Székelyföldön Szent Péter karja.

A felső-tiszavidéki halászok valláskülönbség nélkül Pétert tisztelik pártfogójuknak. Így szoktak fohászkodni hozzá: Szent Péter segíts! Jól tudod, hogy hova megyünk. Azt is tudod, mit akarunk!^* Ősi halászhiedelem szerint ugyanis nem szólnak arról senkinek, amikor halászni mennek, nehogy a gonosz a halfogást megakadályozza.

A szegedi halászok Szent Péter-kultuszáról nem tudunk összefüggő képet rajzolni, de a töredékek mégis igen jellemzőek. Így a híres alsóvárosi Havi Boldogasszony-templom helyén a középkorban Szent Péter egyháza állott. A patrónus megválasztását nyilván az ősi szegedi foglalkozás is magyarázza.

Nagy szorongást vált ki minden vízenjáróból, így a halászból is az örvény, amelyet névmágiás szorongásában éppen a halászok patrónusának nevével iparkodik megszelídíteni, ártalmatlanná tenni, és ezért a szegedi halász Szent Pétör vize néven emlegeti.

A Szeged-felsővárosi, Kistisza utca 7. számú ház a század végén Bitó Ferenc halászé volt: Ő festtette ki (1896) a szárazbejárat falait. A naiv freskók leginkább a halászat bibliai tisztességét örökítik meg: Jónás a cethallal, Jézus a háborgó tengeren, Péter, a halász átveszi a Mennyország kulcsait, A csodálatos halfogás, végül Az öt árpakenyéren és hét halon való vendégség. Egy össze nem függő kép: Saul a damaszkuszi úton, nyilván csak Péter-Pál nevének az ünnepben való összeforrottsága miatt került a falra.

Dunaszekcsőn a halászok Péter-Pál vigíliáján felvirágozott, rúdra kötött hatalmas ponttyal szokták a falut végigjárni, és vásárlóikat, jóembereiket felköszönteni. A házaknál már kaláccsal, borral várják őket, és a jövő esztendőre jó haljárást, jó jeget kívánnak nekik. Az ünnepen elmennek a nagymisére. Délben a Duna-parton paprikás hal, túrós csusza mellett vendégeskednek, amelyre most a halászok hívják meg azokat, akiket este meglátogattak.

Péter-Pál napját a nagyvárosi köztudat is az aratás kezdő időszakaként tartja számon. A munkakezdet kultikus hagyományai azonban inkább Sarlós Boldogasszonyhoz fűződnek. Mindenesetre Péter-Pál ünnepének aratók miséje néven emlegetett nagymiséjére régebben Apátfalva férfinépe elment, hogy fáradozásait majd áldás kísérje. Magyarkimlén az aratók miséjére a szerszámokat is el szokták hozni. Kint hagyják a templom előtt. Mise után valamikor az Egyház áldásában részesülhettek ezek is.

Napjukon a hangonyiak este az úton szalmát gyújtanak. Ez a Péter–Pál tüze. A gyerekek körültáncolják és rigmusolnak: Szent Pál, szent Péter, hasznos legyen az én tisztesfüvem. Ha nem hasznos: has fájjék, használjék az én tisztesfüvem. A tüzet át is ugorják. A szokás nyilvánvalóan a Szent Iván tüzének áttétele.

Ezzel szemben Bócsa tanyavilágában az ünnepen nem szabad tüzet gyújtani. Nyilván a búzakereszteket akarták valamikor tűzvész ellen Péter és Pál oltalmába ajánlani.

Vallásos mondáinknak egyik legfőbb hőse a gyarlóságaiban, de jóravalóságában is annyira emberi Péter, aki Urával a földön, a világi nép között vándorol. Apró történetei, megesett dolgai akárhányszor, szinte klasszikus népi példázattá válnak. Kíváncsiságával, akadékoskodásával sokszor az emberiség képviselőjének tetszik, aki a teremtés és természet titkait, érthetetlen furcsaságait, az embersors nagy bökkenőit iparkodik kifürkészni, megérteni. Sokszor elégedetlen azzal, amit lát, tapasztal. Ki is fakad; Majd megmutatná ő, ha Isten lehetne belőle. A végén azonban mindig belátja, hogy Mesterének van igaza, ő tud és intéz mindent a legbölcsebben.

Természetesen nem lehet célunk, hogy itt Szent Péter-mondáinkat akár rendszerezve bemutassuk, akár európai összefüggéseikre utaljunk.^* Szószéki exemplum gyanánt mindenesetre már a középkori szakrális európai hagyományban föltűnnek.

Első magyar irodalmi megnyilatkozását Vencel fordította németből magyarra (1649): Krisztus Urunknak Szent Péterrel való beszélgetése ez mostani világnak elfordult és gonosz s veszedelmes állapotjáról.^*

Péter kíváncsi a világ folyására, szét akar a földön nézni. Miután az Úr hiába próbálja szándékáról lebeszélni, egy hónapi szabadságra a föld fiai közé ereszti. Alig telik el két hét, fölháborodva tér vissza az égbe. Elmondja, mit látott. Kéri az Urat, hogy csak egy napra engedje át neki a világ kormányzását, majd elbánik ő az elvetemült emberiséggel. Isten azonban a mennyország kapujának gondos őrzésére utasítja.

Amikor Jézus az ő egyházát megalapította, a mennyország kulcsait Péterre bízta (Máté 16, 19). Ezért részesítette az üdvösség után sóvárgó hívő ember Simon Pétert Mihály arkangyal mellett mindig nagy tiszteletben. Ezért szokták kezében kulccsal, olykor kettővel is: az oldó- és kötőhatalom jelképével ábrázolni. Ezért lett sokfelé, így Szegeden is, a lakatosok céhének védőszentje.

Péter mint a mennyország bölcs, tapasztalt kapusa, föltűnik népmeséinkben, tréfáinkban, sőt modern élclapjaink találó történetei között is. Szinte már ő dönti el, hogy ki érdemes az üdvösségre. Ezekre is csak utalhatunk, mert sokaságuk, olykor terjedelmük miatt sem idézhetjük őket. Mindenesetre Szent Péter tisztsége is szálka Szkhárosi Horvát András szemében: 

Pál apostol az ünnepen Péter mellett kissé háttérbe szorul, bár tisztelettel emlegetik. Pál fordulása (jan. 25) azonban egészen az övé.

A patrociniumok, ábrázolások legtöbbször együtt idézik Pétert és Pált, ezért utalunk arra, amit a közős kultuszról mondottunk. Természetesen Pál egymagában is előfordul.

Pál apostol oltalma alatt állott a középkori bácsi püspökség, amelyet 1135 táján a kalocsai érsekséggel egyesítettek. A patrocinium az 1968-ban alapított szabadkai (Subotica) püspökség titulusában újjászületett.

A bácsi prépostságnak, hasonlóképpen Monostorpályi premontrei monostorának Pál a középkori patrónusa. Nyilvánvalóan az ő elenyészett, külön patrociniumait őrzik a róla elnevezett helynevek: Szentpál (Arad, Baranya); Dunaszentpál, Homoródszentpál(Sinpaul), Kerelőszentpál (Sanpaul), Porrogszentpál, Szepeszentpál (Pavlany), Tótszentpál, Vitenyédszentpál, Zselicszentpál.

Pál-patrocinium: Melléte (Meliata, XIV. század)^*

Pál életének középkori ciklikus ábrázolása egyedül Lőcsén maradt ránk. A Jakab-templom Péter és Pál-oltárának (1490) szárnyképei: 1. Pál a damaszkuszi útra készül, 2. Barnabás látogatása Pálnál, 3. Pál megtérése, 4. Pál szónoklata a templomban, 6. Péter és Pál a torony előtt, 7. Péter és Pál Nero előtt, 8. Pál lefejezése, 9. Pál látogatása Péternél, 10. Pál egy öregember ágyánál. Az oltáron ott van a szobra is.^*

Gótikus faszobrai: Bakabánya (Pukanz, Pukanec, 1480), Bártfa (Mager Veronika oltára, 1489), Krig (Vojnany, 1300), Szepesszombat (Georgenberg, Spišska Sobota, 1464), Tapolybeszterce (Bystré nad Toplou, 1510), Turócszentmárton (1510), Turócszentpéter (Sväty Peter, 1500).

A barokk időkből külön kell szólanunk a szombathelyi püspökvár Szent Pál-termének freskóiról, Dorffmeister István alkotásáról, mint a tridenti zsinat ikonográfiai dokumentumáról, a főpásztor kötelességeiről, aki Pál példájára mindenkinek mindene és halálig hűséges.

A hatalmas kompozíció első képe: Pál, lábán bilinccsel, előtte trónon Agrippa király, aki jóindulattal van iránta (ApCsel 26, 29).^* A második képen Pál máltai hajótörése (ApCsel 27). A harmadikon: athéni tartózkodása, az ismeretlen Istenről való tanítása (ApCsel 17, 22). A negyediken: az efezusiak Szent Pál ösztönzésére elégetik ördögűző könyveiket (ApCsel 19, 19). Az ötödiken: Milétosban az efezusi papoktól búcsúzkodik (ApCsel 20, 17). A hatodikon: Pál és Barnabás megakadályozza a pogány papokat, hogy áldozatot mutassanak be nekik (ApCsel 14, 17). A hetediken: az inaszakadt meggyógyítása Lisztrában (ApCsel 14, 9). A nyolcadikon Pált Lisztrában megmarja a kígyó, ő azonban a tűzbe rázza és semmi baja nem történik (ApCsel 28, 5). Az ajtók fölötti apróbb képek a nyolc boldogságot jelképezik.^*

Eszmeileg összefügg vele a püspöki szeminárium könyvtárának mennyezetképe, amely a négy egyházatyát ábrázolja.^* 

Péter apostolnak, az Egyház első fejének ünnepével kapcsolatosan egész röviden utalnunk kell a hazai Ecclesia–ábrázolásokra is.

 A régi Magyarországon egyedülálló Zsegra (Žehra) 1300 táján festett falképe, amely az Ecclesia és Synagoga szembenállását ábrázolja az ikonográfia addig kialakult európai hagyományainak szellemében. „A vörös alapon festett jelenetet – írja Lajta Edit – a középen függőlegesen magasra nyúló, arbor vitae típusú keresztfa osztja ketté. Halványkék törzsére kígyó tekeredik. A keresztfán elgyötörten függő Krisztus két lába egymás mellett van a kereszthez szögezve. A kompozíció vízszintesen három részre tagolt. A legalsó sávban a bal alsó sarokból kiindulva kis várat pillantunk meg, tetején két zöld fával. Ezt követi a „kiűzetés a paradicsomból” három szereplőjével jelzett jelenete, majd a kereszt jobb oldalán Ádám és Éva alakja a kereszt fájára tekeredő kígyó felé fordulva látható. Végül, a jelenetsor végén, egy kéz döngeti a pokol kapuját, amely mögött az Utolsó Ítélet-kompozíciókról jól ismert kitátott szájú szörnyalak, szájában egy kis ördöggel figyelhető meg. A kompozíció középső mezőjében a mondanivaló lényegének megfelelő hangsúllyal két nőalak szerepel. A kereszttől bal oldalra szőke hajú, koronás, sötétbordó ruhás figura – az Ecclesia – négyfejű és négylábú állaton; az úgynevezett tetramorphon ül. Az állat négy feje egy-egy evangelista attribútumának felel meg. Lábai úgyszintén oroszlán, bika, sas és emberláb formájában végződnek. Az Ecclesia – amelynek arcvonásai már elmosódtak – bal kezében kelyhet tart, amelybe a kereszten függő Krisztus vére csorog. Jobbjában a képmező felső keretéig nyúló, kereszt alakban végződő bot. A kompozíció másik kiemelkedő szereplője a keresztfa bal oldalán, átvágott nyakú, szürke szamáron halványkék ruhában ülő, bekötött szemű nőalak, a Synagoga. Jobbjában ma már alig kivehető kosfejet tart, baljában összetört zászlórúd. A képmező legfelső vízszintes sávjából egy kéz kardot döf a fejébe. A jelenet közepén, az INRI–felirattól balra ugyancsak egy kezet látunk, amely két ujját kinyújtja, majd a bal sarokban egy épület kapuját nyitó kéz figyelhető meg ismét.”

A téma ősforrása egy Szent Ágostonnak tulajdonított párbeszéd (De altercatione Ecclesiae et Synagogae dialogus). A beszélgetés végén a Synagoga vakságára panaszkodva elismeri, hogy Krisztus csakugyan a várt Messiás, az Ecclesia meg büszkén vallja magát az Úr megkoronázott Menyasszonyának. Albertus Magnus az Ecclesiát gyönyörű koronás nőalakhoz hasonlítja, aki a Keresztrefeszített jobbján áll, és Krisztus vérét kehelyben fogja föl. A kereszt bal oldalán áll a Synagoga, szeme kendővel bekötve, lehajtott fejéről lecsúszik a korona. Arckifejezése szomorú, mivel neki is része volt Krisztus vérének kiömlésében. E képben tulajdonképpen Jeremiás siralmainak a zsidóságra vonatkoztatott bibliai gondolata ölt testet: vétkezvén vétkezett Jeruzsálem, azért lett csúfsággá. Minden tisztelője megvetette, mert látták az ő mezítelenségét, ő maga pedig sóhajtozik és elfordul (1, 8). Továbbá: elesett a mi fejünknek koronája. Jaj most nekünk, mert vétkeztünk (5, 16).

Hasonló ábrázolás a soproni Szent Mihály-templom múlt századi restaurálása során is előkerült: a kereszt itt is az arbor vitaeikonográfiáját követte. Föltűnt rajta az Ecclesia és Synagoga alakja is.^* Később bevakolták. 

Az Ó- és Újszövetség küzdelmét misztériumdrámák, úrnapi játékok is megelevenítik. Erről úrnapjánál mi is szóltunk.

Künstle szerint^* az okos és balga szüzek evángéliumi példázata (Máté 25, 1–13) is az Ecclesia és Synagoga ikonográfiai alkalmazásai közé tartozik. Föltűnik Gömörrákos (Rákoš, 1400 tájáról), Csetnek (Štitník), Hizsnyó (Chyžné pri Revuci, 1340 körül), Mohos (Nitrianská Poruba, 1450), Szászhermány (Honigberg, Harman, XV. század) falképein,^* továbbá a kassai székesegyház főoltárának faszobrai^* között.

Barokk és klasszicizáló templomaink homlokzatain, így az egri székesegyházén, szószékeken az Ecclesla szimbólumaként heroikus nőalakot látunk, kezében a keresztfával. Tereskén karddal és kehellyel.

Az Egyház barokk allegóriája tűnik föl a soproni Szentlélek-, a szentgotthárdi apátsági és a tabi plébániatemplom mennyezetképein.^*

A kalocsai főszékesegyház olaszos jellegű barokk mennyezetstukkói (1768) az orgonakarzattól kiindulva külön mezőkben, szimbolikus felfogásban mutatják be az egyházatyákat: Jeromost, Ágostont, Ambrust és Gergely pápát. Utánuk az Ecclesia triumphans tűnik föl: a pápa gomolygó felhőkön lebegő diadalszekéren, jobbjában hármas kereszt, baljával pedig a szekérbe fogott, evangélistákat jelképező alakokra mutat: elől ökör (Lukács) és sas (János), mögöttük ifjú (Máté) és oroszlán (Márk). A pápa fölött két angyal. Az egyik az Oltáriszentséget, a másik pedig a Keresztet tartja magasra. A szentély fölött angyalok kezében a jó harc jutalma: koszorú, babérág, pálma.^*

Az Egyház eszméjét ünneplő tridenti zsinatot örökíti meg az egri liceum könyvtártermének mennyezetfreskója, Kracker Lukács alkotása. Megrendelője a Rómában nevelkedett Eszterházy Károly püspök, a tridentinus főpap klasszikus magyar megtestesítője volt.^* A témának külföldi ábrázolásai is vannak, így Trient (S. M. Maggiore), Ingolstadt (St. Moritz).

A Péter keresztnévből alakult családneveink: Pető, Petőcs, Petre, Pete, Pethes, Petőcz, Petrőcz. Páléból: Pali, Palkó, Palló, Palós, Pálos, Palcsó, Póka, Pósa, Pócs, Pócza.<sup>*

________________________________________



Jacobus de Voragine

LEGENDA AUREA</sup> 

Péter háromnevű volt: nevezték először is Simon Barionának. Simon azt jelenti: ‚engedelmes’, vagy ‚szomorúságot kinyilvánító’ – Bariona pedig annyi, mint ‚galamb fia’: bar szír nyelven ‚fiú’, iona héberül ‚galambot’ jelent. Engedelmes volt ugyanis, mikor Krisztus hívta őt, és egyetlen parancsszavára engedelmeskedett az Úrnak; szomorúságot kinyilvánító, mikor megtagadta Krisztust és kimenvén keserű könnyekre fakadt; galamb fia, mivel szelíd egyszerűséggel szolgált Istennek. Másodszor, nevezték Cephasnak is, ami azt jelenti: ‚fej’ vagy ‚szikla’ vagy ‚szájával kiáltó’. Fej elsősége miatt, a kiemeltségben; szikla rendíthetetlensége miatt a szenvedésben, szájával kiáltó állhatatossága miatt az igehirdetésben. Harmadszor, nevezték Péternek is, ami azt jelenti: ‚felismerő’ vagy ‚sarut levető’ vagy ‚leoldozó’, minthogy felismerte Krisztus istenségét, mikor azt mondta: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia” (Mt 16,16), és indulatainak lábairól minden holt és földi cselekedetet levetett, mikor azt mondta: „Íme, mi mindeneket elhagyunk stb.” (Mt 19,27), és a bűnök bilincsét leoldotta rólunk azokkal a kulcsokkal, amiket az Úrtól kapott. Három mellékneve is volt, mert mondották Simon Johannának, ami azt jelenti: ‚az Úr szépsége’; másodszor János fia Simonnak, ami azt jelenti: ‚aki megajándékoztatott’; harmadszor Simon Barionának, ami annyit tesz: ‚galamb fia’. Ezekből megtudjuk, hogy megvolt benne az erkölcs szépsége, az erények ajándéka s a könnyek bősége, mert a galamb is nyögdécsel éneklés helyett. A Péter nevet Jézus először megígérte neki, mondván: „Te Cephasnak fogsz neveztetni, ami annyit tesz, mint Péter” (Jn 1,42); másodszor, e megígért nevet neki adta, amint az Márk evangéliuma 3. részében írva van: „És Simonnak a Péter nevet adá” (Mk 3,16); harmadszor, a neki adott nevet megerősítette, amint azt Máté evangéliuma 16. részében mondotta: „Én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és e kőszálon fogom építeni az én Anyaszentegyházamat” (Mt 16,18). Szenvedéstörténetét Marcellus, Linus pápa, Hegesippus és Leó pápa is megírta.

Péter apostol az apostolok közt mindnél lángolóbb volt: meg akarta tudni, hogy ki az Úr árulója, mert ahogy Ágoston írja, ha ezt megtudta volna, fogával tépte volna szét. Az Úr ezért nem akarta árulóját megnevezni, mert ahogy az Aranyszájú állítja, ha megnevezi, Péter tüstént felugrott volna, hogy azon nyomban megölje. Ő ment az Úrhoz a tengeren; az Úr színeváltozásakor és a leány feltámasztásakor őt választotta ki az Úr, pénzt talált a hal szájában, s a mennyország kulcsait bízta rá az Úr, bárányokat kapott Krisztustól, hogy legeltesse őket, Pünkösdkor háromezer embert térített meg beszédével, Ananiásnak és Saphirának a halálát előre megmondta, meggyógyította a béna Aeneast, megkeresztelte Corneliust, Tabitát feltámasztotta, testének árnyékával gyógyította a betegeket, Heródes tömlöcbe záratta, de egy angyal kiszabadította. Hogy mit evett, s hogy milyen volt öltözete, maga vall róla Kelemen könyvében: „Kenyeremet – mondja – kizárólag olajbogyóval és ritkábban zöldségfélékkel szoktam enni, s öltözetem – amint látod – vászoning és köpeny, s ezen kívül nem is kívánok mást.”

Azt is mondják, hogy kebelében állandóan kendőt hordott, hogy avval itassa fel sűrűn omló könnyeit, mivel valahányszor Isten édes beszédére és jelenlétére emlékezett, a túláradó szeretet boldogságában könnyeit nem tudta elfojtani. S valahányszor a megtagadás bűne eszébe jutott, bőséges könnyekre fakadt, s ezért annyira szokásává vált a sírás, hogy már úgy tűnt, egész arcát kimarták a könnyek – ahogy Kelemen mondja. Ugyancsak ó állítja, hogy amikor kakasszót hallott, mindig felkelt, hogy imádkozzék, és akkor is sírásban szokott volt kitörni. Azt is említi Kelemen – ahogyan az Egyháztörténetben^* található –, hogy mikor Péter feleségét kivégzésre hurcolták, Péter nagy örömmel ujjongott, és feleségét nevén szólítva utána kiáltott: „Ó, hitvesem, emlékezz az Úrra!”

Egy alkalommal Péter elküldte két tanítványát prédikálni. Miután húsznapi járóföldet megtettek, az egyik meghalt, a másik pedig visszatért Péterhez és jelentette, mi történt. Azt mondják, ő volt Szent Martialis, vagy némelyek szerint Maternus. Másutt az olvasható, hogy az előbbi Szent Fronto volt, a meghalt társa, a másik pedig György presbiter. Akkor Péter átadta neki botját, meghagyva, hogy menjen el társához, és helyezze rá. Mikor ezt megtette, a negyvennapos halott azonnal életre kelt.

Abban az időben egy Simon nevű mágus működött Jeruzsálemben, aki azt állította magáról, hogy ő az igazság kútfeje, s hogy a benne hívők örökéletűek lesznek, és azt is mondta, hogy ő nem ismer lehetetlent. Kelemen könyvében is olvasható, hogy kijelentette: „Nyilvánosan istenként fognak imádni, istennek kijáró tiszteletben részesítenek, és amit csak akarok, megtehetem majd. Egyszer, midőn anyám, Ráchel kiküldött a mezőre aratni, mikor megláttam egy ott heverő sarlót, megparancsoltam neki, hogy arasson, és az a többieknél tízszerte többet aratott.” Azt is hozzátette, amiről Jeromos beszél: „Én vagyok Isten szava, én a szépséges, én a Vigasztaló, én az Isten teljessége.” Bronzkígyókat is életre keltett, bronz- és márványszobrokat is nevetésre fakasztott, kutyákat éneklésre bírt. Ő tehát – ahogy Linus mondja – vitába akarta hívni Pétert, és megmutatni neki, hogy ő Isten.

A kitűzött napon eljött Péter a versengés színhelyére. Péter így köszöntötte e jelenlévőket: „Békesség néktek, testvérek, kik az igazságot szeretitek.” Mire Simon: „Nincs szükségünk a te békédre, mert ha béke lenne és egyetértés, semmit sem tehetnénk az igazság megtalálására. Hiszen a zsiványok is megvannak egymás között, ezért hát ne a békét szólítsd, hanem a harcot. Akkor lesz béke a két küzdő között, ha az egyik alulmarad!” Mire Péter: „Miért félsz hallani ezt a szót, béke? A bűn háborúságot szül, ahol pedig nincs bűn, ott békesség van; a vitákban az igazságot, a cselekedetekben az igazságosságot találjuk meg.” Erre Simon: „Üres fecsegés ez, de majd én megmutatom neked isteni hatalmamat, úgy, hogy azon nyomban engem fogsz imádni. Én vagyok az erények kútfeje, tudok szállni a levegőben, új fákat sarjasztani, a követ kenyérré változtatni, sértetlenül állni a tüzet, s amit csak akarok, mindent megtehetek.” Péter vitába szállt vele ekkor, és minden szemfényvesztését leleplezte. Akkor látta Simon, hogy nem tud szembeszállni Péterrel, valamennyi varázskönyvét – nehogy kiderüljön mágus volta – a tengerbe vetette, és Rómába vette útját, hogy ott tartsák istennek. Mikor Péter értesült erről, egészen Rómáig követi őt.

Claudius császár uralkodásának negyedik évében érkezett Péter Rómába, 25 évig maradt ott, és Johannes Beleth szerint^* két püspököt szentelt maga mellé segítségül: Linust és Cletust, az egyiket a városon kívülre, a másikat belülre. Állhatatos prédikálással sokakat megtérített, rengeteg beteget meggyógyított és prédikációiban mindig a szüzességet magasztalva, Agrippa kormányzó ágyasai közül négyet olyannyira meggyőzött, hogy azok megtagadták, hogy a kormányzóhoz visszatérjenek. A feldühödött prefektus csak az alkalomra várt Péter ellen. Ezután megjelent az Úr Péternek, mondván: „Simon és Nero ellened fondorlatoskodnak, de ne félj, mert én veled vagyok, hogy kiszabadítsalak, és megvigasztallak az én szolgámmal, Pállal, aki holnap fog Rómába jönni.” Péter tehát tudván, hogy hamar lebontja sátorát (2 Pt 1,14) – ahogy Linus mondja –, a testvérek gyülekezetében megragadta Kelemen kezét, püspökké szentelte őt, és erővel a maga székébe ültette. Ezután Pál, ahogy azt az Úr előre megjelentette, Rómába jött, és Péterrel együtt hirdette Krisztust.

Simon mágust pedig annyira megkedvelte Nero, hogy teljes bizonyossággal saját élete üdvének és az egész város védelmezőjének gondolta. „Egy napon pedig – ahogy Leo pápa mondja –, mikor Nero előtt állt, hirtelen átváltoztatta külsejét: hol öregnek, hogy pedig fiatalnak látszott. Mikor Nero ezt látta, azt hitte, hogy valóban az Isten fia. Ezért azt mondta Simon mágus Nerónak, amint azt Leo elmondja: »Hogy valóban meggyőződj arról, császár, hogy én vagyok Isten fia, parancsold meg, hogy vegyék fejemet, s én harmadnapra feltámadok.« Megparancsolja hát Nero a hóhérnak, hogy fejezze le őt. Miközben az abban a hitben volt, hogy Simonnak veszi a fejét, egy kost fejezett le. Simon pedig varázserejével és boszorkányos mesterkedéssel sértetlenül csúszott ki a keze közül, a kos tagjait pedig összeszedte és elrejtette, s ő maga három napra elbújt. A kos vére ott maradt megalvadva. Harmadnapon aztán megjelent Nero előtt, mondván: »Mosasd föl kiömlött véremet, mert íme itt vagy