk is a György-legenda számos elemét, mozzanatát őrzi, bár név szerint a szent lovaggal már alig találkozunk benne. A szlovák és katolikus délszláv elbeszélő hagyományban azonban máig él.

A Kiskárpátok bortermő kisvárosa Szentgyörgy, másként Pozsonyszentgyörgy (Sväty Jur), amelyet templomának kőből faragott szárnyasoltára (1515) is nevezetessé tesz.^* A kompozíció a legendát népiesen fogalmazott domborműveken szemlélteti. Úgy véljük, hogy ez ihlette és tartotta életben a búcsúnapokon fölidézett legendával együtt azt a folklorizálódott történetet, amelyet Valentényi György^* örökített meg:

Régen történt, hogy a Kiskárpátok népét egy szörnyeteg sárkány tartotta rettegésben, amely ott rejtőzködött Szentgyörgy városa mellett egy mocsárban. Ennek halával, kígyóival táplálkozott. Ha már kifogyott belőlük, akkor a környék jószágait, a járókelő embereket is fölfalta, sőt bemerészkedett a városba is.

A sárkánytól semmiképpen sem tudtak szabadulni. Ezért megállapodtak, hogy mindegyik gazda naponta két juhot áldoz föl a sárkánynak. Ezek azonban, de a többi jószágok is elfogytak, így az embereknek saját édes gyermekeiket kellett odavetniök. Végül a király egyetlen lányára is sor került. Hiába könyörgött az életéért, a nép vénei tőle is követelték az áldozatot. A királykisasszonyra is a halál várakozott.

A lány legszebb ruhájába öltözött, és megindult a sárkány felé. A király könnybelábbadt szemmel a palota ablakából nézte. Nagy sokaság kísérte utolsó útjára. Egyszerre azonban, mintha az égből jött volna, tüzesvérű paripán egy fényes lovas tűnt föl, lándzsája tündöklött a napsugárban. Istenben bízva, meg akart a sárkánnyal küzdeni. A királylány próbálta szándékáról lebeszélni, hiszen rajta már úgysem tud segíteni. A lovag lehajolt hozzá és kérte, hogy tagadja meg pogány hitét és bízzék Isten Fiában. Ha ezt megteszi, akkor az Úr segítségével kiszabadítja a sárkány karmai közül. A királykisasszonynak tetszett a lovag, mindent megígért neki.

A sárkány most előbújt a mocsárból. A lány még megszólalt: fuss innen ifjú lovag, közeledik a sárkány, az én lelkem már megbékült az igaz Istennel. György, mert ő volt a lovag, így felelt: nem félek tőle, mert az igaz Isten velem van. A sárkány rárohant, György felfohászkodott: Krisztus segíts, a Te dicsőségedért akarok küzdeni. Ezzel lándzsáját a sárkány torkába döfte, a lánynak pedig odaszólt: oldd le húgom az övedet, és vesd a sárkány nyakába, hogy végképpen megtörhessem az erejét. György össze is szorította vele a sárkány torkát, majd a lány kezébe adta, hogy az öv végénél fogva ő vezesse a szörnyeteget a városba.

Nagy sokaság verődött össze, közte a király is. György felszólította őket, hogy a pogányságból térjenek a keresztény hitre. Ezt esküvel ígérték. Erre György a sárkány fejét egyetlen suhintással levágta, majd megparancsolta, hogy a városon kívül máglyán égessék el.

György a királyt népével együtt megkeresztelte, utána megáldotta őket. A királynak lelkére kötötte, hogy építsen templomot és papot hívjon bele. Nem tudjuk, a gyűjtő tette e hozzá, vagy a néptől hallotta a befejezést: itt Szent György Krisztust jelenti, a sárkány az ördögöt, a leány pedig a szentegyházat, amelyet Jézus szent vérével megvált.

Bátya délszláv eredetű katolikus népe két nyelven is meséli,^* hogy itt a Remenice-tóban volt egy hétfejű sárkány. Amikor előjött, mindig egy lányt kellett neki áldozni! Ha nem adtak neki, sok népet elpusztított. Már annyi lányt elemésztett, hogy nem is volt a faluban. A nép maga is szökni kezdett, azonban a sárkány az egész falut pusztulással fenyegette meg.

Megtudta ezeket a király, a Salamon király, aki azt mondta, hogy ő birkózik meg a sárkánnyal, amely már a királylányt követelte magának. Szerencsére találkozott egy emberrel: Sveti Ğurej, Szent György volt ez a vitéz, aki vállalkozott a küzdelemre. Csak annyit kért, hogy olyan lovat kapjon, amelyet ő választ, meg egy kardot. Salamon a kérést teljesítette, lánya kezét is odaígérte Györgynek. Azt is megmondta azonban, hogy a fejét leütteti, ha nem menti meg.

A királykisasszonyt éppen a sárkányhoz kísérték, amely már a száját is kitátotta, hogy bekapja. Ekkor Szent György előlépett, és a sárkány minden fejét levágta. A király megajándékozta, és György egész családját az udvarába hívta. Salamon azt is elrendelte, hogy a győzelem emlékezetére az egész országban szólaljanak meg a harangok.

Egy bizonyára még a német hazából hozott Szent György-balladát a bánáti Orczyfalván (Orţişoara) jegyeztek föl.^*

Ámi Lajos egyik meséjének egy parasztfiú a hőse, akinek – mert Szent György napján született – Szent György a neve.^* A legendához azonban semmi köze, talán csak az igazságszeretete. Boda baranyai magyar faluban följegyzett egyik mese magába olvasztotta a György-legenda néhány foszlányát, de a sárkányölés mozzanata már kikopott belőle.^*

*

Bár az egyházi tekintély többször, így a trullai zsinaton (692) tilalmazta, apokrifnak minősítette a legendát, György mégis egy évezrednél tovább a hit diadalmas hőseként, győzhetetlen katonájaként, emberi példaként élt Dömötörrel, Mártonnal, Móriccal, Compostelai Jakabbal, a mi László királyunkkal egyetemben a középkor lovagi világában. Jellemző, hogy a Meroving-dinasztia György mondaszülte fiától származtatta magát. Oroszlánszívű Richárd angol király őt választotta a kereszteslovagok védőszentjének. Ő lett általában a lovagoknak, lovaskatonáknak, napjainkban a cserkészeknek, továbbá fölszerelése miatt a fegyverkovácsok, szijjártók céhének,^* azonkívül a vándorlegényeknek, lóval is foglalkozó parasztoknak patrónusa. Egyébként görög eredetű neve (Georgios) is parasztot, földmívelőt jelent. A magyar vonatkozásokról még szó lesz. Mindezek mellett több európai tartománynak, országnak, így Angliának patrónusa. Lovon ülve vörös keresztes zászlóval, dárdával, amint a sárkányt legyőzi, ritkán még kerékkel, vértanúsága egyik eszközével is szokták ábrázolni.^*

Csanádpalota népe Szent Györgyöt máig a lovak védőszentjének tiszteli. Helyi mondai hagyomány szerint egyszer egy istállóban tűz ütött ki. Senki sem mert még a közelébe se menni. Végül György jelent meg: szürke lova tiporta szét a lángokat, a lovak pedig sértetlenek maradtak.^*

*

Szent György tisztelete már Szent István korában jelentkezik a magyarság körében. Első szent királyunk nagyobb legendája elmondja, hogy a pogány ellenállást a kereszt dicsőséges jelének oltalmában, Isten Anyja, a mindenkor Szűz Mária segítségével, Márton püspök és Szent György vértanú zászlaja alatt törte meg.

A Szent Korona alsó, bizánci részének összetartozó két zománcképén két keleti katonaszent: György és Dömötör látható. Alakjuk Moravcsik Gyula szerint a barbárokkal vívandó harcokban az ő mennyei közbenjárásukra emlékeztet.^*

A kultusz tavaszi magyar virága az oroszlámosi monostor alapításának legendája. Csanád vezér eleinte nem tud megküzdeni Ajtonnyal, kénytelen visszavonulni. Éjszaka imádsággal virrasztat halomra vert sátrában. Györgyöt hívta segítségül, és fogadalmat tett, hogy azon a helyen, ahol térdével a földet érinti, monostort emel az ő tiszteletére. A szent lovag meghallgatta. Álmában oroszlán jelent meg neki, és azonnali támadásra biztatta Ajtony ellen. A fölébredt Csanád két ember erejét érezte tagjaiban, és csakugyan győzelmet aratott. Az ütközet halottjait a közeli Marosvárott, Keresztelő Szent János temploma körül temették el, amelynek monostorában bizánci szertartású szerzetesek éltek.

Csanád a fogadalmát be is váltotta. A helynek Oroszlámos nevet adta. Monostorát György tiszteletére Gellért püspök szentelte föl. Eleinte a Marosvárról idetelepített baziliták, majd pedig bencések éltek benne.

Gellért püspök az első Csanádi székesegyházat szintén Szent Györgynek ajánlotta. A titulus megválasztásához nyilván az is hozzájárult, hogy István király a bolgárok elleni hadjáratban, Üszküb ostrománál Szent György-ereklyéket zsákmányolt és az új székesegyháznak ajándékozta. Ebből az is következik, hogy György Árpád-kori kultuszát nemcsak a nyugati egyház szentje, hanem a bizánci megalomartyr is ihlette. Görögkatolikusainknak máig egyik legkedveltebb szentje.

Maga Gellért püspök Szent Györgynek régi tisztelője. A keresztségben a György nevet kapta, fölserdülvén a bencések velencei Szent György-monostorába lépett, amelynek később apátja lett. Hazánkba érkezve, hamarosan a király környezetében tűnik föl. Az eddigiekből világos, hogy püspöki székesegyházának éppen György lett a patrónusa.^*

A veszprémi Szent György-kápolna a sárkányölő lovagnak talán a legősibb hazai szentélye, amely állítólag még a IX. századból származik.

Szent Imre legendájában olvassuk, hogy szüzességi fogadalmát egy szolgája jelenlétében Veszprém vára legősibb, Krisztus legdrágább vértanújának, Györgynek szentelt egyházában tette le.

A legújabban föltárt kápolna jeles középkori búcsújáró helyünk, hiszen itt őrizték György lovag fejereklyéjét. 1401-ben a szent nagy tisztelője, Zsigmond király is megjelent a búcsún. Küszöbén ez a felírás olvasható: IN LIMINE NON SEDETO, vagyis ne üljetek a küszöbön. Ez a kápolna látogatottsága mellett bizonyít. Vetési Albert híres veszprémi püspök vörös márványból gyönyörűen faragott oltárt állíttatott bele és képekkel (freskókkal) díszítette föl.^*

*

Számos Árpád-kori, főleg nemzetségi monostorunk és templomunk tiszteli György vitézt patrónusul. Ebbe a szakrális kordivat mellett bizonyára az is belejátszik, hogy a Krisztus igájába szelídülő magyarság a szent lovag életét, legendáját rokonnak érezte a maga szilaj világával. Ilyen monostorok a bencés Oroszlámos(1028), Ják (1214), Dombó (Szerémség, 1237), Jásd (1256).

Az Esztergom közvetlen szomszédságában virágzó Szentgyörgymező prépostságát állítólag István király alapította, mindenesetre Telegdi Csanád állította helyre (1337).^*

*

Szent György-kultuszunk virágzására a számos egykorú, még felsorolandó patrocinium mellett jellemző, hogy Károly Róbert megalapította (1318) a Szent György-vitézek lovagrendjét (Societas Beati Georgii),^*amelynek kötelessége volt az Egyház védelme, a lovagi erények: istenfélelem, foglyok kiváltása, szegények istápolása, bajtársias érzület ápolása, továbbá a királyhűség és a haza védelme. A rendnek ötven tagja volt, aki tartozott minden vigasságban, de különösen a harcjátékban a királyt követni. Jelvénye fehér mezőben piros kereszt, ruházata pedig térdig érő hosszú fekete, csuklyás köpeny. Jelszava: IN VERITATE IUSTUS SUM HUIC FRATERNALI SOCIETATI, vagyis: valósággal igaz vagyok e testvéri társaság iránt. A tagok az Úr halálának és feltámadásának emléknapjain, azaz pénteken szomorkodni, vasárnap pedig örvendezni kötelesek. Fogadják, hogy pénteki napon ebédig lovagot vagy mást nem gyaláznak, nem kötekednek. Aki nem vigyáz a nyelvére, annyi hamus kenyérfalatot eszik éhgyomorra, ahányszor mást gyalázott.

Ennek a lovagtípusnak ideálképe Kolozsvári Márton és György prágai Szent György-szobra, amelynek titkáról napjaink költője, Csanád Béla így vall: