Szent Brigitta (Brigida), az istenfélő szűz látva, hogy közeleg eljegyzésének ideje, kérte az Urat, küldjön rá valamilyen testi hibát, hogy legalább ily módon elkerülhesse a kérők tolakodását. Ekkor az egyik szeme megpattant, és kifolyt. Felvevén tehát a szent fátylat Brigitta, más, szent fátylat viselő és Istennek szentelt szüzekkel együtt Medi városában élt, ahol könyörgésére számtalan csodát tett az Úr. Egy fogadóst, név szerint Márkot meggyógyított; tizennyolc egyházat Nagycsütörtöktől Húsvét végéig egy véka sörből bőségesen ellátott; egy leprásnak, aki tejet kért, friss vizet adott, mert teje nem volt, de a víz tejjé változott, és ebből merítve egy leány is meggyógyult. Más leprást is meggyógyított, két vaknak pedig visszaadta a szeme világát.

Történt egyszer, hogy halaszthatatlan okból útra kelve, egy folyó gázlóján elcsúszott, és fejét betörve, ömleni kezdett a vére. Két néma asszonyt megkentek e vérrel, s visszanyerték hangjukat. Ezután a király értékes edényét, amelyet egy paraszt elejtett és megrepedt, összeforrasztotta, nehogy a parasztot emiatt elítéljék. Amikor egy asszony egy leprásnak nem akart almát adni, Brigitta könyörgésére az almafa tövestül kiszáradt, és az odabent frissen elraktározott almák mind egy szemig eltűntek. Ezután kocsival utazva látott egy szegény embert háza népével, aki fát cipelt nagy izzadsággal. Megszánta őt, és nekiadta lovait. Leányaival együtt ült az út mellett, és azt mondta: „Ássatok le a gyep alá a közelben, hogy a zarándokoknak víz fakadjon!” Amint a gyepet kiásták, a forrás sugárban tört fel. Ezért a tettért az arra utazó herceg két lovat adott Brigittának. Midőn Húsvét napja közelgett, Brigitta így szólt leányaihoz: „Ki fogja megmosdatni beteg nővéreinket?” Bár fiatalabbak voltak, a kérést egyként elhárították. Brigitta belépett, kezével megmosta, és betegségükből meggyógyította őket. Közülük az egyik béna, a másik ördöngös, a harmadik leprás volt.

Szent Brigitta egy idegen házban időzött, amikor úgy esett, hogy mindenki eltávozott hazulról, és kéregetők jöttek, hogy kenyeret adna nekik. Brigitta körülnézett, és a közelben fekvő fiúhoz szólt, aki béna és néma volt, ő azonban ezt nem tudta róla: „Te fiú, tudod, hol van a kulcs?” Azt válaszolta: „Tudom.” Mondta neki Brigitta: „Kelj fel és szolgáld ki őket.” Így is történt.

Egy házban tizenkét beteget gyógyított meg. Egy nagy zsinaton egy asszony avval vádolta meg a püspököt, hogy tőle származik a gyermeke. Amikor Szent Brigitta a szájára rajzolta a kereszt jelét, tetőtől talpig felpuffadt, mégsem vallotta az igazat. Brigitta így szólt hozzá: „Mondd, gyermekem, ki az atyád?” Az így válaszolt: „A püspök nem az atyám, hanem aki ott ül a zsinat legutolsó sorában, az a rút és hitvány ember.”

Azokban a napokban Szent Brigittához egy szűz jött alamizsnát kérni. Brigitta így szólt: „Fogadd el a tehenemet, és vidd el!” Erre az így válaszolt: „A tehén nem lesz hasznomra, mert jönnek a rablók és elveszik tőlem.” Brigitta így szólt: „Fogadd el övemet, és mártsd vízbe, ha betegeket hintesz meg vele, meggyógyulnak.” Megkapván az övet, a szűz boldogan távozott, a meggyógyított betegektől nagy vagyont gyűjtött össze, és azt Krisztus szegényei között osztotta szét.

Éhínség idején Iborus püspökhöz ment, hogy gabonát kérjen tőle. A nagyböjti időben, mivel nem volt más, száraz kenyeret kínált szalonnával, és együtt ettek. A Brigittával szolgáló két leány húst akart enni, ezért elrejtettek egy-egy darabot, de azok kígyóvá változtak, s emiatt Brigitta súlyosan megrótta őket a püspök előtt. Miközben ezek bűnbánatot tartottak, amazok meg imádkoztak értük, a kígyók kenyérré változtak. Sok hasonló csodálni való eset után Brigitta az Úrhoz költözött.

fordította: Veszprémy László

Jacobus de Voragine
LEGENDA AUREA

Válogatta, az utószót, a jegyzeteket és a mutatókat készítette Madas Edit 
Fordította Bárczi Ildikó [et al.]

Ignác (Ignatius) annyi, mint aki ‚elviseli a tüzet’ (ignem patiens), azaz az isteni szeretet tüzét.

Ignác, Antiochia püspöke, Szent János tanítványa volt; állítólag ezt a levelet írta a Boldogságos Szűzhöz: „A Krisztus-hordozó Máriának az ő Ignáca. Engem, az újonnan megtértet, Jánosod tanítványát erősíteni és vigasztalni tartozol. Jézusodról ugyanis csodás dolgokat hallottam, és ámultam a hallottakon. Teljes lelkemből arra vágyódom, hogy tőled, aki mindig bizalmasan együtt voltál vele, akit beavatott titkaiba, megbizonyosodjam a hallottak felől. Élj boldogan, és az újonnan megtértek, akik velem vannak, tőled, általad és benned hadd erősödjenek meg!” A Boldogságos Szűz, Istennek szülőanyja, e szavakkal válaszolt: „Ignácnak, kedves tanítványtársának Krisztus Jézus alázatos szolgálója. Amiket Jánostól hallottál és tanultál Jézussal kapcsolatban, mind igazak: hidd azokat, ragaszkodj hozzájuk, és keresztény fogadalmadat erősen tartsd, életedet és erkölcsödet e fogadalmadhoz igazítsd! Jánossal együtt majd meglátogatlak téged és veled együtt a tieidet. Férfiasan állj helyt és cselekedj a hitben, a kemény üldözés ne ingasson meg, lelked legyen erős és örvendezzen a te lelked a te üdvözítő Istenedben (Lk 1,47). Amen.”

Szent Ignác tekintélye akkora volt, hogy Dénes, Pál tanítványa, aki igen nagy volt a filozófiában és tökéletes az isteni tudományban, Szent Ignác szavait kijelentései megerősítésére tekintélyként hozta föl. Dénes maga mondja az Isteni nevekről írott könyvében, hogy némelyek a ‚szerelem’ (amor) szót kifogásolták az isteni dolgokkal kapcsolatban, mondván, hogy az isteni dolgokban nem szerelem, hanem inkább szeretet (dilectio) van. Dénes meg akarta mutatni, hogy a szerelem szót bizony használni kell mindenféle isteni dologban, s így szól: „Szent Ignác írja: »szerelmemet keresztre feszítették«.”

A Háromrészes Egyháztörténetben^* lehet olvasni, hogy Ignác hallotta, amint az angyalok egy hegyen antifónákat énekeltek, és ez után elrendelte, hogy az Egyházban is énekeljenek antifónákat, és a zsoltárokat az antifónák tónusa szerint énekeljék.

Miután Szent Ignác hosszasan imádkozott az Úrhoz az Egyház békéjéért, nem maga, hanem a gyengék miatt Traianus császár elé járult, aki az Úr 100. éve körül kezdett uralkodni. Amikor győzelmesen tért vissza egy hadjáratból, s minden keresztényt halállal fenyegetett meg, Ignác elébe ment s önként kereszténynek vallotta magát. A császár vasra verette Ignácot, átadta tíz katonának, és Rómába vitette, megfenyegetvén, hogy ott vadállatok elé vetik, melyek majd széttépik. Róma felé az úton minden egyháznak írt levelet, és Krisztus hitében megerősítette őket. Egy levelet a római egyháznak is írt – amint ez az Egyháztörténetben olvasható^* –, kérve, hogy ne akadályozzák meg vértanúságát. A levélben ez áll: „Szíriától egészen Rómáig, szárazon és vízen, éjjel és nappal, megkötözve, vadakkal küzdöm, összekötve tíz leopárddal: az őrizetemre adott tíz katonával, akik jócselekedeteim miatt csak egyre bőszebbek, én pedig az ő haszontalanságukból okulok sokat. Ó, azok az üdvöt hozó vadállatok, amiket már előkészítettek a számomra! Mikor jönnek, mikor eresztik rám őket, mikor ehetik már húsomat? Lakomára hívom őket, egyenek meg, és könyörgök, nehogy véletlenül, mint némely esetben, féljenek hozzáérni testemhez. Sőt, ha haboznak, akkor én erőszakoskodom majd velük, én kínálom föl magamat. Bocsássatok meg, tudom, mi használ nekem: tűz, kereszt, vadállatok, csontjaim szétszórása, minden tagom és egész testem széttépése, és az ördög összes és válogatott gyötrelme! Ezeket mind egyedül hadd vállalom, míg méltó leszek Jézus Krisztust elnyerni.”

Mikor tehát megérkezett Rómába, és Traianus elé vezették, ezt mondta neki a császár: „Ignác, miért lázítod fel Antiochiát és téríted keresztény hitre népemet?” Ignác válaszolt: „Bárcsak téged is megtéríthetnélek, hogy örökre a tied legyen a legerősebb birodalom.” Traianus: „Áldozz isteneimnek, és összes papom főpapja leszel.” Ignác: „Nem mutatok be áldozatot isteneidnek, és ama méltóságra sem törekszem; azt csinálsz velem, amit akarsz, de engem semmiképp sem változtathatsz meg.” Traianus erre így szólt: „Ólmos korbáccsal törjétek össze a lapockáját, vaskarmokkal marcangoljátok oldalát, éles kövekkel dörzsöljétek sebeit.” Úgy is lett, Ignác azonban állhatatosan kitartott. Ezt mondta a császár: „Hozzatok izzó szenet és meztelen talppal járassátok rajta.” Ignác így válaszolt: „Sem tűz, sem fortyogó víz nem képes belőlem Krisztus Jézus szeretetét kioltani.” Majd Traianus: „Varázslat, hogy ekkora kínokat szenvedsz el, s mégsem teszed, amit tőled várok.” Ignác: „Mi, keresztények nem vagyunk varázslók, sőt törvényünk szerint el kell pusztulniuk a varázslóknak; ellenben ti vagytok azok, akik bálványokat imádtok.” Mire Traianus: „A hátát tépjétek vaskarmokkal és öntsetek sót sebeibe.” Ignác válaszolt: „Ez az ideig-óráig való szenvedés nem mérhető össze az eljövendő dicsőséggel.” Traianus: „Verjétek vasra, kötözzétek egy cölöphöz, a börtön mélyén őrizzétek, étel-ital nélkül.”

Harmadnapon a császár, a szenátus és az egész nép összegyűlt, hogy lássák, mint küzd az antiochiai püspök a vadállatokkal. Traianus így szólt: „Kössétek meg Ignácot, mivel gőgös és makacs, két oroszlánt engedjetek rá, hogy semmit se hagyjanak belőle.” Akkor Szent Ignác így szólt az ott lévő néphez: „Rómaiak, akik e küzdelmet szemlélitek, tudjátok meg, én nem jutalom nélkül fáradozom, mivel nem gonoszságom, hanem kegyességem miatt szenvedek.” Az Egyháztörténetben olvasható, amit ezután mondott:^* „Krisztus gabonája vagyok, a vadállatok foga őröl meg, hogy tiszta kenyér legyek.” Ezt hallva a császár megjegyezte: „Nagy a keresztények türelme! Melyik görög viselt volna el ennyi szenvedést istenéért?” Ignác válaszolt neki: „Nem a saját erőmből, hanem Krisztus segítségével viseltem el ezeket a kínokat.” Majd Szent Ignác az oroszlánokat kezdte ingerelni, hogy lássanak hozzá, falják fel őt. Oda is ment tehát a két bősz oroszlán, de csak megfojtották, húsához nem nyúltak. Traianus ezt látva, szerfölött elcsodálkozott, és távozóban megparancsolta, hogy ha valaki el akarja vinni a testet, ezt senki se akadályozza meg. A keresztények meg is szerezték a testet, és tisztességgel eltemették.

Mikor pedig Traianus egy levelet kapott, amelyben az ifjabb Plinius dicsérte a keresztényeket, akiket egyébként a császár szerint ki kellett volna végezni, fájlalta, hogy Ignácot halállal sújtotta, és megparancsolta, hogy egyetlen keresztény után se nyomozzanak, de ha valakit már elfogtak, büntessék meg.

Továbbá, még azt is lehet olvasni, hogy Szent Ignác a válogatott kínzások között sem hagyott föl Jézus Krisztus nevének segítségül hívásával. A pribékek kérdésére, vajon miért ismétli annyiszor ezt a nevet, azt válaszolta: „Ez a név a szívembe van írva, és ezért nem hagyhatom abba e név hívását.” Akik ezt hallották, meg akartak róla bizonyosodni. Ezért halála után szívét kitépték, és középen felhasították, ahol is aranybetűkkel írva állt e név: „Jézus Krisztus”. Emiatt igen sokan hívők lettek. Bernát így ír szentünkről az Aki a Fölségesnek oltalmában lakik (Zsolt 90) kezdetű zsoltárral kapcsolatban: „Ama nagy Ignác az Úr szeretett tanítványának volt neveltje, maga is vértanú; az ő értékes ereklyéivel meggazdagodott szegénységünk. Máriát, kihez több levelet intézett, Krisztus-hordozóként üdvözli; méltóságával különösen egyező a megszólítás és a mérhetetlen tisztesség dicsérete!”

fordította: Sarbak Gábor

Február 2. - Gyertyaszentelő Boldogasszony,

Gyertyaszentelő Boldogasszony, a Müncheni-kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja,Mária tisztulásának (purificatio Beatae Mariae Virginis) napja, görögül Hypapanté, vagyis Találkozás, amikor a világ világosságát, Jézust a mózesi törvény értelmében bemutatta a templomban (Lukács 2,22–32).

E napot már a szabolcsi zsinat (1092) a kötelező ünnepek közé sorozza.

 Neveztetik kegyig e mai szent nap – írja^* a Debreczeni-kódex – Gyertyaszentölő Bódogasszony napjának, miérthogy e mai napon gyertyát szentöl anyaszentegyház, és égő gyertyákkal járjok a prosonciót. Kit anyaszentegyház három okáért szerzett. Előszer hogy a hitötlenségöt a keresztyénök közül kiirtanája, mert régönte a rómaiak a Mars isten anyjának tisztösségére, kit ők Februárnak hínak vala, mindön ötödik esztendőben égő fáklyákkal és szövétnekökkel kerülnek vala mind a városszerte... A Sergius pápa úgy szerzé, hogy a keresztyénök mindön esztendőben ez mai napon égő szentölt gyertyával megkerülnéjék a szentegyházat uronk Jézus anyjának tisztösségére. Másodszer hogy mindön embör elértenéje ebből, hogy a Bódog Szűz Mária oly fényös, s oly velágos vala és tiszta bíntől... Harmadszer neveztetik e mai innepe asszonyunk Máriának Gyertyaszentölő Bódogasszony napjának a lölki példázatért. Hogy megmutattatnéjék a gyertyába mi volna Urunk Jézusba, s minek kellene bennönk is lenni. Mert miképpen a gyertyába három vagyon viasz bél és tűz, ezönképpen idvőzíténkben a viasz, kit a szegény férgek, a méhök gyűtnek Uronk Jézusnak szűzi szent testét példázja. A viasz alatt való bél az ő ártatlan szent lölkét a tűz kegyig vagy a gyertyában való velágosságon értetik az ő bizony istensége, mert a szentírás mondja, hogy a mi Istenönk megemísztő tűz példázja.^* Továbbá égő gyertyával való prosinció a mi tisztulásunknak módját, hogy valaki a bínökből ki akarónk tisztulni, tehát legyön bizony hitönk. Fogjok jó mívelködetökre magonkat, és mindön jót csak az Úristenre tekintve tegyőnk, mert miképpen a gyertya míg meg nem gyúttatik vagy megoltatik, megholt. Ezönképpen a keresztyén hit megholtnak mondatik a jó mívelködet nélkül.

Csakugyan, a szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe. Az egyházi értelmezés szerint a viasz emlékeztet Jézus emberi természetére, a világosság pedig istenségére. Más értelmezés szerint a halandóságra, mert a gyertya magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. Ismét más magyarázat szerint az égő gyertya a jócselekedetekkel ékeskedő hitet jelképezi, mert amint a gyertya láng nélkül nem világíthat, éppen úgy a hit is jócselekedetek nélkül halott.^*

A szentelt gyertya egyike a legrégibb szentelményeknek. A Pray-kódex tanúsága szerint^* a magyar középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg azután a gyertyákat.

Az ünnep már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századbeli Hahóti-kódexben is előfordul. 

A Tihanyi-kódexben az ünnepről olvastatik exemplum is:

Egy jámbor asszony kápolnát építtetett, amelyben káplánjával mondatott misét. Egyszer, Gyertyaszentelőre virradva, a káplánt hiába várta. Már azt hitte, hogy mise nélkül marad. Elszomorodott, majd elszöndörödék: egy szép nagy szentegyházban találta magát. Látta, hogy két szép ifjú csodálatos szőnyegeket hozott. Kiket követnek vala nagy sok ifjak, kik mind Istennek angyali valának. A szőnyegeket az oltár előtt leterítették. Most Keresztelő János jött a pátriárkákkal és prófétákkal. Utánuk szépen felöltözve Szent Péter mind az apastolokkal, mártiromokkal és konfesszorokkal.Ezek a nagyoltár előtt szépen fölállottak.

Most jő egy igön szép, koronás királynéasszony, kinek orcája fénylik vala, mint a fényös nap. Kit követnek vala számtalan sok szizek. Ez kegyék vala asszonyunk Szűz Mária, mind az sok szizekkel. Ennek azért a szentök mind fejet hajtának, és egy királyi székbe nagy tisztösséggel leiltették. Mikoron ez királyné asszonynak szépségét csodálná, ezönközbe látá: tehát a segröstyébül kijöve egy ifjú. Hát nála vagyon egy öl szevendök. Ez ifjú azért a szevendökbe elesztébb (előbb) adá az királynéasszonynak, azután mind az szentöknek. Ez asszonynak es ada. Ennek utána látá tehát az segröstyéböl el-kijövének két szövendökviselő ifjak, kámzsába öltöztettek. Ezök kegyég valának Szent Lőrinc és Szent Vince. Ezök után jövének vala két felpapok. Ezök két angyalok valának.

Végre osztán el-kijöve az pap es. Ez kegyék vala Urunk Krisztus Jézus. És az nagyótárra felállának. Szent Pétör kegyék az több szentökkel egyetömbe nagy szóval ez mai szent misét az szentegyháznak közepötte elkezdé. Mikoron azért jutottanak vóna az offertóriumra, az királyné asszony mind az szentökkel szövéndököket az ótárra az papnak felofferálták. Az asszony kedék nem akará az övét felvinni, de magának akará tartani. Tehát az királyné asszony elkildé egy ifjat, ki ez asszonynak angyala vala, és parancsolá neki, hogy az azonnal az szövéndököt az ótárral felvitetné, és nem hagyá az papnak az misébe megkésnie. Ha kegyék föl nem vinné, tehát erővel kezéből kivonná... Kezdék azért egymás kezében tétová vonnia, ezönközbe a szövéndök ketté szakada, és az asszony az látásból felébrede. Látá hát az szövéndöknek egyik fótja (darabja) kezében vagyon. Nagy hálákat ada azért Istennek, és asszonyunknak, hogy ez mai szent napon nem hagyták vóna mise nélköl lenni. Az szövéndökfót kegyék ügön hasznos vala, mert miatta különb-különb kórok megvigasznak vala...

Az 1494. évi királyi számadáskönyv szerint az ünnepen királyaink a misén megjelent főpapok és országnagyok között gyertyát osztottak szét.^*Nyilván e közéleti hagyomány sarjadéka Kiskunfélegyháza tanácsi határozata (1808): Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén úgy mint régente a hivők nagyobb buzgalma, Isten dicsőítése és az ünnepély magasztosabbá tételére a gyertyák megáldása után azok elfogadására az ünnepélyt végző pap kezéből térdhajtással, a gyertyákat megcsókolva, a tisztviselő urak, kapitány, ügyész és a táblabírák, végre a tanácsbeliek rendben az oltárhoz járultak , s gyertyák osztatván ki közöttük a körmenetben a keresztvivő után mennek égő gyertyákkal.^* A félegyházi nép ezt a gyertyát különben máriagyertya néven emlegeti.^* Ez a hagyomány századunk elején Gyöngyös városában is élt. A kalocsai főegyházmegye bácskai faluiban az elöljáróság szintén részt vett a misén. A pap megszentelt gyertyát ajándékozott mindegyiküknek: megcsókolták és evangélium idejére meg is gyújtották.^*

A XVIII. században Temesvár tanácsa sok gyertyát vásárolt a szenteléshez. Kiosztásánál a hívek hálából megcsókolták a szentelő pap kezét.^*

Jézusnak a templomban való bemutatása számos szárnyasoltárunk képsorozatában feltűnik: Almakerék (Malamcrav, 1400). Aranyosmarót(Zlaté Moravce, 1450), Beretalom (Biertan, 1515), Csíkszentimre (Santimbru, 1500), Kassa (1474), Okolicsnó (Okolično, 1500), Szepeshely (Spišské Pohradie, 1510), Szepesszombat (Spišská Sobota, 1480).^*

Szarvasgede barokk oltárképén Mária magában, kezében égő gyertyát tartva tűnik föl.

Kevés templomtitulussal találkozunk. Ennek elsősorban a téli időszak az oka.

A jezsuiták a pécsi fődzsámit, a mai belvárosi plébániatemplomot Gyertyaszentelő Boldogasszony tiszteletére szentelték (1688). A szimbolikus szándék, illetőleg utalás világos: a minden nép számára rendelt Üdvösség, Jézus Krisztus világosságul adatott a pogányok megvilágítására és dicsőségére népednek, Izraelnek (Lukács 2,30–32).

Hasonló megfontolás vezette a szolnoki franciskánusokat is, akik a várbeli mecsetet először Kapisztrán Szent János, majd amikor ezt a kurucok lerombolták, a helyén fából és nádból rögtönözve, Gyertyaszentelő Boldogasszony tiszteletére szentelték.^*

Lehetséges, hogy archaikus helyi kultikus háttér magyarázza Szepes és Sáros dedikációit: Szmrecsány (Smrečany), Tótfabu (Windschendorf, Slovenska Ves), Felsőszépfalu (Ružbachy), Malcó (Malcov, 1718}, Tapolymogyorós (Skrabské, 1750), Hatkóc (Hodkovce, 1832). Ezeken kívül Perkáta (1722, ma Kisasszony).

A barokk jámborsági irodalomból idézzük a Makula nélkül való Tükör terebinthusfáról^* szóló legendáját:

Midőn a Szűz Mária – tisztulás és magzatának bemutatása végett – az ő kincsével Jeruzsálemnek félútjára érkezett volna, ahol nagy vastag teribuntfa állott, imé az értelem nélkül való fa az ő ágaival földig lehajtá magát, és azzal az ő Teremtőjének tisztességet mutatott és úgy lehajtva marada, mintha csudálkozása miatt ereitől megfosztatott volna. Azt látván a Szűz Mária, alája ült nyugodni, és kezde sírni, mondván: Óh én szerelmes fiam, a világ nem akar ismérni, és imé ez értelem nélkül való fa megismér és tisztességet mutat. Az emberek szívei keményebbek a fánál, mert előtted nem akarnak meghajolni. Azért néked bémutatom e fának meghajlását, kérvén Téged, hogy a te áldásodat add reája, hogy örök emlékezetre és e csudának jelére mindenkorigy megmaradjon. Mely kérése nem volt hasztalan, mert e mái napig is oly szép friss zöldségében azon helyen megvan, és nemcsak a keresztényektül, hanem a pogányoktul is oly nagyra becsültetik, hogy senki nem mér legkisebb ágacskát belőle letörni. Ha pedig valaki arra mérészkedik: vagy maga, vagy gyermeki hirtelen halállal meghalnak. Az odajáró szarándokok alája szoktak térdepleni, és ahol a Szűz Mária ült, a földet meg szokták csókolni és a Jézus, Mária tiszteletére Miatyánkot és Üdvözletet mondanak...

A szentelt gyertyáról Szkhárosi Horvát András^* gúnyolódva írja:

Jacobus de Voragine
LEGENDA AUREA

Válogatta, az utószót, a jegyzeteket és a mutatókat készítette Madas Edit 
Fordította Bárczi Ildikó [et al.]

Balázs (Blasius) annyi, mint ‚nyájas’ (blandus), vagy mintegy belasius, a bela, azaz ‚öltözék’ és a syor, azaz ‚kicsi’ szavakból. Nyájas volt beszédének édessége miatt, az erények öltözékébe öltözött, s kicsi volt erkölcsének alázatossága miatt.

Balázs bővelkedett a szelídségben és a szentségben, s ezért a keresztények Cappadocia Sebaste nevű városában püspökké választották. Miután a püspökséget elvállalta, Diocletianus keresztényüldözése miatt egy barlangba vette be magát, s remeteéletet élt. Madarak hordták néki az élelmet, és a vadak egy szívvel, egy lélekkel sereglettek hozzá. Addig el sem távoztak tőle, míg áldólag rájuk nem tette a kezét. Ha pedig valamelyik megbetegedett, tüstént őhozzá ment, és teljesen visszanyerte az egészségét.

A vidék ura egyszer vadászni küldte katonáit, s azok máshol hiába fáradozván véletlenül Szent Balázs barlangjához jutottak, ahol nagy sereg vadállatot láttak álldogálni. Igen megdöbbentette őket, hogy semmiképpen nem tudják elejteni azokat, s jelentették uruknak. Az még több katonát küldött, s megparancsolta, hogy az összes kereszténnyel együtt vezessék elébe Szent Balázst.

Azon az éjszakán háromszor megjelent Krisztus Szent Balázsnak, ezt mondván: „Serkenj föl, s mutass be nékem áldozatot!” S íme, odaérkeztek a katonák, ezt mondván: „Gyere ki, hívat a mi urunk!” Felelt nékik Szent Balázs: „Jól tettétek, hogy eljöttetek, fiaim. Most már látom, hogy Isten nem feledkezett el énrólam.”

Velük ment, s egy percre sem hagyott fel a prédikálással, és sok csodát tett a szemük láttára. Akkor egy asszony a lába elé vitte haldokló fiát, akinek torkán akadt egy halszálka, és könnyek között kérlelte, hogy gyógyítsa meg. Szent Balázs pedig kezét reá vetvén imádkozott, hogy a fiú és mindazok, akik az ő nevében valamit kérnek, nyerjék el a gyógyulás ajándékát, s a fiú mindjárt meggyógyult.

Egy szegény-szegény asszonynak egyetlen malackája volt, s azt is elragadta a farkas. Az asszony könyörgött Szent Balázsnak, hogy hozassa vissza a disznót. Szent Balázs mosolyogva mondta: „Jó asszony, ne szomorkodj, visszakapod a malackát!” Tüstént jött a farkas, és visszaadta a disznót az özvegyasszonynak.

Amint Balázs a városba ért, a fejedelem parancsára tömlöcbe vetették. Másnap maga elé állíttatta, és meglátván, nyájas szavakkal üdvözölte, mondván: „Örülj, Balázs, istenek barátja!” Kinek Balázs: „Örülj te is, jó fejedelem, de ne mondd azokat isteneknek, hanem ördögöknek, mivel örök tűzre vettetnek azokkal együtt, akik őket tisztelik.” A fejedelem haragra gerjedt, megbotoztatta, és visszalökette a tömlöcbe. Mondta erre Balázs: „Ostoba, azt hiszed, hogy a te büntetéseiddel elveszed tőlem az én Istenemnek szeretetét, aki bennem lakozik, s megerősít engem?”

Hallván ezt az özvegyasszony, akinek visszaadta a disznaját, levágta a malackát, és a fejét meg a lábait elvitte Szent Balázsnak, aztán meg gyertyát és kenyeret is vitt. Az megköszönte, megette, és azt mondta az asszonynak: „Minden évben áldozz egy gyertyát a nevemről nevezett szentegyházban, s néked és bárkinek, aki ezt teszi, jól lészen dolgotok!” Meg is tette az asszony, s nagy bőségben élt.

Ezután Balázst kivezették a tömlöcből, majd mikor a fejedelem nem volt képes az istenekhez fordítani, felakasztatta egy kínzófára, a húsát vasfésűvel marcangoltatta, s így vitette ismét vissza a börtönbe. Hét asszony ment a nyomában, és vércseppjeit összegyűjtötték. Őket is elfogták és kényszerítették, hogy áldozzanak az isteneknek. Ám ezt mondták: „Ha azt akarod, hogy a te isteneidet tisztelettel imádjuk, vitesd őket a tóhoz, hogy arcukat megmosván, tisztábban imádhassuk őket.” A fejedelem megörül, és gyorsan teljesedik a parancs. Azok pedig megragadták az isteneket, és a tó közepébe vetették, mondván: „Meglátjuk, istenek-e?!” Meghallván ezt a fejedelem magánkívül őrjöngött, csapkodta magát, s ezt mondta szolgáinak: „Miért nem fogtátok isteneinket, hogy ne küldhessék őket a tó mélyére?” Azok így feleltek: „Csalárdul szóltak véled az asszonyok, és a tóba vetették az isteneket.”

Mire az asszonyok: „Az igaz Isten nem tűr hamisságot, de ha ezek istenek lettek volna, előre tudják, mit akarunk velük cselekedni.”

A fejedelem éktelen haragjában az egyik oldalra olvasztott ólmot, vasfésűket és hét megtüzesített mellvértet tétetett, a másik oldalra pedig hét vászoninget hozatott. Azt mondta, hogy ezek közül válasszák, amelyiket akarják. Egyikük, akivel ott volt két kicsinye is, nagy merészen odafutott, s a len-ingeket megragadva, a tűzbe vetette. A gyermekek pedig így szóltak anyjukhoz: „Édesanyánk, ne hagyj minket árván, hanem ahogy tápláltál minket tejed édességével, úgy táplálj minket a mennyország édességével is!” Akkor a fejedelem felakasztatta az asszonyokat, és húsukat vasfésűkkel marcangoltatta. Húsuk fehér volt, mint a hó, és vér helyett tej folyt belőlük.

Mivel pedig az asszonyok meginogtak a kínzások között, az Úr angyala odajött hozzájuk és állhatatosan erősítette őket, mondván: „Ne féljetek, hiszen a jó munkás, aki jól kezdi el a dolgát, és jól is végzi be, attól, aki fölfogadta, dicséretet érdemel a bevégzett munkáért, s fáradságáért elveszi jutalmát, s jutalma örvendezés lesz.” Akkor a fejedelem levetette a fáról, s kemencébe vettette őket. Isteni közbelépésre azonban kialudt a tűz, és sértetlenül jöttek ki belőle. A fejedelem rájuk kiáltott: „Most már hagyjatok föl boszorkány-mesterkedéseitekkel, s imádjátok a mi isteneinket!” Azok pedig így válaszoltak: „Fejezd be, amit elkezdtél, mivel már elhívattunk a mennyországba.” Akkor ítéletet hozott, s parancsot adott lefejezésükre. Mikor ott álltak, hogy lefejezzék őket, letérdelve imádkoztak: „Isten, aki elválasztottál minket a sötétségtől, s az édességes fényre vezettél minket, ki minket áldozatoddá tettél, vedd magadhoz a mi lelkünket, és add, hogy eljussunk az örök életre.” S így, fejük vétetvén, az Úrhoz költöztek.

Ezután a fejedelem maga elé állíttatta Balázst, s azt mondta neki: „Nos, most imádod az isteneket, vagy sem?” Felelt Balázs: „Te gonosz, nem félek fenyegetéseidtől. Tégy, amit akarsz! Itt a testem, odaadom.” Ekkor a fejedelem a tóba dobatta. Balázs pedig a keresztjelét rajzolta a vízre, s az oly szilárdan megállt, mintha szárazföld lenne. Azt mondta: „Ha a ti isteneitek igazán istenek, mutassátok meg erejüket, s jöjjetek ide!” Hatvanöt férfi lépett a tóba, de tüstént elmerültek. Az Úr angyala pedig alászállván ezt mondta néki: „Jöjj ki, Balázs, fogadd el a koronát, melyet Isten néked készített!” Miután kijött, szólt hozzá a fejedelem: „Úgy hát végleg eldöntötted, hogy nem imádod az isteneket?” Felelt Balázs: „Tudd meg, te szerencsétlen, hogy Krisztus szolgája vagyok, s nem imádok ördögöket.”

Nyomban fejét vétette, ő pedig imádkozott az Úrhoz, hogy ha valaki torokbetegségben, vagy bármilyen más betegségben az ő oltalmát kérné, találjon meghallgattatást, és tüstént szabaduljon meg. S íme, szózat szállt alá az égből, hogy úgy lesz, amint imádkozott. Így fejezték le két kisfiúval együtt, az Úr 287. esztendejében.

fordította: Déri Balázs

________________________________________ 

Bálint Sándor
ÜNNEPI KALENDÁRIUM I. 

Február 3. - Szent Balázs

Balázs napját már legrégibb kalendáriumaink számontartják: Népszerűségéről több középkori helynevünk: Szentbalázs (Somogy), Zalaszentbalázs, továbbá Kassa (1440, 1470, Erazmus társaságában), Szepeshely (Zipser Kapitel, Spišska Kapitula 1470), Csíkszentlélek (1510) szárnyasoltárai tanúskodnak.^* Nem tudjuk, milyen célt szolgált még a középkorban Szent Balázs barlangja a Balaton melletti Szentgyörgy-hegyen.^*

Balázs-oltára volt a győri (1346), csanádi (1456), veszprémi (1462) székesegyháznak, a kassai Erzsébet-templomnak (1487).^* Vadosfa egyik oltárának (1754) szintén Balázs a patrónusa.^*

Az ő patrociniuma alatt állott Zsidó premontrei prépostsága (1284) Aszód közelében,^* továbbá Abda középkori temploma,^* a Szent István keresztesei esztergomi templomának egyik kápolnája (XII. század), és Tata hajdani plébániatemploma (XV. század).^*

Vegyük ehhez még hozzá, hogy Balázs évszázadokon át legtörzsökösebb keresztneveink közé tartozik, ami a szent püspök pártfogásában való jámbor bizalmat is mutatja. Családnévként sok változatban él: Balázs, Balás, Balassa, Balcsa, Balcsó, Bacsó, Bachó, Bazsó, Balics, Baló, Balló, Balsa, Blaskó, Balczó, Balaskó.^* A keresztnevet értelmiségünk körében ismét népszerűvé tette Babits Mihály (Balázsolás) és József Attila (Altató) költeménye.

Ezen a napon történik a Balázs-áldás, másként balázsolás. Jászladányon torkoskodás, Dunántúl egyes helyein toroknyomás, Sükösdön gudurázás. Balázst ugyanis ősidőktől fogva tiszteli a nép mint a torokbajok csodálatos orvosát.

A Legenda Aurea nyomán az Érdy- és Debreczeni-kódex elmondja,^* hogy Balázs mentette meg egy özvegynek a fiát, aki halszálkát nyelt és már fuldoklott. Az asszony a börtönbe jutott püspöknek hálából ételt vitt és egy szál gyertyát. Erre a szent arra buzdította az asszonyt, hogy ezentúl évenként ajánljon föl az ő tiszteletére gyertyát. Ígérte, hogy így majd mindig jól megy a dolga. Innen eredt volna tehát a gyertyáknak Balázs tiszteletére való felajánlása, amiből a XVI. század táján, nyilván Gyertyaszentelő Boldogasszony naptári szomszédsága miatt is templomi szentelmény lett.^*

Az áldásnak sajátos népi fejleménye, hogy Apátfalván akiket a templomban megbalázsoltak, azoknak is megsimogatják a torkát, akik otthon maradtak, hogy nekik se fájjon. Honti gyerekek nekivetkőzve, bent a szobában a Balázs táncát járták.^*

Hercegszántó sokác asszonyai Balázs napján gyermekeik nyakába több színes, összesodrott szálat kötnek, a szentelt gyertya viaszával is megdörgölik. Torokgyík ellen szokták viselni egészen az első tavaszi égzengésig. Amikor meghallották, meghemperegtek a füvön, majd leszakították és most már nem hordták tovább.

Balázs püspök a kora középkorban Európa-szerte nagy tiszteletnek örvendett. Legendája nyomán a jószág, majd a nyiladozni kezdő vegetáció egyik kedvelt védőszentje. Az ünnepén szentelt víz (aqua Sancti Blasii) betegség és állatvész idején népszerű szentelmény volt.^*

Hazai fejlemény a Balázs napi almaszentelés (benedictio pomorum fin festo Sancti Blasii Episcopi et Martyris contra dolorem gutturis), amelyet már az Agendarius megörökített, és a Rituale Strigoniense napjainkig őriz.^* A Rituale Wespremiense szövege (benedictio panis, vini, aquae et fructuum contra gutturis aegritudinem in festo Sancti Blaii Episcopi et Martyris) is egyezik vele.

Zalabaksán e szentelt almával a torokfájóst meg szokták füstölni.^* Parádon a Balázs napján szentelt almának héját parázsra vetik, és füstjét torokfájásról belélegzik.^*

Szentsimon, továbbá Somodi^* faluban is megvan a szentelés: az alma egy-egy szeletét itt is torokfájásról nyelik. Csutkáját, magját tűzbe vetik. A balázsalma kedvelt szentelmény Mezőkövesden, Bélapátfalván is. Nemcsak a család tagjainak, de a jószágnak is jut belőle.

A veszprémi formulát idéző borszentelésre – tudomásunk szerint – csak a szombathelyi egyházmegyéhez tartozó Vásárosmiske népe emlékezik. Ez annak bizonysága, hogy a jánosbor mellett, a balázsbor is népies szentelmény volt.

A szentelmény nyilvánvalóan a középkori magyar liturgia hatására a horvátoknál is máig él.^*

Láttuk, hogy Balázst régebben az állatok patrónusául is tisztelték. Legendája szerint egy asszonynak egyetlen malacát elragadta a farkas, de a szent kényszerítette a vadat zsákmánya visszaadására. Szkhárosi Horváth András bizonyára élő hazai hagyományra utal, amikor gúnyolódva megjegyzi, hogy a kanász a pásztorságot... Szent Balázsnak farkas ellen adja.^* Legendája azt is elmondja, hogy amikor Balázs a pusztában élt és kőlyukban lakott, a madarak hordnak vala enni, és a vadak, kik megkórulnak vala, hozzája menvén, egészségöt vesznek vala ő érdöméért.

Balázs ezek szerint parancsol az ég madarainak is. Ebből érthető, hogy Algyő (Csongrád) öreg szőlősgazdái szőlejük négy sarkából egy-egy vesszőt szoktak metszeni Balázs napjának hajnalán, majd a négy szál vesszővel a birtokot körüljárják. Úgy vélik, hogy ezzel Balázs megvédi termésüket a madaraktól.^* A göcseji Valkonya faluban^* Balázs hajnalán a szőlőnek négy sarkában szintén megmetszenek egy-egy tőkét, hogy ősszel majd a madarak a fürtöket ne bántsák. Akinek szőleje szélről van, ezen a napon megkerüli, hogy éréskor a madarak rá ne essenek. Föltételezésünk szerint ezeket a vesszőket hajdanában még a Balázs vizével áldották meg, és úgy vitték ki a szőlőkbe. Az elnépiesedett hagyomány erre enged következtetni.

Úgy véljük, hogy ez a Balázshoz és a madarakhoz fűződő, már igen elszigetelődött képzetkör még a kora középkorból való, és megelőzi a franciskánizmus természetkultuszát.

Nem kétséges, hogy a magyaroknál, szlovákoknál,^* szepesi^* és erdélyi szászoknál^* régi felső-magyarországi németeknél,^* sőt a morváknál és cseheknél még a századfordulón is virágzó balázsjárás középkori diákrekordációkból bontakozott ki. Nincs igaza annak a Sebestyén Gyulától^* és Harsányi Istvántól^* hangoztatott felfogásnak, amely a mi szokásunkat északi szláv előzményekből eredezteti. Itt egyszerűen a középkori klerikus hagyomány nemzeti nyelveken való továbbéléséről van szó.

A legelső ismert magyarnyelvű balázsjárás a XVII. századból való.^* Egy régi, a gyöngyösi franciskánusok könyvtárában őrzött könyv védőlapján örökítették meg:

Bálint Sándor

ÜNNEPI KALENDÁRIUM I.

Február 4. - Szent Veronika

Veronika, moldvai csángó alakjában Viron,^* legendabeli asszonyalak, aki a középkori jámbor néphagyomány, majd nyomában a keresztúti ájtatosság hatodik állomása szerint kendőjét nyújtja a kereszthordozástól verejtékező Jézusnak: a kendőn rajtamaradt az Üdvözítő képmása.

A kései legenda a vérfolyásos asszonnyal (Máté 9, 20), nyugaton néha Mártával, keleten pedig a Nikodémus apokrif evangéliumában feltűnő Kananeus Berenikével azonosítja, amelyből a verum ikon (= hiteles képmás) szóval való összecsengése következtében a Veronika név alakult ki. A legenda még azt is tudni véli, hegy a nagybeteg Tiberius római császár hall egy judeai csodatevőről, Jézusról, és már csak tőle vár gyógyulást. Ezért követet küld Jeruzsálembe, aki azonban már csak akkor érkezik meg a szentvárosba, amikor Jézust keresztre feszítik. Megismerkedik Veronikával, aki egy kendőn Jézus képmását őrzi. Meg akarja vásárolni. Veronika nem válik meg tőle, de kész arra, hogy a császárt fölkeresse. Tiberius a kép láttára meggyógyul, erre a kincset drága foglalattal látja el.

A legenda más változata szerint a Tiberiust meglátogató Veronika Péter és Pál római környezetébe került. Halálos ágyán a később Veronika kendője néven híressé vált képmást Péter utódára, Kelemen pápára hagyta.

Az Egyházban több ilyen ereklye ismeretes, amelyek valamennyien csak a XII. században tűnnek föl, és nyilván összefüggésben vannak a kereszteshadjáratok lelki élményeivel. Ezek a képek vagy egy ismeretlen őstípusra, esetleg a Simon-Juda napjánál méltatott Abgar-képre mennek vissza, vagy átköltése egyik a másikának. A kérdés további fejtegetése a mi néprajzi és kultusztörténeti érdeklődésünkön már kívülesik.^*

A római Szent Péter templom nagyhéten fölmutatott ereklyéjét (sudarium) Szent Brigitta látomása nyomán a jámbor hagyomány azzal a kendővel azonosítja, amellyel az Olajfák hegyén verejtékező Jézus megtörölte magát. Más „hitelességet” igénylő Veronikakendők: S. Silvestro in Capite, S. Maria Maggiore (Róma), S. Bartolommeo degli Armeni (Genova), Jaän, Montreuilles (Franciaország).^* Hazánkban a genovai változat selyemre nyomott, bekeretezett másolatai bukkannak föl hellyel-közzel parasztnépünk századeleji hajlékaiban.

A Veronika-kultusz a középkor végén bontakozik, ekkor tűnik föl hazánkban is. A garamszentbenedeki apátság Szentvér-ereklyéjét Sudarium Veronicae sacrae néven is emlegették. Dankó József régebbi kiváló liturgiakutatónk Prosper Gueranger, a nagyhírű Solesmes-i bencés apát kérdezősködésére összefoglalta^* a hazai Veronika-tisztelet liturgikus nyomait. A missa Sanctae Veronicae hoc est de facie Jesu Christi különös módon kéziratos kódexeinkben még nem fordul elő, de már több XVI. századbeli nyomtatott esztergomi Ordinarius tartalmazza. Először 1508-ban bukkan föl. Ez pontosan, szinte évszámszerűen érzékelteti a kultusz meghonosodását.

Veronika alakját olykor Jeruzsálem síró leányainak egyikével is azonosítják a passio képciklusai, passiójátékok, később pedig a franciskánus kezdeményezésre bontakozó keresztúti ájtatosság. Nyilván ezek hatására lett kedvelt női nevünk.

Az ábrázolások – részben az imago pietatis ikonográfiájához kapcsolódva – a XV. század folyamán bukkannak föl. Az elsők közé tartozik Kiszombor freskója.^*

Későgótikus szárnyasoltáraink táblaképei: Bártfa (Szent Anna-oltár, 1485), Cserény (Čerin, 1483), Felka (Velka, 1480), Felsőerdőfalva (Stará Lesná 1490, budavári Nagyboldogasszony-templom), Liptószentandrás (Liptovsky Ondrej, 1480, 1512, Szépművészeti Múzeum), Liptószentmiklós(Liptovsky Mikuláš, 1470), Nagylomnic (Lomnica, 1500), Szmrecsány (Smrečany, 1510), Zólyomszászfalu (Sasová, 1515).^*

Faszobor: Szepesszombat (Spišská Sobota, 1464).^*

Hazai templomdedikációt nem ismerünk. Mindenesetre a XV. században Nyírbátor temetőkápolnáját az ő tiszteletére szentelték, hogy könyörületével a halottakat üdvösségre segítse. Az előtte húzódó Szentvér-utca (1611) nyilvánvalóan a Veronika név magyaros rövidítése.^*

Veronika kendője föltűnik Kisselyk (Seica Mica) középkori keresztelő medencéjén.^* Ez az európaszerte ismert ikonográfiai hagyomány eljutott a népművészetbe is. Régi dunántúli parasztházak cserép szenteltvíztartóin ott látjuk kiformázva Veronika kendőjét is. Jellemző, hogy tudtunkra Vaspör,^* Zalaszentbalázs falukban a sekrestye kézmosója (lavabo) fölé tett kéztörlőnek is Veronika kendője a neve.

Barokk művészetünk, főleg Kálváriák Veronika-ábrázolásainak számbavétele még a jövő kutatásra vár. Ilyen Mosonszentmiklós Kálvária-kápolnájának mennyezetképe.^* Szár falu barokk szószékének domborművén ott van Veronika kendője is.^* Andocs egyik fogadalmi képe is ezt ábrázolja.

Veronikát a váci varrólányok védőszentként tisztelték. Előttünk csak egyetlen Veronika napjához fűződő néphagyomány ismeretes: a kiszombori édesanyák ilyenkor vízben oldott tojásfehérjével mossák meg és törlik le kisgyermekük ábrázatát, hogy mindig szép tiszta legyen.

Szil rábaközi faluban Veronikáét tartják a tél leghidegebb napjának.^*

Ágota (Agatha) neve a hagios, azaz ‚szent’ és a theos, azaz ‚Isten’ szavak összetétele, mintegy ‚Isten szentje’. Chrysostomus szerint három dolog teszi a szentséget, s ezek tökéletesen megvoltak Ágotában: úgymint a tiszta szív erénye, a Szentlélek jelenléte és a jócselekedetek bősége. Vagy az a, azaz ‚nélkül’, a geos, azaz ‚föld’ és a theos, azaz ‚Isten’ összetétele, mintegy ‚föld nélküli istennő’, azaz ‚a földi dolgok szerelme nélküli szent nő’. Ismét másképpen az aga, azaz ‚beszélő’ és a thau, azaz ‚befejezés’ szavakból, mintegy ‚befejezetten’, tehát ‚tökéletesen beszélő’, ami kiderül válaszaiból. Ismét másképpen az agath, azaz a ‚szolgaság’ és a theos, ‚felső’ szavakból mintegy ‚felső szolgaság’, mégpedig amiatt, hogy ezt mondotta: „A legnemesebb szabadság az Isten szolgasága.” Vagy az aga, azaz ‚ünnepi’ és a thau, azaz ‚befejezés’ szóból származik, mintegy ‚ünnepien befejezett’, vagyis ‚eltemetett’, ami nyilvánvaló abban, hogy angyalok temették.

A nemes születésű és gyönyörű Ágota szűz Catania városában mindig nagy életszentségben szolgált Istennek. Quintianus, Szicília alacsony származású, kéjsóvár, kapzsi és bálványimádó helytartója meg akarta környékezni Ágotát, hogy nemtelen lévén a leány nemessége őt is nemessé tegye, kéjsóvár lévén a leány szépségét élvezhesse, kapzsi lévén megkaphassa vagyonát, bálványimádó lévén pedig bálványáldozatra kényszerítse. Maga elé vezettette a lányt. Amint megismerte Ágota megmásíthatatlan szándékát, átadta egy Aphrodisia nevű kéjnőnek és kilenc lányának, akik ugyanazt az ocsmányságot művelték, hogy harminc nap alatt győzzék meg Ágotát, s változtassák meg lelkületét. Ezek hol kellemes, hol szörnyű dolgokat ígérve rémisztették, s remélték, hogy jó szándékától eltéríthetik. Ágota ezt mondta nekik: „Sziklánál is szilárdabb elhatározásom alapja Krisztus; a ti szavaitok csupán szél, ígéreteitek záporeső, rémisztgetéseitek folyóvizek. Akármennyire harcoltok ellene, házam alapja biztosan áll, nem omolhat össze.” Ezeket mondta, s mindennap sírt és imádkozott, hogy elnyerhesse a vértanúság pálmáját.

Aphrodisia látta, hogy Ágota állhatatosan kitart szándéka mellett, és ezt mondta Quintianusnak: „A kövek is hamarabb meglágyulnak, a vas is hamarabb lesz puha, akár az ólom, mintsem hogy el lehetne őt téríteni vagy tántorítani a kereszténységtől.” Quintianus maga elé vezettette Ágotát, és megkérdezte: „Milyen nemzetséghez tartozol?” A lány válaszolt: „Nemcsak hogy szabadnak születtem, hanem tekintélyes nemzetségből is származom, amint egész rokonságom bizonyítja.” Quintanus megkérdezte: „Ha szabad vagy, szokásaid miért mutatnak szolgasorúnak?” Ágota válaszolt: „Mivel Krisztus szolgálója vagyok, azért látszom szolgasorúnak.” Quintianus erre: „Ha szabadnak mondod magad, hogyan viselkedhetsz szolgaként?” Ágota így válaszolt; „A legtökéletesebb szabadság Krisztus szolgálatában rejlik.” Mire Quintianus: „Válassz, mit akarsz: vagy áldozol az isteneknek, vagy különféle kínzásokat kell kiállnod.” Ágota válaszolta; „Feleséged olyan legyen, mint istennőd, Venus, és te olyan légy, mint istened, Jupiter volt.” Akkor Quintanus fölpofoztatta, mondván: „Ne merészeld vakmerő szájjal bírádat becsmérelni!” Ágota ekkor: „Csodálom, hogy okos férfiú létedre ily ostoba lennél, hogy azokat nevezed isteneidnek, akiknek életét nem akarod követni, sem feleségeddel nem kívánod utánoztatni, és sértésnek veszed, ha életpéldájukat állítják elibéd. Ha isteneid jók, akkor jót kívántam neked, ha azonban megveted, hogy velük közösködj, velem értesz egyet.” Quintanus azt mondta: „Miért e szócséplés? Vagy áldozz az isteneknek, vagy elpusztulsz a különféle kínzásokban.” Ágota így válaszolt; „Ha vadállatokat ígérsz nekem, Krisztus nevének hallatára megszelídülnek, ha tűzzel fenyegetsz, az égből üdvös harmattal segítenek az angyalok, ha megveretsz vagy megkínoztatsz, bennem van a Szentlélek, aki által mindezeket semmibe veszem.”

Erre Quintanus börtönbe vettette Ágotát, mivel szavaival a lány nyilvánosan kigúnyolta. Ágota boldogan ment, mintha lakomára lenne hivatalos, és szenvedését az Úr kezébe ajánlotta. Másnap így szólt hozzá a helytartó: „Tagadd meg Krisztust és imádd az isteneket.” Elhatározását újból megerősítette Ágota, Ezután kínpadra vonták és megkínozták. Így szólt ekkor: „Gyönyörködöm e kínokban, mint aki jó hírt hall, vagy látja már, aki után régóta vágyódott, vagy aki nagy kincset gyűjtött össze. Nem lehet a búzát csűrbe tenni, míg jó erősen ki nem csépelték belőle a polyvát. Ugyanígy az én lelkem sem mehet be a vértanúság pálmájával a paradicsomba, ha előbb meg nem kínozzák testemet pribékjeid.” Quintianus haragjában megkínozta a keblét, majd hosszú kínzás után levágatta. Ágota ezt mondta: „Te kegyetlen, szégyentelen, vad zsarnok, nem vagy te megzavarodva, amikor egy asszonyt megfosztasz attól, amit magad is szoptál anyádon? Lelkemben sértetlenek kebleim, azokból táplálom minden érzékszervemet, amelyeket gyermekkorom óta az Úrnak szenteltem.”

Ezután visszavitték a börtönbe, megtiltva, hogy orvosok lépjenek be hozzá, vagy hogy valaki kenyeret és vizet adjon neki. De íme, éjfélkor egy öregember lépett be hozzá, előtte egy fiú lámpással, különféle gyógyszereket hozott magával, s így szólt: „Jóllehet az esztelen helytartó megkínoztatott, de te őt válaszaiddal jobban megverted; jóllehet kebled levágatta, de az ő termékenysége keserűséggé változik; és mivel én ott voltam szenvedésednél, láttam, hogy kebled még meggyógyulhat.” Ágota válaszolta: „Földi gyógyszert sohasem adtam testemnek, és gyalázatos dolog, hogy amit ilyen sokáig megőriztem, most veszítsem el.” Mire az öreg: „Leányom, keresztény vagyok, ne szégyenkezz!” – Ágota: „Miért is kellene félnem, hiszen aggastyán vagy, engem pedig oly nagyon és oly kegyetlenül megkínoztak, hogy senki nem kívánna meg. Köszönöm neked, atyám, hogy gondoskodni méltóztattál rólam.” Mire az öreg: „Miért nem hagyod, hogy meggyógyítsalak?” Ágota: „Azért, mert Jézus Krisztus az én Uram, aki puszta szavával gyógyít és állit helyre mindeneket. Ha ő akarja, akkor azonnal meggyógyíthat.” Nevetve válaszolt az öreg: „Én az ő apostola vagyok, ő küldött ide hozzád; tudd meg, hogy az ő nevében meggyógyultál.” Ezzel Péter apostol eltűnt. Ágota leborulva hálát adott, mert észrevette, hogy teljesen egészséges, és keble is visszakerült helyére. Mivel őrei a hatalmas fénytől megijedtek és elfutottak, nyitva hagyva a börtönt, valaki kérte, hogy meneküljön el. Ágota azt válaszolta: „Távol legyen tőlem, hogy elfussak és elveszítsem a türelem koronáját, és őreimet megpróbáltatásoknak tegyem ki.”

Négy nappal később megint fölszólította Quintianus, hogy imádja az isteneket, nehogy még súlyosabb gyötrelmeket kelljen elszenvednie. Ágota: „Szavaid ostobák és hiábavalók, beszennyezik a levegőt és rosszindulatúak. Te eszetlen, szerencsétlen, hogyan akarhatod, hogy köveket imádjak és elhagyjam a menny Istenét, aki meggyógyított?” Quintanus megkérdezte: „Ki gyógyított meg?” Ágota mondta: „Krisztus, az Isten fia.” Erre Quintianus: „Ismét Krisztus nevét mered a szádra venni, akiről én hallani sem akarok?” Ágota pedig: „Ameddig csak élek, szívemmel és ajkaimmal Krisztust hívom segítségül.” Mire Quintanus: „Na, most majd meglátom, meggyógyít-e Krisztus!”

Parancsára összetört cserépszilánkokat szórtak szét, erre izzó szenet tettek, és ezen forgatták a lányt mezítelen testtel. Eközben erős földrengés támadt, amely az egész várost úgy megrázta, hogy az összedőlt palota Quintianus két tanácsosát is maga alá temette. A nép Quintianushoz futott, mondván, hogy Ágota igazságtalan gyötrettetése miatt kell ezeket elszenvedniök. Akkor Quintianus, egyrészt a földrengéstől, másrészt a nép lázadásától félve, ismételten börtönbe vetette Ágotát. Ő így imádkozott: „Uram, Jézus Krisztus, aki teremtettél engem és gyermekkorom óta megőriztél, a szennytől megóvtad testemet és a világ szerelmét elvetted tőlem, te megadtad nekem, hogy győzhessek a kínzásokon, mert a türelem erényével ruháztál fel; vedd lelkemet, és add, hogy eljussak irgalmasságodhoz!” Miközben így imádkozott, hangos szóval kilehelte lelkét az Úr 253. esztendeje táján, Decius császár uralkodása idején.

Testét a hívők illatszerekkel balzsamozták be, és elhelyezték egy szarkofágban. Egy selyembe öltözött ifjú jött el a holttesthez több mint száz csodálatosan szép és fehérbe öltözött férfiúval, akiket arrafelé sohasem láttak, és fejénél márványtáblát helyeztek el, majd eltűntek a szemük elől. A táblán ez az írás állt: „Szent lelke, önként, tiszteletet az Istennek, a haza szabadítója.” Ezt pedig így kell érteni: Szent volt Ágota lelke, önként ajánlotta fel magát, tiszteletet adott Istennek, és a haza szabadítója volt.

E csoda hírének elterjedtével még a pogányok és a zsidók is tisztelettel keresték fel Ágota sírját. Quintianus ez után nekilátott, hogy felkutassa Ágota vagyonát. Útközben két lova egymásra horkantott, patáikkal rúgkapáltak, egyikük megharapta Quintianust, a másik patájával belerúgott, és a folyóba taszította, úgyhogy testét sohasem találták meg.

Egy év múlva, Ágota születésnapja táján egy óriási vulkán tört ki a város környékén, tüzet hányt, s a láva, forrón hömpölygött le a hegyről; a kő, a föld megolvadt, s a tűzfolyam egyenesen a város felé hömpölygött. Erre a pogány sokaság leereszkedett a hegyről, és Ágota sírjához futott. A takarót, amivel a sír be volt borítva, megragadták, szembefordították a tűzzel, s a tűzfolyam éppen a szent születésnapján megállt, s nem is mozdult tovább.

E szűzről így szól Ambrus Praefatiójában: „Ó, boldog és hírneves szűz, aki méltó volt, hogy az Úr dicséretére hűséges vérével ékesítse vértanúságát. Ó, kitűnő és dicsőséges, kettős ékességgel ékes, aki a vad kínzások közben, csodákkal kitüntetve, s titokzatos segítségben bővelkedve az apostol látogatásakor meggyógyulni méltó volt. Krisztussal eljegyezve úgy fogadták be az egek, emberi tagjai úgy sugározzák dicsőséges engedelmességét, ahogy az angyalok kórusa lelkének szentségét és hazájának megszabadítását hirdeti.”

fordította: Sarbak Gábor 

LOURDES-I JELENÉSEK :  1858. febr. 11.-júl. 16.

1858. febr. 11.-júl. 16.: a Boldogságos Szűz Mária megjelenései →Lourdes-ban.

A Lourdes melletti Massabielle-sziklafal barlang mélyedésében a 14 é. Soubirous (Szt) Bernadettnek 18 alkalommal jelent meg a Bold. Szűz Mária (II. 11, 14, 18, 19, 20, 21, 23, 24, 25, 27, 28, III. 1, 2, 3, 4, 25, IV. 7, VII. 16.).

Bernadett II. 11: egyik testvérével és egy barátnőjükkel rőzsét gyűjteni indult. A folyóhoz érve édesanyja intésének engedelmeskedve megállt és levetette a zokniját, nehogy a sekély vízen átlábolva a zokni elázzon, s ő megbetegedjen a ködös, hideg időben. Emiatt lemaradt két társától.

A közeli barlangban meglátott egy különlegesen szép, fehér ruhás hölgyet: kék övet viselt, lábain egy-egy sárga rózsa, a kezében rózsafüzér volt. Bernadett nem tudta, kit lát, társai semmit sem észleltek.

A jelenés II. 24-25: bűnbánatra, a bűnösökért való imádságra intette.

II. 25: fölszólította, hogy fakasszon forrást a barlang meghatározott pontján, igyon belőle és mosdjon meg benne.

III. 2: megbízta, „mondja meg a papságnak, hogy építsenek kápolnát és jöjjenek körmenetben” a jelenések helyére.

Egyre többen (III. 4: már több mint 10 ezren) kísérték el Bernadettet a barlanghoz, de a látomásokban csak a kislány részesült.

III. 25: a hölgy lourdes-i dialektusban megmondta Bernadettnek: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás” (a →szeplőtelen fogantatás 

Dogmáját 1854. XII. 8: hirdette ki IX. Pius p.).

A ~ termfeletti jellegét 1862: a tarbes-i pp., 1891: XIII. Leó p. hivatalosan is elismerte. **

Estrade, Jean Baptiste: A ~. Egy tanú bizalmas emléklapjai. Ford. Horváth Győző. 2. m. kiad. Kalocsa, 1928.

Február 14. - Szent Bálint

Bálint. Akiről e napon emlékezik meg az Egyház, itáliai ókeresztény vértanú volt. Legendáját az Érdy-kódex adja elő.^* Eszerint egy pogány fejedelem azt mondotta neki, hogy hisz, ha vak leányát meggyógyítja. Erre Bálint püspök imádságod tevén, megvilágosojtá ő vak leányát.

Volt azonban egy másik Bálint is, szintén szent püspök (jan. 7), akinek ereklyéi a passaui székesegyházba kerültek, és így a passaui egyházmegye társpatrónusa is lett. Németországban, Ausztriában, ott is Tirolban különösen nyavalyatörősök bizakodnak a segítségében. A nyakukban hordott bálintkereszt, frászkereszt (Valentinskreuz, Fraisenkreuz) a betegség elriasztását célozza. Ezt a kapcsolatot a Valentin és Fall szavak hasonló hangzása is segített megteremteni.

A két szent alakja főleg a germán népek tudatában eggyé olvadt.^* Így történhetett aztán, hogy Bálint jeles februári ünnepe és hagyományvilága voltaképpen a passaui székesegyház szentjét idézi. Így van ez hazánkban is.

Bálint már középkori naptárainkban, misekönyveinkben előfordul, ünnepét tehát őseink számontartották. Népszerűségét kereszt- és családnévként való sűrű előfordulása is mutatja már a középkor végén. Így az 1522. évi egyházi tizedjegyzék tanúsága szerint a legkedveltebb szegedi keresztnevek közé tartozik, sőt törzsökös helybeli családnévvé is válik. Ebből és hasonló székely jelenségekből föltétlenül arra kell következtetnünk, hogy magyar népünk körében is vagy liturgikus hagyomány, vagy néphiedelem fűződött hajdan Bálint alakjához.

Szepesbéla (Bele) jellegzetes német szokása volt, hogy karácsony estéjén sokan kimentek arra a helyre, ahol hajdanában Szent Bálint temploma állott. Itt megmosdottak, hogy a rontás egész esztendőn át elkerülje őket.^*

Bálint képe föltűnik Bélakorompa (Kremna, 1516), Kassa (1440, Erazmus társaságában), Zsidve (Jidveu, 1518), Szászbogács (Bagaciu, 1518) szárnyasoltárain,^* más gyógyító szentek társaságában a kassai székesegyház Mettertia-képén (1516), amely Czottmann Bertalan patikus és felesége fogadalmából készült,^* továbbá az esztergomi Keresztény Múzeum néhány közelebbről már meg nem állapítható, de föltétlenül hazai táblaképén. Egykorú faszobrát őrizte meg Mateóc (Matejovce 1490).^*

Bálintot tiszteli védőszentjéül egy besztercebányai kápolna (1480), valamint Szentkereszt (Križoviany), Györke(Ďurkov), Lédec (Ladce), Krempach középkori temploma. Oltármestersége volt Szepeshelyen (Spišské Pohradie).^*

A gyöngyösi Szent Orbán-templomban képe függ: Szent Bálint betegségben sínylődők pártfogója. Fölajánlotta Hajpel Bálint (a múlt század legelejéről). Hogy a kultusz a palóctájon általánosabb lehetett, mutatja, hogy Gyöngyöspataidős asszonynemzedékei emlékeznek rá: nyavalyatörésről Bálintot hívták segítségül.

A XVIII. században főleg a Schwäbische Türkei betelepült németjei körében felbukkanó, Bálint tiszteletére szentelt kápolnák, templomok: Kiskőszeg (Batina, 1758), Szajk (1760, Vendel társaságában), Németbóly (1771) már nem közvetlen fejleményei hazánk középkori Bálint-kultuszának. Szajk említett Bálint-kápolnája a hazai parasztépítészet barokk ihletben fogant remeklése (1760). Régi oltárképén az egykorú szülőföldi hagyomány summázásaként Bálint és Vendel feje fölött a Mariahilf is látható: Bálint a betegek, Vendel a jószág oltalmazója, Mária pedig az új hazába induló jámbor bajor nép vezércsillaga. A kápolna falát német szokás szerint régebben fogadalmi képek borították. Sajnos, egy sincs belőlük.

Bálintot főleg a nyavalyatörések, lelkibetegek tisztelik. Nagynyárád szomszédos német faluban a Valentinitagfogadalmi ünnep, amelyen sokan szentségekhez járulnak. A templomban oltára áll. Évközben a beteg családtagért misét mondatnak előtte. Babarc, Máriakéménd, Erdősmárok, Lapáncsa, Lánycsók német népe szintén tiszteli. Márokon sem a család, sem a jószág a szent ünnepén délig nem eszik. Az öregek későn keltek, addig az ágyban imádkoztak. Akit frász, vagyis nyavalyatörés gyötör, megfogadja, hogy Bálint napját egész életén át mindig megböjtöli. Gyermek helyett édesanyja tesz fogadalmat. Halála után a felnőtt, meggyógyult gyermek a böjtöt továbbra is megtartja. A bólyi német betegek – ha nehezen is – eltörekedtek a misére: meggyóntak, megáldoztak, Bálint segítségéért is könyörögve.^*

Nyilván német szomszédjaiktól vették át a mohácsi sokácok is azt a máig élő hagyományt, hogy ezen a napon böjtölnek: csak egyszer esznek, vagy zsírtalanul főznek, a templomban imádkoznak, egyesek gyónnak-áldoznak. Ők is szívbetegségen hívják Bálintot segítségül.

Hőgyész kőművesei e napon misére mentek, hogy a magas állványokon dolgozva, Bálint oltalmazza meg őket a leszédüléstől, leeséstől.

Máriakéménd búcsújáró temploma előtti kőkereszten Szent Bálinthoz intézett német nyelvű könyörgést olvastunk. Köztéri szobrát láttuk Cikón, képét a pécsi Ágoston-templom sekrestyéjében.

Bálint napja már a Farsang, tavaszvárás idejére esik, amelyet Franciaországban, Belgiumban, Angliában, Észak-Amerikában a szerelmesek tartanak számon. Erről a Hamlet egyik jelenete is tanúskodik. hiedelem, illetőleg ünneplés kétségtelenül a szó gyökerével (valeo, valens) is összefügg. Németországban viszont nyilván félelmetes patronátusa miatt szerencsétlen napnak számít. Így tartja^* a baranyai Feked német népe is: nem szabad a jószágot befogni. A Valentinieinem kél ki. Az elekiek azon a napon, amelyre Bálint napja esik, egész esztendőben nem ültetnek aprójószágot. Bálint reggelén a jószág itatóvizébe szenteltvizet csöppentenek.

Ebbe az összefüggésbe, a koratavaszi várakozások rendjébe sorozhatjuk azt a mindszenti régi magyar hagyományt, hogy akár van, akár nincs már ezen a napon hó, e kirajzott szegedi ivadékok csíkot söprenek, vagyis utat vágnak az udvar, porta olyan részén, ahová nem fér oda az aprójószág, de az ég madarai igen. Ide aztán mindenféle gabonaszemet, aszaltgyümölcsöt szórnak a számukra. Akad, aki fazékban rakja oda nekik. Cserszegtomaj gazdái Bálint napkor napkelte előtt megkerülik a birtokot, hogy a tolvajokat és madarakat távoltartsák a szőlőtől. Balatongyörökön hasonló szándékkal megmetszik a szőlő négy sarkán a tőkéket.^*

Hangony barkó népe úgy véli, hogy Bálint napján jön vissza a vadgalamb. Ez már a tavaszt jelenti.

A rábaközi Szil faluban mondogatják,^* hogy Bálint a verebek védőszentje, mert már nekik is kezd az időjárás kedvezni.

A horvát néphit szerint^* a madarak ezen a napon tartják a mennyegzőjüket.

Február 16. - Szent Julianna

Julianna Nicomedia prefektusának, Eulogiusnak volt a jegyese, de nem akart addig egybekelni vőlegényével, míg az el nem fogadja Krisztus hitét. Apja emiatt levetkőztette, súlyosan megverette, és átadta a prefektusnak. Eulogius így szólt a leányhoz: „Kedves Juliannám, miért űztél gúnyt belőlem, hogy így visszautasítasz?” Julianna így válaszolt: „Ha imádod az én Istenemet, engedek neked, egyébként soha nem leszel a férjem.” Mire a prefektus: „Úrnőm, nem tehetem meg, a császár lefejeztetne.” Julianna: „Ha így félsz a halandó császárról, hogyan akarhatod, hogy ne féljem a halhatatlan Császárt? Tégy, amit akarsz, engem ugyan félre nem vezetsz.”

Ekkor a prefektus keményen megvesszőztette, parancsára fél napon át a hajánál fogva lógatták, majd folyékony ólmot öntöttek a fejére. Mivel ez nem ártott neki, vasra verték és börtönbe zárták, ahol angyal képében eljött hozzá az ördög, és ezt mondta: „Julianna, én az Úr angyala vagyok, ő küldött ide, hogy intselek téged, mutass be áldozatot az isteneknek, nehogy még sokáig kínozzanak, és nagyon rossz véget érj.” Julianna sírva imádkozott: „Uram, Istenem, ne hagyj elvesznem! Mutasd meg, ki az, aki ilyen tanácsot ad nekem.” Szózatot hallott ekkor, hogy ragadja meg ezt az „angyalt” és kényszerítse, hogy saját maga vallja be kilétét. Így is tett, s kérdésére az ördög azt felelte, hogy az apja küldte őreá, hogy rászedje. Julianna kérdezte: „Ki a te apád?” – „Belzebub – hangzott a válasz –, aki minden gonoszra elküld minket, és kíméletlenül megkorbácsoltat, valahányszor a keresztények legyőznek. Most már tudom, hogy vesztemre jöttem ide, nem tudtalak legyőzni.” Többek között még azt is megvallotta, hogy a keresztények akkor tartják őket a legtávolabb maguktól, amikor az Úr testének misztériumát ünneplik, imádkoznak és prédikálnak. Ekkor Julianna az ördög kezét hátracsavarva megkötözte, a földre taszította, és avval a lánccal, mellyel őt kötözték meg, jól ellátta a baját, az ördög pedig kiabált, könyörgött: „Julianna, úrnőm, irgalmazz nekem.”

Ekkor a prefektus elővezettette Juliannát a börtönből. Az maga mögött húzta a megkötözött ördögöt, aki egyre kérlelte: „Julianna, úrnőm, ne tégy engem még nevetségesebbé, ezentúl nem tudok senkin sem erőt venni. Azt mondják, a keresztények irgalmasok, de benned nincsen irgalom.” Így vonszolta keresztül az egész fórumon az ördögöt, majd egy pöcegödörbe dobta. Így jutott a prefektushoz, aki kerékbe törette, hogy szétroppant csontjaiból előbukkant a velő. Az Úr angyala azonban ízzé-porrá törte a kereket, és Juliannát egy pillanat alatt meggyógyította. Látván ezt a jelenlevők, hittek, mire rögtőn le is fejeztek ötszáz férfit és százharminc asszonyt közülük. Ezután egy folyékony ólommal teli üstbe vetették Juliannát, de az ólom kellemes fürdővé változott. A prefektus megátkozta saját isteneit, akik egy leányt nem voltak képesek megbüntetni, pedig annyira megsértette őket. Megparancsolta, hogy fejezzék le.

Miközben a vesztőhelyre vezették, egy ifjú képében megjelent a megvert ördög és azt kiabálta: „Ne kegyelmezzetek neki! Isteneiteket szidalmazta, és engem ma éjjel súlyosan megvert. Kapja csak meg, amit megérdemelt!” Julianna kissé felnyitotta szemét, és meglátta, hogy ki az, aki ilyesmit beszél; erre a démon elfutott és azt kiáltotta: „Jaj nekem, én szerencsétlen, még most is el akar fogni, meg akar kötözni.”

Szent Juliannát lefejezték. A prefektus pedig a tengeren hajózva, harmincnégy társával együtt viharba került, és elsüllyedtek. Tetemeiket kivetette a víz, s vadak és madarak martalékává lettek.

fordította: Sarbak Gábor

------------------------------------------- 

Bálint Sándor

ÜNNEPI KALENDÁRIUM I.

Julianna ókeresztény vértanú neve egyike a legkedveltebbeknek a magyar női nevek között. Ő a névadója a Júlia szép leány balladai alakjának. Ennek ellenére a liturgikus és népi hagyományban szinte nem is találkozunk vele. Ikonográfiai nyomára sem akadtunk. Templom-dedikációja is igen ritka, és ott is nyilván a kegyúr családjának valamelyik nőtagja volt a névadó. Így Ónod (1867).

Jámbor kalandregénnyé vált legendáját az Érdy-kódexben^* olvassuk: Juliannát pogány fejedelemnek adják feleségül. Mivel addig nem akar házaséletet élni, amíg vőlegénye meg nem tér, ez börtönbe veti. Megkínoztatja: fél napon hajánál fogva felfüggeszteté és olvasztott ónat entete ő fejére. Nem árt neki. Erre férje sötét börtönbe veti, és vasláncra vereti. Most a pokolbeli ördög angyal képében azt tanácsolja neki, hog
y okosságból mégis áldozzon az isteneknek. Juliannát égi szózat világosítja föl, hogy ne higgyen neki. Erre az ördögöt színvallásra kényszeríti, majd megkötözi, és vaslánccal megostorozza. Az ördög rimánkodik, de Julianna a piacon végigvonyá és annak utána egy nagy mély sárba veté.

Ezután a fejedelem kerékbe töreti, Isten azonban angyalát küldi hozzá. Ezután olvasztott ónnal telt fazékba veti, Julianna azonban miként egy nemes kies feredőben feredik vala. Végül nyakát véteti. Utolsó útján az ördög fekete gyermek képében megjelenik és a poroszlókat biztatja. Julianna ráveti a szemét, mire az ördög észvesztve menekül. A fejedelem közben hajóra száll, a kivégzés pillanatában azonban nagy szélvész támad. A gálya elmerül, a király meg kísérete pedig belepusztul a tengerbe. Amikor tetemüket a víz kiveti, vadak, madarak szaggatják szét.

Mindezekből érthető, hogy Juliannát megláncolt ördöggel szokták ábrázolni.

Egyik névnapi köszöntőben, amelyet majd száz esztendeje Székelyhídon jegyeztek föl,^* mintha még a Júlia szép leány balladai világa is felvillanna:

Február 19. - Szent Zsuzsanna

Zsuzsanna, moldvai csángók ajkán Susan^* napján a szegedi, magyarbánhegyesi és kiskunfélegyházi néphit^* szerint megszólal a pacsirta. Jelzi a tavasz közeledését, a természet újjászületését. A kertjében fürdő, Zsuzsannát, az ószövetség jámbor asszonyát az európai katolikus néphit régebben főleg a gyümölcsfák védőszentjeként tisztelte. Ezért ábrázolták almával is. Zsuzsanna halálát örökíti meg Szászfalu (Sásová) híres Zsófia-oltárának (1440) egyik képe.^* Feltűnik Bántornya (Turnišče),^* és Besztercebánya egyik, több jelenetből álló freskótöredékén (XIV. század).

A hazai Zsuzsanna-játék, tehát a bibliai történet megelevenítése nyilvánvalóan német eredetű. Gyökerei még a középkori rekordáció világába nyúlnak vissza: klerikusok, diákok idézték föl most farsang idején az épületes történetet. Ebből bontakozott ki az idők során a dramatikus Zsuzsanna-játéknak latin, német, magyar, román nyelven való virágzása a történelmi Magyarország területén.

Zsuzsanna már bibliai epikánkban, Batizi András versezetében (1541) is fölbukkan: Az istenfélő Zsuzsanna asszonynak históriája.^*

A Zsuzsanna-hagyományt a barokk iskoladrámák is tovább ápolták, és mind a katolikusoknál, mind főleg a protestánsoknál kedvelték.

Adataink szerint az első hazai előadást még Stöckel Lénárd Bártfán rendezte. Német szövege később nyomtatásban is megjelent (1559).^* Stöckel szövegkönyve alapján Körmöcön, Kassán (1557) is előadták. Szintén az ő feldolgozása vált a felvidéki evangélikus iskolák ifjúsága körében is népszerűvé. Tudunk más gyökérzetű katolikus változatokról, így nagyszombati (1627), zágrábi (1653), csiksomlyai (1753),^* továbbá kolozsvári (1652 unitárius előadásokról is.

Az ártatlanul szenvedő Zsuzsanna úrnapi körmeneteken, barokk misztériumokban, passiójátékokban gyakran tűnik föl a feláldozott Jézus ószövetségi előképeként is. Ennek a kultikus hagyománynak szép magyar példája Juhász Máté minorita A Krisztusnak érettünk való kínszenvedéséről és némely példáiról, mellyek előre árnyékozták és jelentették jövendőbéli kínszenvedését és áratlan halálra menését s megölettetését (1761) c. misztériumának egyik jelenete: Az ártatlan Susánnának hamissan vádoltatásáról és ítéltetéséről (Dan. 13).^*

A téma átkerült a népi színjátékok világába, éspedig bányászaink körébe is. Ennek számos régi német párhuzamát ismerjük. (Leoben, Eisenerz). Jó még azt is tudnunk, hogy Zsuzsanna a középkor végén számos német bányavidéken a bányászok egyik védőszentje volt, és főleg tárnákat helyeztek az ő oltalma alá. Az annyiszor magukra maradt bányászasszonyok őt tekintették rágalmak ellen oltalmazójuknak.^*

Jánosrét (Lucky pri Kremnici) német bányászai a Zsuzsanna-játékot két változatban is előadták. Sebestyén Gyula Nagybánya környékén, Oláhláposbánya (Lápuşul românesc) szintén német bányászai között is megtalálta a nyomait (1904), A máramarosi Sugatag, Budafalva magyar, vagy talán elmagyarosodott sóbányászai között a múlt század közepén Szilágyi István szintén Zsuzsanna-játékra bukkant. Sajnos, a följegyzett szöveg elkallódott. Morvay Győző 1890 táján Nagybánya környékén szintén magyar nyelvű Zsuzsanna-játékra talált. Nyomában Sebestyén Gyula itt is gyűjtött. Kézirataik sorsa ismeretlen. A felsőbányai magyar Zsuzsanna-játék egyéb darabokkal együtt Budapesten is bemutatásra került (1911).

Végül meg kell még említenünk, hogy Hantz (Haraszti) Gyula 1870 táján a bánáti, békésiekből települt Magyarittebe (Itebej) református faluban magyarnyelvű Zsuzsanna-játékot jegyzett föl, amelyet abban az időben fiúgyerekek a nagyböjtben adtak elő. A szöveg iskolamesteri eredete kétségtelen.^*

Február 22. - Szent Péter székfoglalása

Háromféle szék létezik, úgymint királyi: Dávid, „a székben ülő legbölcsebb fejedelem” (2 Sám 23,8), a papi: „Héli pap a széken ülvén” (1 Sám 1,9) és a tanítómesteri: „Mózes székén ültek az írástudók és a farizeusok” (Mt 23,2). Szent Péter ült a királyi székben, mivel minden király közt első volt; a papi székben, mivel minden hívő pásztora volt; és a tanítómesteri székben, mivel minden keresztény doktora volt.

Szent Péter székének tiszteletére az egyház ünnepet ül, mert úgy tartják, hogy ekkor ültették Antiochia püspöki székébe. Ezen ünnep bevezetésének – úgy tűnik – négy oka volt. Az első ok: midőn Szent Péter Antiochiában hirdette az igét, a város első embere, Theophilus azt mondta neki: „Miért keltesz felfordulást népem között, Péter?” Mikor erre Péter Krisztus hitét kezdte prédikálni neki, ő bilincsbe verette, s étlen-szomjan tartotta. Péter már teljesen legyöngült, de minden erejét összeszedve, szemét az égre emelve így szólt: „Jézus Krisztus, nyomorultaknak segítője, segíts meg engem, mert elhágy erőm a szorongattatásban.” Az Úr így válaszolt neki: „Péter, azt hiszed, elhagytalak téged? Kétségbe vonod jóságomat, hogy nem átallasz ilyet mondani! Közel van, aki nyomorúságodban megsegít.”

Amikor Pál meghallotta, hogy Pétert bebörtönözték, elment Theophilushoz és kijelentette, hogy sokféle mesterségben ő a legkitűnőbb szakember, tud fát és táblát faragni, sátrat festeni, és azt állította, hogy még sok egyébhez is kitűnően én. Theophilus könyörögve kérte, hogy telepedjen le udvarában. Néhány nap után Pál titokban bement Péterhez a börtönbe, s mikor félholtan találta, átölelte, keserű könnyekre fakadt, majd megszakadt a szíve, és így kiáltott: „Ó, testvérem, Péter, én dicsőségem, én örömem, lelkem jobbik fele, térj magadhoz, hiszen eljöttem hozzád!” Akkor Péter kinyitotta szemét és felismerve őt, könnyekre fakadt, de nem tudott megszólalni. Erre Pál nagy nehezen szétfeszítette a száját és némi ennivalót kényszerített bele, amitől Péter erőre kapott. Amikor Péter az ételtől megerősödött, Pált csókokkal borította el, s mindketten erősen sírtak. Pál titokban visszatért Theophilushoz, és azt mondta neki: „Jóságos Theophilus, nagy a te dicsőséged, és a te tiszteletteljes udvariasságod. A kis rossz elhomályosítja a sok jótettet. Vedd csak eszedbe, mit cselekedtél azzal az istenhívővel, akit Péternek hívnak, mintha valami nagy bűnt követett volna el. Rongyos, eltorzult, csont és bőr, mindene hitvány, de beszéde ragyog. Őt kellett börtönbe vetni? Ha újra szokott szabadságával élhetne, még hasznodra is válhatna egyben-másban, hiszen egyesek azt beszélik erről az emberről, hogy betegeket gyógyít, holtakat támaszt fel.” Mire Theophilus: „Mesebeszéd, amit mondasz, Pál, mert ha képes volna holtakat feltámasztani, magát is kiszabadítaná a börtönből,” Erre Pál: „Amiképpen az ő Krisztusa – mint mondják – feltámadt halottaiból, aki pedig a keresztről nem akart leszállni, ugyanúgy Péter is – ahogy hírlik – az ő példáját követve, nem szabadítja ki magát és nem fél szenvedni Krisztusért.” Mire Theophilus: „Mondd meg hát neki, hogy támassza fel tizennégy éve halott fiamat, s akkor én büntetlenül szabadon engedem őt.” Belépvén a börtönbe, Pál elmondta tehát, hogy mi módon ígérte meg a fejedelem fiának feltámasztását. Mire Péter: „Nagy dolgot ígértél, Pál, de mindez semmiség az Úr erejével.” Miután Pétert kivezették a börtönből, felnyitották a sírboltot, s mikor imádkozott a fiúért, az rögtön feltámadt. Ez a történet nem mindenben látszik hihetőnek, hiszen Pál merő emberi ravaszsággal nem hazudhatta, hogy ilyen mesterségekhez ért, sem az ifjú ítélete nem maradhatott tizennégy évig függőben.

Akkor Theophilus, Antiochia egész lakossága és igen sokan mások hittek az Úrban, és egy csodálatos templomot építettek, amelynek közepén egy magas széket helyeztek el, s magasba emelték Pétert, hogy mindenki lássa és hallja őt. Hétévig ült ebben a székben, majd később Rómába menve huszonöt évig ült a római püspöki székben. Az előbbi megtiszteltetést ünnepli meg az Egyház, mivel elöljárói akkoriban kezdtek – hely, hatalom és név tekintetében – kiemelkedni. Ekkor teljesedett be az, ami a zsoltárban olvasható: „Magasztalják őt a népek gyülekezetében” (Zsolt 106,32). Megjegyzendő azonban, hogy az Egyház, amelyben Péter felmagasztaltatott, három részből áll: tudniillik a küzdők, a gonoszok és a győzelmesek Egyházából. Ebben a hármas egyházban magasztaltatott fel azon ünnep alkalmával, amellyel az Egyház őt ünnepli.

Felmagasztaltatott a küzdők Egyházában, mivel vezette azt, és lelkével, hitével és erényeivel dicséretesen kormányozta, Ez a mai ünnepre vonatkozik, amit Péter székéről neveztek el, mivel akkor nyerte el a főpapságot az antiochiai egyházban, és azt hét évig dicséretesen vezette. Másodszorra felmagasztaltatott a gonoszok Egyházában, mivel szétszórta és hitre térítette. Ez a második ünnepre vonatkozik, amit Péter bilincséről neveztek el.^* Akkor szórta ugyanis szét a gonoszok gyülekezetét, és sokakat megtérített. Harmadszorra felmagasztaltatott a győzelmesek Egyházában, mivel üdvözülten vonult be oda, s ez a harmadik ünnepre vonatkozik, ami az ő szenvedésének ünnepe, mivel akkor lépett be a győzelmesek Egyházába.^*

Megjegyzendő ezen kívül, hogy több más oka is van annak, amiért az Egyház évente háromszor üli meg ünnepét; legfőbb fősége vagy kiváltsága miatt, tisztsége miatt, jótéteménye miatt, tanozásunk miatt, és a példája miatt.

Először is kiváltsága miatt; Szent Péter apostol három dologban volt kiváltságos a többi apostollal szemben, s ezen három dolog miatt ünnepli őt az Egyház háromszor egy évben. A többieknél méltóságteljesebb volt a tekintélyben, mert az apostolok fejedelme volt, és ő kapta meg az Egyház kulcsát; hevesebb a szeretetben, mert jobban lángolt Krisztus iránti szeretetében, mint a többiek, amint ez nyilvánvaló az Evangélium számos helyéből; és hathatósabb az erőben – ahogy az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk –, árnyékától is meggyógyultak a betegek (5,15)

Másodszor tisztsége miatt: Ő kapta ugyanis az egész Egyház fölötti elöljáróság tisztségét, s ennél fogva, ahogyan Péter feje és elöljárója volt az egész Egyháznak, amely három földrészre terjedt ki, Ázsiára, Afrikára és Európára, úgy az Egyház háromszor ünnepli őt egy évben.

Harmadszor jótéteménye miatt, mivel ő, aki az oldás és kötés hatalmát kapta (Mt 16, 19), a vétkeknek három fajtájától szabadít meg minket: a gondolatban, beszédben és cselekedetekben elkövetett bűnöktől, vagy attól, amit Isten ellen, amit felebarátunk ellen, vagy önmagunk ellen vétettünk. Avagy ez a jótétemény lehet másik három jótétemény, amit a bűnös a kulcsok hatalmával nyer az Egyházban. Az első a bűnbocsánat meghirdetése, a második a kárhozatnak a tisztítótűz ideiglenes szenvedésére való fölcserélése, a harmadik az ideiglenes büntetés egy részének elengedése. E három jótétemény miatt is háromszorosan kell tisztelni Szent Pétert.

Negyedszer, tartozásunk miatt, mivel ő háromszorosan táplált minket, úgymint szóval, példával és megfelelő időben nyújtott támogatással, imádságának segedelmével, amiért kötelességünk, hogy háromszoros tiszteletben részesítsük.

Ötödször, példája miatt, hogy egyetlen bűnös se veszítse el a reményt, még ha háromszor is tagadná meg Istent, mint Péter, de hozzá hasonlóan meg akarná őt vallani szívvel, szájjal és cselekedettel.

Az ünnep bevezetésének másik oka pedig az, amit Kelemen Itinerariumából merítettünk. Mikor Péter Isten igéjét hirdetve Antiochiához közeledett, mindenki elébe sietett a városból, mezítláb, szőrcsuhába öltözve, fejükre hamut hintve, bűnbánatot tartottak, amiért Simon mágusnak hittek vele szemben. Péter, bűnbánatukat látva, hálát adott Istennek. Akkor elébe hoztak minden betegségben szenvedő, gonosztól gyötört embert. Péter letétette őket maga elé, és az Úr nevét hívta rájuk. Hatalmas fény borította be őket, s valamennyien azonnal meggyógyultak, és siettek Szent Péter lába nyomát megcsókolni. Hét napon belül több mint tízezer ember vette fel a keresztséget, úgyhogy Theophilus, a város feje, palotáját bazilikává szenteltette, és elrendelte, hogy ott egy magas széket állítsanak fel Péternek, hogy mindenki lássa és hallja. Ez nem mond ellent a fentebb mondottaknak sem, mert megeshetett, hogy Pétert Pál közbenjárására fogadta oly nagyszerűen Theophilus és az egész lakosság, de Péter távozása után Simon mágus félrevezette a népet, és súlyosan fellázította Péter ellen, majd később bűnbánatot tartva ismét tisztelettel fogadták.

Székfoglalásának ünnepét szokás Szent Péter lakomája ünnepének is nevezni, innen vesszük harmadik okát ez ünnep bevezetésének. Régen a pogányoknál az volt a szokás – ahogy Johannes Beleth mester mondja^* –, hogy minden esztendő február havában, egy bizonyos napon ételt vittek a szülők sírjára, amit az éj leple alatt a démonok elfogyasztottak, ők pedig abban a hitben voltak, hogy a sírok körül bolyongó lelkek – akiket árnyaknak neveztek – pusztítják el. A régiek ugyanis azt mondták – amint a szerző állítja –, hogy míg a lelkek a testben vannak, animae a nevük, az alvilágban manes (holt lelkek), spiritus (lelkek), miután felmentek az egekbe, s umbrae (árnyak), mikor nemrég temették el a holtat, avagy amikor a sírok körül bolyongtak. Ezt az ételáldozatokkal kapcsolatos szokást még a keresztényekből is alig lehetett kiirtani. A szentatyák erre figyelmezvén, hogy gyökerestül kiirtsák, arra a napra, melyre ez a pogány szokás esett, Szent Péter Rómában és Antiochiában történt székbe emelésének ünnepét vezették be. Az említett ételáldozatról nevezik néhányan mind a mai napig ezt az ünnepet Szent Péter lakomájának.

Negyedszer, a tonzúrának kijáró tisztelet miatt rendelték el. Meg kell jegyezni ugyanis, hogy egyesek szerint a tonzúra ettől a naptól veszi kezdetét. Mikor ugyanis Péter Antiochiában prédikált, keresztény mivolta meggyalázására leborotválták a feje búbját, így amit később az egész klérus a tisztelet jeleként kap meg, azt Krisztusért, megszégyenítésül rótták az apostolok fejedelmére. A papok tonzúrájával kapcsolatban három dologra kell figyelni, úgymint a fej leborotválására, a haj lenyírására és a kerek formára. A fej felső részének leborotválása szintén három okra vezethető vissza, amelyek közül kettőt megjelöl Dionysius is a Mennyei hierarchiában, mondván: A haj lenyírása a tiszta és szépség nélküli életet jelenti, hiszen a haj lenyírásából, avagy a fej leborotválásából három dolog következik; a tisztaság megőrzése, a küllem elváltozása és a lemeztelenítés. A tisztaság megőrzése, mivel a hajról a piszok a fejre gyűlik. A küllem elváltoztatása, mivel a haj a szépség szolgálatára van, vagyis a tonzúra a szépség nélküli, tiszta életet jelképezi. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a klerikusoknak belül tisztáknak kell lenniük, nem pedig szépeknek, vagyis külsejükre nem szabad adniuk. A lemeztelenítés pedig azt jelenti, hogy közöttük és Isten között semmi sem állhat, hanem közvetlenül kell egyesülniük Istennel, és fedetlen arccal szemlélni az Úr dicsőségét (2 Kor 3,18). A haj levágása azért van, hogy megérthessük, a klerikusoknak minden fölösleges gondolatot ki kell irtani elméjükből, mindig befogadásra készen kell fülelni Isten szavára, s ily módon a nélkülözhetetlen dolgokat kivéve mindent, ami ideig-óráig való, teljesen el kell távolítani magukból.

A kerek formának is több oka van. Először az, hogy ennek az alakzatnak se vége, se kezdete nincsen, amiből megérthetjük, vagy a klerikusok Isten szolgái, akinek sem kezdete, sem vége nincsen. Másodszor, mivel ennek az alakzatnak egyetlen szöge sincsen, ezáltal azt jelképezi, hogy a szerzeteseknek nem szabad bemocskolódniuk az életben, mivel ahol szöglet van, ott piszok is van – mondja Bernát. És meg kell őrizniük az igazságot a tanításban, az igazság pedig nem szereti a szögleteket – ahogy azt Jeromos mondja. Harmadszor, mivel a kör minden alakzat legszebbike, ezért Isten is ilyennek alkotta az égitesteket. Ez azt jelenti, hogy a klerikusoknak belül, lélekben kell szépeknek lenniük, kívül pedig életvitelükben. Negyedszer, mivel ez az alakzat minden alakzat legegyszerűbbike. Csak egyetlen alakzat áll egy vonalból – mondja Ágoston –, a kör, mert ezt egyetlen vonal határolja. Ez azt jelenti, hogy a klerikusokban meg kell lenni a galambok szelíd egyszerűségének az ige szerint: „és szelídek, mint a galambok” (Mt 10,16).

fordította: Grüll Tibor

Február 22. Üszögös Szent Péter

Üszögös Szent Péter, liturgikus nevén Péter székfoglalása (Cathedra Sancti Petri Antiochiae), a Müncheni-kódexben Szent Péter székébe ülete, az Érdy-kódexben Szent Péter apostol székben való felmagasztalása, a Debreczeni-kódexben Szent Pétörnek székös ünnepe, a Winkler-kódexben Üszögös Szent Péter. Népünk nyelvén Üszögös Szent Péter,Turán Üszögető Szent Péter, Sándorfalván Széklábfúró Szent Pétör. Erre az elnevezésre nem hallottunk helyi magyarázatot.

A nap jelentőségét a Debreczeni-kódex^* így magyarázza:

Szent Pétör apostolnak székös innepét e mai napon méltán iljök, Páteri akkoron Antiochiában Szent Pétör helyhözteték és ülteték a pispöki székben. E nömös ünnepet azért anyaszentegyház láttatik, ott három okáért szerzé. Előszer a lett dologért. Másodszor a példázatért, harmadszer, hogy a gonosz szokást letétetnéje a keresztyénökkel.

Előszer az tett dologért (vagyis az antiochiai székfoglalásért)... Másodszer iljök e mai napot a példázatért, mert Szent Pétör három egyházban magasztaltaték fel. Előszer a vitézkedőknek egyházokban, másodszer a gonoszoknak gyüleközetökben, harmadszer a győzödelömvetteknek egyházokban. Először mondám, hogy felmagasztaltaték Szent Pétör a vitézködő egyházban fejedelemködvén őrajta és a hitben, dicséretösön nevelvén őtet. Felmagasztaltaték a gonoszoknak gyüleközötiben is az hitötlenségöt eltékozolván őbennök és urunknak hitire térítvén őket. Felmagasztaltaték a győzödelömvett egyházban is, mikoron mennyországban viteték és a Szerafin angyaloknak karokban helyhözteték... Harmad oka a mai innepnek a gonosz szokásnak kiirtásáért, mert ilyen szokások vala a pogányoknak ez napokban, hogy az ő szilejöknek koporsójokra nagy jó főtt étkeket és borokat visznek vala, azt hívén, hogy az ő szilejök lölkök, ennéjek meg azokat. Mert éjjel azokat az ördögök elhordják vala a koporsókról. Miért a keresztyénök es, kik a hitre térnek vala, nem hagyhatják vala el e gonosz szokást, úgy szerzék a szent atyák, hogy e mai napon, ami előszer ördögöknek tisztösségére tétetik vala, az a jó Istennek és ő szent apostolának, e Pétörnek tisztösségére tétetnéjék. Minek okáért a keresztyénök e mai napon vendégségöt tesznek vala egymásnak és a szigényöknek, s ugyan italok napjának híjják vala ez mai innepöt.

A germán népeknél csakugyan máig tavaszkezdő nap, amely sok évben éppen farsang végére esik és így tájanként váltakozva vendégeskedéssel, zajütéssel, télkiűző szertartással, szalmabáb elégetésével ünneplik meg.^*

Ezzel szemben nálunk magyaroknál sajátos félreértés következtében szerencsétlen napnak számít. Csefkó Gyula mutatott rá, hogy őseink lefordították a hivatalos egyházi kifejezést: Szent Pétörnek ű székössége. Ebből olvasta ki azután a népnyelv az Üszögös Szent Péter alakot.^*

Ezen a napon az élemedett szegediek, főleg természetesen az asszonyok, nem nyúlnak lisztbe, mert majd üszögös lesz a búza. Libát, tyúkot nem jó ültetni, mert üszögös lesz a tojás, vagyis megfeketedik és nem kél ki. A bánáti Padén nem szabad kemencébe fűteni, hamuba belenyúlni. Nyilvánvalóan már magyar népi hatást tükröz az e napon tojt libatojásnak baranyai német Peterstuhlei, Petristuhlei neve: nincs hozzá szerencse.

A nap furcsa képzetkörének sajátos fejleménye az ország több vidékén az üszögnap hiedelemvilága. Ez a hétnek ama napja, amelyre abban az esztendőben Üszögös Szent Péter napja esik. Ezt egész éven át szerencsétlen napnak tartják: tyúkot nem ültetnek, semmiféle mezei munkába nem kezdenek, így nem fognak a vetéshez, aratáshoz ezen a napon. Dócban (Csongrád) tudni vélik azt is, hogy ilyen üszögnapon született gazdának a búzája mindig üszögös marad, bármint küzd is ellene.

Mindszenten ezen a napon szemes gabonát és kukoricát visznek be a szobába. Föl szokták tenni a sublót tetejére a feszület és az örökmécs alá. A tálat, amelyben a szemek vannak, úgy teszik oda, hogy a mécs rávilágítson. Úgy hiszik, hogy az üszög abban az évben a gabona- és kukoricatermést nem fogja megtámadni.

Pálfán ha a nap szombatra esik, akkor előtte őszön a búzát szombati napon nem vetik, mert üszögös lesz. Ha pénteki napra esik, akkor pénteken nem vetnek, és így tovább.

Marosvásárhelyen tüzes üszökre gondolnak és e nap táján a tüzes üszköt úgy kezdik kioltani, hogy amikor már nincs többé tűzre szükségük, akkor az egyik végükön élőszenes vagy még lánggal égő hasábokat, másik végükön megfogják, és azután vagy a tűzhely lapjához vagy a góchoz ütögetik mindaddig, míg az élőszenes réteg le nem hull róluk, s az égés megszűnik, a tűz kialszik. Ezért mondják: Péter üti az üszköt. Innen a napnak állítólagos Üszögütő Szent Péter neve is.^*

A tavaszodó, melegedő időjárással függ össze a következő, kalendáriumi napokhoz kapcsolódó, sándorfalvi, tehát Szeged vidéki hagyomány: Gergely (márc. 12) azt mondta Mátyásnak (febr. 24), ha az ő helyében volna, olyan hideget hozna, hogy kifagyasztaná a borjút a tehénből. Mátyás erre azzal védekezett, hogy nem teheti, mert már nem úr: Péter(febr. 22) fölszedte előtte a csóvát.

Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy a befagyott és a jégnevelés segítségével mesterségesen duzzasztott tiszai jégkérgen a révészek valamikor szalmacsóvával jelölték meg azt az irányt, ahol a kocsik a jégen biztonságosan közlekedhettek. Üszögös Szent Péter napja táján a jég már lazulni, engedni kezdett. A csóvákat fölszedték. Ezzel is jelezték, hogy már veszélyessé vált a jégen való átkelés.

A zalavári apátság birtokain Üszögös Szent Péter napjának, vagyis az apostolfejedelem székfoglalásának századunk elején ez a neve is járta: szólítás napja. Sajátos évkezdő hagyományként ugyanis az apátúr e napon maga elé hívatta minden csikósát, gulyását, kondását, öregbéresét, gyalogbéresét, szőlőpásztorát, kerülőjét, kocsisát és megkérdezte tőlük, hogy az új gazdasági évben helyükön akarnak-e maradni. Ha igen, akkor szolgáltak tovább. Ekkor a szokásjog alapján panaszaikat, kívánságaikat is előadhatták.^*

A szokás Malonyay Dezső szerint e vidékeken már uradalmakban, nagygazdáknál is élt.

Leopold Schmidt a burgenlandi osztrák-kutatás eredményeiből megállapította, hogy az ottani német lakosság körében Üszögös Szent Péter (Petri Stuhlfeier) napján történik a méhek ébresztése, kirepülésre való előkészítése. Ezt a méhészek misével (Bienenamt), áldomással is megünnepelték. Hasonló hagyomány él a hazai, nem magyar ajkú Harka, Mosonszentpéter és Mosonszolnok falukban is.

Magyar párhuzamot nem tudunk idézni. Ennek nyilvánvaló oka, hogy amíg germán nyelvterületen Péter székfoglalása – mint már fejtegettük – tavaszkezdetnek számít, minálunk a nap nevének baljós alakulása következtében nem tanácsos semmibe belefogni, kezdeményezni.

Jacobus de Voragine
LEGENDA AUREA

Február 24. - Szent Mátyás apostol

Mátyás (Mathias) héber szó, ami annyit tesz: ‚az Úrtól ajándékozott’, vagy az ‚Úr ajándéka’, vagy ‚alázatos’, vagy ‚kicsiny’. Mert az Úr ajándékozta, amikor a világból kiválasztotta, és hetvenkét tanítványa közé sorolta. Az Úrnak volt ajándéka, amikor kiérdemelte, hogy sorshúzás útján bejusson az apostolok sorába. Kicsiny volt, mivel az igaz alázatosságot mindig megtartotta. Az alázatosságnak pedig Ambrus szerint három fajtája van: az első a lesújtottságé, ami valakit megalázhat; a második a vizsgálódásé, ami az önvizsgálatból ered; a harmadik az áhítatosságé, ami a Teremtő ismeretéből fakad. Az első megvolt benne a vértanúság elszenvedésével, a második önmaga megvetésével, a harmadik Isten fenségének szemlélésével.

Avagy a manu, azaz a ‚jó’, és a thesis, azaz az ‚elhelyezés’ szavakból származik. Ezért Mátyás: a rossz – vagyis Júdás – helyére ‚elhelyezett jó’. Életrajzát, amit a Szentegyházakban felolvasnak, valószínűleg Beda írta meg.

Mátyás apostol Júdás helyére került. De nézzük először röviden magának Júdásnak származását és eredetét. Egy bizonyos – bár apokrif – történetben olvasható, hogy élt Jeruzsálemben egy ember, név szerint Ruben, akit más néven Simonnak is neveztek, Dán, vagy Jeromos szerint Isaschar törzséből. Volt egy felesége, akit Ciboreának hívtak. Egy éjjel, miután eleget tettek egymás iránti kötelességüknek, Ciborea elaludván álmot látott, melyet rémült sóhajokkal és jajgatással mesélt el urának: „Úgy láttam, hogy egy gonosztevő fiút szültem, aki egész népünk vesztét fogja okozni.” Mire Ruben: „Istentelen dolgot mondasz, jobb lett volna elhallgatnod. Megszállt téged a gonosz lélek, úgy gondolom.” Mire az asszony: „Ha majd úgy érzem, hogy megfogantam, s fiút szülök, akkor majd kiderül, hogy nem a gonosz szólt belőlem, hanem valódi kinyilatkoztatás volt.” Telt-múlt az idő, s mikor a fiú megszületett, a szülők nagyon megijedtek, s tanakodni kezdtek, mit csináljanak vele, mert borzadtak attól, hogy a gyermeket megöljék, de felnevelni sem akarták saját népük pusztulására, ezért egy kosárkában kirakták a tengerre. Ezt azután a tenger hullámai egy szigetre sodorták, melynek neve Scarioth volt. Erről a szigetről nevezték el tehát Judást Iscariotinak.

A sziget királynéja, akinek nem voltak gyermekei, éppen a tengerpartra ment sétálni, és megpillantva a tenger habjain hánykolódó kosarat, megparancsolta, hogy nyissák ki. Egy igen formás gyermeket talált benne, és így sóhajtott fel: „Ó, ha egy ekkora gyermekkel könnyíthetnék bánatomon, hogy ne maradjon örökös nélkül a trónom!” A fiút titokban dajkáltatta, ő pedig terhességet színlelt, végül azt hazudta, hogy fiút szült. A hír gyorsan elterjedt az egész királyságban. Az uralkodó majd eszét veszti örömében, hogy gyermeke született, s a nép ujjongva ünnepel. A fiút pedig királyi méltóságához illően neveli.

Nem sokkal később azonban a királyné megfogant a királytól, s a maga idejében fiút szült. Miután a gyermekek már valamennyire felcseperedtek, és gyakran játszottak együtt, Júdás a királyfit állandóan bosszantotta és bántalmazta, és sokszor megríkatta, A királyné ezt zokon vette, s tudván tudva, hogy Júdás nem az övé, mind sűrűbben verte el. Hanem az még így sem hagyott fel a fiúcska zaklatásával. Végül aztán kiderült a dolog, s megtudták, hogy Júdás nem édesfia a királynénak, hanem csak egy talált gyermek. Amint ezt Júdás megtudta, elfutotta a méreg, és a korábban testvérének hitt királyfit titokban megölte. Mivel félt attól, hogy emiatt fejét veszik, az adószedőkkel Jeruzsálembe menekült, és Pilátus, az akkori helytartó udvarába szegődött, hisz minden zsák megtalálja a maga foltját.

Pilátus úgy találta, hogy Júdás erkölcse megfelel az övének, ezért igen megkedvelte. Pilátus egész udvarának élére állítja Júdást, s minden az ő parancsai szerint történik. Pilátus a palotájából egy gyümölcsöskertre látott, s egy nap olyan heves vágy fogta el az almák után, hogy majd meghalt. Az a gyümölcsöskert Rubené, Júdás apjáé volt, de sem Júdás az apját, sem Ruben a fiát nem ismerte föl, mivel Ruben azt hitte, hogy beleveszett a tenger hullámaiba, Júdásnak pedig fogalma sem volt róla, hogy ki volt az apja, és hol a hazája. Pilátus Júdást magához kérette, és így szólt: „Annyira vágyom azokra a gyümölcsökre, hogy ha nem kapom meg őket, kilehelem a lelkem.” Júdás sietve beugrott a gyümölcsösbe, és kapkodva szedni kezdte az almát. Ruben éppen arra jár, és ott találja Júdást, amint az ő almáját szedi. Összeszólalkoztak, mi több, hajba kaptak, majd a veszekedés után ölre mentek és jól elagyabugyálták egymást. Végül Júdás egy kővel nyakszirten vágva Rubent, megölte őt. Fölszedte hát a gyümölcsöt, és elmesélte Pilátusnak a történteket.

Napszálltakor, az éj beállta előtt fölfedezték Ruben holttestét, s azt hitték, hirtelen halállal halt meg. Akkor Pilátus Ruben minden vagyonát Júdásra ruházta, Ciboreát, Ruben özvegyét pedig hozzá adta feleségül. Egy napon azonban, amikor Ciborea nagyokat sóhajtott, Júdás, a férje, érdeklődéssel tudakolta, hogy mi lelte, az asszony így felelt: „Ó, én szegény szerencsétlen, fiúgyermekemet a tenger hullámaiba öltem, férjemet holtan találtam, s fájdalmamat Pilátus újabb fájdalommal tetézte, mikor engem a legnagyobb gyászban házasságra kényszerített, s akaratom ellenére feleségül adott hozzád.” Miután mindent elmesélt kisdedéről, Júdás pedig elmondta, ami vele történt, rájöttek, hogy a saját anyját vette feleségül, és tulajdon apját ölte meg. Így aztán bűnbánatot tartott, Ciborea tanácsára a mi Urunk, Jézus Krisztus elé járult, és vétkei bocsánatáért könyörgött.

Eddig tart a fent említett apokrif történet, hogy felolvassák-e, döntse el maga a felolvasó, noha jobb elvetni, mint elhinni.

Az Úr pedig tanítványává tette őt, s tanítványból apostollá választotta, de attól, aki olyan kedvelt bizalmasa volt, hogy megtette sáfárnak, el kellett tűrnie, hogy később árulója lett. Ő kezelte ugyanis a pénzes ládikát, s azt a pénzt, amit Krisztusnak adtak, ellopta. Az Úr szenvedésének idején fájlalta, hogy a 300 dénárt érő kenőcsöt nem adták el (Jn 12,4–5), akkor azt a pénzt is ellophatta volna. Elment hát, és eladta az Urat 30 dénárért, melyből minden egyes darab 10 közönséges dénárt ért, így egyenlítette ki a 300 dénáros kenőcs miatti veszteségét. Némelyek azonban azt állítják, hogy Júdás a Krisztusnak adott pénzek tizedrészét szokta ellopni, és ezért adta el az Urat a kenőccsel elvesztett pénz tizedéért, vagyis 30 dénárért.

A bűnbánattól vezérelve azonban visszaadta az összeget, majd elment, és felakasztván magát, kettéhasada, és minden bele kiömlék (ApCsel 1, 18). Szájától is elvétetett, hogy azon át lehelje ki lelkét, méltatlan lett volna ugyanis, hogy az a száj, amely azt a dicsőséges szájat, tudniillik Krisztusét érintette, ilyen szégyenletesen bemocskolódjék. Az azonban méltányos volt, hogy belső részei, amelyekben az árulás megfogant, kiszakadjanak belőle, s hogy torkát, melyből az áruló szó előjött, kötél szorítsa össze. A levegőben lógva pusztult el, hogy ő, aki az angyalokat az égben, embereket a földön megbotránkoztatta, az angyalok és az emberek világától elkülönítve, a démonokhoz társuljon.

Midőn tehát az Úr mennybemenetele és Pünkösd között az apostolok egybegyűltek a felházban, Péter látván, hogy a tizenkét apostol száma nem teljes – akiket pedig az Úr azért választott éppen ilyen számban, hogy a Szentháromság hitét a világ mind a négy táján hirdessék –, felkelvén az atyafiak között monda: „Atyámfiai, férfiak (ApCsel 1,15-16), illendő, hogy valakit Júdás helyére állítsunk, mivel az Úr mondotta nékünk: »Tanúim lesztek nékem Jeruzsálemben és az egész Júdeában és Samariában és mind a föld legvégső határáig« (uo. 1,8). És mert tanúbizonyságot csak olyasvalaki tehet valamiről, aki látta azt, egy olyan férfiút kell választanunk ezek közül, aki mindig velünk volt, s látta az Úr csodáit, hallotta tanítását.” Előállítának kettőt a hetvenkét tanítványból, úgymint Józsefet, kinek vezetékneve Igaz volt (uo. 1,23) szent élete miatt, s aki Alpheus fia, Jakab testvére volt; valamint Mátyást (uo. 1,15), akinek erényeiről nem is kell beszélnünk, hiszen dicséretére elég annyi, hogy az apostolok közé választották. Majd imádkozván mondának: „Te Uram, ki mindeneknek szívöket tudod, mutassad meg, melyiket választottad e kettő közül, hogy elvegye a szolgálatnak és apostolságnak helyét, melyből Júdás vétkéért kiesett.” Azután sorsot vetének rájuk, és a sors Mátyásra esék, és a tizenegy apostol közé számláltaték (uo. 1,24–26).

Megjegyzendő azonban – ahogy Jeromos mondja –, hogy ennek példájára nem szabad sorshúzást tartani, mert a kevesek kiváltsága nem törvény. S továbbá – amint Beda mondja – addig szabad az előképet követni, amíg el nem jön az igazság. Az igazi áldozat a szenvedésben föláldoztatott, de Pünkösdkor teljesedett be, s azért vetettek sorsot Mátyás választásakor, hogy ne térjenek el a Törvénytől, ami előírja, hogy a főpapot sorsvetéssel válasszák. Pünkösd után pedig, amikor az igazság nyilvánvalóvá vált, hét diákonust rendeltek ki a szolgálatra, de nem sorsvetéssel, hanem a tanítványok választása és az apostolok imája és kézrátétele útján. Hogy milyen is volt ez a sorsvetés, erről a Szentatyák közt kétféle vélemény van. Jeromos és Beda ugyanis azon a véleményen van, hogy ez a sorsvetés olyan volt, mint amivel az Ószövetségben a leggyakrabban éltek. Dionysius azonban, aki Pál tanítványa volt, istentelennek véli ezt a gondolatot, hozzátéve, hogy neki úgy tűnik, ez a „sorsvetés” valamiféle Istentől Mátyásra küldött ragyogás és sugárzás volt, ami megmutatta, hogy őt kell az apostolok közé fogadni. Így mondja ugyanis a Mennyei hierarchiáról írott könyvében; „Az isteni sorsvetésről, amely Istentől Mátyásra esett, mindenki mást mondott, úgy gondolom, nem hívő módján; ezért én is el fogom mondani saját véleményemet. Nekem úgy tűnik ugyanis, hogy a Szentírás sorsvetésnek valamiféle isteni ajándékot nevez, mely annak a kórusnak^* megmutatta, hogy kire esett az isteni választás.”

Mátyás apostol Judeát kapta osztályrészül, ott állhatatosan prédikált, és sok csodát téve békében elnyugodott. Néhány kódexben viszont az olvasható, hogy keresztre feszítették, így a vértanúság koronájával ment a mennyekbe. Testét Rómában, a Santa Maria Maggiore bazilikában temették el egy porfirkő alá, és ugyanott mutogatják koponyáját is a népnek.

Egy Trierben őrzött legendában pedig többek között azt olvashatjuk, hogy Mátyás Júda törzséből, Betlehem városából, előkelő nemzetségből származott, s tanulásra adva fejét, rövid idő alatt a Törvény és a Próféták tudományát elsajátította, s az ifjúkori kísértéseket erkölcsi érettségével legyőzte. Lelke az erényhez idomult, s így lett tudományra alkalmas, könyörületre irgalmas, a jó sorsban nem fennhéjázó, a balsorsban szilárd, meg nem ingó. Mindig arra törekedett, hogy amit lelkében fölfogott, azt véghezvigye, és amit a szájával hirdetett, keze munkájával mutassa meg. Mikor Júdea-szerte prédikált, vakokat megvilágosított, leprásokat megtisztított, démonoktól szabadított, sántáknak járást, süketeknek hallást, holtaknak életet visszaadott. Midőn a főpap előtt sok mindenben bevádolták, így szólt: „A vádpontokra nem sok mondanivalóm van, mivel kereszténynek lenni nem bűn, hanem dicsőség.” Mire a főpap: „Ha haladékot kapsz, hajlandó vagy megbánni?” Mire ő: „Távol legyen tőlem, hogy az egyszer megtalált igazságtól hitszegő módon eltérjek,” Mátyás tehát tudós volt a Törvényben, tiszta a szívében, bölcs a lelkében, éles elméjű a Szentírás kérdéseinek megválaszolásában, megfontolt a tanácsban, járatos a szónoklásban.

Mikor Júdea-szerte hirdette az Úr igéjét, csodajelekkel sokakat megtérített. Ezért az irigykedő zsidók törvény elé állították. Az a két hamis tanú vetett rá először követ, akik megvádolták. A szent, tanúbizonyságul ellenük, eltemettette magával a köveket. Miután megkövezték, római szokás szerint bárddal lefejezték, ő pedig ég felé tárt karokkal visszaadta lelkét Istennek, s ugyanott el is temették. Testét Judeából Rómába, onnan pedig Trierbe vitték át.

Egy másik legendában azonban az olvasható, hogy amikor Mátyás Macedóniába érkezett, és Krisztus hitét prédikálta, vakságot okozó mérgezett italt adtak neki, amit ő Krisztus nevében kiivott anélkül, hogy a legcsekélyebb bántódása esett volna, s mivel ez az ital már több mint kétszázötven embert fosztott meg a szeme világától, ő kézrátétellel mindegyiknek visszaadta a látását. Az ördög azonban csecsemő képében megjelent előttük, s rábeszélte őket, hogy öljék meg Mátyást, aki kiüresíti vallásukat. De őt, bár ott állt közöttük, hiába keresték, három napig sem találták meg. A harmadik napon azonban, feltűnvén előttük, így szólt: „Én vagyok.” Mire kezét hátrakötözték, nyakába kötelet vetettek, kegyetlenül megkínozták, s így zárták tömlöcbe. Ott az ördögök megjelenvén előtte, fogukat vicsorgatták rá, de nem tudták megközelíteni, az Úr pedig nagy fényességben hozzá jőve, felemelte őt a földről, s bilincseit feloldván, őt magát megerősítvén kitárta a tömlöc ajtaját. Ő pedig kiszabadulván hirdette az Úr igéjét, s mikor néhány megátalkodott ellene szegült, azt mondta nekik: „Én mondom nektek, hogy élve kerültök a pokolra,” Majd megnyílott a föld és elnyelte őket, a többiek pedig Istenhez tértek.

fordította: Grüll Tibor

_______________________________ 

Bálint Sándor
ÜNNEPI KALENDÁRIUM I.

Február 24. - Szent Mátyás apostol 

Mátyás napjához országszerte inkább csak időjárási regulák fűződnek. Mátyás ront, ha talál (= megolvasztja, megtöri a jeget), ha nem talál, csinál (= ha már nem talál jeget, akkor faggyal köszönt be). Pontosan ez a hercegszántai sokác rigmus értelme is: Sveti Matija led razbija. Kad ga nema, on ga sprema. Hajósi^* és baranyai németek ajkán: Mathias bricht Eis, hat er keins, so macht er eins.

Néhány kalendáriumhoz kötött történetnek Mátyás is hőse. Így a mohácsi magyarok mesélik, hogy az Úr városukba küldte Mátyást jeget törni, a szekcseiek azonban eléje állottak, pálinkával itatták. A lekenyerezés után Mátyás visszafordult, a várvavárt jégtörés elmaradt. Ezután Isten Gergelyt küldte a földre, őt meg a báriak borral tartották vissza. Most már az Úr nevelőapját, az igaz Józsefet küldte a tavaszváró emberek közé, aki azután baltájával meg is törte a Duna jegét. Hasonló mondákról még Üszögös Szent Péter, illetőleg Gergely és Benedek napjánál emlékezünk meg.

Mátyás önálló középkori ábrázolását nem ismerjük, de természetesen mindig ott szerepel az apostolok oltárán (Kassa, Késmárk, Szepesszombat). Mátyásról egyébként az Érdy- és Debreczeni-kódexben olvasunk. Ez azonban inkább élettörténet, vita és nem legenda.

Egyetlen patrociniumáról tudunk: Vágújhely (Nové Mesto, kápolna).

Mátyás apostol vértanúságának eszköze és így ikonográfiai jelvénye a szekerce. A nép képzelete a szent ünnepe és a közeledő tavasz között kapcsolatot teremtett: mintegy az apostol szekercéje töri meg a tél hatalmát. Így tartja Apátfalvanépe is. Csíkszentmártonban az a tréfás hiedelem járja, ha nem indul meg a jégzajlás, akkor Mátyás a jégtörő csákányát pár hétre még éleztetni adta. Dugonics András jeles mondásai között olvassuk: Tapogatva jár, mint Mátyás után a róka a jégen.

Jellemző kiszombori hiedelem, illetőleg gyakorlat, ha fagy van ezen a napon, akkor jeget olvasztanak. Úgy vélik, hogy így majd a nyáron nem lesz jégverés. Magyarbánhegyes idősebb népe szerint ma, nevenapján osztja ki Mátyás a madaraknak a sípokat, hogy ismét hozzáfogjanak az énekléshez.

Algyő asszonyai az e napon tojt lúdtojást megjegyzik, mert ültetésnél szerencsésnek tartják. Más nézet szerint azonban a mátyástojás nem kerül a lúd alá. Azt hiszik, hogy úgyis hiába: elvész, mögugrik a liba alól.

Mátyás magyarországi kultuszának az Árpád-korban még nincs nyoma. Okleveles följegyzésekben csak a XIV. században kezd keltezésként szerepelni. Hazai tisztelete nyilván a középkori aacheni magyar zarándoklatokkal függ össze, amelyek Mátyás apostolnak trieri ereklyéit is útjukba ejtették, idehaza pedig tiszteletét terjesztették. Erről a búcsújárásról készülő munkánkban szólunk bővebben. A névnek hazánkban Mátyás király adott tekintélyt, aki az ünnep vigiliáján született.

Régi kalendáriumaink a szökő napról Mátyás ugrása néven emlékeznek meg, mert az apostol ünnepe ilyenkor 25-re ugrik előre.

A göcsejiek a ma fogott bárminő halra ezt mondják: megfogtam Mátyás csukáját. Ettől egész éven át szerencsés halászatot remélnek.^* A csukát a régi szegedi halászok is szent halnak tekintették.^*